Kósza firkák

Hazavágyás

Hiába vetemedtem lányok íratlan szabályának megszegéseként arra, hogy második bőrömként macskanadrágot húzzak farmernadrágom alá. Hiába vettem folytatásaként vastag, hosszú ujjú pólót bundás pulóverem alá. Hiába fogja nagykabátom melengető ölelésként át derekam, nyúlik le térdem alá, vagy el karjaimon. Hiába kesztyűm, sapkám és bakancsom, akkor is utat talál azon pontokra is, ahol nem akarom. A havazás éppen szünetelteti szakadását, így szikrázó némaság üli meg a tájat. Enyhe köd van, sejtelmes ruhába öltöztetve a téli tájat. Levegő tiszta, és fagyos, borzongás jár át, akárhányszor levegőt veszek. Minden lépésemmel többet és többet lop láthatatlan, sunyi tolvajként. Ahogy küszöb egyre közelebb jár, úgy lesz nehezebbé a lépés, ahogy hó sem megnyugtató ropogásával mesél már talpaimnak. Szél azonban, mi óvó társként támogat, nem hagyja pillanatra sem, hogy megálljak. Karjaimon és vállaimon érzem támogató kezét, sapkámon, kámzsámon túl susogva, gondolataim között beszél. Járdám ugyan közel tiszta, körülölelő világom azonban érintetlenül viseli magán elmúlt hóviharnak nyomát. Fehér pokol, hópusztítás merre szem ellát. Megrekedt autók, fagyos ablakok mögül meredő homályos minden bizonnyal kétségbeesett arcok. Egyetlen közülük utca végén várva, kié érdekel, kislányom hazaváró féltése, mi szél támogatása mellett, tartja bennem az életet. Rám száll a félhomály, mire elérem úti célom. Nem oly nagyon hosszú, mégis, mintha örökkévalóság óta tartana már kapumtól befelé az út. Lépés itt legnehezebb, ahogy gátlásomra is leghangosabban sikít a hideg. Külső lámpa pillanatról pillanatra életre kél, noha nappalin túl ablakok mögül mindenütt ásít a csaknem korom sötét. Nyílik az ajtót, mikor már csak lépések éreztetik hiányukat, csodát öltő arcában pedig felragyognak az apró azúrkék csillagok. Aranyló tincsei meglibbennek, ahogy mosolyra gördülő ajkakkal megölel, bennem pedig egyetlen jóleső érzés árad el. Hazaértem.