Egy kvibli lány naplója -Tekergők kora

2. Egy eltemetett titok

Másnap korán reggel hasogató fejfájásra ébredek. Elég kemény éjszakám volt, mert folyamatos rémálmok gyötörtek. Ez már a héten az ötödik! Máskor is előfordulnak, de nem ilyen sűrűn. Nem szoktam törődni velük, mert csak foszlányokat látok, és általában egyáltalán nem értelmezhetőek. Csak villódzások és fények, amiktől olyan mintha fel akarna robbanni a fejem…
Mivel az egész testem verejtékben úszik, ezért úgy döntök, hogy veszek egy zuhanyt a reggeli előtt.
Ám, mikor a fürdő felé veszem az irányt, ajtónyikorgás és szapora léptek zaja csapja meg a fülem a földszint felől.
Hallkan leosonok a lépcsőn, amikor anyám rikácsolására leszek figyelmes.
- Te meg hol kódorogtál?! – sziszegi – Már megint Potteréknél, igaz?
- Semmi közöd hozzá! – vágja rá Sirius.
Bár nem látom az eseményeket, mert a lépcsőfordulóban állok megtorpanva, de el tudom képzelni, ahogy anyám megpofozza a bátyám.
A hangos csattanásra, még én is felszisszenek.
- Hogy merészelsz így beszélni velem? És hogy merészelsz még mindig Potterrel barátkozni? Már tudnod kéne milyen kötelességekkel jár a Black családhoz tartozni!
- Na és milyenekkel? – a bátyám hangja csupa megvetés – Én nem az alapján különböztetem meg a barátaim, hogy milyen családba tartoznak! Ostobaság…
Sirius faképnél hagyja az anyám, mert léptei zaját hallom a lépcső felé közeledni. De az anyánk persze nem hagyja annyiban;
- Ha így folytatod nem leszel sokáig a Black-ház tagja! – rikácsolja és remélem csak fenyegetőzik.
- Sose érdekelt! – veti oda Sirius.
Kettesével szedi a lépcsőfokokat, amikor kishíján belém ütközik. Remélem nem árul el!
A tekintete először meglepett, aztán közönyössé válik. Egy pár pillanatig farkaszemet nézünk, majd szó nélkül otthagy és bezárkózik a szobájába.
Én még mindig megkövülve állok, de most nem szeretnék össze futni az anyámmal, mert nincs valami jó kedvében. Sarkon fordulok és bezárkózom az emeleti fürdőbe.
 
Egész nap a könyveimet bújom, amiket az anyám tudta nélkül vittem el a könyvtárunkból. Mind a boszorkányságról szólnak. A fekete mágiáról, átkokról és főzetekről. Tudom, hogy értelmetlen, de szeretném megérteni a mágiát annak ellenére, hogy nem tudok varázsolni. Próbálok megoldást találni arra, hogy miért nem vagyok képes használni az erőm és hogy miként lehetne előhívni? Hazudnék, ha azt mondanám még egyszer sem próbáltam varázsolni azóta a bizonyos este óta, de eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt.
Ám nem ez az egyetlen oka. Amikor tanulok, olyan érzésem támad, mintha én is Roxfortos diák lennék.
A szemem szúrni kezd és fáj fejem is, így úgy döntök, hogy inkább teszek egy sétát a környéken. Talán egy hónapja ki sem tettem a lábam a házból…
Mikor megpróbálom minél észrevétlenebbül elhagyni a Grimmauld tér 12-t, legnagyobb csalódásomra az anyámat pont az előtérben találom.
- Hová indultál?
- Sétálni – felelem közönyösen, de a gyomrom már egy görcsben áll, mikor megpillantom a lesajnáló tekintetét.
- Nem! Nem mész sehova! Itt maradsz és szépen elmondod, hogy mi is az az emlék, amit minden erőddel elhallgatsz előttem!
 Ráharapok a nyelvemre, nehogy olyat mondjak, amit nem kéne. Az anyám a reakciómat meg sem várva a szalon felé vonszol és leültet egy székre.
- Hallgatom!
Gyűlölködő pillantást vetek rá, de meg se mukkanok. Úgysincs nála pálca, mit tudna csinálni?
- Gyerünk! Ha nem beszélsz, kiszedem máshogy!
Tudom, hogy igazat mond, de nem fogom elárulni neki a legnagyobb titkom.
- Nem fogok beszélni! – sziszegem.
- Hát jó! – szinte a semmiből rántja elő a pálcáját- Legilimens!
A helyzet váratlanul ér és felkészülni sincs időm.
Egyből beengedem a gondolataimba…
A bátyám szobájában vagyok.
- Neked elment az eszed, Ariah! – rázza meg a fejét Sirius – Te is tudod, hogy ez képtelenség!
- Micsoda? -kérem ki magamnak- Hogy én is szeretnék Roxfortba járni? Te is tudod, hogy ez minden álmom!
- De Ariah, hiszen képtelen vagy varázsolni – az arca gondterhelté válik.
- Ígérd meg, hogy segítesz, Sirius! Segítesz bejutni, igaz? Beszélsz Dumbledore-ral!
Ekkor Regulus nyit be a szobába és mindketten odakapjuk a fejünket;
-  Jól hallom? Ez a kis kvibli, akar a Roxfortba járni? – sziszegi alattomosan – Előbb nyerné meg a Hugrabug a házkupát!
- Ne rontsd itt a levegőt, Regulus! – förmed rá a bátyám, de én nagyon elkeseredem azon, amit mond.
Az anyám hangosan felnevet, ami úgy hanzik, mint amikor krétát csikorgatnak a táblán.
- Te? Komolyan elhitted, hogy a Roxfortba fogsz járni? Szánalmas vagy! Hiszen még a legilimenciának sem tudsz ellenállni! – ezt már inkább keserűséggel mondja.
- Nem olyan könnyű, ha mindennap ezzel kínozzák az embert! – felelem, miközben szaporán veszem a levegőt.
- Épp ezért kellett volna már rég megtanulnod! De te a legfikarcnyibb varázslatra sem vagy képes! – ezt már dühösen kiabálja. Hihetetlen, hogy milyen tempóban változik a hangulata.
- A Black család szégyene vagy!
Összeszorítom a szám és lehajtom a fejem. Igaza van! Értéktelen vagyok! Egy senki! Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, de gyorsan az ingembe törlöm, mielőtt az anyám észrevehetné.
- Nézz fel! – parancsolja – Még egyszer!
Nem nézek rá. Már belefáradtam! Belefáradtam, hogy értelmetlenül kínoznak minden nap, hiszen úgy is csak egy jelentéktelen kvibli vagyok!
Az anyám nem ejti ki a varázsigét, de érzem, ahogy megint az elmémbe akar férkőzni.
Nem vagyok elég erős hozzá és nem is erőltetem meg magam, hogy lezárjam a gondolataim. Ha megmutatom neki, akkor talán békén hagy. Egyből arra az estére térek vissza, amikor minden megváltozott…
Nyolc éves vagyok. Az egész család az asztalhoz ül. Az illatok ínycsiklandozóak, Sipor megint ki tett magáért! Jóízűen falatozni kezdek, amikor hirtelen valami keserű ízt érzek a számba. Visszaköpöm az ételt a tányérba, mire anyámtól kapok egy nyaklevest.
- Borzalmas íze volt! – elfintorodom, mert érzem, hogy még mindig marja valami a nyelvemet. Iszom pár kortyot, de nem lesz jobb. A nyelvem megdagad és erősen köhögni kezdek.
- Mi bajod van? – förmed rám az anyám.
-  Jól vagy? – Sirius arca aggódónak tűnik, de Regulus csak vihog velem szemben.
Nem kapok levegőt, de legalább az égető érzés enyhül, miután megiszok még pár pohár vizet.
- Ariah! – Sirius hátba vereget, mintha félre nyeltem volna valamit, de ez egészen más. Az egész nyelőcsövem meg van duzzadva.
Az anyám feláll és pillanatokon belül valami löttyöt nyom a kezembe, amit gondolkodás nélkül megiszok és a fojtogató érzés teljesen elmúlik.
- Te voltál! – mutatok rá Regulusra rekedten – Tettél valamit az ételembe!
Regulus gonoszan elvigyorodik és kiölti rám a nyelvét. Ez már a sokadik aljas húzása velem szemben és már nagyon elegem van belőle!
- Ariah, azt hiszem most jobb, ha felmész és rendbe szeded magad! – utasít az anyám.
Duzzogva felállok és hangosan feltrappolok a szobámba. Nem értem, hogy miért engem büntet meg az anyám, mikor nem is csináltam semmi rosszat.
Pár perc elteltével Regulus nyit be a szobámba. A haragom még mindig nem múlt el és durcásan felpattanok, mikor megáll az ágyam előtt.
- Na, kit büntetett meg anya? Hát téged! Tudd meg engem sosem fog, mert engem jobban szeret! – azzal peckesen kihúzza magát.
- Miért nem hagysz már békén Reg? Annyit piszkálsz!
- Mert jó téged piszkálni! – újra rám ölti a nyelvét.
Mérgesen taszítok rajta egyet és durcásan karba teszem a kezem.
- Meg akartál mérgezni! Igaz?
- Igen! És bíztam benne, hogy megfulladsz. Olyan idegesítő vagy!
Teljesen dühbe gurulok. Hirtelen azt kívánom, hogy bárcsak ő is átélné ugyan azt a fájdalmat, amit én. Összeszoruló torok, felduzzadt nyelv, légszomj…
Regulus hangos hörgő köhögéseket hallat, de nem törődöm vele!
Érzékelem, hogy valaki bejön a szobába, de nem nézem, hogy ki. Csak arra tudok gondolni, hogy Regulus átérezze ugyan azt, amit én az imént! Megérdemli!
 Az illető erősen megrázza a vállam.
- Ariah! Ariah, térj magadhoz! Megölöd Regulust!
Az utolsó mondat egy csapásra kijózanít a transzból. Magam előtt a bátyám riadt tekintetét látom és a földön kuporgó Regulust, aki mély szaggatott levegőket vesz.
- Te jó ég! – kapok a szám elé – Én nem akartam…
Odaszaladok az öcsémhez, de nem engedi, hogy hozzáérjek.
- Hagyj békén! Ezt sosem bocsátom meg neked! – felei elfúló hangon.
Összeszorul a torkom és érzem, hogy elfog a pánik. Mi lesz, ha elmondja anyánkak?
- Sirius! Sirius, kérlek ígérd meg, hogy nem beszélsz erről senkinek! Én, … annyira sajnálom! – zokogni kezdek.
- Rendben! – bólint és felsegíti Regulust. Vet rám egy aggódó pillantást, majd kiviszi az öcsénket a szobámból.
Lerogyok az ágyam szélére. Én is szaporán veszem a levegőt. A mellkasomat szorítja a pánik…
- ELÉG! – kiáltok fel.
A szalon összes ablaka betörik és a szilánkok hangos csörömpöléssel hullanak a földre.
Szerencsére egyikünk sem sérül meg.
Amikor kinyitom a szemem, a ziháló anyámat látom meg magam előtt, de nem tudom leolvasni az arcáról az érzelmeket, ami még jobban megrémít.
- Mi történt? – fut be Sirius.
Ledöbbenten néz végig a nappalin, -ami leginkább egy háborús zónára hasonlít- és kiül a zavarodottság az arcára. A szememmel próbálom tudtára adni, hogy sajnálom.
- REGULUS! – kiáltja el magát az anyám és arca most már egyértelműen dühösnek tűnik. Nemcsak dühösnek, hanem egyenesen eszelősnek.
Veszek egy szaggatott levegőt és a mellkasomat facsaró fájdalom csak még nagyobbra nő, mikor meglátom az öcsémet.
-  Itt meg mi történt? – kérdezi zavarodottan.
- Te tudtad, hogy a nővéred boszorkány?!
Regulus elkerekedett szemekkel kapkodja a fejét köztem és az anyám közt.
- Hogy lenne az? Hiszen kvibli!
Regulus máskor komoly arca most teljesen meglepett.
- Szóval, azt mondod, hogy már el is felejtetted, amikor puszta akaraterejéből, majdnem megölt? – az anyám egyre közelebb lép Regulushoz és még ő is meghátrál, pedig neki nincs oka aggodalomra.
- Hogy … Hogy mi? – kérdezi vissza.
Az anyám hirtelen felém kapja a fejét.
- Ezt magyarázd meg!
- Nem tudja! Nem emlékszik rá – felelem, mire anyám nagy fekete szeme elkerekedik.
Lehajtom a fejem, mert tudom, hogy amit mondani fogok, az csak olaj lesz a tűzre. Sirius bátorítóan mögém áll és a vállamra teszi a kezét.
- Felejtés átkot mondtam rá! – feleli helyettem.
Az anyám hangosan felnevet;
- Ugyan már! Kilenc évesen nem lehettél képes ilyen bonyolult varázslatra!
Sirius arca azonban komoly marad, mire az anyám arcáról lehervad a vigyor.
- Én kértem meg rá! – magyarázom – Nem tudtam azzal a tudattal együtt élni, amit tettem! Elloptam apánk pálcáját. Én akartam volna elfeledtetni Regulusszal, de egyszerűen nem voltam képes végrehajtani a varázslatot. Ezért megkértem Siriust, aki megtette!
A teljes igazság persze az, hogy féltem attól, hogy Regulus elárul anyánknak, de ezt inkább magamban tartom.
Regulus arca sápadt lesz.
- Azt mondtad sosem fogsz megbocsátani!
Ám őt nem hatják meg a szavaim.
- Így is gyűlöllek! – a hangja megbicsaklik, majd határozott léptekkel elviharzik és becsapja maga után a bejárati ajtót.
Lehajtom a fejem, mert nem akarom, hogy lássák, az elkeseredést az arcomon.
- Lám, csak lám! – az anyám arcán egy gonosz vigyor jelenik meg – Így lesznek a testvérekből ellenségek!
Jót nevet a megjegyzésén. Két lépéssel előttem terem és a kezét a szék karfájára támasztja. Hátra húzom magam, de így is alig pár centi van az arcunk között. 
- A mágiát olyan sok évig elfojtottad magadban, hogy most kitörni készül, igazam van? Úgy vélem a betört ablakok még csak a kezdet! – duruzsolja – Hogy voltál erre képes? Minden nap eljátszani az ártatlan kviblit, miközben a múltad árnyai kísértenek? A titoktartásodban és eltökéltségedben kétségkívül a családodra ütöttél!
Hirtelen már nem érzem a vállamon Sirius kezét.
- Én nem akartam bántani Regulust!Még gyerek voltam és meggondolatlan!
- Ó, tudom, hogy az voltál! De attól még meg fogod kapni a büntetésed. Ahogy te is, Sirius!
- Rendben! Büntess meg! Már így is épp eléggé gyűlölöm ezt a családot!
Azzal ő is elviharzik és kettesben maradok a gyűlölködő anyámmal, aki felegyenesedik.
Miért hagyott is Sirius?
- Reparo maxima!  - az anyám pálcaintésére lassan újra összeillenek az üvegdarabok és visszakerülnek eredeti helyükre – Sipor! Takarítsd fel ezt a koszt, amit Ariah csinált!
- Igenis úrnőm! – bukkan fel a manó, aki bizonyára az egyik sarokból figyelte a jelenetet.
- Te most velem jössz! – ragad meg a karomnál fogva.
Végig trappol velem a sötét folyosón és fogalmam sincs, hogy hova visz.
- Ilyen nem fordulhat elő még egyszer! Meg kell fékeznünk az erőd!
Ezzel mégis mire céloz?
Kezdem sejteni, hogy hova visz amikor az alagsor felé igyekszik. Ide nem szabad lejönnünk. Csak egyszer mertem lelopódzni ide. Anyám akkor keményen megbüntetett érte és azóta elment a kedvem a pince felfedezésétől. Félelmetes hely, tele félelmetes dolgokkal.
Az anyám az egyik pincehelységbe vonszol, ami dugig van főzetekkel és a szaguk egyszerűen elviselhetetlen.
Idegesen kapkodom a fejem és érzem, hogy elfog a pánik.
- Itt nem eshetsz pánikba – figyelmeztet – Mert, ha itt kezdesz törni-zúzni, akkor mindketten meghalunk!
Ezzel egy cseppet sem csökkentett a szorongásomon. Körbenézve a varázsleveken, kezdem megérteni, hogy miért ide hozott. Megpróbálok megnyugodni.
Az anyám két ismeretlen lével teli üveget vesz le egy poros, pókhálós polcról, majd egy fiókból előkap egy tisztának tűnő fiolát.
- Mit művelsz? – kérdezem és közelebb lépek.
Az anyám leveszi a fedőt az egyik üvegről és orrfacsaró bűz csapja meg az orrom, amitől köhögni kezdek. A kávébarna folyadék egy részét a fiolába önti, majd hozzá kever még egy keveset a másikból is, ami átlátszó és nincs semmilyen szaga.
- Idd ezt meg!
- Inkább a halál! – nevetek fel hitetlenkedve.
Az anyám azonban egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki viccel, sőt az orrom alá nyomja a főzetet, amitől elfintorodok.
- Elmondanád, hogy mi ez?
- Mandragóra tej és vadrózsa víz. Visszafoglya a… a mágikus kitöréseid! – magyarázza, mintha csak valami ragályos betegségre adna gyógyírt.
- Nem fogom meginni! – tiltakozom.
- De megfogod! – kiált rám ellentmondást nem tűrően – Gondolom meg akarsz szabadulni a rémálmaidtól és a hasogató fejfájástól!
- Honnan tudsz a rémálmokról?
- Ó, ugyan – legyint – Hidd el eleget foglalkoztam a sötét mágiával és nem mellesleg elég sokszor beengedtél a gondolataidba.
Lehajtom a fejem. Az okklumencia órák miatt nemsok titkom van az anyám előtt.
Közelebb lép és duruzsolva folytatja;
- És nemcsak a rémálmokról van szó! Magadnak és a családtagjaidnak is árthatsz! – még közelebb lép és sziszegve folytatja - Nyolc évesen puszta akaratból majdnem megölted az öcsédet! Azt hiszem van mitől tartanunk!
Szaggatottan felsóhajtok.
-  Ezentúl minden nap megfogod inni ezt a főzetet!
Bátortalanul elveszem a fiolát anyám hosszú ujjai közül és próbálok nem a savanyú ízre gondolni, amikor lenyelem.
Nem érzek semmi változást magamon és egy pillanatra elgondolkodom, hogy valóban hatásos volt-e?
Az anyám azonban nem kérdezősködik és már nem is velem foglalkozik;
-  Valószínűleg ígéretes boszorkány vált volna belőled, ha nem folytod el a mágiád! – kezdi piszkálódva – De így csak egy senki maradsz!
Gyűlölködve nézek rá. Most ittam meg egy főzetet, ami elvileg egyfolytja a mágiám és neki egyből sértegetnie kell?
A főzeteket rendezgeti a polcokon és látszólag keres valamit, de hidegen hagy, hogy mit.
Sarkon fordulok és elhagynám ezt az undorító pincét, mikor még utánam szól;
- Ariah! Erről nem beszélhetsz senkinek! Ugye nem akarod, hogy bárki is tudomást szerezzen erről? – teszi fel a költői kérdést, miközben rám se néz.
- Ugyan ki szerezne róla tudomást? – vetem oda flegmán. Alig teszem ki a lábam a házból és barátaim sincsenek! -teszem hozzá magamban.
-  Úgy értem, hogy a testvéreid sem tudhatják! Főleg nem Sirius!
- Hát persze! – mosolyodok el savanyúan, majd magamra hagyom az anyám, aki úgy néz ki, hogy egy újabb főzet készítésében mesterkedik.
Felrohanok a pince szűk lépcsőjén és egyből a mosdó felé veszem az irányt, hogy kiöblítsem a számból a főzet borzalmas ízét.
Ezentúl minden napom így fog telni? Ilyen nyomorultan fogom magam érezni, mert már azért sem leszek érdekes, amiért az anyám kétségbeesve próbál kihúzni belőlem valamennyi varázslatot? Most már mindenki tudja, hogy nem vagyok kvibli, csak egy félős kislány, aki megijedt az erejétől és nem merte többé használni.
Keserűen felnevetek a vécében. Tényleg szánalmas vagyok!
Ám a nevetésem sírásba fordul és mire észbe kapok, már folyik a könny az arcomon.
Ekkor kopognak az ajtón.
- Egy pillanat! – szólok ki rekedtes hangon és megtörlöm az arcom.
De az illető mégis benyit.
- Sirius!
- Sírást halottam!
- Nem sírok! – jelentem ki, de a könnytől csillogó szemeim másról árulkodhatnak- Hogy-hogy itt vagy? – lepődöm meg.
- Visszajöttem, mert furdalt a lelkiismeret, amiért otthagytalak– vallja be röstelkedve- Mit csinált veled az a szipirtyó?
- Semmit! – hazudom – Minden rendben, hidd el! – még egy mosolyt is magamra erőltetek és Sirius végre bólint.
- Ne haragudj, hogy zavartalak!
-  Semmi gond- mosolygok rá barátságosan, mire visszacsukja a fürdő ajtaját.
Az arcomról lehervad a mosoly és a tükörbe nézve látom, hogy mennyire meggyötört az arcom.