Egy kvibli lány naplója -Tekergők kora

1. Okklumencia

Összerogyok a padlón és hevesen veszem a levegőt. Közben patakokban folyik az arcomon a könny és minden porcikám bizsereg a reszketéstől.
- Állj fel! – sziszegi az anyám. A szemében megvetést és gyűlöletet látok. Éjfekete pálcáját egyenesen rám szegezi.
- Mára elég volt! – könyörgöm, de az anyám hajthatatlan marad.
- Nem! – rivall rám – Állj fel, te mihaszna! Meg kell tanulnod az okklumenciát! Nem tudhatják meg, hogy kvibli vagy!
- Nem vagyok! – nézek dühösen a szemébe, miközben feltérdelek.
- Akkor bizonyítsd be! – majd meg sem várja, hogy felkészüljek – Legilimens!
Az emlékek újra megrohamoznak aznap már sokadszorra. Ezúttal arra a napra térek vissza, amikor meg kellett volna kapnom a Roxfortos levelem…
- Sipor, egészen biztos, hogy nem érkezett posta? – kérdezi idegesen az anyám.
- Nem, úrnőm! – hajol meg a házimanó – Sajnálom!
Én a sarokból figyelem az eseményeket, ám az anyám észrevesz és a szeme villámokat szór. Tudom, hogy ki fog borulni. Egyre közeledik felém és a kezét a magasba lendíti…
Már fáradt vagyok! Nem tudom kizárni az elmémből.
Egy másik emlék következik, amit nem kéne látnia...
Nyolc éves vagyok és a szobámban sírok. A bátyám nyit be és leül az ágyam végébe.
Nem! Nem engedhetem be még jobban az emlékeimbe! Erről nem tudhat!
- Nem a te hibád, Ariah! – próbál vigasztalni Sirius.
- De! Nagyon is az enyém! Nem tudtam megfékezni! – zokogok – Meg fog gyűlölni!
NEM!
Erősen koncentrálok és minden erőmmel azon vagyok, hogy kiürítsem a gondolataim.
Az anyám zilált arccal emeli le rólam a pálcáját. Érzem, hogy az egész testem verejtékben úszik és szaporán veszem a levegőt miközben próbálom kerülni az anyám dühös pillantását.
- Mi volt ez? – sziszegi – Ez új!
- Semmi – hazudom – Csak egy kiskori emlék.
- Hazudsz! – lép közelebb hozzám és talpra ránt – Mit nem tudtál megfékezni?
- Semmi különös! Esküszöm! – most már a szemébe nézek. Ha mardekárosok közt nő fel az ember, megtanul hazudni.
Az anyám elenged és hátrább lép tőlem.  Nyugalmat erőltet az arcára, de tudom, hogy valójában azon gondolkodik, miként szedje ki belőlem a titkot.
- Ha van valami, amit eltitkolsz, kiderítem! Tudod, hogy ki fogom! – int fenyegetően- Holnap folytatjuk! – azzal kiviharzik a szalonból.
Adok magamnak pár másodpercet, hogy megnyugodjak. Lehunyom a szemem és veszek pár mély levegőt.
Már annyira belefáradtam ebbe a mindennapos próbatételbe! Anyám azt hiszi, hogy ha tanít, kicsikarhat belőlem némi mágiát, de minden erőfeszítése hiába való. Képtelen vagyok varázsolni gyerek korom óta, de nem ok nélkül! Azon az estén felelőtlen és meggondolatlan voltam és ha nincs Sirius valószínűleg megöltem volna az öcsénket. De erről senki nem tud!
Miután elhessegetem a rossz emlékeket, felmegyek a szobámba. A lépcsőn azonban Siporba botlok, aki épp egy ezüsttálcát egyensúlyoz, amit hangos csörömpöléssel esik ki a kezéből.
- Elnézést! – mentegetőzöm.
- Nem történt semmi – motyogja a manó, de még hallom a szitkozódását, mikor tovább áll; - Mocskos kis kvibli!
Úgy döntök inkább figyelmen kívül hagyom a sértő megjegyzést és bezárkózom a szobámba, ami jó távol van a testvéreimétől. Kisebb és szerényebb is az övékénél. A szüleim sosem tartották fontosnak, hogy rám is úgy figyeljenek, mint rájuk.
Ki is figyelne egy ilyen „magamfajtára”, ha ott van Regulus aki a család szeme fénye! Ő mindenben követi a Black család nézeteit, ellentétben a bátyámmal Siriusszal, aki egy igazi lázadó, már csak azért is, amiért a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztotta be. Tehát mi ketten volnánk a „család szégyenfoltjai”.
Még mindig kimerült vagyok a gyakorlástól, ezért olvasással ütöm agyon az időt, hogy kicsit kikapcsoljam az agyam.  Ez az egyetlen módja, hogy elmenekülhessek a zord családi házból még, ha csak gondolatban is. Ha épp nem a könyveket bújom, akkor a baglyunkkal Zeusszal játszom, aki elég nagydarab és komoly jószág, és mivel a nap jó részét átalussza, így nem tekinthető különösebben izgalmas barátnak. 
Most azonban az olvasás sem köt le. Folyvást elkalandoznak a gondolataim egy olyan helyre, ahol valószínűleg sokkal boldogabb lennék; a Roxfortban. Mivel 11 évesen nem kaptam meg a levelem, így esély sincs rá, hogy felvegyenek, mégis gyakran elképzelem, milyen lenne, ha én is roxfortos diák lehetnék, akárcsak a testvéreim. Vajon engem is a Griffendélbe osztana Süveg? Lennének barátaim? Mi lenne a kedvenc tantárgyam? Mondjuk ez utóbbire sejtem a választ; a jóslástan! Mindig is érdekelt a jövőbelátás tudománya.
Egy igazi megváltással ért volna fel, ha négy évvel ez előtt meghozta volna a bagoly a levelemet, hiszen mindig is menekülni akartam itthonról. Nem véletlenül, hiszen mióta egyáltalán semmi jelét nem mutatom mágikus képességnek, szabad céltábla vagyok a megaláztatásnak.
Azt hiszik, hogy kvibli vagyok, tehát varázsló szülők gyermeke, aki voltaképp mugli. Annyiszor sértegettek ezzel, hogy kezdem én is elhinni magamról. Tény, hogy nincsenek valami boldog kilátásaim. Itt ragadtam az őrült anyámmal és beteges apámmal, célok és barátok nélkül.
Sóhajtok.
Hátra vetem magam az ágyon és próbálok úgy tenni, mintha nem is léteznék…