Egy kvibli lány naplója -Tekergők kora

34. A lelepleződés

Ledőlök Remus mellé az ágyra. A fiú csak morog egyet, majd a másik oldalára fordul. Így láthatom az arcát. Nagyon édes, amikor alszik. Még a száját is kissé eltátja. Nincs szívem felkelteni, pedig legszívesebben elmondanám neki, hogy itt járt Regulus és hogy milyen küldetésre vállalkoztam. De Reg azt kérte ne tegyem! Biztos nyomós oka van rá! Remus egyébként is csak le akarna beszélni róla! Nem mintha olyan magabiztos lennék, hogy ne lenne szükségem a barátom tanácsára. Valójában egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy menni akarok. Az alapján, amit Regulus mondott, az sem kizárt, hogy nem éljük túl a küldetést!
Meghallhatok!
Most realizálódik bennem először ez a gondolat. Valóban őrült dologra vállalkoztam, de megbízom Regulusban. Persze nem biztos, hogy kellene. Elvégre, eddig megszállottan követte Voldemortot, most pedig hirtelen el akarja pusztítani? Az egész értelmetlen, de mégis hiszek neki. Elvégre sok idő telt el azóta, hogy Voldemort pártjára állt. Akkor még csak kisfiú volt, most pedig már szinte felnőtt! Úgy látom, hogy sokkal érettebb és komolyabb lett. Egészen idáig magamnak sem mertem bevallani, hogy mennyire hiányzott! Pedig nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rá! Sosem volt más vágyam, csakhogy mi hárman; Sirius, Regulus és én egymás mellett álljunk és szeressük egymást. Legutóbb nem tudtam Regulus mellé állni, de ezúttal másképp lesz!

Olyan érzés fog el, mintha csak egy pillanatra hunytam volna le a szemem, de mikor kinyitom már reggel lett.
Hirtelen felülök az ágyban. Hajnalodik. Tényleg el tudtam aludni? Valószínűleg a tegnap este annyira kimerített érzelmileg, hogy akaratlanul is sikerült.
Felpattanok az ágyból, de közben ügyelek rá, hogy ne keltsek nagy zajt. Remus nekem háttal van fordulva az ágyban, de úgy néz ki még alszik. Nem is csoda, elvégre nagyon korán van. Regulus azt mondta hajnalban indulunk. Gyorsan magamra kanyarítom a talárom, a pálcámat a zsebembe süllyesztem, majd a hátsó ajtóhoz sietek. Ahogy sejtettem Regulus ott áll az ajtóban. Már az üvegen keresztül is látom, hogy neki egyáltalán nem sikerült aludnia. Szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, de mikor meglát mintha megkönnyebbülne. Esetleg azt hitte nem tartom be a szavam?
- Kész vagy? – kérdezi, mikor kinyitom az ajtót.
Bólintok;
- Jól érzed magad? – kérdezem aggódva.
- Voltam jobban – feleli. Így a nappali fényben jobban látom az arcát és magamban megállapítom, hogy milyen sokat változott. Vonásai sokkal határozottabbak és komolyabbak. Erősen hasonlít az apánkra fiatalkori énére, de ezt inkább nem kötöm az orrára.
- Indulhatunk? – kérdezi.
- Mégis hová?!
Összerezzenek. A hang a hátam mögül érkezett és elég ingerültnek tűnt.
Mikor megfordulok Remusszal találom szembe magam, amint pálcáját maga elé tartja. Az ajtóban áll és az arcáról a harag és a kétségbeesettség egyvelege olvasható le. Tudom, hogy most nagyon haragszik rám és nem tudja hova tenni ezt az egészet.
- Remus, meg tudom magyarázni! – mentegetőzöm.
- Akkor nagyon gyorsan tedd meg! Ő mit keres itt? – bök az állával Regulus felé.
- Azért van itt, mert a segítségemet kérte!
- És te segítesz neki?! – kérdezi megbotránkozva – Mindazok után, amit tett? Mindazok után, ami történt? Te megbízol egy halálfalóban?!
- Remus, ne beszélj így az testvéremről!
- Hagyd csak Ariah! – legyint Regulus, majd Remus felé fordul - Már kiléptem a halálfalók közül! Épp ezért vagyok itt! Megtudtam, hogyan győzhetnénk le Voldemortot, de egyedül nem vagyok képes véghez vinni!  
- Hát keress máshol segítséget!
- Remus, megígértem neki! És ha tudja, hogy kell legyőzni Voldemortot, akkor minden segítséget megadok neki!
- És mégis hogyan? – kérdezi hitetlenkedve, majd kissé leereszti a pálcáját
- Voldemortnak sikerült a lelke egyik darabját Mardekár Medáljába zárni. Ha nem pusztítjuk el a medált, hallhatatlan marad! – magyarázza Regulus.
Remus fújtat egyet;
- Ez baromság!
- Miért lenne az? – kérem ki magamnak. Remusra nem jellemző ez a forrófejű viselkedés!
- Ez is csak egy halálfaló Ariah! Egy halálfaló, aki Marlenet is megölte! Ne hidd el neki ezt a kitalált mesét!
- Az igazat mondom! – mentegetőzik Regulus – És semmi közöm sincs a lány meggyilkolásához!
- De nagyon sok más emberéhez van! Hány ártatlan embert kínoztál meg? Hány ártatlan embert öltél meg!
- Remus! - csattanok fel.
- Ne próbálj jó lenni, ha egyszer nem vagy az! – folytatja magából kieklve - Mindig is romlott voltál és utáltad a testvéreidet! De most, hogy bajban vagy, a gyávaságod miatt, hirtelen fontosak lettek a számodra!
Regulus egy undorodó grimaszt vág, de nem reagál semmit arra, amit Remus mondott. Én viszont nem hagyom szó nélkül!
- Nem ismerek rád! – csóválom a fejem – Még sosem hallottalak így beszélni! Igen, Regulus követett el pár hibát az életében, de én hiszek neki, ha azt mondja már megbánta! És nagyon sajnálom, ha te nem értesz egyet a döntésemmel!
- Ne várd, hogy támogatni fogom az őrültségeidet!
- Szóval most már őrült is vagyok? – kapok hirtelen lángra.
- Te is tudod, hogy nem ezt mondtam – sóhajt, majd közelebb lép hozzám. Tűntetőleg összekulcsolom a karom. Kezét a vállamra teszi; – Megígértük, hogy nem veszítjük el egymást! Emlékszel? – néz mélyen a szemembe.
- Nem veszítesz el! – ígérem.
- Akkor hadd tartsak veled!
- Túl veszélyes!
- Akkor te miért mész?
- Mert Regulus az öcsém!
- Te pedig a mindenem!
Csönd.
Hirtelen egy újabb alak lép be a szobába. A helységben fényesség villan, mire Remus hátra esik és összeesik a földön.
- Elintézve! -közli egy rekedtes hang.
Sipor áll előttem, arcán elégedett vigyorral. Én dermedten állok és szaggatottan veszem a levegőt. Legszívesebben odaszaladnék Remushoz, hogy megnézzem jól van-e, de ekkor valaki megragad a karomnál fogva és beszippant egy ismerős örvény.