Egy kvibli lány naplója -Tekergők kora

33. Sorsfordító hírek

Remus,

Marlenet tegnap este meggyilkolták a saját házában a szüleivel együtt. Nem lehet tudni ki volt a tettes, de az egész házon a dulakodás nyomai látszódtak, így feltehetően a halálfalók műve volt. Lehet, hogy valami köze van a Rendhez. Maradjatok a Menedékben! Nem vagyunk biztonságban!

James

Leeresztem a levelet a kezemben.
- NEM! – kiáltom el magam – NEM!
Remus nem szólt egy szót sem, mióta átadta a levelet. Csak meredten a padlót bámulja, de arcát könny áztatja.
- Mondd, hogy ez nem igaz! – kiáltok megint – Mondd, hogy nem! – apró cafatokra tépem a levelet.
- Biztosan reggel találtak rá. Marlenet Sirius vitte volna el a boltja megnyitójára – csuklik el a hangja.
- Ó, te jó ég! Te jó ég! - úgy zakatol a szívem, hogy szabályosan fáj. Minden arcizmom fáj, a szememet pedig égetik a kitörni készülő könnyek – Ki tette ezt?! Melyik halálfaló volt?! Megkeresem és megölöm! – pattanok fel.
- Lassan a testtel! Nem mehetsz sehová! – szól rám parancsolóan Remus – Ne feledd mit írt James. Nem vagyunk biztonságban! Jobb, ha mindketten a házamban maradunk.
- De nem érted Remus?! – pattanok fel - Nem érted?! Meggyilkolták! Meggyilkolták a legjobb barátnőmet! – verem ököllel a mellkasát, mintha ezzel félreállíthatnám az utamból. Végre kitör belőlem a zokogás. A fiú lefogja a kezemet és magam mellé szorítja.
- Tudom! Hidd el én is bosszút állnék, de nem olyan áron, hogy téged is elveszítelek! – csorognak le újabb könnycseppek az arcán - Láthatod, hogy a halálfalók már bárhova eljuthatnak és bárkit megölhetnek! De nekünk akkor is együtt kell maradnunk! Érted? – fogja két kezébe az arcomat, miközben minden erejével próbálja velem megértetni, amit mond - Csak ígérd meg nekem, hogy itt maradsz, hogy vigyázhassak rád!
Bólogatok. Szaggatottan veszem a levegőt, de próbálom kipréselni a szavakat a számon.
- Igazad van! Nem akarlak téged is elveszíteni! – rázom meg a fejem és szorosan magamhoz ölelem a fiút. Úgy, ahogy eddig sosem. Egészen addig így maradunk, míg kellő erőt nem merítünk egymás jelenlétéből. Összeérintjük a fejünk. Remus egy apró csókot ad a homlokomra.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek! – felelem, majd beleharapok az ajkamba – Megbocsátasz, ha most kicsit elvonulnék a szobámba? Egyedül kell lennem!
Remus bólogat.
- A konyhában leszek, ha bármi kellene.
Bólintok, azzal magamra zárom a szobám ajtaját. Igazából csak azóta az enyém, hogy ide költöztem. Régen ez volt a szalon, de két éve ez megváltozott. Már két éve! Ennyi idő telt el, mióta a Lupin családnál élek, Sirius pedig Potteréknél. A családom szétszakadása jelentősen rányomta a bélyeget az életemre, de talán nem is bánom, hogy így alakult. Itt sokkal jobb dolgom volt és legalább olyan emberekkel tölthettem az időmet, akiket szeretek és akik törődnek velem.
De most minden feketének látszik. A kezem még mindig remeg, a szívem kalapál és úgy érzem ezután sosem leszek boldog. Marlene a legjobb lélek, akit valaha ismertem. A legjobb, legkedvesebb, legvidámabb és legtisztább lelkű ember. A legjobb barátnőm! Mintha a húgom lett volna… Már el sem tudom mondani mennyire bánom, hogy az elmúlt időben hanyagoltam őt, de most bármit megtenném, hogy láthassam. Csak még egyszer!
Mérgesen beleütök az egyik párnába, majd hagyom elernyedjen a kezem.
Nem tudom mennyi idő telik el, de én továbbra is ugyan abban a pózban ülök az ágyon, mikor kopognak az ajtón.
- Nem vagy éhes? – dugja be a fejét Remus.
Megrázom a fejem. A szemem fel van dagadva a sírástól és minden porcikámban reszketek. Remus tétovázik, majd leül mellém és hátulról átkarol. Magához húz.  
- Minden rendben lesz! – suttogja.
Nem tudom mit mondjak.
- Talán mégiscsak eszem valamit – felelem, csakhogy nehogy szóba hozza Marlenet.
- Van pite a konyhában.
Bólintok. Kiballagunk a konyhába, ahol Remus hamar kiszolgál. Ugyan nem eszem sokat, de Remus kedvéért leküzdök pár falatot a torkom. Látom rajta, hogy nagyon aggódik értem. Ő sem fest valami jól, biztos neki sem könnyű egy ilyen tragédiát hallani. De számára Marlene csak egy griffendéles lány volt, egy barát semmi több. Nekem viszont olyan volt, mintha a testvérem lenne! Még ha ezt nem is mutattam ki. Bár megtettem volna!
Órák óta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Látom Remuson, hogy tépelődik a szavakkal, de végül kiböki;
- Nem kell elmennünk a temetésére, ha nem akarsz!
Temetés.
- Erre most nem tudok válaszolni – csuklik el a hangom.
- Persze, megértem! – mentegetőzik.
Felpattanok az asztaltól és visszazárkózom a szobámba. Letörlöm a könnyeket az arcomról. Erősnek kell maradnom!
Egyszer csak zajokat hallok odakintről. A vér is megfagy bennem. Elfújom a gyertyát. A pálcámért nyúlok, ami az asztalon hever. Halkan felemelem és határozottan magam elé tartom, támadásra készen.
Nincs idő, hogy szóljak Remusnak. Csendben közelebb lépek a hátsó ajtóhoz, ami a verandára vezet. Egy árnyalak suhan el az ablak előtt. Egyáltalán nem vagyok olyan állapotban, hogy harcoljak szóval, ha halálfalók támadtak meg minket, akkor igencsak jó esélyekkel indulhatnak.
Várok. Nem történik semmi. Hezitálok, de jobbnak látom, hogy én tegyem meg az első lépést. Kivágom az ajtót és egyenesen abba az irányba szegezem a pálcámat, ahonnan a támadómat sejtem.
- Stupor!
- Protego! – hárítja az illető a varázslatomat.
Egy pillanatra eláll a lélegzetem. Nem akarok hinni a szememnek!
- Reg?
- Szervusz Ariah! – néz rám fekete szemeivel, miközben leereszti a pálcáját.  
Nem tudom elhinni, hogy tényleg őt látom. Legszívesebben odarohannék hozzá és magamhoz ölelném, hogy felkiáltsak „Hát te élsz?” de túlzottan le vagyok fagyva ahhoz, hogy megszólaljak. Először is tisztáznia kell magát, hogy miért settenkedik a házunk környékén az éjszaka kellős közepén? És egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok?
- Hogy találtál rám?
- Voldemort parancsára minden Rend tagot fel kellett kutatnunk. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy te vajon melyiküknél lehetsz.
- Szóval te árultál el minket Voldemortnak?! – lépek elé, miközben rá szegezem a pálcámat.
A szemem szikrákat szór. Ha Regulus miatt hallt meg Marlene, azt nem lennék képes elviselni!  
- Én is csak a halálfalóktól tudok a Rendről! – emeli fel védekezésképp a kezét – Viszont áruló van köztetek! Ő tudósított Voldemortnak, hogy van egy szervezet, aminek az a célja, hogy megállítsa őt.
- Kicsoda?! – nyomom neki a mellkasának a pálcát – Ki az áruló Regulus? Tudnom kell ki volt az! Valaki megölte a legjobb barátnőmet! Marlenet! És bosszút akarok állni! – sziszegem.
- Arról fogalmam sincs – mentegetődzik – Ilyen információkat sosem oszt meg velünk!
Pár pillanatig fontolgatom, hogy higgyek-e neki, de elég őszintének tűnik a tekintete.
- Miért is szolgálsz egy olyan urat, aki nem bízik meg a híveiben? – vetem oda megvetően, azzal leeresztem a varázspálcám.
Regulus megrázza a fejét.  
- Már nem szolgálom.
- Tessék? – kérdezek vissza, mert azt hiszem rosszul hallottam.
- Nem akarom szolgálni!
- Hát gratulálok! Aláírtad a halálos ítéleted! Már halálfaló lettél, innen nincs vissza út! Ha visszalépsz, felkutatnak és megölnek! Mindez azért, mert anno nem hallgattál rám!
- Most úgy beszélsz, mint Sirius – feleli lesújtva és csalódottan néz rám.
Rájövök, hogy igaza van, ezért más hangnemre váltok. Regulus biztos nem azért jött ide, hogy kioktassák. Ha azt akarta volna, Siriushoz fordul és nem hozzám!
- Bajban vagy, igaz?
 - Még nem! – ingatja a fejét – De hamarosan abban leszek! Voldemort átvert mindannyiunkat! És erre egyre többen kezdünk rájönni! Azt hittem, hogy egy vezető lesz, aki majd …nem is tudom… célt ad azoknak az elveknek, amikben a szüleink neveltek minket. De csak a beteges terveit akarja végrehajtani velünk. Egy őrült! Kihasznál bennünket és ártatlanokat ölet meg velünk.
- Mint Marlenet? – csorog le egy könnycsepp az arcomon, de sikerül megőriznem a komolyságom. Regulus nagy vallomást tett nekem.
- Nagyon sajnálom azt a lányt! Azért halt meg, mert Rend tag volt! De mi van, ha azt mondom, hogy bosszút állhatsz rajta?
- Mégis hogyan?
- Mint mondtam egyre többen kezdünk rájönni, hogy Voldemort nem az, akinek hittük. De a többiek nem mernek cselekedni, mert félnek a hatalmától. Én azonban megtudtam valamit, amivel harc nélkül megölhetnénk őt!
- Na jó, állj! – vágok közben - Mi van, ha valójában az a feladatod, hogy engem elcsalj, hogy a társaid végezhessenek Remusszal? Ő Rend tag! – tudom milyen nevetségesen hangzom, de nem érdekel. Tudom, ha Regulus tényleg bántani akart volna minket, már megtette volna. Mégis olyan nehéz elhinnem, hogy most itt áll előttem, egy teljesen más emberként, mint akiről már lemondtam.
- Hát tényleg ekkora szörnyetegnek hiszel? – Regulus hangjából őszinte meglepődést hallok ki.
- Nem tudom mit higgyek rólad! Két éve nem láttalak, azt hittem meghaltál! – a cipőm orrát bámulom – Megváltoztál!
- Te is.
Felpillantok.
- Sok mindenen átmentem.
- Ahogy én is! De abban biztos lehetsz, hogy nem hazudok neked! Tényleg meg tudjuk ölni Voldmeortot!
- Tudjuk?
Regulus tépelődik a szavakkal.
- Ó, Merlinre! – kapok a fejemhez - Te azért jöttél ide, hogy segítséget kérjél tőlünk?
- Csak tőled! – motyogja – De tudom, hogy őrült vállalkozás lesz. Ha nem mész bele, azt is megértem!
- Miért olyan őrült?
- Mert akár bele is hallhatunk!
Regulus ezt halálosan komolyan mondja, így kénytelen vagyok elhinni neki, amit mond.
- És mégis, hogy tudnánk megölni Voldemort?
A fiú nagy levegőt vesz;
- Voldemortnak mindig is csak egy célja volt; hogy halhatatlan legyen. Így létrehozott egy horcruxot.
- Egy micsodát?
- Egy sötét lélekdarabot, amit egy varázserejű tárgyba zárt. Ez életben tartja őt, így gyakorlatilag hallhatatlan. Ám, ha elpusztítjuk a horcruxot, akkor elveszti a hallhatatlanságát. Tehát meg lehet ölni!
- Még is, hogy jöttél rá erre?
- Sipor mondta.  
- Sipor?! Hogy jön ide az a semmirekellő manó?
- Voldemortnak szüksége volt egy házimanóra – magyarázza kitartóan - Én önként felajánlottam Siport a feladatra. A medált egy barlangba rejtette és Siport használta fel, hogy hatástalanítsa a barlang védővarázsait. Voldemort azt hitte Sipor meghalt, de a manó túlélte és mindent elmondott nekem.
- Akkor azt is tudja, hogy mi a horcrux?
- Igen! Mardekár medálja!
Mardekár medálja.
- Nem azt viselte a Black bálon?
Regulus bólint.
- Igen, az egy erős varázstárgy, Voldemort családjának régi ereklyéje.
- És mégis, hogy lehet eljutni a barlanghoz?
- Sipor el tud minket vinni – feleli.
Bólintok. Próbálom megemészteni a hallottakat. Túl sok élmény és érzés kavarodik most bennem. Egyáltalán nem biztos, hogy jó döntést hozok.
- Ez az egész nagyon kockázatosnak tűnik! És, mi van, ha nem tudjuk elpusztítani a medált?
- Miért ne tudnánk? Csak át kell törnünk a barlang védővarázsain!
- Nem értem miért kellek ehhez neked! Eddig olyan jól megvoltál nélkülem!
- Mert nem tudom ki másban bízhatnék! – fogja könyörgőre a hangját – Siriusra sosem számíthattam, ő mindig csak az orrom alá dörgölte, hogy mi mindenben jobb nálam! Lenézett és megvetett a döntéseimért! Meg egyébként is. Ő sosem szeretett!
Elszorul a torkom és könnyek gyűlnek a szemembe, a mai nap már sokadjára.
- Ebben nem lennék olyan biztos! Sirius nagyon is szeret a maga módján, csak túlzottan elzárkóztok egymástól, mert nagyon különböztök!
- Hm – Regulus arcán egy halvány mosoly fut át – Látszik, hogy te vagy a középső testvér. Mert benned, van egy kicsi mindkettőnkből.
Én is elmosolyodom, ami egészen váratlanul ér.
- Lehetne, hogy Siriusnak nem szólunk? Úgy sem értené meg!
Bólintok. Egyébként is kockázatos lennem felkeresnem őt, mert, ha elkapnak felhasználhatnak Remus zsarolására. Regulusra meg Sirius úgy sem hallgatna.
- Rendben! – egyezek bele.
- Akkor … tényleg velem tartasz?
- Igen, hogy vigyázhassak rád!
Regulus fintorogva mosolyog.
- Holnap hajnalban indulunk! Addig megpróbálom kikúrálni Siport annyira, hogy képes legyen hoppanálni.
Bólintok, majd a kezem már a kilincsen van, de Reg még utánam szól;
- Lupinnak ne szólj erről!
Elgondolkodok egy pillanatra, majd bólintok.
- Köszönöm! – Regulus ezt tényleg őszintén mondja.
- Ó, Reg! – szaladok oda hozzá és magamhoz szorítom. Megkönnyebbül a lelkem, mikor Regulus is viszonozza a gesztust. Talán most öleltük meg egymást először.
Mikor elenged, nem szól, csak hátrál pár lépést. Bátorítóan rám mosolyog, majd elkapja a tekintetét.
Elhoppanál.
Hirtelen üres lesz a balkon. És a szívem is.