Egy kvibli lány naplója -Tekergők kora

11. A balul sült párbaj

A következő reggelt a szokásos módon indítom. Lehúzom az aznapi főzetem, majd lemegyek reggelizni a magányos nagyterembe. Még Remust sem találom ott, amit egy kicsit sajnálok. Szerintem ő Sirius egyetlen normális barátja. Okos, kedves és figyelmes, ellentétben a szertelen James-szel vagy a vinnyogó Peterrel. De most egyikőjük sincs az étkezőben, így egyedül fogyasztom el a reggelimül szolgáló tükörtojást. Szeretem elkerülni a tömeget. Úgy látszik az antiszociális énemet elég nehezen vetkőzöm le, de hogy is tudnám, ha 15 évig be voltam zárva? Talán lassan rá kéne magam venni arra, hogy elvegyüljek a tömegben. Itt vannak barátaim szeretném, hogy a Roxfort legyen az igazi otthonom. Itt nincs mitől tartanom!

Az első óránk sötét varázslatok kivédése, amit hatalmas izgalommal várok. A múlkori incidens óta Marlene nemcsak, hogy retteg a tanártól, de még meg is veti azért, amiért megalázta az egész évfolyam előtt!  Pedig szerintem Roovel egyáltalán nem azért csinálta, hogy lejárassa Marlenet! Ő nem ilyen tanár. Igaz, normális esetben a hideg is kirázna tőle, de ilyen emberek közt nőttem fel, szóval számomra egyáltalán nem rémisztő. Sőt, igencsak nagytudású tanárnak gondolom, aki úgy beszél a sötét mágiáról, mint aki pontosan tudja, hogy miként győzze le azt.
- Az elkészült házi feladatokat az asztalomra kérem óra után – jelenti ki- De most ne húzzuk vele az időt! Térjünk vissza a legutóbbi témánkba; párbaj! – azzal Roovel belefog a mesélésbe- Képzeljék el, hogy egy csapat fejvadász veszi körbe magukat. Mind magukra szegezik a varázspálcájukat és nincs hová elrejtőzniük. Sarokba vannak szorítva. Mi az, amit ilyen helyzetben tehetnek?
Síri csönd.
- Nem hiszem, hogy senki nem tud válaszolni – felelei higgadtan.
Bátortalanul felemelem a kezem;
- Igen, Ms Black!
- Ha egyedül vagyunk, akkor csakis védekezhetünk.
- Na nem mondod…- röhög fel Druella, az rosszindulatú mardekáros szobatársam.
- Pedig nem mond ostobaságot! – véd meg Mr. Roovel– Nem elég erősek, nem győzhetnek az ellenséggel szemben! A védekezés az egyetlen megoldás! Támadásban nagy eséllyel alul maradnának! – majd hozzá teszi - Öt pont a Mardekárnak, a jó válaszért!
Druella elképedve néz rám, de én kerülöm a pillantását. Most szereztem először pontot a Mardekárnak, pedig ezt egyáltalán nem akartam volna. A hirtelen dicsérettől még zavarba is jövök, így eldöntöm, hogy az lesz a legjobb, ha inkább nem szólalok meg órán.
 De a tanárnak más tervei vannak;
-  Esetleg Ms. Black be tudna mutatni egy szakszerű védőbűbájt is?
Minden figyelmemet a füzetemre fordítom, remélve, hogy Mr. Roovel mást szólít fel, de továbbra is érzem könyörtelen pillantását magamon.
- Ariah – bökdös oldalba Marlene.
Végül kelletlenül felállok és előveszem a pálcám. Tudom, hogy nem fogok varázsolni, de lélekben már felkészítettem magam a vereségre.
- Mehet? – Roovel egyenesen a szemembe néz, amivel tovább fokozza a zavarom.
Alig észrevehetően bólintok és remegő kézzel felemelem a pálcám.
- Capitulatus! – hangzik Roovel átka.
Meglendítem a pálcám, mintha egy pajzsot húznék magam elé, bár semmilyen varázsigét nem mondok ki. Mégis, a professzor pálcája pörögve kipattan a kezéből és egyenesen Druella arcába csapódik.
A lány feljajdul és fájdalmasan az orra elé kapja a kezét. Sokan hátra hőkölnek, de a griffendélesek csak nevetnek rajta.
- Jól van, Ms Rosier? – siet oda hozzá Roovel.
A lány csak a fejét rázza, de közben nem emeli le a kezét az orra elől.
- Ms Bones, kérem kísérje Ms Rosiert a gyengélkedőre!
- Igenis professzor! – pattan fel Amelia, majd belekarol barátnőjébe, aki egy gyilkos pillantást küld felém.
Én mozdulni sem meredek. Nem akartam ártani Druellának, annak ellenére sem, hogy nem igazán kedvelem. Megint elszúrtam!
Mikor elhagyják a tantermet Roovel egyenesen felém fordul;
- Mi volt ez Ms Black? – a hangja kissé élesebben cseng.
- Én, … én nem akartam! Véletlen volt…
- Nonverbális varázsigét használt?
- Tessék? – azt hittem azért van kiakadva, mert eltörtem Druella orrát.
- Nem hallottam, hogy bármilyen varázsigét is kimondott volna! Bizonyára fejben gondolt csak a bűbájra.
Megrázom a fejem.
- Hm – mormogja, miközben fürkésző tekintettel kémleli az arcom – Érdekes… Most visszaülhet a helyére!
Megkönnyebbülve teszem, amit mond és megpróbálok az óra hátralevő részében láthatatlannak tűnni.
- Tényleg nem direkt csináltam! – bizonygatom Marlennek, mikor vége lett az órának.
- Legalább az a pöffeszkedő kis liba megkapta a magáét!
- De nem akartam…
- Ó, ugyan már! Nevess te is egy kicsit! Nem lett semmi baja, Madame Dawlish majd rendbe hozza.  
- Igazad van – bólintok és elmosolyodom én is, pedig még mindig furdal a lelkiismeret.
A következő óránk bűbájtan és Vergilius professzor nagyot néz, mikor megtudja, hogy megvan a tankönyvem, aminek előkerülése máig rejtély. Szerencsére ezen az órán nem kell varázsolnom, így elkerülöm a következő megaláztatást.