Téli mesék

Buszmegálló.

Sosem szerettem a lucskos esős időt. Mindig elvette a maradék életkedvemet is. Sóhajtva pillantottam a karórámra, majd visszahúztam a kézfejemre a kötött pulcsimat. Akárhogy is van itt a tavasz, hűvös szelek járnak.

- Mire vársz? – nézett rám tág szemeivel pislogva egy kisgyerek. Apró volt, nyakát kitekerve bambult felém, olyan ötéves-forma lehetett, vagy talán annyi sem. Kedvem támadt kioktatni, hogy kis taknyos létére miért tegez le, nem tanította-e az anyja jó modorra, meg amúgy is, mit képzel, hogy egyedül ácsorog egy buszmegállóban –

Egyedül? Körbenéztem, szemem a szutykos buszmegálló szegletein átsuhanva visszarévedt a kisfiúra. Már nem akartam beolvasni neki a megszólítás miatt vagy a neveltetése okán. Az anyja nem volt sehol. Vagy az apja. Vagy akárki, akinek köze lehetett volna hozzá. Egyedül ácsorgott a csepergő eső elől a buszmegállóba menekülve, koszosan és kipirulva.

- A buszra várok, fiú – guggoltam le elé és óvatosan behúztam a cipzárt a vékony kabátján. Megszeppent, de nem lépett hátrább – De inkább az a kérdés, hogy te mire vársz itt? – igyekeztem bizalomgerjesztő mosollyal nézni rá, úgy gondoltam, egy mosolygó-gondoskodó idegen talán megnyugtatna az ő helyzetében. Jobban megfigyelve azonban cseppet sem láttam frusztráltnak, vagy kétségbeesettnek.

- A buszra – biccentett és visszamosolygott rám.

- Szüleid? Testvéred? – néztem újra körbe, de egyik ácsorgó ember sem mutatott érdeklődést a gyerek iránt – Nincs veled senki? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

- Nincs – jelentette ki teljesen természetesen, hogy szinte én éreztem magam kellemetlenül, hogy csodálkozom a látványon. Újra felém pislogott, majd megfogta a kezemet és elkezdett húzni a járdán.

- Mit csinálsz? Mindjárt jön a busz, nem kellene lekésnünk – torpantam meg egyhelyben egy pocsolya közepén és nem engedtem magam tovább mozdítani. A fiúcska leszegte a tekintetét és toporzékolt párat a pocsolya vizén. A körkörös hullámok körülvették, ide-oda lüktetve, egyre szabálytalanabbul. Az eddig tükörsima felület zavaros lett és átláthatatlan. Háborgott, mint egy aprócska tengerszelet.

- Nem akarom megvárni a buszt – nyögte ki halkan, hogy a szellő is elfújta a mondandóját. Csak én hallottam. Értetlenkedve pásztáztam a kis hátát, és megszorítottam a kezét.

- Az előbb még azt mondtad, hogy –

- A buszra várok, mert anya azt mondta, hogy azzal kell hazamennem. De a busz nem jött! Nem jön most sem! Sosem fog jönni! Hazudott!

Az eső már rég nem csepergett, a tócsán mégis apró fodrok indultak útnak ütemesen. A fiúcska szipogva törölgette az orrát a vékony kabátujjba és piros dühödt orcájával felém nézett. Nem értettem, mi lehet a gond. A busz minden nap ugyanakkor futott be a megállóba, és minden nap ugyanaz a sofőr köszöntötte az utasokat, minden nap ugyanott tette ki őket és ugyanazokat a köröket futotta végig méterről méterre. Kevés olyan buszt tudtam volna felsorolni, ami még nem késett, de ez az egy sosem tette, akár a svájci óra is megirigyelhette volna a pontosságát. Nem értettem, miért állítja ilyen dühösen és határozottan, hogy nem jön. Hogy hiába várja. Tanácstalanul néztem az enyémet szorongató apró kezet, ami egyre hidegebbnek tűnt.

- Figyelj csak, fiú! – próbáltam újra kedvesen vigasztalgatni, bár fogalmam sem volt, mi lehet a probléma – Látod a többi embert itt a buszmegállóban? Ők is mind ugyanazt a buszt várják, mint mi! Megígérem neked, hogy jönni fog, rendben? Bízz bennem! – kacsintottam rá, majd enyhén magam felé kezdtem húzni, hogy visszamenjek vele a megállóba, és ne a pocsolya közepén ácsorogjunk feltartva a sietős járókelőket.

- Te miről beszélsz, néni? – szipogott leveses orral – Üres az egész. Csak te vagy itt, meg az az öregember a kirakatnál, aki át akar kelni a zebrán – mutatott lassan már remegő kezével az út túloldalára, egy pékség ablakára. Zavaromban már megdörzsöltem a szememet, de hiába pislogtam erősen, nem láttam senkit az ablakban. Hátrafordulva pedig változatlanul ott álldogáltak az emberek, akár csak egy perccel ezelőtt. Az rendben, hogy létezik szelektív hallás, na de szelektív látás? Mi van ezzel a kölyökkel?

- Ne viccelj, fiú, ott vannak, nem látod? Egy nő esernyővel a kezében, sárga ballonkabáttal és letört sarkú cipővel, mellette egy öreg bácsi francia kalapban és horgolt sálban, ő mellette egy fiatal lány telefonnal a kezében, elgondolkozva, mellette egy másik nő, melegítő ruhában, futócipőben, copfba fogott hajjal, ő mellette egy –

Megriadtam, ahogy valami hűvöset éreztem a zsigereimben. Bennem akadt a szó, visszanyeltem a további felsorolásaimat. Összébb húztam magamon a dzsekimet, hogy ne fújjon be a szél, de újra éreztem valamit. Valami végtelen hideget és fájdalmasat, valami zsigeri reszketést, valami egészen hátborzongatót. Tág pupillákkal a gyerekre meredtem, aki elengedte a kezemet és integetni kezdett. De... nem nekem. Elbambult valahová oldalasan felfelé, majd dacosan visszafordult felém.

- Hallottad? – kérdezte.

- Mit? – kezdtem lassan felhúzni a zipzáramat, úgy éreztem egyre hidegebb van, egyre jobban feltámad a szél. A pocsolya, ami még mindig mellettünk volt, borúsan háborgott, pedig nem állt benne senki, és az eső sem kezdett el újra esni – Mit kellett volna hallanom?

- A bácsit – mutatott maga mellé értetlenkedve – Most mondta, hogy nem fog jönni a busz. Tényleg nem hallottad, néni? – ökölbe szorítottam a kezemet, hogy az ujjaim ne fagyjanak meg. Már azon se lepődtem volna meg, ha halkan peregni kezdett volna a hó. Vacogott a fogam és levesesedett az orrom. Újra a szememet dörzsölgetve néztem magam elé, a fiú mellé, vagy akárhova, ahol állhatott volna egy öregember. Nem volt mellette senki, csak a pocsolya duzzadt és apadt egyre szüntelen.

- Na, elég legyen a játékból, gyere! Menjünk vissza – mozdult a kezem a kicsi kéz felé, de a karomon végigfutott még egy hideghullám, belefagytam a mozdulatba. Ott álltam kinyújtott karral dideregve. A szél feltámadt és röpítette a faleveleket, mintha legalábbis ősz lett volna márciusnak közepén.

- A bácsi szerint nem lenne jó, ha megfognád a kezem – motyogta szipogva, átemelve tekintetét a semmiről az én szememre – A bácsi szerint jobb is, hogy nem hallod őt.

- Tessék? – futott össze a szemöldököm egyre értetlenebbül. Visszavontam a karom és lehelgetni kezdtem, hogy elinduljon valamiféle vérkeringésféle, érezzek legalább bizsergést. Akármerre néztem, az emberek nem fáztak, és mintha semmi sem lenne, ugyanúgy mentek tovább, mint percekkel ezelőtt. Siettek a dolgukra, kerülgettek engem.

Engem kerülgettek.

Csak engem.

A busz befordult az utca sarkán, már az ablakból láttam a szokásos sofőr szokásos arcát, mint minden nap. Ugyanaz a busz, ugyanaz a járat, ugyanaz a sofőr, ugyanaz a perc, ugyanaz a megálló, ugyanaz a rutin...

- Mindjárt leparkol a busz, látod? Gyere, menjünk szépen – dideregtem, de a fiú elszontyolodva megcsóválta a fejét és leszegezte orrát a járdakövekre. A mellettünk lévő kis pocsolya nem háborgott már, hanem egészen különös fehér árnyalatot vett, mint amikor a vékony jég megtelepszik a vízfelszínen és hártyát képez. Mint amikor decemberben elkezd megfagyni a világ. De... március van, könyörgöm, mi folyik itt? Felkaptam a tekintetem újra a fiúra, majd a már leparkolt buszra pillantottam.

- A bácsival megyek. Azt mondta, hazakísér.

Megállt bennem az ütő. Remegő lábakkal léptem a fiú elé és megragadtam a karját. Vagyis csak akartam. Mint a jéghideg télben a felszálló meleg lehelet, úgy oszlott szét, mint egy délibáb, egy látomás, egy álomkép, egy emléktöredék... Végigkúszott az arcomon a hidegtől és zsigeri reszketéstől egy könnycsepp, vagy talán csak a pára csapódott le a hideg bőrömre... pislogva meredtem magam elé, majd le a lábam alá. Beleléptem a pocsolyába? A vékony jéghártya berepedt és sáros víz özönlött a cipőmbe. Nem háborgott, mint egy apró tengerszelet, nem volt befagyva, mint az északi sapka egy darabja, egy átlagos szutykos pocsolya nézett rám vissza. Zakatoló gondolataimból egy nekem ütköző sietős váll riasztott fel, majd az üres buszmegálló látványa.

Lekéstem a buszt.

( ~ 2017 )