Azóta is csak sír egyfolytában. Már lassan öt teljes esztendeje. Körülötte változik a világ, de ő csak ül a zongoránál, szorongat egy megsárgult, kézzel írt kottát és sírdogál. A napok hetekbe perdülnek, a hetek hónapokba szaladnak, a hónapokkal lassan az évszakok is változnak, majd az évek is elszelelnek. És már a nyomát is elfedik a múltnak. De ő nem hajlandó felvenni ezt az örök változó ritmust, nem hajlandó elszakadni az emlékektől.
Remegő kezében a kotta már beitta magába a leány gyászos könnyeit. Szomorú dallamait játszva a lánnyal együtt sírt a zongora is. Keserű történetet mesélt és még keserűbb életet hozott maga után.
- Még mindig nem engedte el? – állt az ajtó küszöbén egy férfi és unottan nézett ki a fejéből.
- Még mindig nem – hangzott a válasz egy nőtől, majd mentek tovább a teaszobába.
- De ez már beteges! - sóhajtott a fiatalember, majd kinyitotta a nő előtt az ajtót – Ez már koránt sem hűség. Inkább beletemetkezés a gyászba.
- Egyetértek, Uram, de mit tehetnénk érte? Próbáltunk mi már mindent: vittük a nagyvárosba, ahol gazdag és jóképű férfiak kérték a kezét. Kosár.. Vittük agyturkászhoz is, ott kimászott az ablakon, és három napig kereshettük, hogy merre bóklászik. Próbáltunk már mindent. Úgy hiszem, tőlünk több már nem telik – sopánkodott a nő, majd belépett a teaszobába. Kellemes illat lengte be a teret. Málna, alma, fahéj, gyógynövények, kakukkfű bódító egyvelege. Helyet foglaltak egy kis asztalkánál, majd finom rózsamintás csészéket vettek elő.
- Ha tudnám, mi lenne a megoldás, asszonyom – töltött bodzateát a nő csészéjébe – higgye el, már cselekedtem volna magam is.
Eközben a tágas szobában, ahol a magány és az időtlenség egy másik dimenziót alkot, a fiatal lány az ablaknál játszott a zongorán. A már sokat megélt papíros öt évvel ezelőtt került a postaládába, egy megázott borítékban. Rajta a feladó: Richard Elltons. Az ifjú vőlegény, kit besoroztak a véres háborúba. Átlagos fizikumú, értelmes ember, sokra viheti az életben. Különösen szereti a művészeteket, sokan irigyelték zenei tehetségét. Másik felén a címzett: Eleonora Wittenberg. A csodálatosan szép és szeretetreméltó menyecske, kinek leggyönyörűbb álma vált valóóra, mikor Richard három év udvarlás után végre eljegyezte őt.
De a háború elszakította egymástól a két szerelmest, és karmaival elragadta a fiút, mint több ezer másik ártatlant, a halálba.
Amikor Eleonora először pásztázta végig tekintetével a levelet, amit szerelme oly nagy sietségben írt, nem tudta értelmezni a sorokat. Számkombinációkat talált a lapon, majd a kotta került a szeme elé. Néhol barna foltokat, megszáradt vér nyomait tapintotta. Richard megsebesült. Ezt biztosra tudta.. de mit ír a levél? És a különös dallam? Aznap ült le először magától zongorázni. Ügyetlenül számolgatott a klaviatúrán, C, D, E, F, G, A, H...C? Akkordok, különféle hangzatok, alul a bal kéz, felül a jobb. Mindig a jobb kéz viszi a dallamot. Felidézte magában mindazt az információhalmazt, amit Richard tanított neki vasárnaponként. Egyes hangok felé kis jegyzeteket firkantott. A mű elején ez állt:„A háború csak átmenet,
de a szerelmünk örök"Lassan elkezdte leütni a dallamokat szépen sorjában, néha meg-megállva, de megbirkózott vele. Éjt nappallá téve gyakorolt és értelmezett. Elhanyagolt mindent, nem is evett rendesen, minden egyes percében csak a dallamok cikáztak a fejében és a számok. Egy nap fogta magát és nagy erőt vett magán. Felütötte Richard titkos naplójának egyik oldalát. Régen mindig bele akart olvasni, még amikor fiatalabbak voltak, de Richard ügyesen elrejtette és mosolyogva dorgálta meg, hogy a magánügy az magánügy. Majd hozzátette, hogy biztos eljön az az idő, amikor az egészet elolvashatja. Nem tudta Eleonora, hogy mire gondol, de utólag már biztos volt benne, hogy ilyesmi helyzetet láthatott előre a fiú. Meghökkenve látta, hogy az egész könyv csak számokból áll. Végig sebes tollvonásokkal karcolt számjegyek, bárhová lapozott.
- Sosem jutok előrébb? – ült le a hideg parkettára és karjaival magához ölelte a kis bőrkötéses könyvet – Richard..
Hirtelen ötlettől vezérelve az utolsó oldalhoz lapozott és részletesen megvizsgálta. Két lap volt összetűzve. Ha bárki megtalálja, tökéletes rejtekhely a megoldó kulcsnak, hisz senki nem venné észre, aki nem ismeri a gondolkodását. És jól kieszelte! Minden egyes betűhöz három számjegyből álló kombináció tartozott. Épeszű ember talán nem is csinálna ilyet. Gyorsan előkapta a levelet és fejtegetni kezdte. Szerencsére jól számított, megegyezett a két kódolás egymással, így pár nap alatt az összes kis jegyzetet és szöveget leírta folyóírással.„Bízom benne, hogy meg tudod fejteni.
Kegyetlen cenzúra van, a leveleket mindig elolvassák postázás előtt, így kénytelen voltam ehhez a módszerhez folyamodni."Szavait olvasva úgy érezte, hogy Richard beszél hozzá. Hangját hallotta, Megrezzent és sírt. Mohón olvasta tovább az írást, száját harapdálva.
„Szeretném azt írni, hogy a háborúnak lassan vége és megyek haza. Mindennél jobban szeretném. De sajnos ez nem lehetséges. Hatalmas a túlerő és a katonáink egyre csak elbuknak."
Könnyei folyóként peregnek végig arcán. Nem tartja vissza. Miért tenné? Lehet, ezek kedvese utolsó mondatai hozzá. Had sírjon. Had sírjon az árva menyecske.
„De kérlek, ne törjön meg a hited. Én igyekszem vissza Hozzád, hogy újra láthassalak mosolyogni. Írtam egy kottát. Mire sikerül eljátszanod, becsszó; otthon leszek!"
A lány beletemetkezett a bánatába. Élete már csak az emlékek voltak és a zongora. A szegényes, rozoga zongora, melyen olyan szépen játszottak minden vasárnap.
- Hallja ezt, asszonyom? – tette le a csészéjét a fiatalember – Csodálatos – unott arckifejezésére meglepettség ült.
- Eleonora zongorázik, Uram – kortyolgatott a nő fájdalmas mosollyal.
- Ez egyszerűen elképesztő..
- Ne figyeljen rá. Ezek már holt dallamok – tette le az üres porceláncsészét az asztalra és felállt a székből. Többet már nem szólt. Az ablaküvegen keresztül nézte a gyönyörűséges fenyőfákat, melyek hófehér köpenyben táncoltak a hegyeken.
- Még hogy holt dallamok? – öntött a fiatalember még egy csésze teát magának – Meglehet.
ESTÁS LEYENDO
Téli mesék
Historia Corta"Nem érzett semmit sem, csak azt, hogy a hó megesz mindent. Megeszi az emberek reményét, megeszi, felfalja az egész világot. Felfal, megrág, lenyel, majd kiköp. A hó egy rideg, fehér érzéketlen halmaz, amely ha ellep mindent, mit sem ér többé a szer...