Téli mesék

Édesanyám

Kellemes ez az illat. Fahéj és talán narancs? Mi ez, amit érzek? Édes gyerekkoromat idéző, igéző illatok. Hát mi ez? Ólom nehezek a végtagjaim és csak fekszem. Meleg van. Hallok valami ropogást. Tűz? Kályha. És még valami.. halk dudorászás a közelből. Idegen női hang csengése. Vidám és aggódó, nyugodt. Édesanyám arca a fejemben előttem lebeg. Épp gyúrja a tésztát. Gyerek vagyok? Eddigi évek csak álmok voltak? Fekszem. Remegek. Beteg vagyok? Édesanyám! Életemet feladnám, hogy még egyszer láthassam az arcát! Felkelek, rohanok felé! Már mindjárt felkelek! Anyám, várjon! ------

A halk dúdolás megszűnt létezni, amint kinyitottam a szememet. Hát csak ábránd volt? Mellettem a tűz a kályhában lobogott, ahogy képzeltem. Az illat is intenzíven áramlott felém – mézeskalács! – de a hang elpárolgott. Körbenéztem lassan, majd felültem. Fájt minden porcikám. Hol vagyok egyáltalán? Mi ez a hely? Fel akartam állni, de a hátamba nyilallt a fájdalom, mintha egy kést szúrtak volna bele.
- Felkelt! A bácsi felkelt! – kukucskált ki egy félénk szempár a kanapé mögül – Édesanya! Jöjjön gyorsan! – és már be is rohant egy kis szobába. Ki ez a kisfiú? És miért ismerős a hangja? Olyan, mintha...
- Felkelt? – hallom a szobából a nő hangját. Beleborzongok egész valómmal és nem hiszek magamnak. Nem hiszek a saját érzékeimnek. Nem lehet, hogy ő az! Képtelenség... lélegzetvisszafojtva ültem és minden fájdalmam elillant, ahogy koncentráltam és csak az ajtót figyeltem.
És kilépett rajta.
Közeledett.
Szemembe nézett és mosolygott rám. Én is őt néztem, de nem tudtam mosolyogni. Szemeim könnybe lábadtak.

Ő az.

Haja kontyban pihen a feje búbján, kötényt visel, azt a szép tulipánhímzéses kötényt. Takaros, ápolt. Szeme gesztenyebarna, akár csak az enyém. Haja őszes, de még felfedezhető benne a hajdani fekete szín. Gyönyörű. Kezei szárazak, vágásnyomokkal tarkítottak, a házimunka nem kímélte őt. Arca sápadt, fakó és kimerültséget tükröz, de mindig mosolyog. Mosolyog a kisfiáért és annak minden boldogságáért. Sose mutatja ki gyalázatos siralmát, soha meg nem törik, soha nem sír. Vidám, hogy fia vidám lehessen. Önzetlen, példás anya.
Csak néztem őt és sírtam. Könnyeim között már nem láttam arcát, elhomályosult a kép. A kisfiú csüggedve nézett rám, majd anyjára.
- Ne sírjon, uram – szólt a nő kedvesen, s közelebb jött hozzám – mi nyomja a lelkét? – ült mellém a kanapé szélére. Törékeny teste egészen máshogy hatott rám, mint akkor. Minden egészen más volt.
- Nem sírok, asszonyom – töröltem meg a szememet. Nem tudja, ki vagyok és nem is tudhatja meg, hogy ki vagyok – csupán örömömben hullatom a könnyeim.
- No, hallja-e, fiatalember, hogy került maga ide? – nézett rám, mint gyermekkoromban, azokkal a lelkiismeret furdalást keltő szemeivel.
- Nem tudom – mondtam – arra eszméltem, hogy itt vagyok. De mondja kedves, hány éves ez a derék fiúcska? – néztem a szoknyája szélénél figyelő gyerekre. Haja barna, szeme akár csak az anyjáé, arca soványka, de piros, mint egy alma.
- Ez a gyerek? – nevetett fel jóízűen (Istenem, de jó volt hallani!) – Jövő hónapban tölti már a kilencedik életévét lassacskán.
Kilenc. Mintha egy baltavágás lett volna, ahogy kimondta a kilencet. Fejemben megjelentek az emlékek és újabb sírógörcs kapott el. „Jövő hónapban" – ezek szerint december van – kaptam a fejemhez. Akkor már csak két hónap...
- Két hónap... - mondtam ki véletlenül hangosan, majd a szám elé tettem a kezem.
- Egy – nevetgélt – egy hónap múlva lesz kilenc, nem két hónap múlva – javított ki.
Ezek szerint visszakerültem volna? A saját... a saját gyerekkoromba? De mégis...
- Jól van, uram? Elég sápadtnak néz ki – tette a homlokomra a kezét. Azt a drága dolgos kezét. Már csak két hónap és vége mindennek. Két hónap múlva újra elveszítem. Vajon tehetek valamit? Vajon..
- Édesanya, mit motyog a bácsi? – szólalt meg a kisfiú és tág szemekkel meredt rám. Meredt saját magára. Mit gondolhatott? Mi járhatott a fejében? Látta saját magát. Lényegében ketten voltunk az egész házban. Mi, és Édesanyánk.
És persze az illat. Belélegeztem a fahéj és a kesernyés narancs illatát a tüdőmbe még egyszer utoljára. Nem tehetek semmit, nem is maradhatok itt tovább. A múlt és a jövő egybefutott? Milyen szörnyű elmeháborodott jelenség ez? Lassan távoznom kell..
- Tolakodásnak venné, ha.. – csuklott el a hangom.
- Mondja csak, tessék – nézett rám érdeklődő tekintettel. Azt szeretném, ha még utoljára átölelhetném őt. Csak még egyszer.. de szabad? Ő nem ismer engem, számára egy idegen férfi vagyok, és a kisgyermeke is itt van – Nos? – kérdezte tág szemekkel, várva, mit akarok.
Megfogtam a kezét, és a kezembe tettem – ennyit még szabad – finoman fogtam. Az ő keze szinte elrejtőzhetett volna az enyémben. Erős férfi vagyok, ő pedig törékeny nő. Nem ölelhetem meg csak úgy, mint kisfiú az édesanyját.
Megszeppent tekintettel nézett rám és már erkölcsösen ki is akarta szabadítani a kezét a kezem fogásából. Elengedtem.
- Bocsásson meg, asszonyom – hajtottam le a fejemet – elnézést kérek a tolakodásért, és minden miatt, amiben hátráltattam az ittlétem alatt. Nem tudom, hogy kerültem ide és nem tudom, merre menjek, de ez már nem a maga gondja – néztem rá – mindent köszönök, megyek is – álltam fel és felvettem a kabátomat.
- De uram, én igazán nem tettem semmit! – szólt meglepődve és mögém lépett.
- Azt mondja? – mosolyodtam el.
- Azt – pislogott és végignézett rajtam.
- Hát úgy – nyitottam az ajtót. Értetlen pillantásokat vetett rám. Hátranézett a kisfiúra majd vissza ismét az én szemembe. Talán megsejtett valamit? Jobb, ha ezt nem tudom – De higgye el, mindenért hálás vagyok. Köszönöm, hogy itt volt nekem és mindig mosolygott.
Elhűlt, egy szót nem szólt.
- Örülök, hogy láthattam. További szép estét – csuktam be magam mögött az ajtót. Elmegyek. Nem tudom hová. Azt sem tudom, miért. De érzem, hogy így helyes.

A fiad felnőtt lett, édesanyám.