Téli mesék

Metrós egyperces

Türelmetlenül toporzékolt a szürke mozaikon, hol karórájára pillantott rosszallóan, hol pedig a földalatti sínpár fölé helyezett órára. "1 perc 30 másodperc" olvasta le a nagy zöld számokat, majd elővette mobiltelefonját és pötyögni kezdett rajta. Egyre több ember gyűlt köré, emiatt reflexszerűen összébb húzta a kabátját és tett pár lépést a fal felé. Nem volt baja az emberekkel, nem okozott számára gondot sosem a társasági élet, a rohanó mindennapok vagy a központi szerepvállalás, egyszerűen csak utálta, ha a személyes szférájába tolakodnak. Hosszú ujjaival sebesen görgetett végig a levelezésein, rákoppintott egy kedvesen mosolygó lány képére, majd két hüvelykujja hirtelen megdermedt a billentyűzet fölött. Mégis mit írhatna? Koordinálatlanul köröztek a betűk felett, de egyetlen karaktert sem nyomtak le. Balról már hallani vélte a zakatolást, végre érezni kezdte a meginduló légáramlatot. Mielőtt zsebre tette volna a mobilját, még gyorsan megnézte újra az időt;

17 óra 23 perc. 

Összeráncolta szemöldökeit és azon gondolkozott, vajon mit kellett volna írnia neki. Cipője orra előtt pulzálni kezdett a jelzőcsík kék fénye, majd befutott a metró, és nagy robajjal kiömlött belőle az embersokaság. Odasétált az utolsó előtti ajtóhoz, fellépett a járműre, és megállt egészen az ajtónál. Ha metróval közlekedett, sosem foglalt helyet. Jobb szeretett álldogálni és lopva figyelni a szürke arcokat, vélhetően szürke gondolatokkal szürkeállományukban. Szeretett metrózni, nem csak azért mert gyors volt, elérhető és praktikus, hanem mert élvezte, hogy idegenekről olvasson le különböző vonásokat és kedvére tippelgetett, hová mehetnek, milyen napjuk lehetett eddig és min gondolkozhatnak. Bár ez utóbbi nem foglalta le kellőképp. Az utasok többnyire bambuló tekintettel ácsorogtak, vagy lehajtott orral nézték a padlót, hogy így is kivonják magukat a közösségből, egy másik többség le sem vette a tekintetét az aprócska kijelzőkről, telefonjukba belebolondulva nyáladzottak az eléjük rakott szutyok internetes hírek és agymosott reklámok előtt, vagy éppen telefonon folytattak beszélgetést hasonlóan érdektelen dolgokról azok alapján, amit kihallott a sorok közül. Határozottan unalmasnak vélte az ilyesfajta majmokat, akik nemigen rendelkeztek saját ötletekkel, de még ízléssel sem, ahogy elnézegette néha a csapatban járkáló tinilányokat ugyanolyan cipőkkel és táskákkal. "Móricz Zsigmond körtér" hasított gondolatai közé a hangosbemondó szövege. Habár általában utazással töltött idejét az emberek kritizálása roppant lefoglalta, most érdektelennek tűnt ez az egész. Egyik kezét elővarázsolta kabátzsebéből, hogy rápillantson újra az órájára. 

17 óra 27 perc. 

Egy mély lélegzetet vett, majd félhangosan kifújta tüdejéből a frissen beszívott gáztömeget. Megkapaszkodott a mellette lévő oszlopban, másik kezével pedig zsebében matatott. A sietségtől trehányan behányva volt ott minden; lakáskulcs, telefon, havi bérlet, igazolványok, és még egy apró kocka alakú doboz a zseb legeslegmélyén. Tenyerét egészen lefúrta a kacathalmaz aljára, belehelyezte, majd ujjaival körbezárta a tárgyat. Nyelt egyet. Hónapok óta készült erre a napra, most mégis zavarodottnak érezte magát. 

"Szent Gellért tér". Megrezzent egy kicsit az újabb monoton hangtól, megszorította a tenyerében ölelt kicsi dobozt, és udvariasan kiengedte-beengedte az átszállókat. Ahogy becsukódott az ajtó, megpillantotta saját magát az üvegben. Fekete szövetkabátot viselt, sötét farmernadrágot és barna bokacsizmát. Nyakánál sejtelmesen kilátszott kék kockás inggallérja, amire egészen büszke volt, tekintve hogy ritkán határozta csak el magát arra, hogy tisztességesen felöltözzön. De most az alkalom megkövetelte. Az alkalom... 

"Fővámtér". Az ajtók újra kinyíltak, eltűnni látszott tükörképe, ami eddig farkasszemet nézett vele. Most már csak ő maga maradt és a dobozka a tenyerében. Viszont nem sokáig, mert a következő megállónál már le kell szállnia, onnan meg már csak pár száz méter gyalog a kitűzött célig.

Teljesen behálózták gondolatai, kizárta a külvilág összes zavaró tényezőjét, úgy tetszett, mintha egyedül suhant volna át a város alatt a metrószerelvényben, majd az szótlan, néma ajtónyitásra kilépett és felsétált az üres aluljáróból a még üresebb pesti utcákra, cipőjének kopogását visszadúdolták a tömbházak falai, a lámpák boldogan zizegtek pislákoló fényeikkel, a kirakatok sötét ásítva tátogták: "jó döntés". A vakítóan színes és csicsás hirdetőtáblák egytől egyig kántálták: "főnyeremény!". Befordult a harmadik utcabemenetnél, majd jobbra az ötödik tömbhöz battyogott, érezte hogy tenyere izzad, de szíve mindeközben ragyogóan dobog. 

Fogalma sem volt, mit írjon neki mielőtt ideér. Nem szólt, hogy érkezni fog, nem hívta fel telefonon, nem beszélt meg vele találkozót... Arra az egyetlen dologra tudott csak koncentrálni amióta csak elindult, hogy ma este megkéri a kezét.

(2018.09.29. 0:02)