Téli mesék

Wagner

Teljesen feldúltan szállt fel a vonatra, ingerülten keresett egy szabad helyet a vagonban, de az olyan tele volt, mint egy szardíniás doboz. Néhány ember álldogált inkább, feladva a reménytelen küzdelmet az ülésekért. A vagon végéig sétált, hátha mégis megpillant egy szerény ülőalkalmatosságot, de ennek híján nekidőlt az ablaknak és lábához támasztotta a csomagjait. A vonat lassan elérte a következő megállót, így a szerencsésebbek helyet foglalhattak valaki mellett, persze csak a legleleményesebbek, akik gyorsan odarohantak.

Egy idős bácsi ropogó hátát fájlalva feltápászkodott óvatosan a helyéről, mire három férfi oda is szaladt támadásra készen, hogy leülhessenek, miután megküzdöttek a jutalmukért. A vénember remegve hajolt le a súlyos táskáiért, mire a szemközti négyes ülésről egy lány felpattant és lenézően pillantott az ácsingózó férfiakra.

- Legalább lenne magukban annyi tisztelet, hogy lekísérik az urat – korholta őket, majd előzékenyen kivette a bácsi kezéből a szatyrokat és lesegítette a vonatról. Körbe se nézett, nekidőlt az ablaknak. Nem kereste szemével az előző helyét, biztos volt benne, hogy a faragatlan emberek közül kettő már megkönnyebbülten pihenteti lábait. De nem hagyta elrontani a kedvét ilyen csip-csup dolgok miatt, vidáman mondogatta magában, hogy szombaton Wagner est lesz a Müpában. Eltöprengve tette keresztbe maga előtt a karjait, majd hirtelen fejéhez kapva kitágultak a pupillái.

- A cuccaim! – motyogta maga elé sápadtan, majd fürgén járatta szemeit a vagon minden pontján. Egy ideges férfi állt mellette, aki gyakran nézegette az időt karóráján. Az ablakon bámult kifelé, arcát hűtötte az üvegen, mikor észrevette a kétségbeesetten fészkelődő lányt maga mellett ácsorogni.

- Te segítettél a bácsinak, igaz? – nézte a földet.

- Tessék? – fordult felé – azaz... i-igen. Bocsánat, nem figyeltem – harapott a szájába, és kellemetlen vigyort öltött magára.

- Ha a csomagodat keresed, épp ott van melletted – mutatott ujjával a padlóra, majd sóhajtott egyet – Sajnálom, hogy idehoztam magamhoz – grimaszolt a férfi – de tudod akikbe belekötöttél – hajolt közelebb a lányhoz, majd a három emberre bökött, melyek közül kettő már helyet is foglalt – eléggé rosszul kezelték a dolgot – forgatta a szemeit, miközben beszélt – Egy szó, mint száz; eléggé rezzenéstelen kézmozdulattal ragadták meg az általad ottfelejtett táskát.

A lány csak pislogott egy ideig, hol a táskáját bámulta, hol a már hozzá egészen közel álló férfit. Szövetkabátban volt, hosszú sálat viselt, de nem mondhatta rá az ember, hogy túlzottan elegánsan öltözött, alsó végtagjait farmer fedte, és egy sima cipő volt a lábán. Hátán egy sablonos, mindenki által megvásárolt, reklámtáska, lábai között egy laposabb és egy kerekebb táska pihent.

- Ez esetben nagyon szépen köszönöm, uram – mosolygott zavartan, majd vállára tette a saját cuccát.

- Jól hallottam? Uramot mondtál? – ráncolta a homlokát keresztbe font karokkal – Mindjárt fogom magam, aztán vissza is adom nekik. Mit szólsz hozzá? – nyújtotta ki a nyelvét, majd kacsintott.

- Nem adná nekik vissza – fordult a férfivel szembe – Nem Uram – nevetett vidáman.

- Ohohó, miből gondolod te azt? – döntötte balra a fejét – Nem Uram? – lazultak el a karjai, és lassan maga mellé ereszkedtek – Te aztán furcsa lány lehetsz! – kacagott.

- Ha elmegy visszaadni nekik, itt kell hagynia a cuccait, hiszen ennyi mindent nem bír el egyszerre. Akkor pedig félő, hogy a magáét – megköszörülte a torkát – szóval.. a tiédet viszik el. Aztán a végén még rajtam kérnéd számon az okozott kárt, hisz az én cuccaimat vitted vissza a jómadaraknak. Így mód azonban én is beperellek a cuccaim rossz helyre történő visszatulajdonítása okán – emelte fel a fejét – Végeláthatatlan és röhejes bírósági ügy kerekedne egy ártatlan csütörtök reggeli utazásból. Erre pedig senkinek sincs szüksége – tolta feljebb a szemüvegét az orrán, majd a mondandóját befejezettnek tekintve leguggolt, hogy kiszedjen valamit a táskájából. A férfi kerek szemekkel nézett rá, arcán még mindig mosoly nyugodott, úgy méregette a kotorászó lányt.