Téli mesék

Kívánságok nélkül

Élénken ropogott a tűz, a tücskök és békák unhatatlan dala lengte körbe az éjszakát. Magamra húztam a hálózsákomat, úgy néztem a tiszta csillagos eget hanyatt fekve. Kiskoromtól kezdve imádtam esténként bámulni a halványan pislogó pontokat a szürkés-kékes égen, de valljuk be, a város közepén, a nagy fényszennyezésben nem adja vissza azt a már-már csodával határos látványát. 

- Ha most láthatnánk egy hullócsillagot, mit kívánnál? - tette feje alá a karjait, hogy kényelmesebb legyen a talaj számára. Nem néztünk egymásra, nem volt rá szükség. Ismertük egymás apró rezgéseit, ellopott pillantásait, olykor még a ki nem mondott szavakat is.

- Nem tudom. Túl sok dolgot kívánhatnék - vallottam be végül egy perc gondolkozás után. Kényelmetlenül fészkelődtem, ő pedig elnevette magát a hallottakon. Befordult a tűz felé. Mélyen a lángok közé nézett, élvezte, ahogy az arcára meleg árad ezen a csípős nyári éjjelen.

- Értem - motyogta halkan - Ez esetben mindegy. 

Kezdtem röstellni a dolgot. Biztos csak én vagyok ilyen, hogy nem tudom, mit kívánjak. De hát ha egyszer olyan sok dolgot kívánhatnék! Szebb és jobb életet, igazságosabb és következetesebb törvényeket és igazságszolgáltatást, világbékét, örök életet, hatalmas tudást... a sok kívánságnak csak a képzelet szabhat határt. Az emberek általában ilyen dolgokon gondolkoznak, ha hullócsillagot bámulnak. Vagy valami egyetemes, mindenre és mindenkire kiterjedő kívánságot, vagy valami egészen személyeset. De hogy lehet kiválasztani egyetlen egy dolgot? Egy dolgot, mely minden másnál előre valóbb.

- Te mit kívánnál? - nyögtem ki végül torkomat köszörülve. Sok közös élményt megéltünk az évek alatt, sok elfújt születésnapi gyertyát mondhattunk magunkénak, de a kívánságainkat nem sokszor firtattuk. Pedig belegondolva, rengeteg dolgot elárul az ember legbelső gondolatvilágáról az, hogy mit kíván. Hogy mi az a kis, vagy éppen hatalmas dolog, amire mindennél jobban vágyik. Horkantott egyet és semmitmondóan legyintett. Ismét a hátára fordult, hogy láthassa az eget. Néha a hirtelen mozdulatoktól megropogott a válla. Ő se volt már mai darab. Sötétbarna haja teljesen beleolvadt volna a feketeségbe, ha nem feküdt volna ilyen közel a tűzhöz. Azt hittem képzelődöm, amikor megcsillant a fény pár ősz hajszálán. Korán mutatkoztak meg rajta a stresszes, rohanó évek jelei.

- Ha elmondom, nem teljesül - pirult el hirtelen, és szemében visszatükröződött a világ. Úgy láttam, mintha az arcán futkosnának a csillagok, lágy keringőt járva tücskök-békák énekére. Szeplőit kerülgették, páros táncot lejtettek képzeletemben. Mosolyától mintha megremegett volna a tűz, és lobbant egyet újra. Halkan pattog, csendesen jelzi, hogy itt van nekünk, hogy meleget adjon. Akár csak az ő középbariton hangja, ha a fülembe suttogja; nincs semmi gond.

- Nos, ha mégis döntenem kéne a sok dolog közül - ültem fel tétován és a hálózsákom cipzárával babráltam - úgy érzem, azt kívánnám...

Elhallgattam egy percre és körbenéztem. Kellett ez a perc, hogy valóban rájöjjek, mit kívánjak. Végigpásztáztam a tájat. Egy erdőszéli tisztáson voltunk, mellettünk egy hajszálérnyi, apró patak csörgedezett. A patak kövei közül néha békák ugrottak elő, a nádasban pedig alvó kacsákat lehetett látni, ha nagyon koncentrált az ember. Az erdő nem volt olyan nagy és sűrű, mint a mesékben, törpék, tündérek és manók sem laktak benne, mégis az egész környezet megbabonázva hatott rám. Közöttünk pattogott a tűz és egyre elemésztette a kupacba hordott száraz gallyakat. Átnéztem a lángnyelvek között, és tekintetem az ő tekintetébe ütközött. Az ütközés talán mégsem a megfelelő kifejezés... tekintetünk váratlanul találkozott ugyan, mégsem keltette hirtelenség érzését. Találkozott, egybeolvadt, összefonódott; otthonra lelt. 

Lassan ő is felült a hálózsákjával, és homlokára volt írva a kíváncsiság: "Folytasd!". 

- Azt kívánnám, hogy ne kelljen kívánnom semmit - mosolyodtam el a tényen, hogy ezt a gyerekes butaságot valóban kimondtam - Mert ha ez így lenne, akkor az azt jelenti, hogy a világ olyan gyönyörű, hogy annál szebbet álmodni sem lehet.

Nem szólt semmit. Ült mellettem egy darabig, mialatt szemünket le sem vettük a csillagokról. A határtalan égbolt minket nézett, talán épp oly' csodálattal bámult le ránk, mint ahogy mi is bámultuk őt. Szívem egyenletesen lüktetett, olyan volt ez, mint egy tökéletesen idilli pillanat.

- És most ilyen a világ? - szólalt meg lágyan búgó hangján, ami szinte beleolvadt az este csöndjébe. 

- Igen - hunytam le a szemem egészen lassan, és óvatosan vállára hajtottam a fejemet - olyan gyönyörű, hogy álmomban is ezt az eget látom.

(eredeti: 2016. újraírva: 2019.)