Téli mesék

Partra vetett dinnyehéj

Emlékszem még azokra a régi időkre… mondhatjuk úgy is, hogy azokra a régi-régi, szép időkre. Egyszer azt mesélted nekem, hogy az emberekről sokat elárul már az is, hogyan eszik a görögdinnyét. Mintha most is a folyó partján ülnénk, úgy ragyog előttem tisztán ez a kép! Forró nyári nap volt, július talán, de ez nem is számított igazán… ott ültünk ketten a fűben, lábunkat lógatva a vízbe, úgy ettük a piros dinnyét. Persze akkoriban még fogalmam sem volt, mégis milyen párhuzamot húzhattál egy kifürkészhetetlen emberi természet és egy berögzült metódus között. Hiába kérdeztelek, mégsem feleltél. Ingattad fejed, és elmélázva, egy-egy mosoly között köpködted a sodrás irányába az apró, jelentéktelen fekete magokat.
- Gondolkozz el rajta – borzoltad össze a hajamat, mint mindig, ha valamit rám hagytál, hadd törjem a fejem – Ha rájöttél, majd elmondom én is.

Napokon, heteken át töprengtem a válaszon, de sosem jutottam igazából sehova. Egyszer azonban teljes zavarodottságomban hívtalak fel telefonon, mialatt épp vonattal utaztam haza. Késő délután felé járt az idő, a Nap már araszolt lassan a horizont felé, hogy újra átbukjon a másik oldalra, átengedve helyét a sötétnek, a Holdnak és csillagoknak. A vasfogat ütemesen zakatolt a síneken, már-már teljesen monoton, elálmosító hangon.
- Szia, ugye nem zavarok? – tartottam fülemhez szorosan a kagylót, mintha kezedet fognám félve attól, messzire szaladsz és sosem jössz vissza.
- Szia. Nem, dehogy… - szólt a hangod fáradtan hozzám a vonal másik végéről, valahonnan messziről, távolból, mégis oly’ közelről.
- Kifogott rajtam a dinnye! – közöltem nemes egyszerűséggel, cseppet sem törődve azzal, hogy utastársaim vajon hallgatják-e furcsának ígérkező csevegésünk rám eső felét – Ha valóban van valami értelme, akkor mi különbözünk benne… - pillantottam az ablak felé. A fák katonás sorokban masíroztak el mellettem, lelki szemeim előtt mégis a Duna vizének játékos hullámai törtek fel, mint mikor bele borult egy dinnyehéj.
- Ebben látod, igazad van – nevettél fel, majd egy nehézkes sóhajjal elszállt a derű zöngéje a hangodból. Komoran köszörülted a torkod, mint aki valami súlyos, jelentős dolgot készül bejelenteni. Valami olyat, ami biztosan nem tetsző. Nem feltétlen a közlő -, de annál inkább a fogadó fél számára – Részemről azonban… ha nem haragszol… - szüneteket tartva a szavak között kerested a megfelelő kifejezéseket, hogy elmondhasd azt, amit már pár napja fontolgattál – most leteszem.
- Miért? – pislogtam tág pupillákkal, mint egy álmából felébresztett kisgyerek, aki láztól remeg. Idegesen tördeltem az ujjperceimet, mint mindig, ha valami frusztrált, vagy nem hagyott nyugodni. Folyton visszatérő akaratlan pótcselekvés volt ez, akárcsak az ajkak tudattalan harapdálása.
- … - újabb sóhaj és tétova hangok, majdnem elkezdett szavak – Ne hívj többet.

És a vonal megszakadt. Értetlenül bámultam ki a fejemből, talán még a szám is kissé tátva maradt a teljes döbbenettől. Csak néztem az ablakon túli tájat, néztem, ahogy az üvegen lassan-lassan peregnek végig az esőcseppek, akár fehér arcomon az égető könnyek. A vonal megszakadt, és már csak a szaggatottan sípoló hang visszhangzott a fülembe.

Folyóba dobott dinnyehéj – így éreztem magam. Valami, ami semmit sem ért, mégis sodorja tovább az élet, hiszen az sosem áll meg. Valami, amiben túl sok megválaszolatlan kérdés halmozódott fel, mégsem kaphat választ egyikre sem. Hisz a víz tuszkolja előrébb és előrébb az úton, nem hagyva időt a válaszokra.

Folyóba dobott, megrágott dinnyehéj – fuldokolt a szívem az ég sötét hullámai között, s légbuborékként szóródtak szét körülötte az apró csillagok.

Egészen lassan engedtem csak el a telefont és ejtettem az ölembe. Valamiért abban reménykedtem, míg legalább a szakadozó búgást hallom, itt vagy, és talán beleszólsz újra. De ez nem történt meg. Soha többé. Ahogy a vonal megszakadt, miután letetted, köztünk egy láthatatlan fonál szakadt el, hiszen eltépted. Mindenféle magyarázat vagy indok nélkül ragadtad meg erős kezeddel és bár először tétován, végül mégis megtetted; szétvágtad, eltépted, megsemmisítetted.

Zakatolt a fejemben minden gondolat, hangosan és fájón. Próbáltalak hívni figyelmen kívül hagyva a parancsot, de még csak ki sem csengett a telefon. Nem tudtam eldönteni, mégis mi történhetett… ki hibázott, hogy így végződött? Sosem zártam ki a lehetőségét annak, hogy én ronthattam el valamit, de akármennyire is néztem szembe tetteimmel őszintén és egyenesen, nem találtam foltozásra váró kátyúkat a múlt országútján. Ez a tény pedig felőrölt. Könnyebb bezárni végleg egy becsapott ajtót, ha tudjuk, mi miatt csapódott be előttünk; akarattal torlaszoltad el a hozzád vezető utamat, vagy csak a passzát szél keveredett erre megnehezítve a folyó habjai között sodródó válságos dinnyehéj partra evickélését…

Napokig próbáltam ezután is beszélni veled, de minden erőbevetésem hiábavalónak bizonyult.

„A folyó partra sodort egy holttestet” – ütötte meg a fülemet a hírbemondó szava, miközben az ágyamban fekve párnák közt sírdogálva kapcsolgattam a televízió csatornái között. Egy húszas éve elején járt fiú. Döbbenten meredtem a képernyőre. A folytonosan olvasott mondatok, melyeket egyszerű papírról szavaltak fel ridegen természetesen hatott, mégis minden észrevétlen lélegzetvételnyi ideig kitartott szünet egy tőrszúrás volt a csigolyáimba.

„A holttestet körülbelül három napja sodorhatta a Duna, míg rátaláltak Budapest budai oldalán.” – körülbelül három nap. Innen visszaszámlálva négy napja hallottam a hangodat utoljára, majd csak a búgás maradt… a búgás, mely most is a fülemben csengett a Duna heves csobogásával, csattogásával, zubogásával, morajlásával vegyülve. Egy utolsó csobbanás, ahogy a hídról elrugaszkodva átadta magát a gravitáció erejének, mely a vízbe süllyesztette testét. Azt a testet, mely egy hete még engem ölelt és az én kezemet fogta, hogy ne remegjen. Azt a testet, mely tudatosan adta fel a küzdelmet a hullámokkal szemben. Azt a testet, melyben a lélek már akkor megsebzetten sírdogált, mikor még nem is ismertem. Azt a kedves, együtt érző, szomorkás, bánatos lelket, melyet tehetetlenül vitt magával a part felé, akár egy megrágott, folyóba hajított dinnyehéjat…

És csak ekkor értettem meg igazán, hogy mi volt az, amit sosem mondott ki, mégis ott lógott a levegőben. Ekkor tudatosult csak benne, mit is akart közölni annak idején a folyó partján, hogy mit is jelent a dinnye… az az átkozott dinnye!

Kétféle ember létezik a világon; akik minden kis fekete magot kiköpdösnek dinnyeevés közben, és akik a magok ellenére is megeszik a dinnyét. Ezek nem túlságosan sokatmondó jellegzetességek, de annál inkább motorikusak és berögzültek. Épp ezért nehéz lenne rászoktatni a mageltávolítókat, hogy ezentúl egyék meg a kis fekete darabokat, vagy épp a másik csoportot, hogy válogassák ki őket, és egyék meg csak a dinnyét. Kicsinyes problémának hangzik maga a téma felvetése is, nemde? Azonban ha mégis felvetnénk és megkérdeznénk a Magkiköpködőt és a Mag-megemésztőt, hogy miért tesznek úgy, ahogy, egyszerű és nyilvánvaló válaszokat hallanánk tőlük.

Egy Magkiköpködő valószínűleg azt mondaná, hogy ha ráharap a kis fekete darabkákra, azok keserű ízt hagynak a szájában. Sőt mi több, lenyelve őket még a gyomra sem tudja rendesen megemészteni őket.

Egy Mag-megemésztő vajon a Magkiköpködőkkel ellentétben valóban meg tudja emészteni a sokak által nem kívánatos fekete részeket? A válasz logikusan nem. És szájában sem hagynak maguk után édesebb ízt. Ugyanazt tapasztalja mindkét csoport. Mégis másként cselekednek. Egy Mag-megemésztő erre a kérdésre lehet, hogy megrántaná a vállát és értetlenkedve válaszolná kérdésünkre, hogy egyszerűen a magok is a dinnye részét képezik.
Ha dinnyét eszünk, azt a magok ellenére – sőt, a magok mellett is esszük.

De azok, akik a magokat folyton kipöckölik, előbb-utóbb megunják a dinnyeevést, hiszen több energiát használnak el a szétválogatással, mint azok, akik egyszerűen megeszik.

Kétféle ember van a világon; akik minden apró problémán fennakadva kerülgetik azokat, majd belefáradtan feladják az eleve lehetetlen küzdelmet az élet folyásával szemben, és akik a gondok ellenére is élik életüket.