Téli mesék

Meg fogom érinteni az eget!

~ Elza
Mindig is volt egy álmom, amit magamban dédelgettem, de sosem mondtam el senkinek. Több okom is volt rá. Nem bíztam meg annyira senkiben a körülöttem élők közül, hogy beavassak bárkit a szívem legrejtettebb zugaiba. Illetve féltem, hogy ha valaki megtudja, örökre más lesz minden..
Félelmem odáig fajult, hogy kapcsolataim számát lecsökkentettem a lehető legkevesebb személyre, nehogy bárki megtudja, nehogy véletlenül elmondjam bárkinek is. Féltem. Félelmem elhatalmasodott és magamtól is rettegtem. Beteges, de valóban így volt. Napjaimat legtöbbször - részben emiatt - magányosan töltöttem, egyedül, bezárkózva a négy fal közé. Szürke hétköznapjaim és egysíkú hangulatomba burkolózva készítettem el a saját védőhálómat, ami megvédett. Mindentől. Ám a múlt embere voltam tegnap, egy perce. Most éjfélt ütött az óra és levegőért kapok. Ma van megint, de halad az idő. Jelen vagyok a jelenben. Múltamat temetem a múltba. De mi lesz holnap? Mi lesz 24 óra múlva? A mámat, ami tegnapba hal, ismét eltemetem, és reszkető lábbal lépek egyet ismét. De ma.. ma ez még csak a jövő szele. Teremtettje vagyok a múltamnak, jelen vagyok a jelenben, de csak álomkép a jövőben, mely apró, mint egy szentjánosbogár. Szállok a falakon, keresztül-kasul a levegőben, a sötét bagoly időben, mégis valahogy úgy érzem, hogy fényem eléri a holnapot.
Furcsa életem még furcsább szokásaihoz tartozott, hogy habár napjaimat mindig egyedül töltöttem a feketére festett falú szobámban, este, vagyis inkább hajnalban kikászálódtam az utcára. Csodával határos dolognak tartottam a lenyűgöző látványt, ahogy a csillagok aprócska fényeikkel varázslatosra festik a várost. Ma sem történt másképp. Mikor hármat ütött az óra, előkapartam a kulcscsomómat, kinyitottam az apró ház ajtaját és kiszaladtam az utcára.
Itt, mint általában mindig, találkoztam az egyetlen személlyel, akiben bíztam. Kutatótársam volt még az egyetemen, elég jó csapatot alkottunk, még mielőtt..
Mielőtt elvonultam volna. Magamba. Mindentől távol. Oda, ahol senki, senki nem bánthat. Avagy én nem bánthatok senkit.. elszorul a torkom, nem agyalok tovább, sietek, cipőm kopog a macskakövön.

~ Thomas
Őrültség, amit csinálok. Azt mondtam neki a múltkor is, hogy itt hagyom, nem folytatom ezt. Mégis.. megint eljöttem, hajnali háromkor a sarokra. És persze megint késik. Várakozásom alatt a csillagos eget kémlelem, és próbálom megérteni mindazt, amit ő mesél róla. Próbálom felfogni, próbálom, de nem megy..
Végre lépteket hallok, közeledik. Ahogy a gyenge fényű közvilágítás arca sziluettjét láttatja, eszembe jutnak a régi emlékek. Amikor még szeretett engem. Azok az idők, mielőtt ezt tette magával.
- Itt vagyok – mondta. Megállt előttem, s az égre vetette a tekintetét. Mindig azt figyeli – bocsánat, hogy késtem.. – tette hozzá, látva összeráncolt homlokomat.
- Á, hagyd. Semmi gond – azzal leültem a padra, ami a kis sétálóutca egyik tövében leledzett.
- Mondd csak, tudsz valamit az új kutatásokról? Mondott neked valamit a prof? Vagy megint csak egy szó nélkül elszelelt a semmibe? – mindig, mindig, mindig ugyanazok a kérdések.
- Elza. Kérdezd meg magad. Menj oda hozzá, érdeklődj. Tudod jól, nekem semmit nem mond el, mert nem tart sokra. Viszont téged..
- Nem! Nem lehet! Én nem megyek ki sehova.. – vágott a szavamba, és szemei szikrákat szórtak felém. Nem is értem, miért csinálja. De még soha nem kérdeztem rá. Hogy miért? Mielőtt bezárkózott a rejtekébe – én csak így hívom – egy éven keresztül sírt. De ennek már legalább négy esztendeje. Azóta nem hajlandó kimenni a napra, nem hajlandó ismerkedni, nem hajlandó senkivel beszélni. Csak a pizza futárral.
És velem.
Így nem szerettem volna megkérdezni, hogy mégis miért teszi, amit tesz. Mindig féltem, hogy ha felbolygatom, csak visszasüpped a sírásba, bár abba nem vagyok biztos, hogy ez az állapot jobb.
- Figyelj rám – kezdtem el a mondandómat. Megszakítom a négy éves rutint, megmondom neki, amit gondolok –

~ Elza
Tudom, hogy igaza van. Mindig neki volt igaza. De ezt az egyet nem értheti meg. Ahogy senki.
- Figyelj rám – kezdte el, egészen más hangon. Mély levegőt vett, bizonyára összeszedte a gondolatait. Jaj, mit fog mondani? – Nálad nem találkoztam még intelligensebb és különlegesebb emberrel. Gondolom ezt sokan mondták már neked, lehet a könyöködön jön ki. De ha valakinek bármi sikerülhet, akkor az te vagy. Minden hajnalban megosztod velem az elméleteidet, amiknek igenis napvilágot kellene látniuk. Az embereknek tudniuk kell. Nem beszélve a professzorról. Hiába rejtőzöl el, a világ körülötted akkor is létezik. Aminek talán te vagy az egyetlen lakója, aki birtokában van ilyen magas ismereteknek. Az egyetemen a fizikusok mind verejtékezve küzdenek. És te? Otthon verejtékezel, de ennek gyümölcsét nem osztod meg velük. Fantasztikus vagy, mégsem... mégsem vagy hasznos a világnak szavai mintha egy üvegfalon keresztül érkeztek volna hozzám, mégis olyan volt, mint egy hatalmas arculcsapás. Szembesített azzal, amit magamnak évek óta nem vallottam be. Pedig pont így van. Birtokomban a tudás, de elfecsérlem.
- De Thomas... én... - hogy is mondhatnám el neki? Az okot, hogy miért nem... annak az okát, hogy miért nem megyek sehová, miért zárkózom magamba.
- Tudod, hogy én mindig itt voltam veled és habár nem tudom, mi volt az, ami miatt ellöktél magadtól.. Elza, komolyan. Nézz rám. Itt ülök melletted, mint egy rakás szerencsétlenség! Te meg bezárkózol, a komfortos burkod alá, és éled boldog életed. Ameddig mi, emberek, görnyedünk és tipródunk. Ismétlem, nem tudom mi volt akkor... de nem lehetett semmi olyan dolog, ami miatt ne jöhetnél ki! Szükségünk van rád, Elza... - kezét, mely eddig is ökölbe volt szorítva, hirtelen belevágta a villanypóznába, melynek hangja fémesen, üresen csengte be az éjszakát. Megijedtem. Ezzel elvetette kissé a sulykot. Csúnya húzás volt, bár igaz.
- Képtelen vagyok elmondani – nyögtem ki, kezembe temetve az arcom. Leplezni akartam, hogy remeg mindenem.  Csak ne most, kérlek, csak ne most..
- Jól vagy? – meredt rám nagy szemekkel, és a vállamra tette a kezét. Túlságosan remegek.. Miért pont most? Ebben a röpke órában.
- Ne ijedj meg, légyszi. Csak... cs..csak – ne ne ne ne ne, már dadogok, érzem, ahogy vékonyodik a hangom – szoríts erősen! – sikítom, de úgy érzem, örökké hallom a hangomat, amint feljajdulok.

~ Thomas
Nem értem, mi történik. Összezavarodott bennem minden. Erősen megfogom, próbálom csitítgatni, majd egyszer csak elájul a karjaim között. Nagyon megijedtem és nem tudtam mitévő legyek. Hajnali háromkor nem vihetem sehova, maximum az ügyeletre, a kórházba. Ha felkel, ki fog akadni... emberek között lesz, sok-sok orvos, nővér, betegek. Leverheti rajtam. De így nem hagyhatom itt.
- Elza.. mit titkolsz előlem? – nyeltem a könnyeim, miközben rohantam a legközelebbi segítségért. Mikor beértem, az épület belső világítása olyan hirtelen ért, hogy én magam is megszédültem, de mentem tovább, kiáltottam az orvosoknak, olyan gyorsan történt minden...
...................
-  Epilepszia – hallom az orvos szájából. Elképedek, lesápadok, megáll előttem a világ. Újra mondja, hogy felfogjam, „epilepszia" hallom, de nem reagálok. Ezt miért titkolta? Ez lett volna az oka a bezártságának? Ha elmondja, segítettem volna... Elza, mégis mire volt ez jó? – Hamarosan fel fog kelni, ne aggódjon ennyire, uram. A felesége fel fog épülni, gyógyszerrel javíthatóak az eredmények – mondta, kicsit már több együttérzéssel. Már szóltam volna, hogy nem a feleségem, csak félreérti a helyzetet, mikor elkezdett motyogni az ágyban és ébredezett. Teljesen legyengült, ahogy így nézem, fényben, hihetetlenül lefogyott és az arca is beesett.
- Elza! – nyakába borulok, nem érdekel senki és semmi, az sem, hogy ő mit fog reagálni – Mondd, jól vagy? – nyelem a könnyeimet ismét. Lassan úgy érzem magam, mint egy óvodás kisgyerek.
- Mi.. hol vagyok? És.. EZ EGY KÓRHÁZ??!! – sikít. Gyorsan kapcsol. Mint mindig. Túl gyorsan. Az orvos azt mondta, ilyenkor előfordulhat, hogy nem emlékszik majd a történtekre, az ájulására.
- Nyugodjon meg, hölgyem, semmi gond nincsen. A férje behozta az ügyeletre, mert rohamot kapott. Mondja voltak már korábban is rohamai, vagy most jelentkezett önnél először? – elhalmozza számos kérdéssel. Faggatja.
Én pedig értetlenkedem tovább.