Téli mesék

Alapozó optika

Mindig próbáltam úgy élni, hogy olyan ember legyek, akire magam is felnéznék. Hogy milyen ez az ember? Legfőképpen optimista. Olyan, aki mosolyog még a vihar közepén is és átadja a kabátját annak, akit elmosott az eső. De úgy érzem, zsákutcába futottam... a fekete felhők utolértek és elkapott a vihar, én pedig ahelyett, hogy mosolyognék, csak arra vagyok képes, hogy remegő ajkakkal ácsorogjak az eresz alatt. Csőd vagyok.
Azt mondtad nekem annak idején, ha fel akarok adni mindent, ami az egyetemmel kapcsolatos, csak nézzek szét magam körül és szeressek bele a természetbe. Újból. És újból.
De mondani könnyű volt, mikor itt voltál... mikor összekócoltad a hajam és felmutattál az égre, hogy emeljem fel az orrom, ne sírjak. Azt mondtad, hogy ha a Napra nézel, én jutok az eszedbe.
- Ez elég költőin hangzik - mosolyogtam halványan, majd újra összekócoltad a hajam.
- Költői? Nem költőnek készülök, marha! - nevettél. De rég is hallottam már a nevetésed... - Nézd csak meg! A Nap mindig ott van neked, akár csak te nekem. Néha eltakarják ugyan a felhők és beborul az ég, mint most - töröltél le az arcomról egy könnycseppet - De a viharok után szivárványt fest az égre, a vízcseppek megtörik a fényt. Hát nem szép? - könyököltél a terasz korlátján és a szivárványon nyugtattad a tekinteted. Nem volt túl sok kedvem ránézni, csak a te szemedben figyeltem, ahogy visszatükrözi a színeket. Minden ott volt. A szemeidben.
- Szép - bólintottam - de akkor sem... akkor sem megy, tudod jól. Nekem ez... sok és érthetetlen.
- Marha... - húztál közelebb magadhoz és megszorítottad az orrom - A „szép" és az „érthetetlen" között nem „de" van. Hát nem tetszik benne, hogy nem érted? Nem ég benned a vágy, hogy „akkor is meg fogom érteni!"? Nézz körbe. És szeress bele. Szeress bele újra és újra. A természetbe. A fizikába. Az optikába.
Akkor, ott, a kollégium lepukkant erkélyén melletted nézve az eget fátyolos szemekkel... beleszerettem újra. Ahogy mondtad; a természetbe, a fizikába. Az optikába, és a szemeid fényébe. De ez már évekkel ezelőtt volt, és te már nem vagy mellettem az erkély korlátját támasztva. A könnyeim az esővel hullnak, de a cseppek ma nem törik meg a fényt. Mert nincs fény...
- Elmagyarázod... újra? - léptem mögéd, miközben a konyhában mosogattad a szennyes edényeket és a meggyötört füzetemet szorongattam a kezemben. Csak sóhajtottál és tovább mosogattál.
- Ez hányadik alkalom is? A hatodik után már nem számoltam... - öltöttél nyelvet és lefröcsköltél a mosogatószeres vízzel. Kivetted a zsebedből a tolladat és letetted a mosogató mellé - Akkor most taktikát váltunk.
- Hm? És ez mit takar? - kíváncsi tekintettel fürkésztem a hátad és a derekad körül megcsomózott kötényt. Mindig viccesnek tartottam, hogy kötényben sürögtél-forogtál a konyhában, lényegtelennek tartottad, hogy éppen egy tojást főzöl, a kávét teszed fel, vagy mosogatsz... ha konyha, akkor kötény. Ennél már csak az szórakoztatott jobban, ahogy kinéztél benne. Valljuk be, egy magas srác „konyhatündér" feliratú köténykében bárkit felvidítana.
- Az új taktika az lesz, hogy te fogod elmagyarázni nekem. És ha olyan hülyén magyarázod, hogy nem értem meg, akkor tollal firkálok az arcodra. Elég motiváció, nem? - kaján vigyorral kaptál a konyharuha után, hogy megtöröld a kezed és felültél a konyhapultra. Elégedetten fontad össze a karjaidat a mellkasod előtt és csak biccentettél egyet - Na, halljam! Fizika alapozó optika első előadás, Dr. Tiszai Mária Annával. Csupa fül vagyok!
- He?! De...! Egy, ez nem fair! Kettő, mondtam, hogy ne használd az egész nevemet, még viccből is borzalmasan hangzik a Mária... három, doktor? Jó... mondjuk ez talán kiengesztel a Mária miatt, de... nem egyezem bele ebbe az oktatási módszerbe! Még hogy firkálsz a fejemre? Fogadjunk, hogy csak jól esik, hogy szívathatsz! - perlekedtem és fejbe vágtalak a már így is halála közelében lévő füzetemmel.
- Nem mondtam, hogy nem élvezem... kellemeset a hasznossal!
Szóval valahogy így kezdődött annak idején, hogy rászoktattál a megtanult dolgok logikus továbbadására. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy szociálisan eléggé defektes vagyok és már-már fóbiásan rettegek a közösségben való központi szerepektől... ennek ellenére, te képes voltál... napról napra, hónapról hónapra, egyik évről a másikra egészen lassan kinyitni. Melletted képes voltam leküzdeni a gátlásaim nagyját. Ami most van, mind neked köszönhetem. Bárcsak meg tudnám köszönni...
- Üdvözlök mindenkit ezen az előadáson! Őszinte leszek, ahogy nektek is ez az első, úgy nekem is - mosolyogtam az előadónyi ifjúra magam előtt - A nevem Tiszai Mária Anna, de most leszögezném, akit meghallok Mari nénizni, azt már be se engedem a félévi vizsgára! - végigmorajlott egy nevetésféle a tömegen, kivártam, hogy visszacsendesedjenek - Remélem rugalmasan tudjuk majd kezelni az esetlegesen felmerülő problémákat a szemeszter során, azt javaslom, szimbiózisban éljünk, segítsük egymást! Nos akkor... - megragadtam a krétát és nagy betűkkel felkaristoltam a táblára béna betűimet - Fizika alapozó optika, első előadás. A középiskolás anyagot úgy terveztem, ezen az órán átismételjük, és csak a következőn kezdjük el az egyetemi alapozást, mert nem szeretném, ha bárki hátrányból indulna. Ez így korrekt? - néztem szét a terem minden sarkába és lelkesen bólogató fejekkel találkoztam. Milyen élénkek! Valaha én is így kezdtem... amikor az ő gyakornok előadására ültem be, mennyire meg voltam szeppenve..! Fogalmam sem volt, hogy akivel a kollégiumban egy lakrészbe osztottak, már ennyire a végén van a tanulmányainak, és még órát is fog adni nekem...
De ahogy megismertem, egyre elképzelhetetlenebbnek tartottam, hogy valaha is eljön az a nap, amikor nem lesz már mellettem. Leküzdöttem egy gombócot a torkomban és visszafordultam a táblához, hogy felírjak néhány alapfogalmat, amit közben el is magyaráztam a fiataloknak. Eközben a gondolataim azonban teljesen más téridőben bolyongtak. Őt láttam magam előtt. A hátát, ahogy egy frissen vasalt ingben feszítve karót nyelt egyenes tartással írja tele a hatalmas zöld felületet. A frissen vasalt ingben, amit én vasaltam ki neki reggel... őt láttam magam előtt, az ő kezét láttam a sajátom helyett, az ő betűit a betűim helyett. Olyan keserű. Olyan fájdalmas... hogy nincs itt.
Megköszörültem a torkom és észrevétlenül megráztam a fejemet. Nem sírhatom el magam 140 diák előtt. Elvégre most én állok a pulpituson, én vagyok az, akinek tiszteletet kell sugároznia, akire fel kell nézni.
Nem nekem kellene itt lennem.
- Elnézést - jött egy váratlan hang a harmadik sorból - megkérdezhetném esetleg, hogy miért történt a tanárváltás? Az óránkra eddig a neptun szerint Dr. Mészáros Károly volt kiírva, mint előadó. Kérem, ne vegye udvariatlanságnak, csak...
Nem nekem kellene itt lennem.
A számba haraptam és megdermedt a kezem a törésmutató szó közepén. Lassan megfordultam, de a mozdulatom közben egy másféle morajlás suhant végig a termen. Halk suttogó kérdések, néhány elfojtott káromkodás, két szúrós tekintet a kérdező felé és egy tisztában hallható „bunkó" a szomszédságából. A hírek terjednek. Néha már úgy gondolom, van, ami gyorsabb a fénysebességnél. És ez nem más, mint a pletyka. Szembesülnöm kellett vele, hogy csupán két választásom van. Vagy terelem a témát, ami nem lenne korrekt, vagy tényszerűen közlöm a dolgot, hiszen előadóként miért is kellene a magánéletemet belekevernem már rögtön a legelső órába? Tényszerűen...
Nem nekem kellene itt lennem.
- Teljesen érthető a kérdésed - erőltettem magamra egy halvány mosolyt. Megszédült velem a terem. Mintha már nem is 280 szem nézne rám, hanem vagy 4000... megtámaszkodtam a tanári asztal sarkában és a bal felemre helyeztem a testsúlyomat - Dr. Mészáros Károly... - kifújtam a levegőt és lenyeltem az enyhén vasas ízű nyálamat, ami felgyülemlett a számban. Túl nagyot haraptam az ajkamba...? Kellemetlen - ...már nem tanít az egyetemen - fejeztem be a mondatot olyan sápadtan, hogy már én is kételkedtem benne, hogy meg tudom tartani az egyensúlyomat.
Nem nekem kellene itt lennem.
Felemeltem a fejemet és a neonlámpák zavaros fényét bámultam egy darabig. „Szedd össze magad, neked most órát kell tartanod!" vitatkoztam magammal a fejemben és próbáltam meggyőzni a testem, hogy vegyen erőt magán és lépjen vissza a táblához. De a tekintetem még mindig a remegő fényt nézte.
Ez már rég nem ugyanaz a fény, mint annak idején... ezt nem töri meg a hulló könnycsepp és nem képez belőle szivárványt...
- Elnézéseteket kérem - fordítottam vissza az arcom enyhén vörösen a morajló padok felé - Ha nem lenne nagy probléma, 10 perc szünetet tartunk - az előző „bunkó" kijelentés újra megismétlődött valahonnan a harmadik sorból. Pedig nem volt bunkó.
Én nem vagyok elég határozott és erős jellem. Nem ő volt a bunkó. Csak...
Nem nekem kellene itt lennem.
Ennyi az egész.
Kimentem a folyosóra, hogy kiszellőztessem a fejemet az ablaknál. Kihajoltam és nagyokat lélegeztem. Ez a lehető legrosszabb időpont arra, hogy összeroppanjak. Egyszerűen nem tehetem meg, fel kell nőnöm a feladathoz, hogy háttérbe tudjam tenni a magánéleti gondjaimat és csak arra koncentrálni, hogy a munkámat végezzem.
- Elnézést szeretnék kérni a szaktársam nevében is - lépett mellém egy diák - A pletykák gyorsan elterjedtek, igazából nem is értem, miért kellett rákérdeznie a dologra nyíltan... - vakargatta a fejét és látszott rajta, hogy valóban kellemetlenül érzi magát a kialakult helyzettől. Nem lehetett sokkal fiatalabb, mint én. Persze... egyikőjük sem volt sokkal fiatalabb nálam... a korkülönbség köztünk annyi, mint Károllyal. Akkor még én is feszengve éreztem magam, ma már viszont mások feszengnek. Múlik az idő... megöregedtem?
- Nincs miért. Jogosnak érzem a kérdést, habár magánemberként más a rálátásom a dolgokra... azonban tartom magam ahhoz, hogy külön kezeljem a két szerepkört. Igazából... én kérek elnézést a kisebb kiborulásom miatt, egyáltalán nem volt felnőttes - húztam ki magam és összeszedtem a maradék méltóságomat. Pontosan. Innentől tudnom kell, mit hol szabad tennem. Nem borulhatok ki csak úgy. Nem mondhatok akármit. De hiába koncentráltam, nem hagyott nyugodni az az egyetlen gondolat...
Nem nekem kellene itt lennem.
Az órák után visszasétáltam a kollégiumba. Még félig-meddig tanulóstátuszba tudtam magam könyörögni ahhoz, hogy maradhassak a régi lakrészemben. Ez valljuk be, sokkal költséghatékonyabb megoldás, mint saját albérletet fizetni. Mellesleg... nem tudtam még elengedni azt a helyet, ahol együtt éltünk. Az évek alatt kicserélődtek a lakók, újabb és ismeretlenebb, fiatalabb arcok vettek körül. Letettem a táskámat a szobaajtó mellé és kilépkedtem a konyhába. Az egyik fiú épp mosogatott.
- Jó napot! - köszönt mosolyogva a szivaccsal a kezében.
- Szia Balázs... - meggyötörten sóhajtottam és unottan leültem az asztalhoz - Már egy hónapja mondom, hogy tegezz. Hány évesnek nézel? - morogtam rá, de igazából csak úgy magam elé zsörtölődtem. A víz monoton csobogott a csapból.
- Elnézést - nyelt el egy nevetést, mikor magára borította az egyik lábosban lévő vizet - A franc--! - szitkozódott, mire megszeppenve elmosolyodtam. Mögé álltam és segítettem neki orvosolni a problémát.
- Kötényt kellene hordanod - javasoltam, de amint kimondtam az utolsó szót is, zavarodottan elhallgattam. Eszembe jutott, hogy a konyhatündér feliratú köténykét valójában Károly a testvérétől kapta, mert kiskorától kétbalkezes volt, mindennel összekoszolta magát a konyhában. Ezt a történetet csak egyszer mesélte el nekem, mikor a családjáról kérdeztem. Utána azonban szótlanul ültünk egymás mellett az íróasztalnál. Nem tudtam megszólalni akkor, még csak annyit se tudtam kinyögni, hogy sajnálom. A lehető legrosszabb időzítés volt... akkor, pont aznap megkérdezni őt, habár én nem tudtam. Nem tudhattam.
Hogy a testvére halálának évfordulója van.
Nem nekem kellene itt lennem.
- Kötényt? Az tök ciki! - rántott vissza a valóságba a srác hangja.
- Azt mondod? - mosolyogtam szomorúan - Hát... sosem tudhatod, ki miért hord kötényt a konyhában. Sosem tudhatod... mi miért van valójában... - szipogtam, majd finoman arrébb löktem és nekiálltam mosogatni helyette.
„Dr. Mészáros Károly... már nem tanít az egyetemen." - idéztem vissza a saját szavaimat néhány órával ez előttről. Az a nap, amikor felmondott, valamit megtört bennem. Valamit megtört, ami azóta sem forrt be. Azt hiszem, a szívem lehetett.
A testvére halála, a szülei válása, az egyetem stresszes életmódja, az új kollégák ellenségeskedése... és még mennyi olyan dolog játszhatott közre, amiről még csak sejtelmem sincs? Károly egyszerűen csak belebetegedett. Az egész folyamat olyan észrevehetetlenül lassan zajlódott...! Senkinek nem tűnt fel, hogy napról napra vékonyabb, nyúzottabb. Még nekem sem.
Azon a napon, mielőtt felmondott volna, reszkető kezéből kiesett egy csésze kávé. Szilánkosra törött a mozaikon, és hatalmas foltot hagyott a köpenyén. A csörömpölés hallatán rögtön besiettem a konyhába a nevét kiabálva, de arra értem oda, hogy csupasz kezével, sötét tekintettel szedegeti a szilánkokat.
Mészáros Károly, az én életem biztos pontja... egyszerűen csak megtört.
Hiába guggoltam le mellé és fogtam meg a kezét, hogy hagyja abba. Hiába öleltem szorosan magamhoz és próbáltam megnyugtatni... már késő volt. Megtört.
És vele a szívem is.
Most... Nem nekem kellene itt lennem, mégis én vagyok ott a konyhában. Rám mered éppen egy ijedt srác, akire én hoztam a frászt a furcsa szavaimmal.
- Valami rosszat mondtam? - íródott ki az arcára a kétségbeesés - Majd meggondolom azt a kötényes dolgot...! - tette a vállamra a kezét megnyugtatásképp.
- Hát itt vagy, Balázs! Nagy franc vagy, ugye tudod? - lépett be nagy hanggal egy mosolygós lány - Néha azért betehetnéd a lábadat órára, oké? Aztán meg majd nekem fogsz panaszkodni, hogy nem értesz semmit optikából... - került a konyha másik felébe és a hűtőben kezdett kotorászni - Mondjuk nem maradtál le sokról, csak egy érdekes kirohanásról - harapott bele a szendvicsbe, amit kicsomagolt az alufóliából. Nyeltem egy nagyot és nagy levegőt vettem.
- Ma nem volt katalógus, ezt megúszta Balázs - szipogtam mosolyogva. Az újonnan érkező lány a hangomra megfordult a hűtőtől és kérdőn nézett rám, majd éreztem, hogy egy pillanatra visszatartja a levegőt. Megtöröltem a szemem, elzártam a csapot és rávigyorogtam kipirult arccal - Így magánszemélyként, elnézést a mai előadásért.
Lesütötte a szemét, nem mondott semmit.
„Mészáros Károly, az én életem biztos pontja... egyszerűen csak megtört.
Hiába guggoltam le mellé és fogtam meg a kezét, hogy hagyja abba. Hiába öleltem szorosan magamhoz és próbáltam megnyugtatni... már késő volt."
Vagy csak a lelkiismeretemet próbálom csitítani azzal, hogy késő volt? Eleve hibásnak érzem magam, de voltaképpen még több hibát vétettem, mint amennyit hajlandó voltam beismerni. Károly megtört. Mert hagytam megtörni.
A beismeréstől újra megrepedt a szívem, de a lelkem megnyugodott. Még ha a viharfelhők el is takarják a Napot és nem jut fény az esőcseppekre... még ha én nem is lehetek olyan napsugár, mint amilyen ő volt számomra... akkor is.
Akkor is meg kell próbálnom a saját gyér neonfényemmel...
Talpra állítani.
- Nézzétek csak! - pislogtam az ablak felé - Ott, az égen! Egy szivárvány! Hát nem szép? - mosolyogtam rájuk és kicsit magunkat láttam bennük. Láttam magam előtt Károly csodálkozó arcát Balázs képében. Az ablak felé meredt és felderült mosoly csillant meg az ajkain. Csillogott a szeme és a szivárvány színeit láttam benne.
A Nap mindig ott van neked, akár csak te nekem. Néha eltakarják ugyan a felhők és beborul az ég, mint most, de a viharok után szivárványt fest az égre, a vízcseppek megtörik a fényt.
Hát nem szép?
A gyér neonfényemmel, amim van, a könnyeidben megtörve szivárványt fakasztok. Ha nem is ma és nem is holnap...
De egyszer még újra látni fogom a mosolyod, és együtt állunk az erkélyen, mint annak idején, kettesben a lepukkant kollégiumban.

(Készült: 2017. május)