Téli mesék

Keringő a bálban

Késő este volt, az erdő széli kúriába ezer meg ezer ember özönlött be. Gyönyörű selyemruha költeményekben pompázott minden hölgy és minden férfi, illatok, kacagások, fények és zene. Az egyik nemesi család fényűző bált rendezett. Sorra megérkeztek az előkelőbbnél előkelőbb vendégek, nyájas mosolygással az arcukon üdvözölték egymást kézfogással, meghajlással. Lassan el is kezdődött a bál. Feszült volt a társaság, a halk zene nem nyomta el a zsibongásukat. Egy kislány lépett be a terembe, megszeppenve nézett körbe az ismeretlen urakon és asszonyokon. Szemébe vakított a fény, elkábultan kapott a szívéhez fájdalmában. Gyámoltalan lépésekkel haladt kerülgetve a népet. Minden arcot megvizsgált, majd lassanként csatlakozott a keringő áradatába. Ügyetlenül lépdelt lábaival, sorra jajdultak fel a polgárok, mikor lábukra taposott. Megilletődve kért bocsánatot, majd arrébb libbent. Beszélgetett egy-két hasonló korú fiatallal, igyekezett megtalálni a közös hangnemet. De azok táncolni vágytak, s mentek is. Ahogy telt az idő, a leány felbátorodva szárnyalt a bálterem egyik szegletéből a másikba, lábai kecsesebben tipegtek, mint bárkié. Aki csak látta, csodálta és ámuldozott hatalmas szemekkel. "Ej, de szép teremtés!". Felvidult orcájára világított az aranyfényű gyémánt csillár, felkontyolt haja ide-oda bicegett a fején. Széles mosollyal váltogatta párjait, hol egy díszes ruhás szőke úrfival táncolt, hol egy barna szemű honvéd fejét csavarta el, nem gondolkozott sokat, élvezte az estét. Kacéran kacsintgatott, szoknyája pörgött az éjszakában, arca pírja sosem volt még ily' gyönyörű! Halk kuncogással súgta a honvéd fülébe bájos szavait, majd kezét elengedve pörgött egymaga. A nagy ingaóra kondult, öblös hangjával éjfélt jelzett. A zene lágyabb hullámok hátán haladt tovább, a nemesség nagyszerűen szórakozott. Húzzad cigány, ne sajnáld a hegedűdet! Az bál fele már eltelt, nemsoká elszelel a másik fél is! A hölgy meghitt mosollyal nézett a honvéd barna szemébe, álmai már csak az övéi voltak. Lágyan karolta át a nyakát, gyorsabban perdültek, mint a másodpercek. Egymáséi voltak, tudták, hogy így van. A hölgy arca másképp pirosodott, másként csillogtak szemei, és ezt a férfi is jól érezte. Tüzes keringőben forogtak a termen át. Néha elváltak izzó tekintettel, messze-messze szaladtak, egymást kerülve táncoltak, de mindig visszahúzta őket a hevesen verdeső szívük. Az úr lassan lépdelt az asszony után, tisztelettel fogta kezét, amaz mély szeretettel nézett vissza. A lágy zene, mint a harmat pihent a bálterem bútorain. Megpihent, halkan csengett, csak alapozta a kellemes hangulatot. Öreges mozdulattal, kimért, lassú mozgással táncoltak. Megfáradt végtagjaikkal nem törődve repdeső lelkük bódulatában. Táncolt az asszony és táncolt az úr. Most már ne húzd úgy, cigány. Pihenj meg. Látod a nagy ódon időmutatót? Nézz fel a kottából és tekints körbe. Lassan pirkad és elhagy az este. Elhaló hegedűszó, földön taposott barokk kotta, elszakadt brácsahúr és meggyötört vonók - a zene kihal, a terem üres. Künn a kertben, a hajnal első sugaraival megbékélve áll az asszony. És áll az úr. Kéz a kézben araszolnak, egymáséi. Ezen már senki és semmi, még a jó öreg Lucifer sem változtathat. És mintha vezérszóra, jő a nappal. Az este bálja hol van már? Eltűnt, nem mulatnak többé ketten. Kéz a kézben, szív a szívben állnak, ülnek, fekszenek a Földben.