Végre egy nyugalmas, békés este kinn a levegőn. Jártam az utcákat, végig amerre vitt a kikövezett út és meg-megállva gyönyörködtem a fényes kivilágításban. Mennyi időt tölthettem bent, a házban? Mióta nem jöhettem már ki? Most teljesen másnak tűnt a világ, mint régebben. Színesebb volt, boldogabb, szebb. Zsebre tett kézzel mászkáltam – egyedül, mint mindig – a forgatagban. Reszketve szállt a leheletem az égbe; ez már december hava.
- Hé, maga ott! - hallottam az egyik ház tövéből egy ordító hangot. Fiatal suhanc lehet.
- Nekem szólsz, kölyök? - fordultam a hang irányába, de alig hogy kimondtam, már ezer meg egy kisgyerek toporzékolt előttem. A legkisebbik talán 5 éves forma lehetett, a legidősebb olyan 12 esztendősnek nézett ki. Voltak egy tucatnyian, szegényesen öltözve, koszosan és fázva.
- Ha szépen megkérjük - kezdte egy szöszi kisfiú sáros arccal - akkor esetleg adna nekünk kaját? - nyújtotta felém kis mocskos mancsát, és megtört lelke segítségért kiáltott.
Ledermedtem, és a világ szépsége, csodája, gyönyöre bomladozni látszott a fejemben. Mégse változott semmi. Minden olyan szürke, mint máskor volt. A gyerekeket néztem egytől egyig.
- Te ütődött, ne kérd, hanem vedd el! Istenverte koldus, te! - harsogta egy erélyes hang a kis tömeg közepéről, de torka berekedt, és erősen köhögött - Ez se fog adni - mutatott rám lyukas ujjú kesztyűben - olyan, mint az összes többi városi gazdag.
Igen, jól sejtettem. A kezdeti ámulatom és rajongásom hiábavaló volt, látva ezt a sok utcagyereket magam előtt tolongva éhesen. Kis ártatlan arcuk már most a sok ínséges idő jelét tükrözi. Árvák ők mind, ahányan csak rám néznek. Senkik ők és felnőve is azok lesznek. A világ mily' kegyetlen! Zsebembe nyúlok, keresek valamit, amit adhatok. A kis szöszi szemei felcsillannak, és nyelvet nyújtva fordul az előbb visongó társa felé.
- Látod, rendes ember, Jani!
- Nem vagyok én városi gazdag - mondtam kotorászás közben - Nincs sok vagyonom és magam vagyok én is, akár csak ti – néztem a szemükbe, de persze tudtuk mind, hogy ez azért nem így van. Nekem van hol laknom, amíg ők koszos kartondobozokból tépkednek takarót, kukás zsákokat tömnek ki szalvétadarabkákkal párnának. Nekem pedig van rendes ágyneműm, lúdtollas.
- Ki kérdezte, öreg? Csak adjon kaját és mehet! - kiáltott a középen álldogáló kisfiú - Gyorsan ha lehet, az élet rövid - köpött a hóba egy kiadós köhögés után. Reszketett, talán láza is volt szegénynek.
"Gyorsan ha lehet, az élet rövid." Ez a mondat párszor körbefordult az agyamban, visszhangot keltett és nem csitult. Úgy éreztem a szívem összefacsarodik menten... ezeknek a kisgyerekeknek még nagyon soká kellene csak megtapasztalniuk, milyen rövid is az élet. De ők mégis tisztában vannak vele. Méghozzá sok felnőttnél jobban.
De közben még mindig a nagy zsebemben kotorásztam. Mi van nálam? Kulcs a házhoz. Pénz, ami még erre a hétre elég. Zsebkendő, papír és toll. Semmi olyan, ami számukra hasznos lehetne.
- Nincs számotokra semmim - fordítottam ki a zsebem, hogy ők is megbizonyosodhassanak felőle. Elkeseredtem. Adni akartam.
- Biztos? - szontyolodtak el. Sajnálattal bólintottan, elköszöntem, majd távoztam, de messzebbről még hallottam egy-két hangot.
- Mondtam én hogy felesleges! – köhécselte az erélyes fiúcska.
- Ma se eszünk kaját, srácok? – sírdogált egy vékony hang.
- Egyél havat, hisztis! – jött a válasz, majd hangjukat elnyelte az éjszaka.
Nem tudtam segíteni nekik. Kezemet a zsebembe fúrtam ismét, hogy felmelegítsem és a pár forintomat szorongattam. Lehet úgy pár ezer, amivel még a telet ki tudom húzni. Otthonra kell kenyér, tej, és ha jól beosztom, hús se ártana. De ha kicsit összehúznám magam? Nem! Nem állok úgy anyagilag, hogy még jótét lélek legyek. Szégyelljék magukat a szüleik!
Tapostam a havat, de a gyerekek arca vissza-visszarémlett előttem. Hiszen nincsenek szüleik. Mit nekik szégyellnivaló? Mit vétettek? Lopnak? Igen. Na és? Csak azt teszik, amit mindenki tenne: élni akarnak és ezért mindent megtesznek. Itt a tél, jönnek a mínuszok. A kis erélyes kölyök már most is beteg. Mi lesz vele később? Szemtelen és pimasz, rögtön rám ordított. De mit tehetett volna?
Semmit. Az éhség nagy úr.
Összeszorítottam a fogaimat, és megfordultam.
- Visszamegyek és adok nekik pénzt. Legalább kenyeret tudjanak venni rajta! Legalább orvosságot a betegnek! De hogy látják el? Nem bízhatom rájuk.. Majd kicsit befogadom őt, egy gyermeket még képes vagyok ápolni. Valahogy.. valahogy megoldom! Majd jobban beosztom, amim van és nem lesz semmi gond. Csak legyenek még ott – gondolkoztam magamban és kerestem őket. Még emlékeztem, melyik ház sarkánál szorítottak sarokba. Az arcok, a hangok, a köhögés. Az az erős, fájdalmas köhögés. Sietnem kell! Hatalmas léptekkel, szinte már rohantam utánuk. Messziről már látszott, hogy a kis csapat a ház sarkában guggolt, szabálytalan kört alkotva. Különös. Ki van a kör közepén? Siettem, ahogy tudtam. Pár másodperccel később már láttam a kis arcot. Az erélyes, makacs gyerek orcáját. Feküdt a hóban. Kabátja véres volt, kis koszos kezeihez is vörös hó tapadt. A többiek remegve vették körül, szólongatták és félve ütögették, hogy keljen fel és menjenek más emberhez kéregetni. De már elkéstem. Beteg volt, de nem csak megfázott. Véresen köhögött. Orvos kellett volna már neki, de valószínűleg rég késő volt. Arrébb toltam néhány gyereket és odahajoltam a mellkasához. Lihegtem. Hallgattam, csitítgattam őket, hallgattam. Csend. Túl nagy csend!
A hó álmosan szitált felettünk, az emberek elfoglaltak voltak, az adventi időszaktól bezsongva csak a vásárra koncentráltak. Zsúfolt utcán voltunk, több száz emberrel, de mintha más dimenzióban léteztünk volna akkor. Nem tudtam megmenteni. Már nem dobogott a szíve. Kétségbeesetten, elborult fejjel próbáltam újraéleszteni, ütögetve a mellkasát, de csak feküdt a vörös hóban. Elgyengültem és összerogytam.
Nesze neked, advent!
Nesze neked, karácsony!
Nesze neked, kacéran villogó lámpások!
Nesze neked, zsibongó kőszívű embertömeg! Nesze neked világ!
Nesze neked te csúfos zord tél!
Remélem, boldogok vagytok, és békésen töltitek a percet, amíg a vörös hóban fekszünk... mert elkéstem. Ezt is elrontottam. De nem csak én;
Az egész világ!
(Készült: 2014. december)
YOU ARE READING
Téli mesék
Short Story"Nem érzett semmit sem, csak azt, hogy a hó megesz mindent. Megeszi az emberek reményét, megeszi, felfalja az egész világot. Felfal, megrág, lenyel, majd kiköp. A hó egy rideg, fehér érzéketlen halmaz, amely ha ellep mindent, mit sem ér többé a szer...
