Téli mesék

A kaszás

- Hol az a semmirekellő? – dühöngött az Úr a Fényben.
- Kire gondol, Uram? Kit hozzunk a színe elé? – sejtelmes hangok, vakító fény, senki nem tudhatja, mi folyik itt..
- Azt a félnótást, a Kaszást. Megint összekevert valamit! Egy lélek a Földön maradt – háborog, s már ugranak is, hozzák, teljesítik akaratát.

A szakadó hóesésben minden remény elszállni látszott. Úgy tűnt, hogy mindennek vége. A hatalmas fenyők roskadoztak a nagy hólepel alatt. De egy lány nem adta fel. Ő küzdeni próbált a természet ellen. Csak ment és ment, amerre a lába vitte. Hatalmas barázdák mutatták útjának irányát, melyben tarolt. Fiatal vonásait most ridegség és kétségbeesés szállta meg. Arca gondterhelten fürkészte a terepet. Fázott, reszketett.  Ajkát sállal takarta, szemébe lógó frufruja a hidegtől szinte ráfagyott a homlokára. Óvatosan ment, de minél gyorsabban. Mint az üldözött vad, ki menedéket keres. Csak éppen nem talál. Kezében egy összehajtogatott megsárgult kis papírt tartott. Szeme sűrűn pillantott rá és ilyenkor remény töltötte meg szívét. Azon a kis papíron sebes kézírás látszott. Dideregve olvasgatta magában az egyik mondatot:
„Ha eljutsz a hegyekbe, ott már biztonságban leszel.”
De a cél még nagyon messze volt. Hátra sem nézett, csak ment előre. A múlt fájó emlékeit ki akarta törölni a fejéből, de nem tudta. Mindig vissza-visszaköszöntek a rémképek. Mindenki rohan eszeveszettül és sikítozik. De miért? Ebben a pillanatban egy hatalmas bomba zuhan a házak közé. Minden lángokban áll és már nem hallani az emberek sikoltozását… Csak ezt látta maga előtt. De mégis mit jelent ez? Miért látja mindezt? Miért nem felejtheti el azt, ami fáj? Nem érti ő maga sem. Összezavarodottan lépked a majdnem derékig érő hóban.
„A hegy lábánál találsz egy kis falut, oda menj.”
Olvasta tovább a sorokat. Hunyorogva szemlélte a messzeséget. De mégis hol? Merre? Sehol sincsen hegy, még csak domb sem. A levélke hátulján volt egy furcsa mondat:
„Magasság: mélység… Semmi sem az, aminek látszik…”
De ezt nem értette. Mi a fenét akarhatott ezzel? Szemöldökét felhúzta és forgatta a papírt. Nézte így is, úgy is, de nem jött rá. Hirtelen megbotlott valamiben és orra bukott. A hideg hó befedte mindenét. Lesüppedt a nagy hótengerben. Lassan kinyitotta a szemét és erőtlenül, átfagyottan feltápászkodott. Egy kitüremkedő vasrúd szerű valamiben botlott meg. De hogyan került ez ide? Gondolt egyet, leguggolt és megfogta. Fel akarta emelni, de a földhöz volt rögzítve. Kezével tapogatózni kezdett a hóban. Végig vasból készült tákolmányt érzett. Gyorsan kiásta, hogy megnézze, mi az. Elég sokáig tartott, mire készen lett az ásással. Hitetlenkedve ámult maga elé. Egy vasajtó vezetett a földbe. Hirtelen ötlete támadt. Elővette a levelet és még egyszer elolvasta a hátuljára vésett titokzatos mondatot: „Magasság:mélység…” Hát persze! Nem hegy, hanem mély verem!
Nagy levegőt vett és reszkető kezével megfogta a vasfogantyút. Hirtelen rántott rajta egyet és kinyitotta az ajtót. Sötét volt, fentről nem látott semmit. Kicsit félt, hogy vajon mi várja odalent, a mélyben. Vékony lábát lassan leeresztette, hátha talál valamit, amire ráléphet. Egy kis kitüremkedő szikladarab pont megfelelt erre a célra. Ráállt és még lejjebb mászott. Egyre sötétebb lett. Az ajtót nyitva hagyta, hogy ki tudjon majd jönni, ha valami történne vele. Bár ebbe bele sem mert gondolni… Mikor már nem mélyült tovább a verem, várt egy kicsit, hogy szeme megszokja a sötétséget. Nem kellett túl sokáig tétlenül várnia, mert furcsa nyilakat talált a falon végig. Előre mutattak. Volt egy szöveg is. Vérvörös kenettel ráírva: „Kövess, és vége a szenvedéseidnek!” A lány erre megrezzent, de úgy gondolta, meg kell bíznia benne. Elindult a nyilak után és egyre csak úgy érezte, jó helyen van. De mégis hol? És kinek volt annyi ideje, hogy egy ekkora alagutat ásson? És miért segít neki? Fejét megrázta, hogy elhessegesse eme kételyeit és folytatta útját. Kezével végigsimított a falon. Nedves volt… Elengedte és visszahúzta. Megijedt. A kezén vörös, enyhén folyós, de már inkább megbarnult vér volt… Az ájulás kerülgette. Vér, vér… és még több vér, az egész falon, mennyezeten… Ki tette ezt? Milyen elmebeteg ember tehetett ilyet? És mit akarhat pont tőle? Félni kezdett. Egyre csak a véres kezét bámulta. Szíve hevesen dobogott. „Mégis miért? És ki vére ez? Állaté? Igen, bizonyára…” Nyugtatgatta magát. „Nem lehet emberé… nem, az nem létezik…” Az alagútnak lassan vége lett. Nagyon megkönnyebbült, hogy végre kimehet ebből a sötét rémes veremből. Felmászásra alkalmas követ keresett és talált is. Lassan felhúzta magát. Fejét egy másik vasajtóba verte. Belezengett az egész alagút. Elharapott sikítással tört ki belőle a fájdalom. Kezét fejére tett, de ezzel az egyensúlyát is elvesztette és lezuhant, vissza a mélybe. Fájdalmas tekintettel pislogott a magasba. „Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?” szidta magát. Kicsit még ült a sötétben. Magányos volt, végtelenül magányos. Senkije nem volt már azóta a bizonyos nap óta… Az a nap megváltoztatott mindent, amikor lezuhant az a bomba… De miért? Neki miért kellett túlélnie, ha az összes ember, akit csak szeretett, mind egyszerre odalett? Mégis mi célja van vele a sorsnak? Mialatt ezen töprengett, a fájdalma kicsit alábbhagyott. Óvatosan felállt és könnyes szemével meredt maga elé. Újból felmászott és most már kezével rögtön megfogta a vaskilincset. Erőt vett magán és feltolta. Hatalmas hótömeg zúdult be az ajtón. Mit sem törődve ezzel, kiemelte lábait, majd kiugrott a lyukból.
Elállt a lélegzete, amikor körbenézett. A faluban találta magát. Abban a faluban, ahol felnőtt. Abban a faluban, amit leromboltak… De miért? Ő pont innen akart elmenni. Ettől akart elszakadni. A régi, fájó emlékektől. Valami viszont vonzotta. Mintha nem is önakaratából sétált volna egyre közelebb a romokhoz. Eszébe jutottak gyermekkorának még boldog évei. Anya, apa és testvér… Mindez nincs többé. Már s múlté mind, de ő mégsem tud szabadulni az emlékektől.
Az egyik megmaradt fa ágán még ott volt a hinta, melyen annyit játszottak repülőset. Belehuppant, s ha már az élet fintora erre sodorta, hagyta, az vezesse tovább.
- Ha egyszer véget ér minden, és a világ megszűnik létezni, akkor is tudd lányom, hogy ki vagy és honnan jöttél – gondolt vissza anyja szavaira, melyeket mindig figyelmeztetően mondott. Kedves nő volt, dolgos és szép.
- Ha véget ér minden, akkor már úgyis mindegy mindennek – jutott eszébe apja mondata, melyet mindig anyja szava után hallott, kijavítva felesége állítását. Ezen akkoriban jóízűeket kacagtak. De mi van most? Amikor tényleg vége…

- Mondd, hány évig kergesselek még? – hallotta a háta mögül – Felejtsd el az egészet és gyere végre velem – a hideg futkosott a hátán, megfordulni sem mert.
- Ki vagy? És mit akarsz? – szíve már fájdalmat okozott a bensőjében, úgy dobogott hevesen a félelemtől. Nem tudta, mitévő legyen…
- Ismersz. Én vagyok a Kaszás.

A lányban megfagyott a lélek. Hátrafordult és meglátta a tetőtől talpig feketébe öltözött, határozatlan körvonalú, magas és vékony lényt, ami talán emberre hasonlított, de korántsem volt az. Feje csak egy koponya volt, vad karmai között egy kaszát tartott, melyen az alvadt vér már rozsdát képzett.
- Itt az ideje, hogy végre kövess. Már rég meg kellett volna halnod. Vagyis… ami az igazat illeti, meg is haltál – a Kaszás rideg nyugodtsággal beszélt hozzá – A robbanásban, mint mindenki más. De a te lelked valamiféleképpen nem távozott a testedből, ami számomra is rejtély. Ezért ezer bocsánat – nevetett egyet.
- Ez bizarr – ráncolta a homlokát, és felállt a hintából. Lábai remegtek, de nem érzett félelmet, a halálhozó nem volt számára ijesztő – mégis miről beszélsz?
- Tévedés történt, a te lelkedet véletlenül itt hagytam. Sajnálom. Így még sok évet kellett élőhalottként töltened, a két világ között bolyongva. Ezért adtam neked a cetlit, hogy végre elvihesselek.
- De… végig halott voltam?
- Ja – fogta meg másik kezével is a fegyvert, s megrántotta a vállát, jelezve, nem igazán az érzelgős típus – de most ha nem bánod, végre befejezem a munkámat. Kérlek csukd be a szemed – a kaszát az égbe emelte, s lesújtani készült.
- Ennyi? Ennyi az egész? Elviszed a lelkem, és vége mindennek? Ugye ez csak egy rossz vicc? – kezdett bepánikolni. Értetlenül zakatolt az agya.
„Halott vagyok” gondolta.
- Az élet dolgait ne akard túlbonyolítani. Már megkaptam a fejmosást a hibámért, ne izgulj. De most ha nem haragszol…  - azzal a lány fejére célzott, s belőle a lélek kiszökött, azt pedig a Kaszás vitte-vitte, fel az égbe, ahová már tartozott.

- Befejezted? – kérdezte a fényességből egy hang.
- Be, Uram – hajolt meg a Kaszás.
- Örülök. Többször ne keverj bajt a Földön, ha kérhetem. Megháborgatod a lelkeket… de most távozz – azzal a kapu becsukódott, s kihunytak a fények.