You kill or die /Vkook/ Szünetel

4.

Jungkook pov.

Fogalmam sincs hogyan tudtam végül elaludni. Jihoo és Jimin eltűntek, én pedig nem tudtam ez ellen tenni semmit sem. Egyszerre voltam ideges, kétségbeesett és rémült. Sírni akartam mérgemben, vagy legalábbis ordítani fájdalmamban, mégsem tettem. Nem tehettem. Taehyung még nálam is rosszabbul volt, így nem engedhetem meg magamnak azt a kényelmet, hogy magamra gondolva kiengedjem a fájdalmam. Az övével kellett törődnöm. Muszáj volt, ha nem akartam még több gondot. 

Taehyungot szerintem még soha nem láttam ilyennek, mint tegnap este. Hiába könyörögtem neki, már imádkoztam le a csillagokat is az égről, nem tudtam egyszerűen haza rángatni. Megakarta keresni őket, nem lehetett eltántorítani a céljától, bármit is mondtál neki, értelmetlen volt. Yoongi tanácsára hagytam őt, hagy tegye azt amit akar, addig is csöndben követtük. Felhívtam Hoseok-ot elmondtam mi történt és megkértem tegye közé az eltűnésüket. Keressék meg minden áron. 

Hajnali három lehetett mikor Tae egyszer csak megállt és újra zokogásba kezdett. Yoongi segítségével hazarángattuk, ő pedig utána haza vitte Jimin húgát. Nem volt csöndes éjszakánk, vagyis inkább már hajnalunk, mert Tae teljesen kikelve magából kezdett el sírni, majd kiabálni, utána engem hibáztatni, majd pedig később magát. Mindenkit gyűlölt, megvetett, pokolra kívánt, míg egyszer csak hajnali ötkor újra hangos sírásba kezdett, miközben magáról mondott rondábbnál-rondább dolgokat. 

Én vele ellentétben csöndben voltam, nem mondtam semmit sem, csak figyeltem őt. Nem szóltam közben, nem is válaszoltam, csak hallgattam miket mond. A kezdeti dühöm már akkor nem volt jelen a szívemben. Egyedül a bánat maradt, a mély lelki fájdalom ami megemésztette az egész testem. Fáradt voltam, nagyon fáradt. Az emberek elképzelni nem tudják, mekkora lelki fájdalmat tud okozni, ha elveszted a gyermekedet. 

Tudom, hogy jobban érezte volna magát, ha megölelem és megvigasztalom, de nem volt hozzá elég erőm. Tehetetlen voltam. Öt óra után végül mellém feküdt az ágyban és halkan sírva bújt hozzám, amitől az én lelkem is kicsit megnyugodott. El is aludtam, de hamar felébredtem, ő pedig már nem feküdt mellettem. 

Hiába keltem fel pár másodperce, mégis hatalmas lendülettel ültem fel az ágyamban. Fejem bele is fájdult a mozdulatba, míg a kialvatlanság végett elkapott a szédülés. Testem ordítva adott tudomást arról, hogy egyáltalán nem tetszik neki ezek a gyors mozdulatok, de nem tudok törődni vele. A szívem már nem bírna el többet, ha ő is eltűnne mellőlem. Féltem őt, féltem a körülötte lévőket. Mert Taehyung nincs jól. 

Fejemet fogva lépek ki a szobánkból, zavartan nézve végig a folyosón, lépcsőkhöz vezető útra. Fogalmam sincs hol kéne kezdenem a keresését, mit kéne tennem. Alig telik el pár perc, mégis úgy érzem hányni tudnék az ideg miatt. Gyomrom fáj, torkomat mardossa a kétségbeesés, de ez mind szétfoszlani látszik, mikor a fiúnk szobája elé érve meglátom a félig nyitott ajtót. Kis résen keresztül bepillantva meglátom őt, amitől szívem megnyugszik. Fiúnk ágyán ül, kezében a régi nyuszi plüsse van, azt nézi pislogás nélkül. Szemei kissé fel vannak dagadva a sírás miatt, de ezek kívül mást nem látok rajta. Semmilyen érzelmet nem mutat ki, mint egy megkövült szobort néznék. 

Hiába szeretnék odamenni hozzá és szorosan megölelni, mégsem teszem meg. Egyedül akar lenni, és igazat megvallva én is. Igényelem a közelségét és nem is. Ez a fajta gondolat összezavar, nem is érzem jónak, de talán szükségünk van egy kis magányra. Össze kell szednünk magunkat, elég erőt venni, hogy megtaláljuk a fiúnkat. 

Mély levegőt veszek és elmegyek az ajtótól, hogy utána lemehessek a konyhába, ott csinálva egy kevés kávét. Muszáj egy kicsit észhez térjek, nem aludtam sokat, talán két órát. Ő aludt egyáltalán valamennyit? Jihoo...jól van? Annyi kérdésem lenne, de ezeket még magamnak is félek feltenni, akkor még másnak? Nem akarom tudni a választ, nem érzem magam hozzájuk elég erősnek. Az első napja, hogy nincsenek meg...