F1 one shots

Kórházi szerelem (Charles Leclerc)

Kórházi szerelem | Charles Leclerc

Kórház. Az emberek sose járnak ide jó okból. Az orvosok akik minden nap azért küzdenek, hogy meggyőgyítják az embereket és az ő életükért küzdenek. Dolgoznak az életük legtöbb részében. Nekik az jelenti a boldogságot ha meg tudják menteni az életét az embernek és akkor a családja boldog.
Kis korom óta csodáltam az orvosokat a munkájuk miatt, mindig is vonzot az orvos tudomány. A bátyám halála után eldöntöttem, hogy meg valósítom az álmomat és orvos leszek, hogy életeket tudjak menteni és senki ne érezze meg azt, hogy milyen amikor az a személy akit szeretsz elveszíted.

-Manon gyere gyorsan. - sietett oda hozzám egy ápoló. Az irodám székéből gyorsan kelltem fel majd siettem a nővér után. Egy mentős hordágyon toltak be egy fiatal férfit. Lába vérzett és a kezén is zúzódás nyomok voltak a feje bevolt kötve, nem volt eszméleténél. A látvány nem volt valami szép, de hozzá szoktam már.
-autó baleset a bal lába minden bizonnyal eltört a feje súlyosan megsérült. - mondta a mentős.
-tolják a műtőbe azzonal. - mondtam határozottan. A többi orvos tette amit mond majd én is utánuk rohantam a műtőbe. Gyorsan felvettem a műtős ruhát majd a kezem le fertőtlenítése után felhúztam a kesztyűmet és be léptem a műtő asztalhoz.
A lába szilánkosra tört így azt raktuk helyre.
-össze omlik. - kiáltott fel az egyik orvos.
-nem.
-el fogjuk veszíteni.
-nem, nem adhatjuk fel küzdenünk kell tovább az életé ért.

A műtőből végül sikeresen toltuk ki a beteget.
-Manon itt az előbb műtött férfi adat lapja, te kaptad meg mint betegedett. - az adatait meg néztem majd be vittem az irodámba.

Másnap beléptem a betegem kórterembe és meg néztem az álapotátt, stabil volt, de nem volt eszméleténél. Már épp mentem volna ki mikor az ajtó kicsapódott és egy idősebb nő sietett be rajta egy fiatal férfivel.
Érdeklődve néztek az ágyon fekvő embere.
-Te vagy a kezelő orvosa? - nézett rám a nő.
-igen.
-értem akkor te mentetted meg a fiam életétt, köszönöm. - mosolygot rám halványan.
-ugyan ez a munkám.
-Mi a baja a testvéremnek? - kérdezte a fiatal férfi, nem volt azért anyira fiatal, olyan 19-20 éves lehetett. Szőkés barnás volt a haja. Gondolom a bátyja volt az ájult férfi.
-a lábba eltört a keze csak zúzódott és a fejét is súlyosan beverte ez miatt nincs eszméleténél. - mondtam el nekik az ágyon fekvő férfi állapotátt. Ők csak bólintottak majd leültek az ágy melletti székre. Én kimentem az ajtón magukra hagyva őket. Miután kiléptem az ajtón a becsokódása után egy halk zokogást hallottam sose szeretem ha sírnak a betegeim hozzá tartozói, de azt is tudom milyen rossz úgy láttni a családtagodatt.

A folyosón sétáltam utam az irodába vezetett. A folyosón kanyrodtan le, de a testem ez melkasba ütközött. Az ütközés hatására a földre estem volna de két kéz utánam nyúlt így ő tartott engem.
fel néztem és én is lesokoltam mikor tudatosult benem, hogy kinek is mentem neki érdeklődve vontam fel a szemöldököm.
-Lorenzo? - kérdeztem meglepetten.
-Manon mit keresel te itt? - lepődött meg ő is.
-itt dolgozom, de ezt én is kérdezhetném. - öleltem meg mikor észbe kaptam ő is így tett.
-a tesómhoz jöttem balesete volt. - hajtotta le a fejét.
-sajnálom. De ki is a tesód?
-Charles. Ismered?
-öh a kezelő orvosa vagyok.
-nem tudod ki ő igaz? - vonta fel a szemöldökét.
-hát nem.
-mond csak mikor néztél utoljára F1-et?
-régen még 2014-ben.
-akkor azért nem tudod Charles öcsém pilóta a Ferrarinál, a balesetett is futamon szenvedte el.
-értem. Lorenzo jó volt beszélni, de nekem most mennem kell. - intettem neki majd mentem is tovább a dolgomra.

Egy hét múlva

Charles szobájába mentem az infúziót akkartam kicserélni mikor hirtelen kinyitotta a szemét.
-hogy van? - kérdeztem meg őt egy idő után.
-szörnyen fáj a fejem. - mondta rekedtes hangon.
-értem az fájni is fog.
-Ez szuper. - nevetett fel.
-szerencsére maga felébredt. - mosolygok rá.
-tudja, hogy kerültem ide?
-nagyjából igen.
-értem akkor gondolom tudja ki vagyok. - mosolyog rám kisfiúsan.
-igen, de mielőtt örülni tud meg, hogy nem nézek autósportott.
-még miattam se? - nézet olyan aranyosan rám.
-hát örülnél mi Charles? - hajoltam közelebb hozzá.
-boldoggá tenne, hogy egy ilyen szép lány szurkol nekem.
-tudod még bármi megtörténhet Leclerc.
-honnan is tudod a nevem?
-Az orvosod vagyok.

A napok boldogan telnek Charles mindig meg nevetett. A szobájához megyek ahol amint be léptem észre vettem, hogy a családja is itt van.
-jó napot. - köszönök illedelmesen. Amint elvégeztem a dolgomat megyek is ki inen. Amint kiléptem észre vettem, hogy valaki követett.
-Lorenzo mit szeretnél?
-tetszik az öcsém?
-mi? Lorenzo ő a betegem. - kezdek tiltakozni.
-Manon még a hülye is látja, hogy szerelmesek vagytok, csak úgy izzik köztetek a levegő. - mosolyográm.
-de az kitárt, hogy Charlesnak tetszek.
-Charles az öcsém ismerem és láttom rajta, hogy szerelmes. Én örülnék nektek.
Lorenzo szavai megleptek, de bekell valanom tetszik a monacói.
Másnap ismét be megyek hozzá.
-jó reggelt. - köszönök neki mosolyogva.
-neked is. - mondja.
Mi bajod van? - nézek rá.
-nekem aztán semmi te szórakozol a tesvéremmel. Tetszik neked?
-mi? - kérdezem döbenten.
-igen vagy nem?
-nem tetszik a bátyám Charles. - rázom meg a fejem.
-akkor miért vagy vele olyan jóbba?
-Lorenzot régóta ismerem. A bátyám miatt. - mosolygok Charlesra.
-ki a bátyád Jules. - sutogom.
-Manon én sajnálom. - fordítja el Charles a fejét.
-nem haragszom Charles. Hozzá szoktam már. Nekem nem tetszik a bátyád nyugodj  meg nem is az esetem.
-ki az eseted? - húza mosolyra a száját.
-hát nem is tudom.
-Manon. Ki az?
-hát. - kezdek vele játszani.
-nekem tetszel Manon.
-nekem is te Charles. - mondom félénken.
Charles az ágyra húz majd megcsókol.
-Mióta megláttalak azóta várok erre. - sutogja ajkaimra.
-most sikerült. - mondom majd most én csókolom őt meg.
-akkor mi most együt vagyunk? - néz rám Charles.
-Ez csak rajtad múlik. - nevettem el magam.
-Manon Bianchi leszel a barátnőm? - kérdezi meg Charles.
-örömmel. Suttogtam majd Charles ismét megcsókol.