F1 one shots

Segítség (Dan Ticktum)

Segítség || Dan Ticktum

A fiú riattan rohant végig a fehér folyosón közben fejét jobbra, balra kapta. Tagadni sem tudd volna hogy halálra van rémülve. Barna hajából izzadás cseppek folytak végig és már a levegőt is kapkodta, de nem foglalkozott semmivel csak rohant tovább.

A műtő ajtaja előtt tehetetlenül rogyott le az egyik székre. Arcát kezei közé temette, nem akkarta hogy bárki is lássa, azt ahogy könnyei utatt törnek és végig folynak az arcán. Kapkodta a levegőt miközben zokogott, nem sokan látták még így, talán senki se. Pedig tudta magáról a fiú és minden autósport rajongó hogy a fiú nem fél fel szólalni és nem fél ki mondani azt hogy mit is gondol.

-Uram! Uram! - razogatta meg óvatosan a fiút. Lassan emelte fel a fejét miközben könnyeit próbálta le törölni annélkül, hogy bárki is észre vegye. Sosem mondta de nagyon is zárkózott volt, nem tudta ki az aki felé olyan szinten nyíthatt, hogy titkai megmaradnak köztük és nem árulja őt el, vele marad örökre. Akivel tudd szórakozni és önfeledtül lenni, mert nem azt nézi mit mondanak róla, hogy menyi ember szidja a személyisége miatt és hogy miket össze nem hazudnak róla. De neki ez nem adatott meg. Bárki volt körülötte csak azt nézte hogyan tudja ő ki használni? Mert igen, neki van pénze. És egy ilyen mocskos világban minden az körül forog. Nincs senki akire a fiú számíthatna, aki volt az sem akkart már a fiúval mutatkozni mert ő volt az úgy nevezett "rossz fiú." Akit el ítélt a világ pedig csak azt akarta amit minden autósportoló a királykategória.

Néha még mélyen még is reménykedett benne hogy egyszer jön valaki, valaki akit nem fog érdekelni az újságok szenye, aki minden élőitélet nélkül elfogadja őt és szívesen megismerné őt, az igazi őt amit mélyre el rejtett, hogy ne érezen fájdalmat mert tudja lehet már azt ő se élné túl, hiszen eleget szenvedett ő és nincs rosszabb módja a szenvedésnek, mint az amikor ez csendben történik és úgy hogy senki sem tudd róla.

-Igen? Hogy van az apám? - emelte meg a hangját de csak a rémület beszélt belőle. Arca fal fehér volt és teste is remegett. Rettegett attól, hogy el veszíti az apját. Azt az embert akinek mindent köszönhett, aki miatt el jutott eddig. Tudta ő az aki vele van történjen bármi is de nem akkarta őt ezzel terhelni, meg vannak neki is a saját gondjai. Nem repdesne az örömtől ha a fia azzal zaklatná, hogy nincs senkije. Mert tudja csak szomorú lenne, miatta szomorkodna a szeretett apja mert nem boldog a legidősebb fia. Úgy volt vele nem szeretné el szomorítani vele. "Nem ez volt a legjobb döntés amit valaha is hozott."

-Nyugodjon meg uram, az édesapja rendben van. A műtéte sikeres volt.

Hangos sóhaj szaladt ki a száján, de az ápolónő előző mondata jelentette számára a megnyugvást, rendben van. Az apja rendben van. Boldog volt mert tudta nem veszíti el, őt nem és jelen pillanatban neki csak ez számított.

-Hol van? - vezette végig tekintetétt a már idősebb korban lévő hölgyön, közben jobb lábával dobolt a padlóval, ideges.

-Jöjjön. - indult el a hölgy, csöndben követte nem szólt semmit. De mélyen még is boldog volt, csak ki mutatni nem tudta, egyszerűen már nem volt képes arra, hogy ő mosolyogjon.

Egészen egy barna színű ajtóig sétált a hölgy mögött. Nem mondott semmit de tudta, hogy oda bent fekszik az apja.
Kezét a fém kilicsre vezette majd lenyomta azt.

-Apa! - kiáltott fel mint egy kisgyermek és rohant az ágyhoz. Megölelte az édesapját már aminyire tudta és az az ölelés jelentette számára a világott, hiányzott neki mert ő az egyetlen akitől ilyen nagy mértékű szeretetett kapot. Még ha nem is mondja ki de azt ő is érzi, hogy szüksége volt édesapja ölelésére.