Barátságból szerelem /Daniel Seavey fanfiction/

22. Fҽʝҽȥҽƚ

Los Angeles. Az angyalok városa, senki nem gondolná, hogy egy tizenévesnek fenyegető üzenetekkel kell megküzdenie.

Alig pár nap kellett hozzá, hogy feltűnjön a többieknek, hogy furán viselkedem. Próbáltam kevésbé beilleni és elhidegülni mindenkitől, legfőképpen Daniel-től.

Fájdalmas folyamatnak néztem elébe, de nem tudtam, ha nem teszem meg mi lesz a következménye, úgyhogy próbáltam teljesíteni, még ha elvesztem a szerelmemet és a barátaimat is.

Az elmúlt pár napban, ha nem Daniel-lel vagy a többiekkel voltam a fürdőszobába zárkóztam és a zuhanykabinban összekuporodva sírtam, sőt bőgtem. Az üzenettől számítva egy héttel úgy éreztem nem maradtak kisírandó könnyeim.

Ez a nap sem volt más, mint a többi a fürdőben voltam összegömbölyödve, de most hallottam egy határozott kopogást. Egyből átjárt a jeges félelem és reszketni kezdtem.

- Baba? Bent vagy? - hallottam Daniel édes hangját.

- Egy pillanat és megyek. - szóltam ki neki, miközben feltápászkodtam és a csaphoz sétáltam, hideg vízzel, próbáltam eltűntetni a kialvatlanság és a sírás jeleit.

- Ruby, bemehetek? - érkezett újból egy kérdés.

- Nem! - vágtam rá határozottan.

A mosdó felett lévő tükörbe nézve, nem ugyanaz a lány nézett rám, mint két hete. Akkor még boldog voltam, és ha valaki azt mondja, hogy elég egy SMS az életem elrontásához szembe röhögöm.

- Bemegyek! - mondta Daniel és ezzel egy időben elkezdte lenyomni a kilincset.

Mikor rám nézett rémület ült ki az arcára, felém lépett, hogy megölel, de én elhúzódtam, furán nézett rám. Még sosem húzódtam el az érintése elől, mindig inkább bele simultam, de most minden más volt. Engem megfenyegettek és leginkább őt akartam védeni.

- Baj van? - kérdezte, ahogy elsétáltam mellette ki a szobámba.

Nem akartam megszólalni, sőt nem is tudtam mit kellene neki mondanom.

- I...igen. - nyeltem egy nagyot és mindenhova néztem csak rá nem.

- Meséld el, és megoldjuk. - ült le az ágyam szélére és megütögette maga mellett, hogy üljek oda, úgy csináltam, mint aki nem veszi észre.

- Ezt nem lehet megoldani. - túrtam a hajamba.

- Mégis miért? Nem lehet olyan nagy gond.

"Ó, dehogynem, Édesem."

- Egyikünk idejét se szeretném húzni, szóval...

- Szóval, mi? - sürgetett.

- Szakítani akarok. - hadartam, és még jobban kerülni kezdtem a tekintetét.

- Mégis miért? - termett előttem.

- Én csak már nem... - akadtam meg.

- Te csak már nem, mi? - türelmetlenkedett megint.

- Már nem...

- Legalább úgy mondd, hogy a szemembe nézel, akkor talán elhiszem. - sóhajtott fel fájdalmasan.

- Már nem... - szipogtam, miközben abba az igézően tengerkék szempárba néztem - már nem szeretlek.

Láttam egy könnycseppet kicsordulni a szeméből, mikor elviharzott mellettem. A szobám ajtajából visszafordult és rám nézett. Szipogott egyet vagy kettőt mielőtt bármit is mondott volna;