Barátságból szerelem /Daniel Seavey fanfiction/

17. Fҽʝҽȥҽƚ

A fiúkkal eltöltött iszogatós este után az idő csak tovább pörgött. Készültek a turnéra, próbáltak és zenéket írtak. Daniel már nem nálam kelt és feküdt, kevés időt töltöttünk együtt, de nem csak mi. Bár igaz, hogy rajtam és Madison-on kívül a többi lány már élt át turnézást, de ennek ellenére rajtuk is meglátszott, hogy hiányozni fognak nekik a srácok.

Pár nap választott el attól, hogy a srácok felszálljanak a repülőgépre, a menedzserükkel és, hogy csak öt hónap múlva lássuk majd őket.

- Hagysz nekem pár pulóvert és pólót? - kérdeztem Daniel ágyán fetrengve a banda házban.

- Persze, de úgy csinálsz, mintha nem lenne nálad egy bőröndnyi cuccom. - dobott felém egy pulóvert.

Daniel a földön ült előtte egy bőrönddel és abba pakolta a ruháit.

- Kezd kimenni belőlük az illatod. - szorítottam magamhoz az imént hozzám dobott pulóvert.

- Ha kell, haza küldök neked pár cuccot. - mosolygott rám.

- Nekem úgy is jó.

- Melyik idióta dugta el a szerencse zoknim!? - kiabált Zach.

- Nem tudom! - hallatszott mind négy tagtól egyszerre.

Pillanatokkal később a fiúk - Zach kivételével - befutottak Daniel szobájába és egyszerre kezdtek beszélni;

- Most legyen nálad, már tegnap óta nálam van. - dobott egy összecsavart zoknit Jonah Daniel-nek.

- Dugjuk el a bőröndjében, majd megmondjuk neki, hogy egész végig ott volt. - ötletelt Corbyn.

- Adjuk neki vissza. - úgy látszik legalább Jack-nek van egy kis józan esze.

- Srácok! - hallatszott újra Zach hangja - Tudom, hogy nálatok van, minden turné előtt megszívattok, valahogy vagy legalábbis próbáltok.

Egy hirtelen mozdulattal Jack kikapta az összecsavart zoknit Daniel kezéből és kiszaladt a szobából. Gondolom ment vissza adni Zach-nek.

[...]

Órákkal később, Daniel szülei felé tartottunk. Kézen fogva sétálgattunk utcáról utcára, egyikünk se beszélt. A gondolatainkba voltunk temetkezve, Daniel biztosan, engem viszont maguk alá temettek.

- Sziasztok! - köszöntünk egyszerre, ahogy beléptünk a Seavey házba.

- Sziasztok. Elköszönni jöttetek? - kérdezte Keri.

- Sajnos. - motyogtam az orrom alatt, remélhetőleg senki nem hallotta.

- Igen. - válaszolta Daniel.

- Mindjárt jövök. - szólaltam meg és elengedve Daniel kezét felszaladtam Anna szobájába.

- Szia, hát te? - kérdezte meglepődve Anna.

- Nem fogom kibírni nélküle. - ültem le az ágyon fekvő lány mellé.

- De kifogod. Erős vagy és itt leszünk neked. - próbált vigasztalni.

Ahogy hetek óta lassan tudatosítom magamban, hogy az élet nem fog megállni Daniel nélkül - hiába érzem azt - mégis Anna nyugtató szavaira volt szükségem és percekkel később össze is tudtam szedni magam. Még beszélgettem egy kicsit kettesben Annával és vissza indultam a konyhába, az oldalamon vele.

- Már éppen fel akartam értetek küldeni Daniel-t. - mosolygott ránk Keri.

- Itt vagyunk. - válaszolt Anna, miközben én leültem Daniel mellé.