𝐩𝐚𝐬𝐭 ˢᵘⁿᵃ ʳⁱⁿᵗᵃʳᵒᵘ (✓)

Seven

Éreztem Oikawa jelenlétét mögöttem és a szívem is megállt. Tudom, hogy egyszer túl kell rajta lennem, de én nem állok készen erre.
-Sziasztok. Szia Airi - állt meg mellettem és Tsumu között.
-Oikawa-san mit sem változtál. Ugyan olyan önélegült arcot vágsz. - köszöntötte Kiyoko.
-Kiyoko-chan a nyelved továbbra is élés. - gúnyolodott rajta. Konkrétan lefagytam nem pislogtam és nem érzékeltem semmit. Egyszerűen Tooru hangja felébresztette bennem a fájdalmat, a düht, de a régi szép időket is. Éreztem magamon a tekintetét és pont én is rá szerettem volna nézni, de Kiyoko ezt megakadályozta.
-Airi, láttam ott egy hegedűt és zongorát. Játszunk valamit. - állt fel a lány. Mint aki nem beszéli a nyelvet úgy néztem rá. A mondandójából csak a nevemet fogtam fel és indultam meg vele. Egészen a zene karig nem igazán értettem, hogy mit művelek ott aztán pedig pánikolni kezdtem. Kiyoko ott hagyott, hogy szerezzen egy megfelelő hegedűt magának, én meg csak álltam ott mint akiből kiszállt a lelke. Csak akkor eszméltem fel mikor egy kezet éreztem a vállamon végig simítani.
-Mit akarsz? - léptem hátrébb.
-Nem beszéltünk azóta, hiányzol. - mosolygott Tooru.
-Míg együtt voltunk nem tudtam, hogy ilyen vicces vagy. - nevettem ki.
-Miért múlt időben beszélsz? Sosem szakítottunk. - mosolygott ugyan olyan pimaszul ahogy szokott.
-Oikawa. Tudom, hogy lassú fel fogású vagy és a röpin kívül mindössze az emberek idegeléséhez értesz, de ez elég egyértelmű, hogy azok után nem fogok veled lenni. Szerintem ez neked is jó, hisz így a fan klubod is növekedni fog. - néztem a szemébe.
-Én akarlak. - lépett közelebb.
-Én viszont undorodom tőled. A legjobb barátnőmmel csaltál meg aztán meg ki tudja még kivel és hányszor. Már nem vagy hatással rám. - álltam ugyan úgy, pedig nem volt sok távolság köztünk.
-Tényleg? Szóval nem szeretsz? Ha megcsókollak nem fogsz érezni semmit sem? - jött egyre közelebb.
-Nem. Mert te egyszerűen egy hiba vagy az életemben. Szerettelek, de rájöttem, hogy nem voltál méltó rá. - próbáltam továbbra is magabiztos lenni.
-Ezek szerint nem csak én csaltalak meg. - húzta össze a szemét.
-Ne hasonlíts magadhoz. Túl tettem magam rajtad, de jelenleg nincs senkim, de ha lenne sincs hozzá közöd. - löktem el.
-Ne mond, hogy azzal a róka fiúval kavarsz. - nevetett ki.
-És ha igen? Mint mondtam semmi közöd hozzá. Menj vissza szépen Rikához és feküdj össze vele, mert neki legalább könyörögnöd sem kell. - mosolyogtam rá. Mint valami gyerek hisztizve ment el. Amint nem volt a láthatáron kifújtam magam és kicsit meg is szédültem. Saját magamat sem hiszem el, hogy ennyi erőm volt végig vinni ezt a beszélgetést. Sosem mondtam még ilyet, de nem is vagyok olyan béna.
-Ez szép volt. - veregette meg a hátamat Kiyoko.
-Te komolyan gondoltad, hogy játszunk? - akadtam ki.
-Persze. Itt az idő, hogy azoknak megmutassuk kik is a jobbak. - indult meg.
-De mégis melyik legyen? - mentem utána. Semmit sem válaszolt, de tudom melyikre gondolt. Volt egy darab amit a klubban nem igazán tudott senki sem előadni bármennyit is próbálták, nekünk pedig elsőre sikerült. Természetesen utáltak minket ezért. Igen, azt hiszem ez lesz a tökéletes.
Mindenki ránk figyelt mikor a színpadra léptünk. A szüleim zavarodott tekintette nem volt a legbiztatóbb, de Akito és a srácok boldogan néztek ránk. A volt suli társaim lenézően pillantottak felénk, viszont egyáltalán nem érdekeltek.
Nem igazán néztem fel a zongora mögül, csak mikor Kiyoko egyedül hegedűlt, de akkor is csak Rinre néztem rá. Igen, azt hiszem tavaly óta fejlődtünk és sokkal jobban összhangban vagyunk. Miután befejeztük tapsoltak nekünk, valakik azért, mert tetszett, valakik pedig kínból. A volt társaink természetesen csak muszájból. Anyu tekintete nem volt a legboldogabb, de egy kis büszkeséget véltem felfedezni benne.
Az asztalunkhoz visszaérve Rin a képeket mutatta amiket csinált és meg is dícsért, hogy jól játszottam. Pont ahogy gondoltam Rika és pár lány oda jött "gratulálni".
-Azt hittem nem zenéltek miután kirúgtak titeket a klubból. - emelte ki a kirúgott szót a volt legjobb barátnőm.
-Lehet kirúgtak, de jobbak vagyunk nálatok, pedig egy ideje egyikünk sem zenélt már. - válaszolta Kiyoko.
-Kiyoko drága. Ne képzeld, hogy annyira jó lennél. - flegmázott Rika.
-Én legalább nem feküdtem össze a legjobb barátnőm barátjával. - gúnyolodott a szőke hajú.
-Jó lenne még hallgatni ahogy beoltod Rikát, de én a barátaimmal szeretnék beszélgetni ahová ő még mindig nem tartozik bele szóval húzz már el. - forgattam meg a szemeimet.
-Wow, mióta vagy te ilyen bátor? - csodálkozott Tsumu.
-Láttátok volna Oikawával szemben. Hirtelen nem is tudtam kit hallok. - kezdett bele Kiyoko a mesélésbe. Kicsit zavarban voltam, hogy éppen az én jelenlétemben beszélnek ki.
Kezdett igazán beindulni a buli, én pedig egyre jobban kezdtem bepörögni. Este nem aludtam jól és egész nap fáradt voltam és egyszerűen nem értem miért nevetek mindenen.
-Airi.. Te mióta iszol alkoholt? - kérdezte Rin a poharomat fogva.
-Én nem is csináltam ilyet. - nevettem a nagy semmin.
-Atsumu! Miért adtál neki pezsgőt? - kiáltott Samu.
-Öhmm.. Kusano-chan volt! - mutatott Kiyokora.
-Mi? Ez nem igaz! - ellenkezett a lány. Rin vállára hajtottam a fejemet és elkezdtem neki beszélni valamiről.
Igen, ez az utolsó emlékem az esküvőről.

Reggel Rin mellett ébredtem aminek elsőnek örültem és még jobban a mellkasába fúrtam a fejemet, csak aztán bevillant pár dolog és elhúzodtam tőle. A fejem fájt, de a tegnapi nap villámként jutott eszembe. Rin visszahúzott maga mellé, így "sajnos" néznem kellett ahogy ő nyugodtan alszik. Annyiszor láttam már így, de ilyen közelről még sosem. Olyan nyugodt és sokkal barátságosabb arca van így. Nem mintha egyébként nem lenne, de a szemei miatt mindig közömbösnek tűnik. Talán ez az ami igazán vonzóvá teszi őt. Másoknak. Számomra nem vonzó, ő egy barát. Egy nagyon, nagyon, nagyon jó barát.
Mikor kicsit engedett a szorításomból észre vettem, hogy nem az én szobámban vagyunk. Ez a hely egyáltalán nem ismerős. Arra nem emlékszem, hogy mi történt miután Rin vállára hajtottam a fejemet. Várjunk csak, mit keres itt Tsumu is. Egyszerűen semmi sem jut eszembe ami akkor történt. Össze kell szednem magam, mert ha ezt anyuék megtudják nagyon nem fogok jól kijönni belőle. Nagyon remélem, hogy most éppen Kiyokonál vagyunk és valami hihetetlenül jó dolgot találtak aki, hogy miért alszom itt a szüleimnek.
Rin elkezdte kinyitni a szemét és remélve, hogy elenged, de nem tette. Ugyan úgy ölelt, nem zavartatva magát.
-Rin. Nem akarsz elengedni? - suttogtam a fiúnak.
-Nem. Nekem így jó. - válaszolta.
-Viszont nem maradhatunk így örökre. - néztem a szemeibe.
-Tényleg muszáj? - nyöszörgött.
-Ha a szüleim egyáltalán megtudják, hogy Atsumu alkoholt adott nekem soha többet nem látsz. - emeltem ki drága gyerek kori barátom nevét, aki szintén ébredezett a földön.
-Airi-chan! - ugrott fel a földről egyenesen rám.
-Tsumu! A fejem így is fáj, ne ölj meg. - ütöttem meg a hátát.
-Azt hittem meghalsz. - ölelt tovább.
-Már miért tettem volna? - kérdeztem.
-Azt hiszem indulnunk kellene lassan. - szólt közbe Rin. Nem kérdeztem semmit, de egyértelműen nem akarnak beszélni arról ami tegnap történt. Szóval sosem fogom megtudni a dolgokat.

Miután Kiyokotól megkaptam, hogy milyen kedves volt amiért kisegített tegnap elindultam haza. Részleteket nem tudok, de Akito tudja, hogy Atsumu miatt egy picit becsíptem és elméletileg ő mindent elintézett otthon. De igazából már csak arra értem haza, hogy indulunk is vissza Hyogoba. Kivételesen szerencsés voltam, mert nem kellett a szüleimnek magyarázkodni a tegnappal kapcsolatban.
Elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy tegnap tényleg megtörtént mindent vagy csak az alkohol hatása. Most arra gondolok, hogy tényleg Tooruval úgy beszéltem ahogy vagy sem. De ez megtörtént, tényleg. Azt hiszem most már ideje lenne így lezárni ezt a fejezetet, de még mindig nem érzem azt, hogy képes lennék. Valamiért nem tudom elengedni őt, továbbra is ragaszkodóm hozzá. Pedig mást sem tesz csak mérgez még mindig.