𝐩𝐚𝐬𝐭 ˢᵘⁿᵃ ʳⁱⁿᵗᵃʳᵒᵘ (✓)

Ten

A héten egyszer sem beszéltem a fiúval ami azt is jelenti, hogy csak jövőre fogok. Minek vannak ünnepek? Pontosabban minek kell nekem haza menni.
Akito természetesen észre vette, hogy nincs minden rendben velem, de nem faggatot, hogy mi van. Igazából én sem tudom. Szomorkodom, mert visszauatsítottam egy fiút aki tiszteletben tartsa a döntésem mi szerint időre van szükségem. Eddig próbáltam elhinni, hogy az ő hibája az egész, de igazából csak én vagyok hülye. Azt sem tudom mi a jó francot érzek, hogy ez szerelem, csak baráti szeretett vagy annyi sem.. Fogalmam sincs.
Most viszont arra kell koncentrálnom, hogy túl éljem a Miyagiban töltött napjaimat.
Délutánra értünk csak haza, ahol fáradtságra hivatkozva a szobámba mentem. A gondolataimba feletkezve csak egy hívás zökkentett ki és meglepetten néztem a telefonomra. Kiyoko hívott amin elgondolkodtam, hogy felvegyem vagy se. Kedvesen felvettem, de annál kevésbé szóltam bele barátságosan.
-Még is mi a jó francot akarsz? - forgattam meg a szemeimet.
-Neked is szia drága Airi! - mondta enyhe gúnnyal.
-Kiyoko nem vagyok olyan állapotban, hogy kedves legyek bárkivel is. - sóhajtottam.
-Igazából csak azért hívtalak, hogy kisegíts te engem, én pedig téged. - felelte.
-Ezt nem értem. - mondtam zavarodottan.
-Már most elegem van ebből a helyből, szóval karácsony után megszökök. Jössz? - kérdezte boldogan. Tudom, hogy Kiyokonak szoktak ilyen ötletei lenni, sok dolgot hallottam róla. Lehet egy kedves, törékeny lánynak tűnik, de egyáltalán nem az. Régen én is bedőltem a szőke haj, kék szem, karcsú, boldog lány kinézetének.
-Az is megszökésnek számít ha hazudok? - kérdeztem.
-Nem. - válaszolta.
-Persze benne vagyok. - egyeztem be. Nincs kedvem itt lenni és még sosem tettem ilyet, szóval itt az idő. Valami nyomós okot kellene kitalálnom, amiben nem vagyok a legjobb. De van még több mint egy hetem kigondolni.
Lementem vacsorázni, mert ezt sajnos sehogy sem tudom megúszni. Ha visszamegyek Hyogoba és ugye meglepetés szerűen betoppanok Rin hozzám szólna? Még sosem fájt és hiányzott ennyire egy hang ami hozzám beszél. Viszont továbbra sem tudom mi ez az érzés, hisz egyszer voltam szerelmes... Azt is megkérdőjelezem. Tooru közelében feszülten éreztem magam, boldog voltam vele és sokszor nem akartam, hogy véget érjen a pillanat, de most Rinnel teljesen más az egész. Vele felszabadult vagyok, önmagam lehetek, egyfolytában mosolygok és azt érzem, hogy csak ő és én vagyunk, senki más. Ahogy rá gondoltam megint magamban kezdtem vigyorogni amit sajnos anyu ki is szúrt.
-Airi, minden rendben? - kérdezte anya.
-Persze. - ráztam meg a fejemet.
-Biztos? - kíváncsiskodott tovább.
-Igen, anya biztos. - forgattam meg a szemeimet. Szúrosan nézett rám, mert sosem szerette ha miközben vele beszélek megforgattom a szemeimet, de őszintén pont nem érdekel.
A vacsora mint mindig a részemről csendben telt.
Mielőtt még elaludtam volna megnéztem az üzeneteimet, de az akit szeretnék még csak fent sincs. Biztos alszik, mint legtöbbször, remélem azért nem felejtett el teljesen.

Szenvedés telien telt el a hét, de végre karácsony utolsó napja van és ha minden jól megy akkor Kiyokoval megszökünk. Igazából én csak hazudok, de az most mindegy. Mivel Akito és Fuyumi haza ment, így egyszerűbb lesz nekem is haza jutni a bátyámra hivatkozva. Ebben a pár napban rájöttem mennyire utálom az ünnepeket és felesleges az összes. Viszont a pozitív oldala, hogy azt hiszem összeszedtem magam. Szóval készen állok egy válasz adásra ami nagyon meg fogja határozni az életemet, bár egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban.
Minek kell karácsonykor meglátogatni a rokonokat? Apu felőli rokonaimat szerettem, ők mindig kedvesek voltak velem is, na de anyu rokonai. Azokban a pár órában míg ott vagyunk mást sem hallok, hogy van valakim, miért nincs, de neked volt valakid, vele mi lett, miért szakítottatok, miért költöztem Hyogoba, milyen nagy lettem, a sulival mi van és ezernyi ilyen. Eddig minden évben jó pofát vágtam hozzá, de attól, hogy egy családból származunk nem fogom olyan ember orrára kötni a magánéletemet akivel csak muszájból beszélek.
A szerencsém eddig nem hagyott el, egyszer sem találkoztam senkivel sem akivel nem akarok. Utoljára akkor voltam ilyen szerencsés mikor Rinnel összebarátkoztam. Előttem ült mindig is, de valahogy sosem vettem észre, néha azon is gondolkodtam, hogy vajon még él vagy sem. Mikor megböktem őt órán, hogy megtudjam még nem halt meg azokkal a gyönyörű szemekkel nézett rám és én zavarba jöttem, mert valamiért arra számítottam, hogy nem fog hátra fordulni.
Csak estére értünk haza és vacsora közben mondtam el a tökéletes hazugságomat.
-Anyu, apu, Aoi én haza megyek. - jelentette ki viszonylag halkan.
-Már miért tennéd? - kérdezte apu.
-Akito. - mondtam ki a bátyám nevét.
-Nem értem pontosan, de rendben lányom. - válaszolta anyu. Ha a kedvenc gyermek nevét kimondjuk bármi is legyen az ok bele fognak menni a dologba. Ezt már rég kitapasztaltam még mikor Tooruval voltam.
A szobámba felérve, gyorsan összeszedtem a cuccomat és mivel az alvás nem nekem való mikor itthon vagyok így csak animét néztem.
Gyorsan 4 óra lett mikor is Kiyokoval megbeszéltük a találkozott, szóval a legnagyobb csendben kisurrantam a házból. Nem köszöntem el, de van egy olyan gyanúm, hogy szinte észre se fogják venni. Mint középső gyerek volt már rá példa, hogy nem vették észre az eltűnésemet. Egyszer a boltban hagytak ott, szerencsére a bátyám észre vette, hogy a kedvenc húga nincs ott.
A vonat állomáshoz érve Kiyoko még nem volt ott így leültem és vártam. Nagyon nagy csend volt, elkezdtem parázni, mert nem szeretném ha elrabolnának vagy bármi. Szóval mikor megláttam a szőke lányt megkönnyebültem és az életemben először örültem neki.
-Bocsi, de nehezebb a szökés mint hittem. - fújta ki magát.
-Sikerült megszöknöd? - kérdeztem.
-Végülis igen. Az öcsém észre vett, de ő a legfőbb bizalmasom szóval senkinek sem mondja el. Főleg, mert nem tud beszélni. - válaszolta.
-De a te öcséd 14 éves. - gondolkodtam el. Gyorsan terjednek az információk egymásról egy klubban.
-Két öcsém van. De mivel ő 2 éves, így gondolom senki sem tudott róla mit pletykálni. - vonta meg a vállát. A vonatunk megérkezett és egymás mellé leülve nem számítottam, hogy beszélgetni fogunk.
-Azt hiszem ugyan amiatt megyünk vissza - sóhajtott.
-Meg lehet. - bólintottam.
-Azzal ha valakinek igent mondasz nem fogsz megbántani valaki mást? - kérdezte ki nem ejtve senki nevét.
-Ugyan, kit bántanék meg? Egy olyan fiú sem kedvel akinek az érzései érdekelnének. - néztem rá.
-Te tudod, hisz mindig olyan okos voltál, hogy mindenre rájöttél. - sóhajtotta a lány. Jó, lehet nem mindig voltam az aki megérti az érzéseket, de csak észre venném ha egy hozzám közel álló személy mélyebb érzéseket táplál felém. Rin érzéseit csak azért nem vettem észre, mert nem akartam. Még most sem tudom mit érzek és mit fogok neki mondani ha a szeme előtt leszek. Talán nem is kéne egyből hozzá mennem. Igen, azt hiszem még pár napot adok magamnak. Összeszedem a bátorságomat, remélhetőleg elég lesz arra pár nap..