Végzet ereklyéi - Csontváros

Titkok és hazugságok

– A karja meg pont úgy nézett ki, mint egy padlizsán – dünnyögte az orra alatt
bosszúsan Clary. Egyszerűen képtelen volt rajzolni. Hangos sóhajjal letépte a
tömb tetejéről a rajzlapot, összegyűrte, és szobája narancsszínű falához vágta. A
padló máris tele volt elhajított papírgalacsinokkal, ami minden kétséget kizáróan
bizonyította, hogy Clary hiába reménykedett, elhagyta az ihlet. A lány
ezredszerre is azt kívánta, hogy bár kicsit jobban hasonlítana az édesanyjára.
Minden, amit Jocelyn Fray valaha rajzolt, festett vagy csak a papírra firkantott,
gyönyörű volt, és láthatólag semmiféle erőfeszítésébe nem került.
Clary kihúzta a fejhallgatóját – a dal közepén hallgattatva el a Stepping Razort
–, és megdörzsölte fájó halántékát. Csak ekkor jutott el a tudatáig az éles zaj,
amivel a telefon csörgése visszhangzott a szobában. A rajztömböt az ágyra
dobta, talpra ugrott, és átrohant a nappaliba, ahol az ajtó melletti kisasztalon állt
a régi típusú vörös telefon.
– Clarissa Fray-jel beszélek? – A hang a vonal túloldalán ismerősnek tűnt, bár
Clary nem tudta egyből azonosítani.
Idegesen csavargatta a telefonzsinórt az ujjai körül.
– Igeeen?
– Szia, az egyik késelő huligán vagyok, akivel tegnap este találkoztál a
Pandemoniumban. Attól tartok, nem tettem rád túl jó benyomást, és kíváncsi
voltam, adnál-e egy esélyt, hogy helyrehozzam…
– SIMON! – Clary eltartotta a kagylót a fülétől, ahogy a fiú hangos
nevetésben tört ki. – Nem vagy vicces.
– Dehogynem. Csak neked nincs humorérzéked.
– Hülye. – Clary sóhajtott, és nekidőlt a falnak. – Nem nevetnél, ha itt lettél
volna, amikor tegnap este hazajöttem.
– Miért nem?
– Anyám miatt. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy olyan későn értem haza.
Aggódott. Jól összevesztünk.
– Miért? Nem a mi hibánk, hogy akkora volt a forgalom! – tiltakozott Simon.
Két idősebb testvére is volt, és igen kényes volt a családban történő igazságtalanságokra.
– Igen, persze, de hát ő nem így látja. Csalódást okoztam neki, becsaptam,
aggódnia kellett miattam, blablabla. Én vagyok az ő keresztje – mondta Clary, és
éppen csak egy pici bűntudatot érzett, ahogy gunyorosan elismételte anyja
szavait.
– Szóval szobafogság? – kérdezte Simon, a kelleténél valamivel hangosabban.
Clary hallotta a hangok kavalkádját a fiú háta mögött; emberek igyekeztek
túlbeszélni egymást.
– Még nem tudom – mondta. – Anya reggel elment Luke-kal, és még nem
jöttek vissza. – Különben hol vagy? Ericnél?
– Igen. Most fejeztük be a próbát. – Cintányér csörrent Simon mögött. Clary
összerezzent. – Eric este verseket fog felolvasni Java Jonesnál – folytatta Simon.
A Java Jones egy kávézó volt, egészen közel Clary lakásához, ahol alkalomadtán
élőzene szólt esténként. – Az egész zenekar elmegy, hogy tapsoljunk neki.
Akarsz jönni?
– Persze, mehetek? – Clary elhallgatott egy pillanatra, és idegesen rángatta a
telefon zsinórját. – Várj, mégsem.
– Kussoljatok már, gyerekek, jó? – kiáltotta Simon. Hangja távolról érkezett,
amiből Clary tudta, hogy eltartotta a szájától a telefont. Egyetlen pillanattal
később a fiú már ismét ráfigyelt. – Most akkor igen vagy nem? – kérdezte
bizonytalanul.
– Nem is tudom. – Clary az ajkába harapott. – Anyám még mindig haragszik
rám a tegnap este miatt. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne kiakasztani azzal, hogy
újabb buliba kéredzkedem. Ha bajba kerülök, hát nem érné meg Eric vacak
versei miatt.
– Ugyan már, nem olyan borzasztóak – mondta Simon. Eric a szomszédja
volt, és réges-régóta jól ismerték egymást. Nem voltak olyan közeli barátok,
mint Claryvel, de gólyakorukban Eric barátaival, Matt-tel és Kirkkel együtt
alapítottak egy rockzenekart. Kitartóan gyakoroltak Eric szüleinek garázsában
minden áldott héten. – Aztán meg ez nem is buli – tette hozzá Simon. – Egy
felolvasóestről van szó, közel a lakásotokhoz. Nem valami orgiára hívlak
Hobokenben. Anyukád is eljöhet, ha akar.
– ORGIA HOBOKENBEN! – hallotta Clary, ahogyan valaki, talán Eric,
felkiált a háttérben. Megint cintányér csordult. Elképzelte, ahogy anyja Eric
verseit hallgatja, és végigfutott a hátán a hideg.
– Nem tudom. Ha mind megjelentek itt, szerintem teljesen kiakad.
– Akkor egyedül jövök. Benézek érted, aztán együtt átsétálunk, és ott
találkozunk a többiekkel. Anyukád sem fogja bánni. Szeret engem.
Clarynek nevetnie kellett. – Ez is csak a kétes ízlését bizonyítja, ha engem kérdezel.
– Senki sem kérdezett. – Zenésztársai ordítozásától kísérve Simon bontotta a
vonalat.
Clary is letette a kagylót, és körbepillantott a nappaliban. Mindenhonnan
anyja művészi hajlamának bizonyítékai néztek vissza rá a sötétvörös kanapén
felhalmozott, kézzel varrt bársony díszpárnáktól a falakon lógó gondosan
bekeretezett festményekig. A festmények főleg tájképek voltak: Manhattan
belvárosának aranyló fényben úszó kanyargós utcái; a Prospect Park télen a
csipkeszerű fehér jégréteggel borított szürke pocsolyákkal.
A kandallópárkányon Clary édesapjának bekeretezett fényképe állt. Mélázó
tekintetű, világos hajú féri volt, szeme sarkában a sok nevetésről árulkodó
ráncokkal. Katona volt, és számtalan kitüntetést kapott, amikor a világ túlfelén
szolgált. Néhány medált Jocelyn egy kis dobozban tartott az ágya mellett. Nem
mintha ezek megóvták volna Jonathan Clarkot, amikor Albany mellett
belerohant egy fába az autójával, és meghalt, még mielőtt a lánya egyáltalán
megszületett volna.
Férje halála után Jocelyn megint a lánykori nevét kezdte használni. Soha nem
beszélt Clarynek az apjáról, de a dobozt, amelyikben még a férfi nevének
kezdőbetűit – J.C. – is belevésték, az ágya mellett tartotta. A kitüntetések mellett
volt néhány fénykép is, egy jegygyűrű meg egyetlen szőke hajfürt. Jocelyn néha
elővette a dobozt, kinyitotta, és gyengéden a kezébe vette a hajfürtöt, mielőtt
visszatette volna a helyére.
A kulcs csörgése a bejárati ajtó zárjában kizökkentette az elmélkedésből
Clary-t. Gyorsan végignyúlt a kanapén, és megpróbált úgy tenni, mintha teljesen
belemerült volna az egyik ponyvába, amit anyja hagyott elöl az asztalon. Jocelyn
az olvasást szent időtöltésnek tekintette, és általában nem zavarta meg Claryt, ha
könyv volt a kezében, még azért sem, hogy összeveszhessen vele.
Az ajtó hangos csattanással vágódott ki, és Luke lépett be, megrakva valami
nagy kartonokkal. Amikor letette őket, kiderült, hogy laposra hajtogatott
dobozokat hozott magával. A férfi felegyenesedett, és mosolyogva fordult Clary
felé.
– Jó napot. Luke bá… Szia, Luke – mondta a lány. A férfi úgy egy éve
megkérte, hogy ne szólítsa Luke bácsinak, mert attól öregnek érzi magát, meg
amúgy is a Tamás bátya kunyhóját juttatja eszébe. Aztán, emlékeztette finoman
Claryt, nem is igazán a bácsikája, csak anyja egyik legközelebbi barátja, aki
születése óta jól ismeri. – Hol van Anya?
– Próbál leparkolni a teherautóval – mondta Luke, és hangos nyögéssel
kiegyenesedett. A szokásos öltözékét viselte: kopott farmert, flanelinget, meg
egy görbe, aranykeretes szemüveget, ami határozottan ferdén ült az orrán. – Mit is szoktál mondani, miért nincs ebben az épületben lift?
– Mert öreg és karaktere van – vágta rá kapásból Clary. Luke elvigyorodott. –
Mire kellenek a dobozok? – kérdezte a lány.
A férfi arcáról eltűnt a mosoly.
– Anyukád össze akar pakolni egypár dolgot – mondta, és igyekezett kerülni
Clary tekintetét.
– Milyen dolgot? – kérdezte Clary.
Luke könnyed kézmozdulattal elhessegette a kérdést.
– Fölösleges holmikat, amik összevissza hevernek a házban. Útban vannak.
Tudod, hogy soha nem dob ki semmit. Szóval, mit csinálsz? Tanulsz? – Kivette a
könyvet Clary kezéből, és hangosan olvasni kezdett: – A világban még ma is
nyüzsögnek olyan teremtmények, akiktől egy földhözragadtabb gondolkodásmód
szabadulni igyekezett. Tündérek és koboldok, szellemek és démonok járnak most
is közöttünk… – Leengedte a könyvet, és szemüvege fölött méregette a lányt. –
Ez az iskolába kell?
– Az arany faág? Nem. Az iskola csak hetek múlva kezdődik. – Clary
visszavette a könyvet a férfitól. – Anyáé.
– Volt egy olyan érzésem.
A lány az asztalra dobta a könyvet.
– Luke?
– Hm? – A férfi már meg is feledkezett a könyvről, és a kandalló mellett álló
szerszámosládában kutakodott. – Á, itt van. – Előhorgászott egy narancssárga
műanyag ragasztópisztolyt, és határozott elégedettséggel szemlélte.
– Mit csinálnál, ha látnál valamit, amit senki más nem?
A szerszám kiesett Luke kezéből, és a kandalló kövének ütődött. A férfi
lehajolt, hogy felvegye, és rá sem pillantott Claryre.
– Arra gondolsz, hogy ha én lennék az egyetlen tanúja egy bűnténynek vagy
valami ilyesmi?
– Nem, úgy értem, ha lenne körülötted egy csomó ember, de egyedül te látnál
valamit. Mintha láthatatlan lenne mindenkinek rajtad kívül.
Luke habozva nézett vissza rá. Még mindig térden állt, s a kezében tartotta a
behorpadt ragasztópisztolyt.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – tapogatózott óvatosan Clary –, de…
A férfi megfordult. Kék szeme pillantása nyilvánvaló ragaszkodással
állapodott meg a lányon.
– Clary, te is művész vagy, mint édesanyád. Ez azt jelenti, hogy a magad
módján látod a világot, ahogyan más ember nem. Ez egy ajándék, hogy
megláthatod a szépséget és a borzalmat a hétköznapi dolgokban. Ettől még nem
vagy őrült… csak más. Semmi baj nincs azzal, ha valaki más. Clary felhúzta a lábát, és a térdére fektette az állát. Lelki szemei előtt látta a
raktárhelyiséget, Isabelle aranykorbácsát, a kék hajú fiú haláltusáját és Jace
halványbarna szemét. A szépséget és a borzalmat.
– Gondolod, hogy apámból is művész lett volna, ha nem hal meg? – kérdezte.
Luke meglepetten nézett a lányra. Mielőtt válaszolhatott volna, kivágódott az
ajtó, és Clary édesanyja rontott a szobába; lábbelije sarka hangosan csattogott a
lakkozott fapadlón. Luke kezébe nyomta a csörgő kocsikulcsokat, aztán a lánya
felé fordult.
Jocelyn Fray karcsú, alacsony nő volt, haja néhány árnyalattal sötétebb vörös,
mint Claryé és kétszer olyan hosszú. Most éppen szoros kontyba csavarta, amibe
egy grafitceruzát tűzött, hogy összetartsa. Festékfoltos overallt viselt
levendulaszínű pólója fölött, barna túrabakancsa talpa csikorgott az olajfestéktől.
Az emberek mindig azt mondták Clarynek, hogy éppen úgy néz ki, mint az
anyja, ő maga azonban nem látta a hasonlóságot. Egyes-egyedül az alakjukat
lehetett összevetni: mindketten karcsúak voltak, kis mellekkel és keskeny
csípővel. Clary tudta, hogy egyáltalán nem olyan szép, mint az anyja. A
szépséghez sudárnak és magasnak kell lenni. Aki olyan alacsony, mint Clary,
alig több mint 150 centi magas, az legfeljebb aranyos lehetett. Nem csinos vagy
szép, csak aranyos. Adjuk még hozzá a répaszínű hajat meg a csupa szeplő arcot,
és máris ő volt Pöttyös Panni édesanyja, a Barbie baba mellett.
Jocelynnek még a járása is kecses volt, ami elég volt hozzá, hogy a férfiak
megforduljanak utána az utcán. Clary ezzel szemben folyton megbotlott a saját
lábában. Kizárólag akkor fordultak utána az emberek, ha a lépcsőn lefelé tartva
eltaknyolt és lezuhant mellettük.
– Köszönöm, hogy felhoztad a dobozokat – mondta Clary anyja Lukenak, és
rámosolygott a férfira. Az nem viszonozta a mosolyt. Clary gyomra
kellemetlenül összerándult. Nyilvánvalóan készülődött valami. – Bocs, hogy
ilyen sokáig tartott leparkolni. Legalább egymillióan próbálnak ma helyet
keresni…
– Anya? – szakította félbe Clary. – Mire kellenek azok a dobozok?
Jocelyn az ajkába harapott. Luke vetett egy gyors oldalpillantást a lányra, és
némán biztatta Jocelynt, hogy álljon elő a farbával. A nő kapkodó
csuklómozdulattal a füle mögé söpört egy kósza hajfürtöt, és letelepedett lánya
mellé a kanapéra.
Közelről már látszott, Jocelyn milyen fáradt. Sötét félholdak ültek a szeme
alá, szemhéja félárbocra ereszkedett a kialvatlanságtól.
– A tegnap estéről van szó? – kérdezte Clary.
– Nem – mondta gyorsan Jocelyn, aztán habozni kezdett. – Legföljebb egy
kicsit. Ami tegnap este történt, annak nem szabadott volna előfordulnia. Te is tudod.
– És már bocsánatot is kértem. Mi ez az egész? Ha szobafogság lesz belőle,
essünk túl rajta.
– Nem lesz belőle szobafogság – mondta Jocelyn. A hangjából áradt a
feszültség. Luke-ra nézett, aki megrázta a fejét.
– Csak mondd el neki, Jocelyn! – biztatta a nőt.
– Megtennétek, hogy nem beszéltek rólam úgy, mintha itt sem lennék? – szólt
közbe Clary dühösen. – És mi az, hogy mondja el nekem? Mit mondjon el?
Jocelyn kifújta a levegőt.
– Nyaralni megyünk.
Luke tekintete egyszerre üres lett, mint a vászon, amiről letörölték a festéket.
Clary megrázta a fejét.
– Ennyi az egész? Nyaralni mentek? – Nekidőlt a párnáknak. – Föl nem
fogom, mire ez a nagy felhajtás.
– Szerintem nem érted. Úgy értem, mind elmegyünk. Hárman. Te, én és Luke.
A farmra.
– Ó! – Clary Luke-ra pillantott, de a férfi karba font kézzel és összeszorított
szájjal bámult kifelé az ablakon. A lány nem értette, mi zaklatta fel ennyire.
Luke imádta az öreg vidéki házat New York állam távoli szegletében – maga
vette, aztán maga állította helyre tíz évvel korábban, és amikor csak tudott,
elment oda. – Mennyi ideig?
– A nyár végéig – mondta Jocelyn. – Azért hoztam a dobozokat, hogy
bepakolhasd a könyveket meg a festőholmikat, amiket magaddal akarsz hozni…
– A nyár végéig? – Clary felháborodásában egészen kihúzta magát. – Az nem
lehet. Anya. Nekem terveim vannak. Simonnal iskolakezdési bulit akartunk
rendezni, meg van egy csomó találkozóm a festőcsoportommal, tíz órám
Tischnél…
– Tischt sajnálom. A többit viszont le lehet mondani. Simon meg fogja érteni,
és a festőcsoportod is.
Clary hallotta a kérlelhetetlenségét anyja hangjában, és csak most esett le
neki, hogy komolyan beszél.
– De kifizettem azokat az órákat! Egész évben spóroltam rájuk. Megígérted! –
Luke felé fordult. – Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy ez igazságtalan!
Luke nem fordult el az ablaktól, bár egy izom megrándult az állkapcsában.
– Ő az anyád. Neki kell döntenie.
– Nem értem. – Clary visszafordult Jocelynhez. – Miért?
– El kell tűnnöm innen, Clary – felelte az anyja reszkető szájjal. – Békére és
nyugalomra van szükségem, hogy festhessek. És pénzzel sem állunk valami
jól… – Akkor adj el néhányat Apa részvényeiből! – mondta dühösen Clary. –
Máskor azt szoktad csinálni, nem?
Jocelyn hátrébb húzódott.
– Ez aligha fair.
– Figyelj, menjetek, ha menni akartok. Nem érdekel. Itt maradok nélkületek.
Dolgozhatok. Szerzek munkát a Starbucksban vagy valami. Simon szerint
mindig vesznek fel embereket. Elég idős vagyok hozzá, hogy gondoskodjam
magamról.
– Nem! – Jocelyn hangja olyan éles volt, hogy Clary összerezzent. –
Megadom a festészetórák árát. De velünk jössz. Nem te döntőd el. Túl fiatal
vagy, hogy egyedül itthon maradj. Akármi is történhet.
– Például mi? Mi történne? – akarta tudni Clary.
Csörömpölés hallatszott. A lány odakapta a fejét, és meglepetten látta, hogy
Luke felborított egyet a falnak támasztott bekeretezett fényképek közül. Ahogy
visszatette a helyére, határozottan bosszúsnak látszott. Miután megint
felegyenesedett, száját komor vonallá préselte össze.
– Elmegyek.
Jocelyn az ajkába harapott.
– Várj! – A férfi után sietett, és abban a pillanatban ért mellé, amikor az a
kilincsért nyúlt. Clarynek, aki a kanapén ülve hegyezte a fülét, sikerült
kihallgatnia anyja feszült suttogását.
–… Bane mondta Jocelyn. – Három hete egyfolytában próbálom hívni. A
hangpostája szerint Tanzániában van. Mit tudnék csinálni?
– Jocelyn – Luke megrázta a fejét –, nem rohangálhatsz hozzá örökké.
– De Clary…
– Ö nem Jonathan – súgta Luke. – Te nem vagy ugyanaz az ember, amióta
megtörtént, de Clary nem Jonathan.
Mi köze ehhez apámnak? – csodálkozott Clary.
– Nem zárhatom be a lakásba, hogy ki se tehesse a lábát. Nem fogja eltűrni.
– Hát persze hogy nem fogja! – Luke komolyan dühösnek tűnt. – Nem
háziállat, hanem egy tinédzser. Majdnem felnőtt.
– Ha nem lennénk a városban…
– Beszélj vele, Jocelyn! – Luke hangja határozott volt. – Komolyan
gondolom. – A kilincs után nyúlt, de egyszerre kivágódott az ajtó, és Jocelyn
riadtan sikoltott fel.
– Jézusom! – kiáltotta Luke.
– Á, igazából csak én vagyok – mondta Simon. – Bár már többen mondták,
hogy elképesztő, mennyire hasonlítunk. – A küszöbön állva intett Clarynek. –
Kész vagy? Jocelyn elvette a kezét a szája elől.
– Simon, hallgatóztál?
Simon hunyorgott.
– Nem, csak most értem ide. – Jocelyn sápadt arcáról Luke komor képére
pillantott. – Valami nem stimmel? Menjek el?
– Semmi gond – mondta Luke. – Azt hiszem, itt végeztünk. – Félretolta
Simont, és máris sebesen dübörgött lefelé a lépcsőn. Pár pillanattal később
becsapódott a lenti ajtó.
– Visszajöhetek később – mondta a fiú. – Tényleg, nem lenne gond.
– Talán tényleg az volna… – kezdte Jocelyn, de Clary máris talpon volt.
– Felejtsd el, Simon! Elmegyünk – mondta, és lekapta a tarisznyáját az ajtó
melletti fogasról. Átvetette a vállán, és égő tekintettel meredt az anyjára. – Majd
jövök.
Jocelyn az ajkába harapott.
– Clary, nem gondolod, hogy ezt meg kéne beszélnünk?
– Rengeteg időnk lesz beszélni, amíg nyaralunk – szólt Clary epésen, és
elégedetten állapította meg, hogy anyja összerezzen. – Ne várj meg ébren! – tette
hozzá, aztán megragadta Simon karját, és kivonszolta magával az ajtón.
A fiú megvetette a lábát, és válla fölött bocsánatkérően pillantott vissza Clary
anyjára, aki egészen kicsinek és elhagyatottnak tűnt, ahogy szorosan összefűzött
ujjakkal állt az ajtóban.
– Viszlát, Mrs. Fray! – kiáltotta hátra. – Kellemes estét!
– Ó, hallgass már el, Simon! – csattant fel Clary, és becsapta maguk mögött az
ajtót, ezzel el is hallgattatva édesanyját.
– Jézusom, ember, ne tépd le a karomat! – tiltakozott Simon, miközben Clary
lefelé rángatta a lépcsőn. A lány zöld szandálja minden egyes dühös lépésénél
hangosan csattant a kövön. Egy pillanatra visszanézett, félig-meddig arra
számítva, hogy anyja a lépcsőfordulóban állva haragosan mered utánuk, de a
lakás ajtaja csukva maradt.
– Ne haragudj! – mormogta Clary, és elengedte a fiú csuklóját. A lépcső alján
végül megállt, tarisznyája a csípőjének ütődött.
Claryék barna homokkőből épült háza – mint szinte az összes épület a
környéken – valaha teljes egészében egy vagyonos család tulajdona volt.
Korábbi pompájának maradványai még mindig megmutatkoztak az ívelt
lépcsőházban, a törtmárvány padlón meg az égre nyíló széles tetőablakon. A
házban időközben különálló lakásokat alakítottak ki, és a háromszintes épületen
Clary meg az édesanyja most a földszinten lakó idős hölggyel osztozott, aki
jósdát nyitott a maga lakásában. Szinte soha nem dugta ki az orrát, bár vendégek
csak ritkán jöttek hozzá. Az ajtajára erősített aranyszínű tábla tanúsága szerint ő volt MADAME DOROTHEA, LÁTNOK ÉS PRÓFÉTA.
A félig nyitva álló ajtón át tömjén sűrű, édes illata áradt a lépcsőházba. Clary
mély mormogást hallott odabentről.
– Jó látni, hogy így virágzik nála az üzlet – mondta Simon. – Nem könnyű
mostanság egy prófétának munkát szerezni.
– Muszáj állandóan ilyen gunyorosnak lenned? – csattant fel Clary. Simon
hátrahőkölt.
– Azt hittem, szereted, ha szellemes és ironikus vagyok.
Clary éppen válaszolt volna, amikor kivágódott Madame Dorothea ajtaja, és
egy férfi lépett ki rajta. Magas volt, juharszirup színű bőrrel, macskáéra
emlékeztető aranyló zöld szempárral és bozontos fekete hajjal. Hegyes, fehér
fogak kerültek elő, ahogy megvillantotta vakító mosolyát a lány felé.
Clary hirtelen megszédült; egy pillanatig határozottan úgy érezte, hogy rögtön
el fog ájulni.
Simon aggódva mérte végig.
– Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt kifekszik.
A lány pislogva nézett vissza rá.
– Mi? Nem, semmi baj.
De a srác nem úgy festett, mint aki hajlandó annyiban hagyni.
– Olyan vagy, mintha szellemet láttál volna.
Clary megrázta a fejét. Az emlék, hogy látott valamit, eljátszadozott vele, de
amikor koncentrálni próbált, úgy folyt tova, mint a víz.
– Semmi. Azt hittem, Dorothea macskáját látom, de úgy tűnik, tévedtem. –
Simon rámeredt. – Tegnap óta nem ettem semmit – tette hozzá a lány
védekezőleg. – Azt hiszem, nem vagyok csúcsformában.
A fiú átkarolta Clary vállát.
– Gyere, meghívlak valami kajára.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy így viselkedik – mondta Clary
negyedszer, miközben egy kóbor guacamole-darabot üldözött a nacho hegyével a
tányérján. Egy környékbeli mexikói kajáldában voltak, amit Nacho Mamának
hívtak, és alig volt több egy lyuknál a falban. – Mintha nem lett volna éppen elég
pocsék, hogy minden második héten szobafogságra ítélt. Most meg
száműzetésbe vonulhatok a nyár hátralevő részére.
– Tudod, hogy anyukádra néha rájönnek ilyenek – mondta Simon. – Olyan
természetes nála, mint a levegővétel. – A lányra vigyorgott zöldséges burritója
mögül.
– Ó, persze, csinálj úgy, mintha vicces lenne – torkollta le Clary. – Nem téged
rángatnak el a semmi közepére. Isten tudja, milyen hosszú időre… – Clary – szakította félbe a tirádát Simon –, nem rám haragszol. Aztán meg
nem maradsz ott örökre.
– Honnan tudod?
– Ismerem anyukádat – mondta a fiú rövid szünet után. – Úgy értem, mi
ketten barátok vagyunk már… Mennyi is? Tíz éve? Tudom, hogy néha ilyen.
Meg fogja gondolni magát.
Clary felvett egy csípős paprikát a tányérjáról, és elgondolkodva játszadozott
vele.
– De tényleg így van-e? – szólalt meg. – Úgy értem, tényleg ismered-e? Néha
szeretném tudni, hogy ismeri-e egyáltalán valaki.
Simon hunyorogva nézett vissza rá.
– Nem tudlak követni.
Clary levegőt szívott be, hogy lehűtse égő száját.
– Úgy értem, soha nem beszél magáról. Semmit sem tudok a gyerekkoráról, a
családjáról vagy arról, hogyan találkozott apámmal. Még esküvői képeik
sincsenek. Olyan, mintha nem is élt volna, mielőtt megszülettem. Mindig ezt
mondja, amikor kérdezni próbálok valamit.
– Ó! – Simon vágott egy grimaszt. – Ez édes.
– Nem, nem az. Fura. Fura, hogy semmit nem tudok a nagyszüleimről. Vagyis
azt tudom, hogy apám szülei nem voltak oda anyámért, de tényleg annyira
rémesek lehettek? Miféle emberek azok, akik nem is akarják látni az
unokájukat?
– Talán anyád utálja őket. Lehet, hogy bántották vagy valami – vetette föl
Simon. – Ott vannak rajta azok a sebhelyek.
Clarynek fennakadt a szeme.
– Micsodák vannak rajta?
Simon lenyelt egy nagy falat burritót.
– Azok a pici sebhelyek. Végig a hátán meg a karjain. Láttam anyádat
fürdőruhában, az a helyzet.
– Soha nem vettem észre semmilyen sebhelyet – mondta határozottan Clary. –
Szerintem képzelődsz.
Simon a lány szemébe nézett, és mintha éppen mondani akart volna valamit,
amikor Clary tarisznyájának mélyén erőszakosan lármázni kezdett a
mobiltelefon. Clary előhalászta, és a kijelzőn hunyorgó számokra meredt.
– Anyám az.
– Azt láttam már az arcodon is. Beszélsz vele?
– Egyelőre nem – felelte Clary az ismerős bűntudattal a gyomrában, ahogy a
telefon abbahagyta a csöngést, és a hangposta felvette. – Nem akarok veszekedni
vele. – Nálam mindig alhatsz – mondta Simon. – Ahányszor csak akarsz.
– Azért előbb megvárom, hogy lehiggad-e. – Clary megnyomta a hangposta
gombját a telefonján. Anyja hangja feszültnek tűnt, de láthatólag igyekezett
könnyed maradni.
– Kicsim, sajnálom, hogy úgy neked estem ezzel a nyaralással. Gyere haza, és
megbeszéljük. – Clary kinyomta a telefont, mielőtt az üzenetnek vége lett volna,
amitől csak még erősebb bűntudata támadt.
– Meg akarja beszélni.
– Te akarsz beszélni vele?
– Nem is tudom. – Clary megdörzsölte a szemét a keze fejével. – Még mindig
el akarsz menni arra a felolvasásra?
– Megígértem, hogy ott leszek.
Clary felállt, és hátratolta a székét.
– Akkor veled megyek. Anyámat majd felhívom, ha vége lesz. – A tarisznya
pántja lecsúszott a karján. Simon szórakozottan tolta vissza a helyére, ujjai egy
pillanatra eljátszadoztak a lány csupasz bőrén.
Odakint olyan nyirkos volt a levegő, hogy a páracseppek összeborzolták Clary
haját, Simon kék pólóját pedig hozzátapasztották a hátához.
– És mi a helyzet a zenekarral? – kérdezte a lány. – Történt valami érdekes?
Nagy volt a kiabálás a háttérben, amikor az előbb beszéltünk.
Simon arca felderült.
– Fantasztikusan állnak a dolgok – mondta. – Matt azt mondja, ismer valakit,
aki tud nekünk szervezni egy koncertet a Scrap bárban. Most megint nevet
próbálunk találni magunknak.
– Igen? – Clary elrejtett egy mosolyt. Simon bandája soha semmilyen zenét
nem produkált. Általában Simonéknál ültek a nappaliban, és azon vitatkoztak,
hogy milyen nevet meg logót válasszanak a zenekarnak. A lány néha azon
gondolkozott, hogy egyáltalán tud-e valamelyikük bármilyen hangszeren
játszani. – Milyen ötleteitek vannak?
– A Tengeri Zöldség Összeesküvés és a Sziklaszilárd Panda között próbálunk
dönteni.
Clary megrázta a fejét.
– Egyik rémesebb, mint a másik.
– Eric a Nyugágy Krízist javasolta.
– Talán Eric maradhatna inkább a számítógépes játékoknak.
– De akkor kereshetnénk egy új dobost.
– Ó, szóval Eric dobol? Azt hittem, csak pénzt lejmol tőletek, és a suliban
azzal próbálja levenni a lányokat a lábukról, hogy benne van egy zenekarban.
– Á, dehogy – közölte lazán Simon. – Eric új életet kezdett. Barátnője van. Már három hónapja együtt járnak.
– Gyakorlatilag házasok – mondta Clary, és kikerült egy babakocsit toló párt;
a kislány haját sárga műanyag csat fogta össze, és egy tündérbabát szorongatott
aranycsíkos zafírszárnyakkal. Clary a szeme sarkából egy pillanatra úgy látta,
mintha a szárnyak megrebbentek volna. Gyorsan elfordította a fejét.
– Ami azt jelenti – folytatta Simon –, hogy én vagyok a banda utolsó olyan
tagja, akinek nincsen barátnője. Pedig ugye pont ez a poén abban, hogy az
embernek zenekara van. Hogy csajokat szerezzen.
– Azt hittem, a zene a lényeg. – Egy férfi, bottal a kezében, a Berkely Street
felé bicegett. Clary inkább a másik irányba nézett; attól félt, hogy ha bárkit is túl
sokáig figyel, az illető szárnyakat vagy plusz karokat növeszt, esetleg villás
nyelvet, amilyen egy kígyóé. – Különben is, kit érdekel, hogy van-e barátnőd?
– Engem – közölte Simon komoran. – Nemsokára mindenkinek lesz barátnője,
csak nekem meg Wendellnek, az iskolai gondnoknak nem. Ö meg bűzlik a
fertőtlenítőtől.
– Legalább biztosan tudod, hogy ő még szabad.
Simon metsző pillantást vetett a lányra.
– Nem vicces, Fray.
– Aztán meg mindig ott van a tangás Sheila Barbarino – vetette fel Clary.
Sheila mögött ült matekórán kilencedikben. Ahányszor csak leejtette a ceruzáját,
ami bizony gyakran előfordult, Clarynek alkalma nyílt megpillantani a lány
fehérneműjét, amint kivillant a különlegesen kurta farmer dereka fölül.
– Ő az, akivel Eric három hónapja jár – közölte Simon. – Közben meg azt
tanácsolta, hogy döntsem el, melyik csajnak van a legdögösebb cicije a suliban,
és az első nap rögtön hívjam el randizni.
– Eric egy szexista disznó – mondta Clary, és hirtelen nem is akarta tudni,
melyik csajnak van Simon szerint a legdögösebb cicije a suliban. – Talán az
lenne a legjobb, ha Szexista Disznók lenne a banda neve.
– Van egy csengése. – Simon láthatólag nem jött ki a sodrából. Clary vágott
egy grimaszt, mire a tarisznyájában megint bömbölni kezdett a telefon.
Kihalászta a cipzáros zsebből.
– Megint anyukád? – kérdezte a fiú.
Clary bólintott. Lelki szemei előtt látta édesanyját, amint magányosan álldogál
lakásuk ajtajában. Bűntudat áradt szét a mellkasában.
Simonra pillantott, aki aggódó tekintettel őt figyelte. Olyan ismerős volt az
arca, hogy álmában is fel tudta idézni minden egyes vonását. A magányos
hetekre gondolt, amiket nélküle kell majd eltöltenie, és visszadobta a telefont a
táskájába. – Gyerünk! – mondta. – Lekéssük a felolvasást.