Végzet ereklyéi - Csontváros

Fegyverek

Túlságosan meglepődött ahhoz, hogy sikítson. A zuhanás érzése volt a
legrosszabb; a szíve a torkába ugrott, gyomra mintha vízzé vált volna.
Kinyújtotta a kezét, próbált megkapaszkodni valamiben, bármiben, ami
lassíthatná az esését.
Ágakat markolt. Levelek szakadtak le, ahogy megragadta őket. Keményen
huppant a talajra, csípője és válla sűrű földrakásnak ütközött. Átfordult és
teleszívta a tüdejét levegővel. Éppen megpróbált felülni, amikor valaki
odaföntről ráesett.
Hanyatt is lökte. Egy homlok ütközött az övének, térde összekoccant a
másikéval. Karok és lábak kuszálódtak össze, ahogy Clary hajat (nem a sajátját)
köhögött ki a szájából, és megpróbált kikászálódni a súly alól, ami mintha ki
akarta volna lapítani.
– Jaj! – kiáltott Jace a fülébe sértődötten. – Belém könyököltél.
– Ami azt illeti, te estél rám.
A fiú felkönyökölt, és nyugodtan nézett le a lányra. Clary kék eget látott a feje
fölött, egy fa koronájának darabját és egy szürke deszkaház sarkát.
– Nem hagytál sok választási lehetőséget, ugyebár – mondta a fiú. – Olyan
vidáman ugrottál át azon a Portálon, mintha csak a gyerekvasútra szálltál volna
föl. Szerencséd van, hogy nem hajított egyenesen a folyóba bennünket.
– Nem volt kötelező utánam jönnöd.
– De az volt – mondta a fiú. – Túl tapasztalatlan vagy hozzá, hogy megvédd
magad nélkülem, ha esetleg bajba kerülsz.
– Ez aranyos. Talán megbocsátok.
– Megbocsátasz? Mit?
– Hogy azt mondtad, csönd legyen.
Jace szeme összeszűkült.
– Nem is mondtam… Jó, mondtam, de te meg…
– Nem érdekes. – Clary karja, ami beszorult a háta alá, görcsölni kezdett. Az
oldalára fordult, hogy kiszabadítsa, és halott pázsit barna füvét látta, egy
drótkerítést meg még többet a szürke házból, ami egyre lehangolóbban
ismerősnek tűnt.
A lány megmerevedett.
– Tudom, hol vagyunk.
Jace befejezte a fűszálak köpködését.
– Micsoda?
– Ez Luke háza. – Clary felült, és félretolta Jace-t. A fiú kecsesen felpattant, és
kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse a lányt. Az nem törődött vele, csak felült, és
megrázta zsibbadt karját.
Kicsi szürke ház előtt álltak, amely békésen üldögélt a williamsburgi
vízparton sorakozó hasonló házak között. Az East River felől fújdogáló szellő
apró táblát lengetett a bejárati ajtó téglából kirakott lépcsői előtt. Clary Jace-t
figyelte, miközben a fiú hangosan felolvasta a nyomtatott betűket.
„Garroway könyvek. Jó állapotú használtak, újak és ritkaságok. Szombaton
zárva.”
Jace a sötét ajtóra pillantott, amit súlyos lakattal zártak le. A lábtörlőn néhány
napnyi levélmennyiség feküdt érintetlenül. Clary felé fordult.
– Egy könyvesboltban lakik?
– A bolt mögött van a lakása. – Clary végigjáratta tekintetét az üres utcán,
amit az egyik oldalról a williamsburgi híd íve, a másikról pedig egy elhagyatott
cukorgyár határolt. A lustán hömpölygő folyó túloldalán a lenyugodni készülő
naparanyló szegéllyel vette körül Manhattan felhőkarcolóit. – Jace, hogy
kerültünk ide?
– A Portálon keresztül – mondta Jace, miközben a zárat vizsgálgatta. – Elvisz
bárhová, csak arra a helyre kell gondolnod, ahová menni akarsz.
– De én nem erre a helyre gondoltam – tiltakozott Clary. – Egyáltalán
semmiféle helyre nem gondoltam.
– Pedig biztosan igen. – Láthatólag nem érdekelte többé a téma. – Szóval, ha
már itt vagyunk…
– Igen?
– Mit akarsz csinálni?
– Elmenni, gondolom – mondta keserűen Clary. – Luke azt mondta, ne jöjjek
ide.
Jace megrázta a fejt.
– És te ebbe csak úgy beletörődsz?
Clary összefonta karját a teste körül. Bár alkonyat felé még megmaradt valami
a nappali hőségből, fázott.
– Van választásom?
– Mindig van választásunk – mondta Jace. – Ha a helyedben lennék, én most
nagyon is kíváncsi lennék Luke-ra. Van kulcsod a házához?
Clary megrázta a fejét.
– Nem, de néha nem zárja be a hátsó ajtót. – A keskeny sikátorra mutatott
Luke háza és a szomszéd között. Gondosan elrendezett újságpapírhalmok és üres
üdítősüvegekkel teli rekeszek mellett műanyag szemeteskukák sorakoztak. Legalább Luke továbbra is hitt az újrahasznosításban.
– Biztos vagy benne, hogy nincs itthon? – kérdezte Jace.
Clary vetett egy pillantást az üres járdaszegélyre.
– Hát a furgonja nincs itt, a bolt zárva van, és egyetlen lámpa sem ég. Azt
mondanám, hogy valószínűleg nincs.
– Akkor mutasd az utat!
A házak közötti keskeny átjáró magas drótkerítésben végződött, ami Luke kis
hátsó kertjét vette körül, ahol úgy tűnt, nem élt meg más, csak a beton repedései
közül előtörő gaz.
– Föl, aztán át – mondta Jace, és már be is feszítette bakancsát a kerítés egyik
résébe. Mászni kezdett. A kerítés olyan hangosan nyikorgott, hogy Clary
idegesen pillantott körbe, nem gyúlik-e fény a szomszéd házak ablakaiban. Jace
átjutott a kerítés tetején, és leugrott a földre a túloldalon. A bokrok közé érkezett,
fülsértő visítás kíséretében.
Clary egy pillanatig azt gondolta, a fiú talán egy kóbor macskán landolhatott.
Hallotta, amint meglepetten felkiált, majd hanyatt esik. Sötét árny jóval nagyobb
annál, hogy macska lehessen – vágódott elő a bokorból és rohant át az udvaron.
Jace gyilkos tekintettel vetette utána magát.
Clary mászni kezdett. Ahogy átvetette lábát a kerítés tetején, Isabelle farmerja
fennakadt egy drótdarabon, és felhasadt. A lány cipője abban a pillanatban
huppant a puha földre, amikor Jace diadalmasan felkiáltott:
– Elkaptam! – Clary a hang felé fordult, és látta, hogy Jace a hason fekvő
betolakodó hátán ül, aki a feje fölé nyújtotta a kezét. Jace a csuklói után
tapogatózott. – Gyerünk, lássuk az arcodat…
– Szállj le rólam, te hencegő seggfej! – vicsorogta a betolakodó. Sikerült félig-
meddig ülő helyzetbe tápászkodnia; szemüvege félig elcsúszva állt az orrán.
Clary mozdulatlanná merevedett döbbenetében.
– Simon?
– Te jó ég – szólalt meg kedveszegetten Jace. – És én még azt reméltem, hogy
valami érdekeset találtam.
– De mit kerestél Luke-nál a bokrok között? – kérdezte Clary, miközben a
leveleket kotorta ki Simon hajából. A fiú láthatólag nehezen viselte a lány
gondoskodását. Clary valahogy úgy képzelte, hogy barátja némileg jobb
hangulatban lesz, amikor ez az egész véget ér, és megint találkoznak.
– Ez az, amit nem értek.
– Jól van, elég ebből, elboldogulok magam is a hajammal, Fray – mondta
Simon, és elrántotta a fejét Clary keze elől. A Luke hátsó verandája előtti
lépcsőn ültek. Jace a veranda korlátjára telepedett le, és kitartóan igyekezett úgy
tenni, mintha egyáltalán nem törődne velük, miközben az irónjával piszkálta a körömágyait. Clary kíváncsi lett volna rá, mit szólnának ehhez a Klávéban.
– Úgy értem, tudja Luke, hogy itt vagy? – kérdezte a lány.
– Hát persze, hogy nem tudja – mondta ingerülten Simon. – Sosem beszéltem
vele erről, de nagyjából biztos vagyok benne, hogy meglehetősen rugalmatlanul
áll hozzá a rekettyésében ólálkodó mindenféle tinédzserekhez.
– Te nem egyszerűen mindenféle tinédzser vagy, hiszen ismer. – Clary
legszívesebben nyúlt volna, hogy megérintse a fiú arcát, ahol még mindig
szivárgott belőle a vér, miután egy ág felhasította. – A legfontosabb, hogy nem
esett bajod.
– Hogy nekem nem esett bajom? – nevetett fel szomorúan Simon. – Clary, van
róla fogalmad, min mentem át az elmúlt néhány napban? Amikor legutóbb
láttalak, úgy rohantál ki Java Jonestól, mintha veszett denevérek üldöznének,
aztán fogtad magad, és… eltűntél. A mobilodat egyszer sem vetted föl, az
otthoni vezetékest meg kikötötték. Ezután Luke közölte velem, hogy vidékre
mentél rokonokhoz, miközben tudom, hogy nincsenek semmiféle rokonaid. Azt
hittem, csináltam valamit, amivel magamra haragítottalak.
– Mégis, mi a fenét csináltál volna? – Clary a fiú keze után nyúlt, ő azonban
távolabb húzódott anélkül, hogy ránézett volna.
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Valamit.
Jace, aki még mindig az irónjával játszadozott, kuncogni kezdett magában.
– Te vagy a legjobb barátom – mondta Clary. – Nem haragudtam rád.
– Igen, persze, meg nyilván nem is strapáltad magad azzal, hogy felhívj, és
elmondd nekem, hogy odaköltöztél valami hidrogénezett gótjelölthöz, akivel –
felteszem – a Pandemoniumban találkoztál – jegyezte meg keserűen Simon. –
Miután az elmúlt három napban azon filóztam, hogy vajon meghaltál-e.
– Nem költöztem senkihez – mondta Clary, és egyáltalán nem bánta, hogy a
sötétben nem látszik az arcába szaladó vér.
– A hajam meg természetes szőke – közölte Jace. – Csak a hitelesség
kedvéért.
– Szóval akkor mit csináltál ebben a három napban? – kérdezte Simon
gyanakvással teli, sötét tekintettel. – Tényleg van egy Matilda nevű nénikéd, aki
elkapta a madárinfluenzát, és ápolni kellett, hogy talpra álljon?
– Luke komolyan ezzel jött?
– Nem. Csak azt mondta, hogy elmentél meglátogatni egy beteg rokont, a
telefonod meg valószínűleg egyszerűen nem működik vidéken. Nem mintha
hittem volna neki. Miután elhessegetett a bejárattól, eljöttem hátra, és benéztem
az ablakon. Láttam, hogy bepakol egy zöld vászonzsákba, mint aki elutazik a
hétvégére. Akkor döntöttem úgy, hogy maradok, és szemmel tartom a dolgokat.
– Miért? Mert bepakolt egy zsákba?
– Fegyverekkel rakta tele – mondta Simon, és pólója ujjával letörölte a vért az
arcáról. – Késeket láttam, két tőrt, még egy kardot is. Fura, de némelyik egészen
olyan volt, mintha ragyogott volna. – Claryről Jace-re pillantott, aztán megint
vissza. Hangja éppen olyan éles volt, mint Luke bármelyik kése. – Most azt
fogod mondani, hogy képzelődtem, ugye?
– Nem – felelte Clary. – Nem fogom azt mondani. – Jace felé fordult. A
naplemente utolsó sugarai aranyló szikrákat vetettek a fiú szemében. – El fogom
neki mondani az igazat.
– Tudom.
– Megpróbálsz majd leállítani?
A fiú lenézett a kezében tartott irónra.
– Engem a Szövetségnek adott esküm kötelez – mondta. – Te nem tettél ilyen
esküt.
A lány visszafordult Simonhoz, és mély lélegzetet vett.
– Jól van – mondta – a lényeg, amit tudnod kell…
A nap már teljesen eltűnt a horizont mögött, és a veranda teljes sötétségbe
burkolózott, mire Clary a mondanivalója végére ért. Simon szinte közömbös
arccal hallgatta végig a hosszas magyarázatot, talán csak akkor rebbent meg a
szeme, amikor a lány a Falánkkal való találkozásához ért a történetben. Amikor
végzett, Clary megköszörülte száraz torkát, és hirtelen mindennél jobban vágyott
egy pohár vízre.
– Szóval – mondta –, van kérdésed?
Simon felemelte a kezét.
– Ó, van kérdésem. Egy csomó.
Clary fáradtan sóhajtott. – Oké, elő velük!
A fiú Jace-re mutatott.
– Szóval, ő egy… mit is mondtál, minek hívják ezeket az embereket?
– Árnyvadász – felelte Clary.
– Démonvadász – magyarázta Jace. – Démonokat ölök. Igazából nem túl
bonyolult.
Simon megint Claryre pillantott.
– Ez tuti? – Összeszűkült a szeme, mintha csak arra számított volna, hogy a
lány azt mondja, semmi sem igaz az egészből, Jace pedig szökött és veszélyes
elmebeteg, akivel csak emberbaráti okokból haverkodott össze.
– Tuti.
Simon feszülten koncentrált.
– És vannak vámpírok is? Vérfarkasok, boszorkányok meg hasonlók?
Clary az alsó ajkát rágcsálta.
– Állítólag.
– És te ezeket is megölöd? – kérdezte Simon Jace-től, aki közben visszatette a
zsebébe az irónt, és makulátlan körmeit vizsgálgatta.
– Csak ha csúnyán viselkednek.
Simon egy pillanatig némán ült, és a cipőjét bámulta. Clary azon
gondolkodott, vajon jó ötlet volt-e a nyakába önteni ennyi mindent. A fiú
földhözragadtabb volt, mint bárki más, akit ismert; talán gyűlöli, hogy olyasmit
kellett megtudnia, amire nem létezik logikus magyarázat. Clary idegesen hajolt
előre, ebben a pillanatban azonban Simon felemelte a fejét.
– Ez fantasztikus! – mondta.
Jace éppúgy meglepődött, mint Clary.
– Fantasztikus?
Simon olyan lelkesen bólintott, hogy még a sötét fürtök is táncba kezdtek a
homlokán.
– Abszolút. Olyan, mint a Dungeons & Dragons, a Katakombák és sárkányok,
csak a valóságban.
Jace úgy nézett Simonra, mintha valami különös rovarfaj egyede volna.
– Olyan, mint a micsoda?
– Egy játék – magyarázta Clary. – Az emberek eljátsszák, hogy varázslók meg
törpék, és szörnyetegeket ölnek, meg ilyesmi.
Jace teljesen elképedt.
– Sosem hallottál a Katakombák és sárkányokról.
– Katakombákról hallottam – mondta Jace. – Sárkányokról is, bár nagyrészt
kihaltak.
Simon csalódottnak tűnt.
– Sosem öltél sárkányt?
– Valószínűleg soha nem találkozott kétméteres tündenővel sem bolyhos
bikiniben – mondta ingerülten Clary. – Hagyd már ezt, Simon!
– A valódi tündék nagyjából húszcentisek – jegyezte meg Jace. – Ráadásul
harapnak.
– De a vámpírok dögösek, igaz? – kérdezte Simon. – Úgy értem, a vámpírok
közt csak akadnak jó csajok.
Clary egy pillanatig attól tartott, hogy Jace Simonra veti magát, és addig
püföli, amíg el nem veszti az eszméletét. Ehelyett azonban a választ fontolgatta.
– Néhány talán igen.
– Fantasztikus! – ismételte Simon. Clary úgy döntött, jobb volt, amikor
veszekedtek.
Jace lecsusszant a veranda korlátjáról.
– Szóval átkutatjuk a házat, vagy mi lesz?
Simon feltápászkodott. – Én benne vagyok. Mit keresünk?
– Keresünk? – kérdezte Jace gonosz élvezettel. – Nem emlékszem, hogy
hívtunk volna.
– Jace! – szólt rá Clary dühösen a fiúra.
Jace szájának bal sarka felfelé görbült.
– Csak vicceltem. – Félreállt, amivel utat nyitott Clarynek az ajtóig. – Csak
utánad.
Clary a kilincs után tapogatózott a sötétben. Az ajtó kinyílt, amitől
automatikusan felgyulladt a lámpa a verandán, megvilágítva az előszobát. A
könyvesboltba vezető ajtó zárva volt; Clary megrángatta a kilincset.
– Kulcsra zárta.
– Ha megengeditek, mondénok – mondta Jace, és finoman félretolta a lányt.
Kivette a zsebéből az irónját, és az ajtóhoz illesztette. Simon némiképp
neheztelve figyelte. A világon nincs annyi vámpírcsaj, gondolta Clary,
amennyitől hasonlóvá válhatna Jace-hez.
– Hát nem semmi a csávó – mormogta Simon. – Hogy bírod elviselni?
– Megmentette az életemet.
Simon gyors pillantást vetett a lányra. – Hogyan…
Az ajtó hangos kattanással tárult ki.
– Meg is volnánk – mondta Jace, és visszacsúsztatta az irónt a zsebébe.
Közvetlenül a feje felett Clary látta a Jelet az ajtón, amint lassan semmivé lett,
miközben átlépték a küszöböt. A hátsó ajtó egy kis raktárba vezetett, ahol a
csupasz falakról hámlott a vakolat. Mindenhol kartondobozokat raktak halomba,
tartalmukat vastag filccel írták fel rájuk: „regények”, „versek”,
„szakácskönyvek”, „helyi jellegűek”, „románcok”.
– A lakás erre van. – Clary az ajtó felé indult, amelyikre rámutatott a raktár
túlvégében.
Jace elkapta a karját. – Várj!
A lány feszülten pillantott vissza rá. – Valami nem stimmel?
– Nem tudom. – Jace beoldalazott két dobozhalom közé, és füttyentett. –
Clary, azt hiszem, ezt látnod kéne.
Clary körülnézett. A raktárban félhomály volt, egyedül a verandáról
beszűrődő lámpafény adott némi világosságot.
– Olyan sötét van…
Lámpa gyulladt, és a szoba máris fényárban úszott. Simon hunyorogva
fordította félre a fejét.
– Jaj!
Jace felnevetett. Egy leragasztott doboz tetején állt magasba tartott kézzel.
Valami világított a tenyerében, a fény az összeszorított ujjai között szökött ki. –
Boszorkányfény – mondta.
Simon az orra alatt mormogott valamit, miközben Clary máris dobozokon
mászott át, hogy közelebb jusson Jace-hez. A fiú egy düledező rakás
kalandregény mögött állt, a boszorkányfény kísérteties ragyogással vette körül
az arcát.
– Ezt nézd meg! – mondta, és a falra mutatott valamivel a fejük fölött. A lány
először azt gondolta, egypár díszes gyertyatartó lehet ott, ahogy azonban a
szeme hozzászokott a világossághoz, észrevette, hogy valójában két fémgyűrű
lóg a falba süllyesztett rövid láncok végén.
– Azok ott…?
– Bilincsek – mondta Simon, miközben már ö is a dobozok között küzdötte át
magát. – Ez, hm…
– Csak azt ne mondd, hogy perverz. – Clary figyelmeztető pillantást lövellt
felé. – Luke-ról van szó.
Jace felnyúlt, és végigfuttatta a kezét az egyik fémgyűrű belső peremén.
Ujjairól vöröses-barnás por pergett.
– Vér. És nézzétek. – A falra mutatott közvetlenül azok mellett a pontok
mellett, ahol a gyűrűket felerősítették; a vakolat mintha kifelé púposodott volna.
– Valaki megpróbálta kirángatni ezeket az izéket a helyükből. Ahogy kinéz,
rendesen nekifeszülhetett.
Clary szíve már majd kiugrott a mellkasából.
– Gondolod, hogy Lukenak baja esett?
Jace lejjebb engedte a boszorkányfényt.
– Azt gondolom, hogy minél előbb meg kéne tudnunk, mi történt.
A lakásba vezető ajtó nem volt kulcsra zárva, és egyenesen Luke nappalijába
nyílt. Hiába volt rengeteg könyv a boltban, a lakásban is százával sorakoztak.
Polcok emelkedtek a plafonig, rajtuk két sorban helyezkedtek el a könyvek úgy,
hogy az elsőktől nem látszottak a hátsók. A legtöbb verseskötet volt vagy regény,
köztük rengeteg fantasyval és rémtörténettel. Clary emlékezett rá, hogy itt ásta
bele magát a Prydain krónikáiba, Luke foteljában összegömbölyödve, miközben
a nap lement az East River felett.
– Szerintem még itt van – szólt hátra Simon Luke apró konyhájának ajtajából.
– Be van kapcsolva a kávéfőző, és van is benne kávé. Még forró.
Clary bepillantott a konyhaajtón. A mosogatóban tányérok álltak halomban.
Luke dzsekijei gondosan a helyükön sorakoztak a szekrény ajtajára belülről
felerősített kampókon. A lány végigment a folyosón, és kinyitotta a kis
hálószoba ajtaját. Ugyanolyannak tűnt, mint mindig. Az ágyat a szürke takaróval
és a lapos párnákkal most sem rakták rendbe, az asztal lapján szerteszét
aprópénz hevert. Clary elfordult. A lelke mélyén meg volt róla győződve, hogy
feldúlva találják majd a lakást. Luke pedig ott lesz megkötözve, sebesülten, vagy még rosszabb. Most már nem tudta, mit gondoljon.
Tompán vonult át a vendégszobához, ahol olyan gyakran szállt meg, amikor
az anyja valami üzlet miatt nem volt a városban. Olyankor sokáig fennmaradtak
Luke-kal, és régi horrorfilmeket néztek a villódzó fekete-fehér tévén. Clary még
egy hátizsákot is tartott itt tele tartalék holmikkal, hogy ne kelljen folyton ide-
oda hurcolnia mindent.
Most letérdelt, és olajzöld pántjánál fogva kiráncigálta a zsákot az ágy alól.
Tele volt jelvényekkel, amiket főleg Simon adott neki: A GÉMEREK JOBBAN
CSINÁLJÁK, OTAKU LÁNY, MÉG NEM VAGYOK KIRÁLY.
Benne összehajtogatott ruhák voltak, némi tartalék fehérnemű, egy hajkefe,
még sampon is.
Hála istennek, gondolta, és berúgta maga mögött a szoba ajtaját. Gyorsan
átöltözött; végre megszabadult Isabelle túl nagy – és mostanra fűfoltos meg
összeizzadt – ruháitól, helyettük pedig felhúzta saját koptatott kordnadrágját,
meg egy rövid kék fölsőt, az elején kínai írásjelekkel. Isabelle ruháit begyűrte a
hátizsákba, szorosra húzta a madzagot, aztán, lapockái között a zsák jól ismert
ugrándozásával, kilépett a szobából. Jólesett, hogy végre megint volt nála
valami, ami az övé.
Jace-t Luke könyvekkel telerakott irodájában találta, ahol zöld vászonzsák
hevert az íróasztalon, kihúzott cipzárral. Ahogy Simon mondta, tele volt
fegyverekkel – tokjukba bújtatott késekkel, egy feltekert korbáccsal meg
valamivel, ami pengeéles szélű fémkorongnak tűnt.
– Ez egy chakram – mondta Jace, és felemelte a fejét, ahogy Clary belépett a
szobába. – Szikh fegyver. Meg kell pörgetni a mutatóujjadon, mielőtt elhajítod.
Ritka, és nehéz használni. Furcsa, hogy Luke-nak van ilyenje. Annak idején
Hodge választott előszeretettel ilyen fegyvert. Legalábbis azt állítja.
– Luke mindenfélét gyűjt. Műtárgyakat. Tudod – mondta Clary, és az íróasztal
mögötti polcra mutatott, ahol indiai és orosz bronz idolok sorakoztak. Az ő
kedvence a Kálit ábrázoló szobrocska volt, amelyiken a rombolás indiai
istennője egy kardot és egy levágott fejet lengetve, hátravetett fejjel és összezárt
szemmel táncolt. Az íróasztal mellett ragyogó rózsafából faragott antik kínai
paraván állt.
– Szép holmik.
Jace óvatosan félrehúzta a chakramot. Luke vászonzsákjának nyitott száján
egy halom ruha ömlött ki, mintha eddig csak rejtőzködni próbáltak volna.
– Ami azt illeti, szerintem ez a tiéd.
A fiú előhúzott egy négyszögletes tárgyat a ruhák közül: fával keretezett
fénykép volt, az üvegen hosszú, függőleges repedéssel. A repedésből pókhálóra
emlékeztető finom vonalak szaladtak szerteszét Luke, Clary és az édesanyja arcán.
– Ez tényleg az enyém – mondta Clary, és kivette a képet Jace kezéből.
– Eltört – állapította meg a fiú.
– Tudom. Én csináltam. Én törtem el. Amikor hozzávágtam ahhoz a Falánk
démonhoz. – Jace-re pillantott, akinek lassan kiült az arcára a felismerés. – Ez
azt jelenti, hogy Luke járt a lakásban a támadás után. Talán ma…
– Ő lehetett az utolsó ember, aki átjött a Portálon – mondta Jace. – Ezért
hozott bennünket ide. Nem gondoltál semmire, úgyhogy a Portál a legutolsó
helyre küldött bennünket, amit kértek tőle.
– Még jó, hogy Dorothea mesélt nekünk Luke-ról – jegyezte meg Clary.
– Valószínűleg fizetett neki, hogy tartsa a száját. Vagy Dorothea jobban bízik
benne, mint bennünk. Ami azt jelenti, hogy Luke talán nem is…
– Emberek! – Simon rohant be pánikban az irodába. – Valaki jön.
Clary leejtette a képet. – Luke az?
Simon kilesett a folyosóra, aztán bólintott.
– Igen. De nincs egyedül. Két férfi is van vele.
– Férfiak? – Jace néhány lépéssel átszelte a szobát, miközben magában
szitkozódott. – Boszorkánymesterek.
Clary döbbenten bámult rá.
– Boszorkánymesterek? De…
Jace megrázta a fejét, és elhátrált az ajtótól.
– Ki lehet jutni másfelé is? Van másik ajtó?
Clary megrázta a fejét. A lépések most már hallhatóak voltak a folyosó felől,
és a lány mellkasát szorítani kezdte a félelem.
Jace kétségbeesetten nézett körül. Szeme a rózsafa paravánon állapodott meg.
– Bújjatok el a mögött – mutatott rá. – Most.
Clary az íróasztalra ejtette a repedt fényképet, és belépett a paraván mögé,
magával rántva Simont is. Jace, kezében az irónjával, követte őket. Alig tűntek
el szem elől, Clary hallotta, hogy az ajtó szélesre tárul és beszélgető férfiak
lépnek be Luke irodájába. A lány feszülten pillantott a holtsápadt Simonra, aztán
pedig Jace-re, aki felemelte az irónt, és könnyedén mozgatva a hegyét, téglalapot
írt le a paraván hátulján. A téglalap egyszerre áttetsző lett, mint egy darab üveg.
Clary hallotta, ahogy Simon beszívja a levegőt – erőtlen, alig hallható hang volt
–, mire Jace fejét rázva feléjük fordult, és ajkával némán formálta a szavakat:
Ök nem látnak bennünket, csak mi látjuk Őket.
Clary az ajkába harapott, közelebb lépett az átlátszó téglalaphoz, és kilesett
rajta, miközben a nyakán érezte Simon forró leheletét. Szinte mindent látott a
szobában: a könyvespolcokat, az íróasztalt a rádobott zsákkal, meg a
megviseltnek tűnő, kissé hajlott hátú Luke-ot, amint homlokára tolt szemüveggel az ajtó mellett állt. Ijesztő érzés volt, még úgy is, hogy tudta, a másik nem
láthatja őt, mert az ablak, amit Jace kreált, olyan volt, mint a
kihallgatóhelyiségben a rendőrségen: szigorúan egyirányú.
Luke megfordult, és kilesett maga mögött a folyosóra.
– Persze, nyugodtan nézzetek csak körül – mondta gúnytól súlyos hangon. –
Kedves tőletek, hogy így érdeklődtök.
Az iroda sarkából halk kuncogás hallatszott. Jace türelmetlen
csuklómozdulattal megkopogtatta az ablak szélét, mire az szélesebbre tárult, és
még többet megmutatott a szobából. Két férfi volt odabent Luke-kal.
Mindegyikük hosszú, vöröses köntöst viselt hátratolt csuklyával. Egyikük
sovány volt, elegáns ősz bajusszal és hegyes szakállal. Amikor mosolygott,
elővillant vakítóan fehér fogsora. A másik férfi inkább testes volt, tömzsi, mint
egy birkózó, kurtára nyírt vörös hajjal. Bőre bíborszínűnek hatott, és úgy
csillogott az arccsontjain, mintha a kelleténél jobban feszült volna.
– Ezek boszorkánymesterek? – kérdezte suttogva Clary.
Jace nem válaszolt. Teljesen megmerevedett, úgy állt ott, mint egy élettelen
vascső.
Attól fél, hogy futni kezdek, és megpróbálok odajutni Lukehoz – gondolta
Clary. Jó lett volna megnyugtatni a fiút, hogy nem tervez ilyesmit. Volt valami
hátborzongató a két férfiban, ahogy ott álltak vérszínű köpenyeikben.
– Tekintsd ezt egyszerű baráti látogatásnak, Graymark! – mondta az ősz
bajuszú férfi. Ahogy mosolyra húzta a száját, olyan hegyes fogak villantak elő,
mintha csak reszelővel élesítették volna őket tökéletesre.
– Benned aztán semmi barátságos nincsen, Pangborn. – Luke letelepedett az
íróasztala sarkára, és úgy helyezkedett, hogy testével takarja a zsákot meg a
tartalmát vendégei elől. Most, hogy a férfi közelebb volt hozzá, Clary láthatta,
hogy az arca és a keze tele van sebhelyekkel, ujjai véresek. Hosszú vágás futott
végig a nyakán, majd tűnt el a gallérja alatt.
Mi a fene történhetett vele?
– Blackwell, ahhoz ne nyúlj… értékes – mondta Luke komoran.
A nagydarab, vörös hajú férfi felemelte Kali szobrát a könyvespolcról, és
végigfuttatta rajta az ujjait.
– Szép – mondta.
– Ó! – Pangborn a társa mellé lépett, és kivette a kezéből a figurát. – Aki azért
teremtetett, hogy megküzdjön egy démonnal, akit nem pusztíthat el sem isten,
sem ember. „Ó, Kali, üdvösséggel teljes anyám! A mindenható Siva
varázslónője, ki örömmámorban táncolsz és ütöd össze tenyered. Te vagy minden
dolgok Mozgatója, mi pedig tehetetlen játékszereidként vergődünk.”
– Nagyszerű – mondta Luke. – Nem is tudtam, hogy tanulmányozod az indiai mítoszokat.
– Minden mítosz igaz – jelentette ki Pangborn, amitől Clary hátán végigfutott
a hideg. – Vagy még ezt is elfelejtetted?
– Nem felejtettem el semmit – mondta Luke. Bár nyugodtnak tűnt, Clary látta
a feszültséget a vállai vonalán és a száján. – Felteszem, Valentine küldött
benneteket.
– Úgy van – bólintott Pangborn. – Remélte, hogy talán meggondoltad
magadat.
– Nincs mivel kapcsolatban meggondolnom magam. Már mondtam, hogy nem
tudok semmit. Szép a köpenyetek amúgy.
– Köszönjük – nyugtázta száraz mosollyal Blackwell. – Két halott
boszorkánymesterről szedtük le őket.
– Ezek hivatalos fegyverszüneti köpenyek, ugye? – kérdezte Luke. – A
Felkelésből származnak?
Pangborn halkan felnevetett.
– Hadizsákmány.
– Nem féltek, hogy valaki összekever benneteket az igaziakkal?
– Nem – felelte Blackwell. – Közelről már nem lehet eltéveszteni.
Pangborn a köpenye szegélyével játszadozott.
– Emlékszel a Felkelésre, Lucián? – kérdezte csendesen. – Nagy és rettenetes
nap volt. Emlékszel, hogyan készültünk együtt a csatára?
Luke arca eltorzult.
– Ami elmúlt, elmúlt. Nem tudom, mit mondhatnék nektek. Nem segíthetek.
Egyáltalán semmit sem tudok.
– A „semmi” olyan általánosság, annyira meghatározhatatlan – mondta
Pangborn lemondóan. – Akinek ennyi könyve van, nyilván tud valamit.
– Ha tudni akarjátok, hol találhattok tüskésszárnyú ludat tavasszal, meg tudom
mutatni azt a könyvet, amelyikben utánanézhettek. Ha viszont arra vagytok
kíváncsiak, hová tűnt el a Végzet Kelyhe…
– Nem biztos, hogy az „eltűnt” rá a legmegfelelőbb szó – dorombolta
Pangborn. – Inkább elrejtették. Méghozzá Jocelyn rejtette el.
– Ez akár igaz is lehet – mondta Luke. – Ezek szerint még nem árulta el
nektek, hol van.
– Egyelőre nem nyerte vissza az eszméletét – közölte Pangborn, és hosszú
ujjaival széles mozdulatot tett a levegőben. – Valentine csalódott. Már nagyon
várta, hogy megint találkozzanak.
– Attól tartok, ez az érzés nem volt kölcsönös – mormogta Luke. Pangborn
felkacagott.
– Féltékeny vagy, Graymark? Talán már nem érzel úgy Jocelyn iránt, mint régen.
Clary keze olyan hevesen kezdett reszketni, hogy össze kellett fűznie az ujjait,
hogy megállítsa, Jocelyn? Ezek az édesanyjáról beszéltek?
– Sosem éreztem iránta különösebben semmit – mondta Luke. – Két
Árnyvadász vagyunk, akiket kivetett a saját fajtája, érthető, miért tartottunk
össze. De nem áll szándékomban meghiúsítani, amit Valentine tervez vele, ha
emiatt aggódik.
– Azt nem mondanám, hogy aggódik – felelte Pangborn. – Inkább csak
kíváncsi. Mind szerettük volna tudni, hogy élsz-e még. Hogy még felismerhető-e
benned az ember.
Luke ívet formált a szemöldökéből. – És?
– A jelek szerint jól vagy – mondta kelletlenül Pangborn. A Kali-szobrot
visszatette a polcra. – Van egy gyerek is, ugye? Egy lány.
Luke döbbenten kapta fel a fejét. – Micsoda?
– Ne játszd a hülyét! – szólt rá Blackwell vicsorítást idéző hangján. – Tudjuk,
hogy annak a ribancnak van egy lánya is. Megtalálták a fényképeit a lakásban.
Az egyik szobában…
– Azt hittem, azt kérdezitek, nekem van-e gyerekem – szakította félbe
határozottan Luke. – Igen, Jocelynnek van egy lánya, Clarissa. Gondolom,
elszökött. Szóval Valentine azért küldött benneteket, hogy őt kerítsétek elő?
– Bennünket nem – mondta Pangborn. – De keresik.
– Átkutathatnánk ezt a lakást is – tette hozzá Blackwell.
– Nem tanácsolnám. – Luke lecsusszant az asztalról. Bár arckifejezése nem
változott, tekintetéből valami rideg fenyegetésféle sugárzott, ahogy a két férfira
nézett. – Miből gondoljátok, hogy még él? Azt hittem, Valentine Falánkokat
küldött, hogy mindent eltakarítsanak. Csak elegendő Falánkméreg kérdése, és a
legtöbb ember hamuvá porlik, hogy nyom nem marad utána.
– Találtunk egy döglött Falánkot – mondta Pangborn. – Valentine gyanúsnak
találta.
– Valentine mindent gyanúsnak talál – vetette oda Luke. – Talán Jocelyn ölte
meg. Ő nyilvánvalóan képes rá.
Blackwell felhorkant. – Talán.
Luke megvonta a vállát.
– Nézzétek, fogalmam sincs, hogy hol lehet a lány, de ha kíváncsiak vagytok a
véleményemre, hát szerintem meghalt. Különben előkerült volna. Akárhogy is,
nem jelent komoly veszélyt. Tizenöt éves, soha nem is hallott Valentine-ról, és
nem hisz a démonokban;
– Szerencsés gyermek – nevetett fel Pangborn.
– Csak volt – jegyezte meg Luke.
Blackwell felhúzta a szemöldökét. – Mérgesnek tűnsz, Lucián.
– Nem vagyok mérges, kimerült vagyok. Eszem ágában nincs beleavatkozni
Valentine dolgába, világos? Nem vagyok hülye.
– Tényleg? – kérdezte Blackwell. – Jó látni, hogy az évek során megtanultad
tisztelni a saját fajtádat, Lucián. Nem voltál mindig ilyen pragmatikus.
– Azzal tisztában vagy – mondta Pangborn, mintha csak fesztelenül
társalognának –, hogy elcserélnénk Jocelynt a Kehelyért? Biztonságban
leszállítanánk, egyenesen a lakásodra. Ezt maga Valentine ígérte meg.
– Tudom – bólintott Luke. – Nem érdekel. Nem tudom, hol van a ti csodálatos
Kelyhetek, és nem akarok belekeveredni a dolgaitokba. Gyűlölöm Valentine-t –
tette hozzá –, de egyben tisztelem is. Tudom, hogy letarol mindenkit, aki az
útjába áll. Hát nekem nem áll szándékomban ott lenni, amikor megtörténik.
Valentine szörnyeteg. Gyilkológép.
– Bagoly mondja verébnek – vicsorogta Blackwell.
– Gondolom, ezek már az előkészületek, hogy eltűnj Valentine útjából –
mondta Pangborn, és hosszú ujjával az íróasztalon félig elrejtve heverő zsákra
bökött. – Elmész a városból, Lucián?
Luke lassan bólintott.
– Vidékre utazom. Egy időre meghúzom magam.
– Visszatarthatnánk – mondta Blackwell. – Kényszeríthetnénk, hogy maradj.
Luke elmosolyodott. Teljesen átalakult az arca. Egyszerre eltűnt a kedves,
tudós férfi, aki a parkban hintáztatta Claryt, és megtanította biciklizni. Valami
állatias jelent meg a tekintetében, valami gonosz és hideg.
– Azt próbáljátok meg!
Pangborn Blackwellre pillantott, aki egyetlenegyszer, lassan nemet intett a
fejével, majd visszafordult Luke felé.
– De szólsz nekünk, ha hirtelen visszatérnek az emlékeid, ugye?
Luke még mindig mosolygott.
– Az elsők lesztek a híváslistámon.
Pangborn kurtán bólintott.
– Akkor talán mennénk is. Az Angyal óvjon, Lucián!
– Az Angyal nem óvja a magamfajtákat – mondta Luke. Felkapta az asztalról
a vászonzsákot, és bekötötte a száját. – Szóval, kikísérhetlek benneteket?
A két férfi mélyen az arcába húzta a csuklyát, és kilépett a szobából. Luke egy
pillanatra még megállt a küszöbön, és körülnézett, mintha azon gondolkodott
volna, nem felejtett-e ott valamit. Aztán gondosan behúzta maga mögött az ajtót.
Clary ott maradt, ahol volt. Mozdulatlanná merevedve hallgatta, amint
bezáródik az ajtó, aztán láncok és kulcsok csörögnek, ahogy Luke visszateszi a
helyére a lakatot. Még mindig maga előtt látta Luke arcát, amikor azt mondta, nem érdekli, mi történt az édesanyjával.
Egy kéz nehezedett a vállára.
– Clary? – Simon volt az, hangja bizonytalan, már-már gyengéd. – Jól vagy?
Clary némán rázta meg a fejét. Távolról sem volt jól. Ami azt illeti, úgy
érezte, soha többé nem lesz már jól.
– Hát persze, hogy nincs jól. – Jace hangja éles volt és hűvös, mint egy
jégszilánk. Megfogta a paravánt, és ingerült mozdulattal félretolta. – Most
legalább tudjuk, ki küldött démont anyádra. Azok szerint az emberek szerint nála
van a Végzet Kelyhe.
Clary szája egyenes vonallá szűkült össze.
– Ez nevetséges és teljességgel lehetetlen.
– Talán – mondta Jace, és Luke íróasztalának támaszkodott. Ahogy a lányt
fürkészte, tekintete homályosnak tűnt, mint a kormozott üveg. – Láttad korábban
ezeket az embereket?
– Nem. – Clary megrázta a fejét. – Soha.
– A jelek szerint Lucián ismerte őket. Sőt, barátoknak tűntek.
– Azt azért nem mondanám – mondta Simon. – Inkább a gyűlöletet igyekeztek
elfojtani magukban.
– Nem ölték meg gondolkodás nélkül – jegyezte meg Jace. – Azt hiszik, hogy
többet tud, mint amennyit elmond.
– Talán – bólintott Clary –, de az is lehet, hogy csak nem szívesen ölnének
meg még egy Árnyvadászt.
Jace éles, baljóslatú nevetésének hangjától égnek meredtek a szőrszálak a lány
karján.
– Azt kétlem.
Clary mereven nézett a fiúra.
– Miért vagy olyan biztos magadban? Ismered őket?
A nevetés teljesen eltűnt a fiú hangjából, miközben válaszolt.
– Hogy ismerem-e őket? – visszhangozta. – Mondhatjuk. Ezek az emberek
ölték meg az apámat.