Végzet ereklyéi - Csontváros

A Kör és a Testvériség

Clary közelebb lépett Jace-hez, és megérintette a karját. Mondani szeretett
volna valamit; bármit. De mit lehet mondani annak az embernek, aki éppen most
találkozott apja gyilkosaival? Hamarosan azonban kiderült, hogy
bizonytalansága mit sem számított; Jace úgy rázta le magáról az érintését,
mintha fájt volna.
– Mennünk kéne – mondta, és már indult is kifelé az irodából a nappali felé.
Clary és Simon utána siettek. – Nem tudhatjuk, mikor jön vissza Luke.
A hátsó ajtón keresztül mentek ki – Jace az irónjával bezárta maguk után –,
aztán visszaosontak a csendes utcára. A hold mint ragyogó medál csüngött a
város fölött, fénye ezüstösen csillant az East River vízén. A Williamsburg hídon
áthaladó autók távoli morgása csapkodó szárnyak zajára emlékeztetett a párás
levegőben.
– Elárulná valaki, hová megyünk? – kérdezte Simon.
– A metróhoz – felelte higgadtan Jace.
– Te szórakozol velem – mondta Simon, és nagyokat pislantott a
meglepetéstől. – Hogy közlekedhet metróval az, aki démonokat mészárol?
– Gyorsabb, mint kocsival.
– Azt hittem, valami frankóbb lesz, mint mondjuk egy furgon „Halál a
démonokra!” felirattal az oldalán, vagy…
Jace nem vette a fáradságot, hogy félbeszakítsa. Clary rápillantott az
Árnyvadász fiúra. Néha, amikor JoceJyn igazán dühös volt valami miatt, vagy
éppen felzaklatta egy s más, magára erőltette azt, amit Clary „ijesztő nyugalom”-
nak nevezett. Ez az állapot többnyire a becsapós, biztonságosnak tűnő jégréteget
juttatta az eszébe, amin pillanatokkal később rianás jelent meg az ember lába
alatt. Jace most ijesztően nyugodt volt. Arca kifejezéstelen maradt, aranyszínű
szeme mélyén azonban tűz égett.
– Simon – mondta a lány –, elég legyen.
A fiú olyan tekintettel nézett vissza rá, mintha csak azt kérdezné. Mégis, kivel
vagy?, de Clary nem is törődött vele. Még mindig Jace-t figyelte, miközben
lassan befordultak a Kent Avenue-ra. A híd fényei hátulról valószínűtlen glóriát
festettek a haja köré. Clary azt próbálta eldönteni, hogy csúnya dolog-e, ha
tulajdonképpen örül, hogy ugyanazok az emberek vitték el az édesanyját, akik
Jace apját is megölték oly sok évvel korábban. Mindenesetre szüksége van a fiú
segítségére ahhoz, hogy megtalálja Jocelynt, ha akarja, ha nem akármi történjen is, most nem hagyhatja magára.
– Te itt élsz? – Simon meglepetten bámulta a vén templomot a betört
ablakokkal meg a rendőrség sárga szalagjával lezárt ajtókkal. – De hát ez egy
templom.
Jace a nyakánál a pólója alá nyúlt, és előhúzott egy lánc végén lógó
rézkulcsot. Olyan volt, mint azok a kulcsok, amelyek a padláson lévő öreg
ládákat szokták nyitni. Clary kíváncsian figyelte a fiút – amikor korábban
kiléptek az Intézetből, nem zárta kulcsra maguk mögött az ajtót, csak hagyta
becsapódni.
– Praktikusnak találjuk, ha belakjuk az üres épületeket.
– Világos, és igazán nem akarlak megbántani, de ez a hely egy szemétdomb –
mondta Simon, és bizalmatlanul méregette az ősöreg épületet körülvevő görbe
vaskerítést. A bejárathoz vezető lépcsők mellett nagy halmokban állt a szemét.
Clary megpróbálta kikapcsolni az elméjét. Elképzelte, hogy felkapja anyja
egyik terpentines rongyát, és itt-ott finoman megütögeti a képet maga előtt,
mintha csak a csillogó mázt akarná eltüntetni a régi festék fölül.
És ott volt: a valódi látvány úgy sütött át az álcán, ahogy fény hatol át a sötét
üvegen. Látta a katedrális égbe szökő tornyait, az ólomüveg ablakok tompa
csillogását, az ajtó mellett a kőfalra erősített réztáblát, amire az Intézet nevét
vésték. Egy pillanatig még őrizte a látványt, aztán szinte sóhajtva engedte
szertefoszlani.
– Ez varázslat, Simon – mondta. – Igazából egyáltalán nem így néz ki.
– Ha ilyennek képzeled a varázslatot, kétszer is meggondolom, hogy
bemenjek-e veletek.
Jace a zárba illesztette a kulcsot, majd a válla fölött hátrapillantott Simonra.
– Szerintem sejtésed sincs róla, hogy mekkora megtiszteltetésben van részed –
mondta. – Te leszel az első mondén, aki valaha betette a lábát az Intézetbe.
– A többieket valószínűleg a szag riasztja el.
– Ne törődj vele! – tanácsolta Jace-nek Clary, majd oldalba könyökölte
Simont. – Mindig kimondja, ami éppen eszébe jut. Nem működik benne a szűrő.
– Szűrők a cigarettába meg a kávéfőzőbe kellenek – mormogta az orra alatt
Simon, miközben beléptek. – Mellékesen, most mind a kettő jól jönne.
Clary vágyakozással gondolt egy csésze forró kávéra, ahogy felfelé
kapaszkodtak a kanyargó kőlépcsőn, amelynek minden egyes fokába
kacskaringós rajzolatokat véstek. Egyiket-másikat már kezdte felismerni –
csiklandozták a szemét, mint ahogy néha egy félig-meddig értett idegen szó
csiklandozza az ember fülét, miközben erősen koncentrálva megpróbál valami
értelmet kicsiholni belőle.
Beszálltak a liftbe, és szótlanul haladtak felfelé. A lány még mindig a kávéra gondolt; hatalmas bögre gőzölgő kávéra, félig tejjel, ahogyan édesanyja csinálta
neki reggelente. Luke néha hozott nekik egy halom finom édes zsemlét az
Aranyhintó pékségből, a kínai negyedből. Ahogy a férfira gondolt, Clary gyomra
azonnal összeszorult, étvágya pedig semmivé foszlott.
A lift sziszegve állt meg, és máris ott voltak az előcsarnokban, amire Clary
emlékezett. Jace lerázta magáról a dzsekijét, egy közeli szék támlájára dobta, és
füttyentett a fogai között. Pár pillanattal később előkerült Church. Szinte teljesen
a földhöz lapult, sárga szeme világított a poros levegőben.
– Church! – szólította meg Jace, és letérdelt hogy megsimogassa a macska
szürke fejét. – Hol van Alec, Church? Hol van Hodge?
A macska ívbe hajlította a hátát, és elnyávogta magár. Jace összeráncolta az
orrát, amit más körülmények között Clary nagyon aranyosnak talált volna.
– A könyvtárban vannak? – A fiú felállt, Church pedig megrázta magát, majd
kocogva megindult a folyosón, és hátrapillantott a válla fölött. Jace úgy indult el
a macska után, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, és könnyed
intéssel jelezte, hogy Clary és Simon is kövesse őket.
– Nem szeretem a macskákat – mondta Simon, miközben válla folyton-
folyvást Claryének ütközött, ahogy egymás mellett lépkedtek a szűk folyosón.
– Church-öt ismerve – jegyezte meg Jace –, nem túl valószínű, hogy ő is
szeretne téged.
Az egyik olyan folyosón haladtak épp, amelyikből hálószobák sora nyílt.
Simon felhúzta a szemöldökét.
– Pontosan hányan laknak itt?
– Ez egy intézet – felelte Clary. – Az a hely, ahol az Árnyvadászok
megszállhatnak, amikor a városban vannak. Olyasmi, mint egy menedékhely és
egy kutatóközpont keveréke.
– Azt hittem, templom.
– Csak egy templomban van.
– Ja, hát ez tényleg nem zavaros. – A nyegle megjegyzés mögül kihallatszott
az idegesség. Ahelyett, hogy elhallgattatta volna a fiút, Clary feléje nyúlt, és
ujjait hideg ujjai köré fonva megfogta a kezét. Simon keze nyirkos volt, de hálás
szorítással viszonozta a gesztust.
– Tudom, hogy fura – mondta halkan a lány –, de el kell fogadnod. Bízz
bennem!
Simon sötét szeméből komolyság sugárzott.
– Bízom benned – súgta. – Benne nem bízom. – Vetett egy gyors pillantást
Jace-re, aki néhány lépéssel előttük baktatott, és a jelek szerint a macskával
társalgott. Clary kíváncsi lett volna rá, miről beszélgetnek. Politikáról?
Operáról? A tonhal áráról? – Hát próbáld meg – mondta. – Jelen állás szerint egyedül ő segíthet
megtalálni anyámat.
Simon testén finom remegés futott végig.
– Valami nem stimmel ezzel a hellyel – suttogta.
Clary emlékezett rá, milyen érzés volt felébredni ugyanitt aznap reggel –
mintha minden egyszerre lett volna idegen és ismerős. Simon nyilvánvalóan
semmi ismerősét nem látott, minden különösnek, idegennek és ellenségesnek
tűnt a szemében.
– Nem kell velem maradnod – mondta, bár a metrón megküzdött Jace-szel,
hogy Simon mellette lehessen. Azzal érvelt, hogy mivel a fiú három teljes napig
Luke-ot figyelte, ha alaposan kifaggatják, még az is kiderülhet, hogy esetleg tud
valamit, ami hasznos lehet a számukra.
– De igen – felelte Simon. – Veled kell maradnom. – Aztán ahogy befordultak
egy ajtón, és a konyhában találták magukat, elengedte a lány kezét. A konyha
hatalmas volt, és az Intézet többi helyiségével szemben teljesen modern; a pultok
acélból készültek, az edények üvegajtós szekrényekben sorakoztak. A vörös
öntöttvas tűzhely mellett ott állt Isabelle, kezében kanállal; haját ezúttal kontyba
fogta össze a feje tetején. Egy lábasból gőz szállt fel, körben mindenfelé a
készülő étel hozzávalói hevertek – paradicsom, felvagdosott fokhagyma és
hagyma, sötét fűszernövények csokrai, kupacba rendezett reszelt sajt, néhány
meghámozott mogyoró, egy maroknyi olajbogyó meg egy egész hal, üvegesen
felfelé meredő szemmel.
– Levest főzök – jelentette be Isabelle, köszönés gyanánt a fakanállal intve
Jace felé. – Éhes vagy? – Sötét szeme csak most állapodott meg Simonon és
Claryn. – Te jó isten! – mondta. – Behoztál még egy mondit? Hodge ki fog
nyírni.
Simon megköszörülte a torkát.
– Simon vagyok – mutatkozott be. Isabelle nem is törődött vele.
– JACE WAYLAND! – szólt. – Állj elő a farbával!
Jace a macskát nézte.
– Mondtam, hogy Alechez vigyél! Alattomos Júdás.
Church hanyatt fordult, és elégedetten dorombolt.
– Ne Churchöt hibáztasd – mondta Isabelle. – Nem az ő hibája, hogy Hodge ki
fog nyírni. – Belemerítette a kanalat a levesbe. Clary kíváncsi lett volna, milyen
íze is lehet egy mogyorós-halas-olivás-paradicsomos levesnek.
– Be kellett hoznom – magyarázta Jace. – Isabelle… Ma láttam azt a két
embert, akik megölték az apámat.
Isabelle vállat vont, amikor azonban megint szembefordult velük, inkább tűnt
mérgesnek, mint meglepettnek. – Felteszem, ez nem az egyik közülük – mutatott Simonra a kanállal.
Clary őszinte döbbenetére Simon nem felelt semmit. Túlságosan lekötötte,
hogy tátott szájjal, elvarázsolva figyelje Isabelle-t. Hát persze –, állapította meg
bosszúsan a lány. Isabelle pontosan Simon esete – magas, igéző és gyönyörű. Ha
jobban belegondolt, arra jutott, hogy talán mindenkinek ez az esete. Most már
nem is a mogyorós-halas-olivás-paradicsomos leves ízén merengett, hanem
inkább azon, mi történne, ha a fazék tartalmát Isabelle fejére borítaná.
– Hát persze, hogy nem – mondta Jace. – Gondolod, hogy életben lenne még,
ha az lenne?
Isabelle közönyös pillantást vetett Simonra.
– Felteszem, nem – állapította meg, és szórakozottan leejtett egy darab halat a
padlóra. Church boldogan vetette rá magát.
– Nem csoda, hogy idehozott bennünket – jegyezte meg undorral Jace. – El
nem hiszem, hogy megint hallal tömöd. Határozottan dagadtnak tűnik.
– Egyáltalán nem tűnik dagadtnak. Aztán meg, ti többiek soha nem esztek
semmit. Egy vízikoboldtól kaptam ezt a receptet a Chelsea piacnál. Azt mondta,
nagyon finom.
– Ha tudnál főzni, talán még ennék is – mormogta Jace. Isabelle
megmerevedett, kanalát fenyegetőn tartotta előre.
– Mit mondtál?
Jace a hűtőszekrény felé oldalgott.
– Azt mondtam, keresek valami harapnivalót.
– Én is úgy értettem. – Isabelle megint a levesnek szentelte a figyelmét.
Simon továbbra sem vette le a szemét a lányról. Clary érthetetlen dühvel dobta a
hátizsákját a földre, mielőtt követte Jace-t a hűtőhöz.
– Nem hiszem el, hogy eszel – sziszegte.
– Miért, mit kéne csinálnom helyette? – érdeklődött a fiú őrjítő higgadtsággal.
A hűtőszekrény dugig volt hetekkel korábban lejárt szavatosságú
tejesdobozokkal és műanyag ételtároló edényekkel, amelyekre vörös cetliket
ragasztottak, hogy ráírhassák a figyelmeztető feliratot: HODGE-É, NE EDD
MEG!
– Hűha, olyan, mint egy őrült szobatárs – állapította meg Clary, akinek a hűtő
egy pillanatra magára vonta a figyelmét.
– Kicsoda? Hodge? Egyszerűen szeret rendet tartani a dolgai között. – Jace
kivette az egyik edényt a hűtőből, és kinyitotta. – Hm. Spagetti.
– Ne vedd el az étvágyadat – figyelmeztette Isabelle.
– Pedig – mondta Jace, miközben berúgta a hűtő ajtaját, és előhalászott egy
villát az egyik fiókból – éppen ezt szándékozom tenni. – Claryre pillantott. –
Kérsz egy kicsit? A lány megrázta a fejét.
– Hát persze hogy nem – nyugtázta Jace. – Megetted az összes szendvicset.
– Egyáltalán nem volt olyan sok szendvics. – Clary vetett egy gyors pillantást
Simonra, akinek a jelek szerint sikerült beszélgetésbe elegyednie Isbelle-lel. –
Most már elmehetünk megkeresni Hodge-ot?
– Úgy festesz, mint aki nagyon szeretne eltűnni innen.
– Te nem akarod elmondani neki, mit láttunk?
– Még nem döntöttem el. – Jace letette az edényt, és lenyalogatta a
spagettiszószt az ujjairól. – De ha annyira menni akarsz…
– Akarok.
– Hát jó. – A fiú szörnyen nyugodtnak tűnt. Nem ijesztő-nyugodtnak, mint
korábban, gondolta Clary, de visszafogottabbnak, mint kellett volna lennie.
Kíváncsi lett volna, milyen gyakran hagyja, hogy valódi önmaga átkukucskáljon
a külső mázon, ami éppen olyan kemény és csillogó volt, mint a lakkréteg anyja
japán dobozain.
– Hová mentek? – Simon csak akkor kapta föl a fejét, amikor már a küszöbön
voltak. Kósza sötét tincsek hullottak a szemébe; egészen ostobán kába ember
benyomását keltette.
Mintha valaki alaposan tarkón csapta volna egy deszkával – gondolta Clary
gonoszul.
– Megkeressük Hodge-ot – felelte. – El kell neki mondanom, mi történt Luke-
nál.
Isabelle felnézett.
– Beszéltek neki arról a két emberről, Jace? Azokról, akik…
– Nem tudom – szakította félbe Jace. – Úgyhogy egyelőre tartsd meg
magadnak te is.
A lány megvonta a vállát.
– Ha akarod. Vissza fogtok jönni? Kértek levest?
– Nem – vágta rá Jace.
– Gondolod, hogy Hodge kér majd levest?
– Senki sem kér levest.
– Én kérek levest – mondta Simon.
– Nem, nem kérsz – közölte Jace. – Csak le akarsz feküdni Isabelle-lel.
Simon felháborodott. – Ez nem igaz!
– Milyen hízelgő – mormogta Isabelle a levesbe, de közben önelégülten
mosolygott.
– Dehogynem – mondta Jace. – Nyomás, kérd meg. Akkor visszautasíthat, mi
meg nyugodtan élhetjük tovább az életünket, amíg te nyüszítve fetrengsz a
megaláztatásodban. – Csettintett az ujjaival. – Gyerünk, mondi fiú, dologra. Simon zavarában elvörösödve fordította félre a fejét. Clary, aki egy pillanattal
korábban még szórakoztatónak találta a helyzetet, most rettenetesen
megharagudott Jace-re.
– Hagyd békén! – csattant fel. – Semmi szükség rá, hogy nekiállj kínozni csak
azért, mert nem közületek való.
– Nem közülünk való – helyesbített Jace, de tekintetéből eltűnt az él. – Én
előkerítem Hodge-ot. Ha akarsz, jössz, ha nem, nem, te döntőd el. – A
konyhaajtó becsapódott mögötte, Clary pedig ott maradt Simonnal és Isabelle-
lel.
Isabelle levest mert egy tálba, és a pulton keresztül Simon elé lökte anélkül,
hogy ránézett volna. Azért közben még mindig vigyorgott – Clary érezte. A
leves sötétzöld volt, és barna izék úszkáltak a tetején.
– Én Jace-szel megyek – közölte Clary. – Simon…?
– Mmndk – dünnyögte a fiú, és a saját lábát bámulta. – Mi?
– Én itt maradok. – Simon letelepedett egy székre. – Éhes vagyok.
– Rendben. – Clary torka elszorult, mintha valami nagyon forrót vagy nagyon
hideget nyelt volna le. Kivonult a konyhából, miközben Church ködös, szürke
árnyékként settenkedett a lábai között.
Odakint Jace az egyik szeráfpengét pörgette az ujjai között. Amikor meglátta
a lányt, zsebre vágta a fegyvert.
– Kedves tőled, hogy magukra hagytad a szerelmeseket.
Clary összeráncolta a homlokát.
– Miért kell mindig ilyen segg kalapnak lenned?
– Segg kalapnak? – Jace úgy nézett ki, mint akiből mindjárt kirobban a
nevetés.
– Amit Simonnak mondtál…
– Csak próbáltam megspórolni neki a csalódást. Isabelle kivágja a szívét, és
magas sarkú csizmában tapossa meg. Mindig ezt csinálja az ilyen fiúkkal.
– Veled is ezt tette? – kérdezte Clary, de Jace csak megrázta a fejét, mielőtt
Church felé fordult volna.
– Hodge-hoz! – mondta. – És most tényleg Hodge-hoz. Ha bárhova máshova
viszel bennünket, teniszütőt csinálok belőled.
A perzsa felhorkant, és megindult előttük a folyosón. Clary, aki egy
árnyalatnyival lemaradt Jace mögött, látta a stresszt és a fáradtságot a fiú
vallanak vonalán. Kíváncsi lett volna rá, hogy képes volt-e valaha akár csak egy
pillanatra is lerázni magáról a feszültséget. – Jace!
A fiú felé fordította a fejét. – Mi van?
– Ne haragudj! Amiért rád förmedtem.
– Melyik alkalomról beszélünk? – kuncogott Jace. – Tudod, hogy te is ugyanúgy rám szoktál förmedni.
– Tudom – felelte a fiú, meglepve ezzel Claryt. – Van benned valami, ami
olyan…
– Idegesítő?
– Nyugtalanító.
Clary meg szerette volna kérdezni, hogy akkor az most jó vagy rossz, de
inkább nem tette. Túlságosan tartott tőle, hogy Jace válasz helyett elvicceli a
dolgot. Úgy döntött, inkább másra tereli a szót.
– Mindig Isabelle főz rátok? – kérdezte.
– Nem, hála az égnek. Általában itt vannak Lightwoodék, és Maryse, Isabelle
anyukája főz nekünk. Csodálatos szakács. – Álmodozva nézett, éppen, ahogy
Simon meredt Isabelle-re a leves fölött.
– Akkor miért nem tanította meg Isabelle-t is? – A zeneszobában jártak, ahol
aznap reggel Jace-t a zongoránál találta. A sarkokban most sűrű árnyékok
gyülekeztek.
– Mert – felelte lassan Jace – csak újabban lettek női Árnyvadászok is a
férfiak mellett. Akarom mondani, mindig is voltak nők a Klávéban. Ők alkották
meg a rúnákat, készítették a fegyvereket, tanították a Gyilkolás Művészetét,
viszont alig néhányan lettek közülük harcosok. Csak azok, akiknek különleges
képességeik voltak. Küzdeniük kellett érte, hogy kiképezzék őket. Maryse a
klávébeli nők első olyan generációjához tartozott, akiket már automatikusan
kiképeztek, és szerintem azért nem tanította meg Isabelle-t főzni, mert attól félt,
hogy ha megtenné, a lányát örökre a konyhába száműznék.
– És így lett volna? – érdeklődött Clary. Arra gondolt, milyennek látta
Isabelle-t a Pandemoniumban; hogy mennyire határozott volt, és milyen biztos
kézzel használta a kegyetlen korbácsot.
Jace halkan felnevetett.
– Nem, Isabelle-lel ezt nem lehetett volna megtenni. Ő az egyik legjobb
Árnyvadász, akit valaha ismertem.
– Jobb, mint Alec?
Church, aki hangtalanul osont előttük a szürkületben, egyszerre megtorpant,
és elnyávogta magát. Egy fém csigalépcső tövében kuporodott le, amely
kanyarogva tűnt el a szédítő homályban a fejük felett.
– Szóval az üvegházban van – állapította meg Jace. Eltartott egy pillanatig,
mire Clary rájött, hogy a macskához beszél. – Nem lep meg.
– Az üvegházban? – kérdezte a lány.
Jace fellendült az alsó lépcsőfokra.
– Hodge szeret odafent lenni. Gyógynövényeket nevel, olyanokat, amiket
használni tudunk. A legtöbb csak Idrlsben él. Szerintem az otthonára emlékeztetik.
Clary követte a fiút. Cipője hangosan kopogott a fém lépcsőfokokon; Jace-é
néma maradt.
– Szóval jobb, mint Isabelle? – kérdezte megint. – Mármint Alec…
Jace egy pillanatra megtorpant, és lenézett a lányra. Clarynek az álma jutott
eszébe: zuhanó, égő angyalok.
– Hogy jobb-e? – kérdezett vissza a fiú. – A démonok levadászásában? Nem,
igazából nem. Alec soha nem ölt meg egy démont sem.
– Tényleg?
– Nem tudom, miért nem. Talán mert folyton Izzyt meg engem véd. – A
lépcső tetejére értek. Kétszárnyú ajtó várta őket, amire szőlőleveleket és tőkéket
véstek díszítés gyanánt. Jace a vállával lökte be a szárnyakat.
A szag abban a pillanatban megcsapta Clary orrát, hogy átlépte a küszöböt:
éles zöld szag volt, élő és gyarapodó dolgok szaga, földé és a földben növekvő
gyökereké. A lány valami sokkal kisebbre számított, talán egy akkora helyre,
amekkora a St. Xavier mögötti kis üvegház volt, ahol a biológiások
borsóhüvelyeket kiónoztak, vagy mi a nyavalya is volt az, amit csináltak. Most
viszont hatalmas üvegfalú térben találta magát, amit hűvös, oxigéndús levegőt
nyújtó, vastag levelű fák vettek körbe. Voltak ott fényes, vörös, bíbor vagy
fekete bogyóktól nehéz bokrok, meg apró fák különös alakú gyümölcsökkel,
amilyenhez még hasonlókat sem látott korábban.
Clary kifújta a levegőt.
– Olyan illat van itt, mint… – tavasszal, gondolta, mielőtt megjön az igazi
meleg, és pépessé lankasztja a leveleket meg leszárítja a virágok szirmait.
– Otthon – mondta Jace. – Nekem legalábbis az jut róla eszembe. – Félretolt
egy alálógó páfránylevelet, és eloldalazott mellette. Clary követte.
Az üvegház elrendezésében a lány gyakorlatlan szeme semmiféle rendszert
nem talált, de bármerre nézett, tomboltak a színek: kékes és bíbor virágok
borították egy csillogóan zöld sövény oldalát, a földön elnyúló indát ékszerre
emlékeztető narancsszín rügyek tarkították. Egy tisztáson bukkantak elő, ahol
gránitból készült alacsony pad pihent egy fa ezüstös zöld levelekkel teli, csüngő
ágai alatt. A kövekkel körülvett sziklatavacskában víz csillogott. Hodge a padon
ült, a fekete madár most is a vállán kuporgott. Elgondolkodva figyelte a vizet,
amikor azonban a közelébe értek, az ég felé emelte a szemét. Clary követte a
tekintetét, és megpillantotta az üvegház tetejét, amint különös, fordított tóként
csillogott felettük.
– Úgy nézel ki, mint aki vár valamire – jegyezte meg Jace, és leszakított egy
levelet az egyik közeli bokorról, hogy aztán az ujjai között kezdje tördelni.
Ahhoz képest, hogy milyen magabiztosnak mutatta magát, rengeteg feszültségre utaló szokása volt. Talán csak szeretett állandóan mozgásban lenni.
– Elmerültem a gondolataimban. – Hodge felállt a padról, és kinyújtotta a
karját Hugónak. A mosoly eltűnt az arcáról, ahogy a jövevényekre nézett. – Mi
történt? Úgy néztek ki, mintha…
– Megtámadtak bennünket – mondta Jace kurtán. – Egy Elhagyatott.
– Elhagyatott harcosok? Itt?
– Harcos – felelte Jace. – Csak egyet láttunk.
– De Dorothea azt mondta, több is van.
– Dorothea? – Hodge feltartotta az egyik kezét. – Talán könnyebb lenne, ha az
elejétől kezdenénk.
– Jó. – Jace figyelmeztetőleg pillantott Claryre, amivel el is hallgattatta,
mielőtt a lány egyáltalán kinyithatta volna a száját. Aztán nekifogott a délután
eseményeiről szóló beszámolónak – egyetlen részletet azonban kihagyott. Azt,
hogy a két férfi, akikkel Luke lakásában találkoztak, ugyanazok voltak, akik hét
évvel korábban megölték az apját. – Clary anyukájának a barátját, vagy minek is
nevezzem, úgy hívják, hogy Luke Garroway – fejezte be végül Jace –, viszont
amikor a házában voltunk, a két férfi, akik Valentine követeinek mondták
magukat, Lucián Graymarknak szólította.
– Őket pedig úgy hívták, hogy…?
– Pangborn – felelte Jace. – És Blackwell.
Hodge holtsápadt lett. Az arcán végigfutó heg úgy emelkedett ki szürke
bőréből, mint egy darab vörös drót.
– Amitől féltem – mondta félig-meddig magának. – Megint feltámadóban van
a Kör.
Clary Jace-re pillantott magyarázatért, de a fiú éppen olyan tanácstalannak
tűnt, amilyen ő maga is volt.
– A Kör? – kérdezte.
Hodge a fejét rázta, mintha csak a pókhálókat próbálta volna kipucolni az
agyából.
– Gyertek velem! – mondta. – Itt az ideje, hogy megmutassak nektek valamit.
A könyvtárban égtek a gázlámpák, a bútorok fényes tölgyfa felületei pedig
fenséges ékszerekként ragyogtak. A hatalmas íróasztalt tartó angyalok
árnyékoktól szabdalt, merev arcát mintha még inkább eltorzította volna a
fájdalom. Clary lábát maga alá húzva ült a vörös kanapén, miközben Jace
idegesen támasztotta mellette a karfát.
– Hodge, ha segítségre van szükséged a keresésben…
– Egyáltalán nincs. – Hodge egyszerre előkerült az íróasztal alól, és leverte a
port a térdéről – Megtaláltam.
Egy hatalmas, barna bőrbe kötött könyvet tartott a kezében. Ujjával idegesen kezdte pörgetni az oldalakat, miközben, akár egy bagoly, úgy pislogott
szemüvege mögött, és magában mormogott.
– Ezennel feltétel nélküli hűséget fogadok a Körnek és tanításainak… Készen
állok kockára tenni az életemet a Kör érdekében, hogy megőrizzem Idris
tisztaságát és vérvonalát, illetve a halandó világ érdekében, amelynek
biztonságáért felelünk.
Jace vágott egy grimaszt.
– Ez meg honnan van?
– Ez Raziel Körének hűségesküje húsz évvel ezelöttről – felelte Hodge, aki
meglepően fáradtnak tűnt.
– Ijesztően hangzik – mondta Clary. – Mint egy fasiszta szervezet vagy
ilyesmi.
Hodge letette a könyvet. Olyan gondterheltnek és komornak látszott, mint az
angyalok az asztal alatt.
– A Kör – kezdte halkan – egy Árnyvadászokból alakult csoport volt, amit
Valentine vezetett. Elszánták magukat, hogy megsemmisítenek minden Alvilágit,
és visszajuttatják a világot egy „tisztább” állapotba. Úgy tervezték, hogy
megvárják, amíg az Alvilágiak megérkeznek Idrisbe aláírni a Fegyverszünetet.
Tizenöt évenként újra alá kell írni, hogy megmaradjon a varázslat – tette hozzá
Clary kedvéért. – Akkor akarták lemészárolni az összeset, amikor fegyvertelenek
és védtelenek voltak. Azt gondolták, hogy ez a rettenetes tett háborút szít majd
az emberek és az Alvilágiak között, amit ők aztán majd megnyernek.
– Ez volt a Felkelés – magyarázta Jace, aki végül rádöbbent, hogy ez a
történet mégiscsak ismerős neki. – Nem tudtam, hogy Valentine követőinek neve
is volt.
– Manapság nemigen emlegetik – mondta Hodge. – Már az is, hogy egyáltalán
léteztek, nagyon kellemetlen a Klávénak. A legtöbb dokumentumot, ami említi
őket, megsemmisítették.
– Akkor hogyhogy van nálad egy példány az esküből? – kérdezte Jace. Hodge
habozott – csak egy pillanatra, de Clary észrevette, és érezte, ahogy valami
megmagyarázhatatlan jeges remegés fut végig a gerincén.
– Mert – válaszolta végül a férfi – én is segítettem megírni.
Erre már Jace is felkapta a fejét.
– Benne voltál a Körben?
– Benne. Sokan benne voltunk. – Hodge egyenesen maga elé nézett. – Clary
édesanyja is.
Clary úgy hőkölt hátra, mintha felpofozták volna. – Micsoda?!
– Azt mondtam…
– Tudom, mint mondott. Anyukám soha nem vett volna részt semmi ilyesmiben. Egy ilyen… egy ilyen… gyűlölködő társaságban.
– Nem is… – kezdte Jace, de Hodge félbeszakította.
– Kétlem – mondta lassan, mintha fájtak volna a szavak –, hogy sok
választása volt.
Clarynek elkerekedett a szeme.
– Miről beszél? Miért ne lett volna választása?
– Mert – felelte Hodge – ő volt Valentine felesége.