Végzet ereklyéi - Csontváros

A Fehérség emléke

– Anyukám tette ezt velem? – követelte a választ Clary, de meglepett kitörése
nem volt éppen meggyőző, még a saját fülének sem. Amikor körülnézett, Jace
szemében szánakozást látott, és mintha még Alec is sajnálta volna. – Miért?
– Nem tudom. – Magnus széttárta hosszú, fehér karját. – Nem az a dolgom,
hogy kérdéseket tegyek fel. Azt csinálom, amiért megfizetnek.
– A Szövetség szabta határokon belül – emlékeztette Jace; hangja lágy volt,
mint egy macska bundája.
Magnus bólintott. – A Szövetség szabta határokon belül természetesen.
– Szóval a Szövetségnek egy szava sincs ehhez a… mentális erőszakhoz? –
kérdezte keserűen Clary. Amikor senki sem válaszolt, lehuppant Magnus
ágyának szélére.
– Csak egyszer történt meg? Volt valami konkrét, amit el kellett felejtenem?
Tudod, mi volt az?
Magnus nyugtalanul az ablakhoz lépett.
– Azt hiszem, nem érted. Amikor először láttalak, talán kétéves lehettél. Ezen
az ablakon néztem kifelé – megütögette az üveget, amitől por és festékdarabok
szálltak a levegőbe –, és észrevettem anyukádat, ahogyan végigsietett az utcán a
kezében egy takaróba csavart valamivel. Meglepődtem, amikor megállt az ajtóm
előtt. Annyira hétköznapinak látszott. Annyira fiatalnak.
A hold ezüstös fénnyel rajzolta ki sólyomszerű profilját.
– Amikor bejött, kibontotta a takarót. Te voltál benne. Letett a padlóra, te meg
azonnal járkálni kezdtél, mindent a kezedbe vettél, még a macskám farkát is
meghúztad. Amikor a macska megkarmolt, úgy visítottál, mint egy banshee.
Meg is kérdeztem anyukádat, hogy nem vagy-e tényleg részben banshee. Nem
nevetett. – Bane elhallgatott egy pillanatra. Most már mindannyian tátott szájjal
figyelték, még Alec is. – Elmondta, hogy Árnyvadász. Persze nem lett volna
értelme hazudnia. A Jelek kiütköznek, még akkor is, ha elhalványulnak idővel.
Olyanok, mint a halvány sebhelyek a bőrön. Amikor megmozdult, mindig
megvillantak.
Megdörzsölte az erős sminket a szeme körül. – Azt mondta, abban
reménykedett, hogy születésedtől fogva vak lesz a belső szemed; némelyik
Árnyvadásznak külön meg kell tanítani, hogy lássa az Árnyak Világát. Aznap
délután viszont észrevette, hogy egy sövénybe szorult kobolddal játszadozol.
Tudta, hogy látsz. Ezért megkérdezte, hogy meg tudnálak-e szabadítani a Látástól.
Clary fájdalmasan fújtatott, de Magnus könyörtelenül folytatta.
– Mondtam neki, hogy ha megbénítjuk az agyadnak azt a részét, talán kárt
teszünk benned, az is lehet, hogy beleőrülsz. Anyukád nem sírt. Nem az a fajta
nő volt, akinél könnyen eltörik a mécses. Megkérdezte, van-e más megoldás, és
mondtam neki, hogy meg tudom oldani, hogy elfelejtsd azt, amit az Árnyak
Világából látsz, méghozzá abban a pillanatban, hogy látod. Az egyetlen bökkenő
az volt, hogy kétévente vissza kellett jönnie veled, hogy kezdett elmúlni a
beavatkozás hatása.
– És visszajött? – kérdezte Clary.
Magnus bólintott. – Az első alkalom óta kétévente találkoztunk. Láttam,
ahogy felnősz. Tudod, te vagy az egyetlen gyerek, akit valaha láttam így felnőni.
A magamfajtát általában nem szívesen látják embergyerekek környezetében.
– Szóval azonnal megismerted Claryt, amikor bejöttünk – mondta Jace.
– Nem lehetett másképp.
– Persze hogy megismertem. – Magnus határozottan lehangoltnak tűnt.
– Meg is lepődtem. De mit csináltatok volna a helyemben? Ő nem ismert
engem. Nem is ismerhetett. Pusztán az, hogy idejött, azt jelentette, hogy kezd
elmúlni a hatás. Ami azt illeti, úgy egy hónapja kellett volna megint
meglátogatnotok. Még a lakásotokra is elmentem, amikor hazajöttem
Tanzániából, de Jocelyn azt mondta, összevesztetek valamin, és elrohantál. Azt
mondta, eljön, ha előkerülsz – a férfi elegánsan rándított egyet a vállán –, de
azóta nem láttam.
Hirtelen hűvös emlék borzongatta meg Clary bőrét. A lépcsőházban állt
Simon mellett, és küszködve próbált visszaemlékezni valamire, amit éppen hogy
csak megpillantott a szeme sarkából…
Mintha Dorothea macskáját láttam volna, de csak a fények játszottak velem.
Csakhogy Dorotheának nem volt macskája.
– Te voltál ott aznap – mondta Clary. – Láttam, ahogy kijöttél Dorothea
lakásából. Emlékszem a szemedre.
Magnus olyan arcot vágott, mintha dorombolni készült volna.
– Felejthetetlen vagyok, az igaz – dicsekedett. Aztán megrázta a fejét. – Nem
kéne emlékezned rám – mondta. – Abban a pillanatban, hogy megláttalak, olyan
kemény álcát húztam magam köré, mint egy fal. Fejjel kellett volna nekimenned.
Már pszichikai értelemben véve.
Ha az ember fejjel rohan egy pszichikai falnak, vajon pszichikai horzsolásai
lesznek?
– Ha kiveszed a gátat a fejemből, eszembe fog jutni minden, amit
elfelejtettem? Visszatérnek az emlékek, amiket elloptál tőlem? – Nem tudom kivenni. – Magnus érezhetően zavarba jött.
– Micsoda? – Jace határozottan dühbe gurult. – Miért nem? A Klávé elvárja
tőled…
Magnus hűvösen pillantott rá. – Nem rajongok érte, ha meg akarják mondani
nekem, mit csináljak, kis Árnyvadász.
Clary tudta, Jace mennyire utálja, ha azt mondják rá, hogy kicsi, mielőtt
azonban a fiú visszavághatott volna, Alec szólt közbe. Hangja lágy volt, tűnődő.
– Nem tudod, hogyan szüntesd meg a hatást? – kérdezte. – Úgy értem, hogy
hogyan tüntesd el a gátat?
Magnus felsóhajtott.
– Eltüntetni egy gátat eleve sokkal nehezebb, mint a helyére rakni. Ez ráadásul
rettenetesen kusza, mert különös gonddal szőttem. Ha a legkisebb hibát is
elkövetném, miközben megpróbálom felgöngyölíteni, jóvátehetetlen kárt
okozhatnék az elméjében. Aztán meg – tette hozzá – máris elkezdett gyengülni.
A hatás lassan magától is eltűnik.
Clary éles pillantást vetett a férfira.
– Szóval vissza fogom kapni az emlékeimet? Mindent, amit kivettél a
fejemből?
– Nem tudom. Lehet, hogy egyszerre visszajön minden, lehet, hogy
fokozatosan. Az is lehet, hogy soha nem fogsz visszaemlékezni mindenre, amit
az évek alatt elfelejtettél. Amire anyukád kért, különleges volt, soha nem
csináltam hasonlót. Fogalmam sincs, mi fog történni.
– De én nem akarok várni. – Clary olyan szorosan fonta össze az ujjait az
ölében, hogy kezdtek elfehéredni. – Mindig is éreztem, hogy valami nem
stimmel velem. Valami hiányzik vagy nincs a helyén. Most már tudom…
– Nem tettem kárt benned. – Magnuson volt a sor, hogy közbevágjon. Ajka
mérgesen görbült, kivillantak éles, fehér fogai. – Minden tinédzser pontosan
ugyanezt érzi, hogy meghasadt benne valami, hogy nem találja a helyét, hogy
más, mint a többiek, királyi sarj, aki véletlenül parasztcsaládba született. A te
esetedben csak az a különbség, hogy ez igaz. Te tényleg más vagy. Talán nem
jobb, de más. És nem leányálom másnak lenni. Tudni akarod, milyen érzés, ha a
szüleid rendes, templomba járó emberek, te pedig az ördög jelével születtél? –
Kiterjesztett ujjakkal mutatott a szemére. – Amikor az apád összerezzen, ha rád
néz, anyád meg fölakasztja magát a pajtában, mert beleőrült abba, amit tett?
Tízéves koromban apám megpróbált belefojtani a patakba. Rátámadtam
mindennel, amivel csak tudtam, és ott helyben elégettem. Végül a templomba
mentem menedékért. Ott elbújtattak. Azt mondják, a szánalom keserű dolog, de
jobb, mint a gyűlölet. Amikor megtudtam, mi vagyok valójában, hogy csak félig
vagyok emberi lény, gyűlöltem magamat. Annál minden jobb.  Amikor Magnus elhallgatott, egy darabig csend volt. Clary meglepetésére
végül Alec szólalt meg. – Nem a te hibád – mondta. – Nem tehetsz róla, minek
születtél.
Magnus arca kifejezéstelen maradt. – Túl vagyok rajta – mondta. – Szerintem
értitek, mit akarok mondani. A másság nem jobb, Clarissa. Anyukád védeni
próbált. Ne vádold érte.
Clary kezei már nem szorították egymást olyan erővel.
– Nem érdekel, hogy különbözöm a többiektől – közölte. – Csak az akarok
lenni, aki valójában vagyok.
Magnus egy Clary számára ismeretlen nyelven elkáromkodta magát. Úgy
hangzott, mint a tűz ropogása.
– Jól van. Figyelj! Nem tudom visszacsinálni, amit tettem, de valami mást
adhatok. Egy darabot abból, ami a tied lett volna, ha a Nephilimek igaz
gyermekeként nevelnek fel. – Átvonult a szobán a könyvespolchoz, és leemelt
egy foszladozó zöld bársonnyal borított súlyos kötetet. Ahogy átlapozta, por és
megfeketedett szövetdarabok szálltak a levegőbe. A lapok vékonyak voltak,
szinte átlátszóak; színük a tojáshéjra emlékeztetett, és mindegyiket egy vaskos
rúnával jelölték meg.
Jace szemöldöke a homloka közepére szökött. – Ez a Szürke Könyv egyik
példánya.
Magnus hevesen pörgette a lapokat, de nem válaszolt.
– Hodge-nak is van egy – jegyezte meg Alec. – Egyszer megmutatta.
– Nem is szürke. – Clary késztetést érzett, hogy közbekotyogjon. – Zöld.
– Ha a fantáziátlanságba bele lehetne halni, gyerekkorodban kipurcantál volna
– mondta Jace, és lesöpörte a port az ablakpárkányról, majd úgy kezdte el
méregetni, mintha csak azt próbálná eldönteni, hogy rá merjen-e ülni.
– Szürkének csak azért hívják, mert a szürke a bölcsesség színe Idrisben. A
könyvben benne van minden rúna, amit Raziel angyal az eredeti Szövetség
Könyvébe lejegyzett. Nincs belőle túl sok példány, mert mindegyiket különleges
módszerekkel kell elkészíteni. Némelyik rúna olyan erős, hogy a közönséges
papírt átégetné.
Alec teljesen elképedt. – Erről még nem is hallottam.
Jace felugrott az ablakpárkányra, és a lábait kezdte lóbálni.
– Nem mindenki aludta át a történelemórákat.
– Én nem is…
– Jaj, dehogynem, ráadásul az asztalra csorgott a nyálad.
– Fogjátok már be! – mondta Magnus, de nem volt éle a hangjának, ujját a
könyv két lapja közé illesztette, Claryhez lépett, és óvatosan az ölébe fektette a
kötetet. – Amikor kinyitom a könyvet, azt akarom, hogy tanulmányozd az előtted lévő oldalt. Addig nézd, amíg azt nem érzed, hogy valami megváltozik
odabent a fejedben.
– Fájni fog? – kérdezte idegesen Clary.
– Minden tudás fáj – felelte a férfi, majd felállt, és hagyta, hogy a könyv
kinyíljon a lány előtt.
Clary a tiszta fehér lapra meredt, rajta a fekete rúnával. A Jel először szárnyas
spirálszerűségnek látszott, amíg a lány félre nem fordította a fejét; azután viszont
inkább vesszőnek tűnt, amin indák futottak körbe. A változékony minták a
sarkokban úgy csiklandozták a gondolatait, mintha tollak birizgálták volna
érzékeny bőrét. Érezte, hogy finoman megremeg, és legszívesebben lehunyta
volna a szemét, de mégis inkább nyitva tartotta, amíg szúrni nem kezdett, és el
nem homályosodott előtte minden. Éppen pislantott volna, amikor érezte: valami
kattant a fejében, mintha kulcs fordult volna a zárban.
A rúna a lapon egyszerre fókuszba került, Clarynek pedig akaratlanul az jutott
az eszébe: emlékezz. Ha a rúna egy szó lett volna, hát ez lett volna az, csakhogy
sokkal mélyebb jelentéssel bírt, mint bármilyen szó, amit csak el tudott képzelni.
Egy gyerek első emléke volt a járóka rácsain besütő napfényről, az eső
felelevenített illata a város utcáiról, a feledhetetlen veszteség fájdalma, a
visszaidézett megaláztatás marása és az öregség feledékenysége, amikor a
legeslegvénebb emlékek halálos tisztasággal tűnnek elő, a legközelebbi
események pedig reménytelenül homályba vesznek.
Clary apró sóhajtással lapozott egyet, aztán még egyet; engedte, hogy
elárasszák a képek és az érzések.
Bánat. Gondolat. Erő. Védelem. Kellem.
Kétségbeesetten kiáltott fel, ahogy Magnus kiragadta kezéből a könyvet.
– Ennyi elég – mondta, és visszacsúsztatta a kötetet a polcra. Leporolta a
kezét, színes nadrágján szürke csíkokat hagyva hátra. – Ha egyszerre nézed
végig az összes rúnát, belefájdul a fejed.
– De…
– A legtöbb Árnyvadász gyerek úgy nő fel, hogy hosszú évek alatt egyesével
tanulja meg a rúnákat – mondta Jace. – A Szürke Könyvben vannak rúnák,
amiket még én sem ismerek.
– Ezt képzeld el! – tette hozzá Magnus.
Jace nem is törődött vele.
– Magnus azért mutatta meg neked a rúnát, hogy többet megérthess és
emlékezhess. Megnyitja az elmédet, hogy felismerd és olvasni tudd a többi Jelet.
– Ráadásul segíthet, hogy előkerüljenek eltemetett emlékek – mondta
Magnus. – Gyorsabban eszedbe juthatnak, mint egyébként. Ez a legtöbb, amit
tehetek. Clary a saját combjait bámulta. – Még mindig nem emlékszem semmire a
Végzet Kelyhével kapcsolatban.
– Hát erről szól ez az egész? – Magnus mintha őszintén megdöbbent volna. –
Az Angyal Kelyhét akarjátok? Nézd, átfutottam az emlékeiden. Nem volt köztük
semmi a Végzet Ereklyéiről.
– Végzet Ereklyéi? – visszhangozta csodálkozva Clary. – Azt hittem, csak a
Kehely…
– Az Angyal három bűvös eszközt adott az első Árnyvadászoknak. Egy
kelyhet, egy kardot és egy tükröt. Ezek a Végzet Ereklyéi. A Kardot a Néma
testvérek őrzik, a Kehely és a Tükör pedig Idrisben volt, legalábbis amíg meg
nem jelent Valentine.
– Senki sem tudja, merre lehet most a Tükör – magyarázta Alec. – Időtlen
idők óta nem látták.
– Bennünket a Kehely érdekel – mondta Jace. – Valentine keresi.
– És meg akarjátok szerezni, mielőtt ő találja meg? – kérdezte Magnus
magasra vont szemöldökkel.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem tudod, ki az a Valentine – jegyezte
meg Clary.
– Hazudtam – ismerte be kertelés nélkül Magnus. – Nem vagyok féj, tudjátok,
nem kell állandóan igazat mondanom. És bolond az, aki megpróbál Valentine
bosszújának útjába állni.
– Gondolod, hogy az jár a fejében? A bosszú? – kérdezte Jace.
– Mi más? Legyőzték, és aligha tűnik olyan típusnak, aki könnyen elvisel egy
ilyen súlyos vereséget.
Alec határozottabban pillantott Magnusra.
– Benne voltál a Felkelésben?
Magnus állta a fiú tekintetét.
– Igen. Jó párat megöltem a tieitek közül.
– A Kör tagjait – szúrta gyorsan közbe Jace. – Nem a mi…
– Ha ragaszkodtok hozzá, hogy megtagadjátok a csúfabb oldalát annak, amit
csináltok – mondta Magnus, miközben továbbra sem vette le a szemét Alecről –,
sosem fogtok tanulni a hibáitokból.
Alec egyik kezével az ágytakarót markolászta, arca boldogtalan vörösre
váltott.
– Nem úgy nézel ki, mint aki meglepődött, hogy Valentine életben van –
mondta, igyekezvén kerülni Magnus tekintetét.
A férfi széttárta a karját. – Te meglepődtél?
Jace kinyitotta a száját, aztán megint bezárta. Úgy tűnt, nem tud mit kezdeni a
helyzettel. – Szóval nem fogsz nekünk segíteni megtalálni a Végzet Kelyhét?
– Akkor sem segítenék, ha tudnék – felelte Magnus. – Amúgy pedig nem
tudok. Fogalmam sincs, hol lehet, és egyáltalán nem is akarom tudni. Mondtam,
bolond, aki…
Alec az ágyon ülve kihúzta magát. – De a Kehely nélkül nem lehet…
– Többet csinálni belőletek, tudom – mondta Magnus. – Talán nem mindenki
tartja ezt akkora katasztrófának, mint ti – tette hozzá. – Ha választanom kéne a
Klávé és Valentine között, a Klávét választanám. Ők legalább nem esküdtek fel
arra, hogy kiirtják a fajtámat. Viszont a Klávé sem tett semmit, amitől úgy
érezném, örök hűséggel tartozom nekik. Úgyhogy nem, kívánom a végét. Nos,
ha megvolnánk, szeretnék visszamenni a bulimba, mielőtt néhány vendég
megeszi egymást.
Jace ökölbe szorította, aztán ellazította a kezét, és úgy nézett ki, mint aki
valami nagyon csúnyát készül mondani, de Alec a vállára tette a kezét. Clary
nem igazán tudta megállapítani a félhomályban, de mintha elég határozottan
meg is szorította volna.
– Előfordulhat? – kérdezte.
Magnus elmosolyodott. – Megtörtént már.
Jace odasúgott valamit Alecnek, mire az elengedte a vállát, ő pedig Claryhez
sietett.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
– Azt hiszem. Nem érzek semmi különbséget…
Magnus, aki már az ajtóban állt, türelmetlenül csettintett az ujjaival.
– Mozgás, tinik. Az egyetlen, aki bujálkodhat a hálószobában, az nem más,
mint csodás személyem.
– Bujálkodhat? – kérdezte Clary, aki még soha nem hallotta a szót.
– Csodás? – ismételte Jace, aki csak gonoszkodni akart. Magnus horkantása
teljesen úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „húzás innen”.
Elhúztak hát, nyomukban Magnussal, aki megállt, hogy kulcsra zárja maga
után a hálószoba ajtaját. Clarynek az a benyomása támadt, hogy a buliban valami
határozottan megváltozott. Talán csak kissé átalakult látása tette: minden
világosabbnak tűnt, a vonalak kristálytisztán rajzolódtak ki előtte. Egy csapat
zenészre tévedt a tekintete, akik a szoba közepén álló apró színpadon játszottak.
Bő köpenyük arany, bíbor és zöld színekben tündökölt, magas hangjuk hibátlan
volt és éteri.
– Gyűlölöm a tündérbandákat – mormogta Magnus, ahogy a zenészek újabb
kísérteties dalba fogtak. A dallam finom volt, és áttetsző, mint a hegyikristály. –
Soha nem játszanak mást, csak szomorú balladákat.
Jace nevetve pillantott körbe a helyiségben. – Hol van Isabelle? Claryt hirtelen elfogta a bűntudat. Simonról teljesen megfeledkezett.
Megfordult az ismerős csontos vállat és a kusza, sötét hajcsomót keresve.
– Nem látom őket.
– Ott van! – Alec volt az, aki észrevette a húgát, és megkönnyebbülten
odaintette. – Gyere ide! Vigyázz a phoukával!
– Vigyázzon a phoukával? – ismételte Jace, és a zöld köntöst viselő barna
bőrű sovány férfira pillantott, aki elgondolkodva méregette a lányt, miközben az
elsietett mellette.
– Megcsípett, amikor az előbb a közelébe kerültem – magyarázta Alec
feszengve. – Egy igen kínos ponton.
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de ha a te igen kínos pontjaid
érdeklik, a húgodéival aligha foglalkozik.
– Nem feltétlenül van így – jegyezte meg Magnus. – A tündérek nem épp
válogatósak.
Jace megvető fintorral fordult a boszorkánymester felé. – Még itt vagy?
Mielőtt Magnus válaszolhatott volna, Isabelle rózsaszín arccal, alkoholtól
szagosán a fiúk nyakába ugrott.
– Jace! Alec! Hol voltatok? Mindenhol benneteket kereste…
– Hol van Simon? – szakította félbe Clary. Isabelle egy pillanatra habozott. –
Simon patkány – mondta komoran.
– Csinált veled valamit? – Alec jó testvérhez méltóan csupa aggodalom volt. –
Tapizott? Ha bármivel próbálkozott…
– Nem, Alec – mondta ingerülten Isabelle. – Nem úgy Simon patkány.
– Részeg – állapította meg Jace, és undorodva elfordult.
– Nem vagyok az – sértődött meg Isabelle. – Jó, lehet, hogy egy kicsit, de nem
ez a lényeg. A lényeg az, hogy Simon megivott egy olyan kék italt… Mondtam,
hogy ne, de nem hallgatott rám… És patkánnyá változott.
– Patkánnyá? – kérdezte hitedenkedve Clary – Azt akarod mondani…?
– Azt akarom mondani, hogy patkánnyá – mondta Isabelle. – Kicsi. Barna.
Pikkelyes a farka.
– A Klávénak nem fog tetszeni – szólt bizonytalanul Alec. – Elég biztos
vagyok benne, hogy a Törvény tiltja a mondének patkánnyá változtatását.
– Igazság szerint nem Isabelle változtatta patkánnyá – mutatott rá Jace. –
Legrosszabb esetben gondatlansággal lehetne vádolni.
– Kit érdekel a hülye Törvény? – visította Clary, és megragadta Isabelle
csuklóját. – A legjobb barátom patkány lett!
– Jaj! – Isabelle megpróbálta elhúzni a csuklóját. – Engedj el!
– Csak ha elmondod, hol van. – Clary soha életében nem szeretett volna úgy
pofon vágni senkit, mint most Isabelle-t. – Nem hiszem el, hogy képes voltál csak úgy otthagyni… Nyilván halálra van rémülve.
– Ha még nem taposta agyon valaki – jegyezte meg Jace, amivel nem segített.
– Nem én hagytam ott. Beszaladt a bárpult alá – tiltakozott Isabelle. – Hagyjál
már! Benyomod a karkötőmet.
– Hülye liba! – kiáltotta Clary, és erőteljes mozdulattal a meglepett Isabelle-
hez vágta a saját kezét. Meg sem várta a reakciót, máris futva indult a bárpult
felé. Térdre zuhant, és belesett a sötétségbe odalent. A penészes szagú odúban
mintha egy apró, gyöngyszerű szempárt pillantott volna meg. .
– Simon? – kérdezte elcsukló hangon. – Te vagy az?
Simon patkány remegő bajusszal, óvatosan lépett egyet előre. Clary látta
koponyájához simuló apró fülének kerek körvonalait és az orra hegyét. El kellett
fojtania az undorát – soha nem szerette a patkányokat szögletes, sárgás,
harapásra kész fogaikkal. Azt kívánta, Simon bárcsak inkább hörcsöggé
változott volna.
– Én vagyok az, Clary – mondta halkan. – Jól vagy?
Közben Jace meg a többiek is megérkeztek mögé; Isabelle inkább tűnt
mérgesnek, mint szomorúnak.
– Az alatt van? – kérdezte kíváncsian Jace.
Clary, aki még mindig négykézláb állt, bólintott.
– Sss! Megijeszted. – Ujját óvatosan bedugta a bárpult alá, és begörbítette. –
Gyere elő, Simon. Magnus visszacsinálja a varázslatot. Minden rendben lesz.
Halk nyüszítést hallott, és a patkány kidugta rózsaszín orrát a pult alól. Clary
megkönnyebbült sóhajjal kapta föl a kis állatot.
– Simon! Megértetted, amit mondtam!
A patkány összekuporodott a lány tenyerének ölelésében, és kétségbeesetten
nyüszített. Clary a mellkasához szorította.
– Ó, szegény kis drágám – duruzsolta, majdnem mintha Simon valóban állat
lett volna. – Szegény Simon, nem lesz baj, megígérem…
– Én nem sajnálnám a helyedben – jegyezte meg Jace. – Szerintem még sosem
járt ilyen közel a didkóidhoz.
– Ó, fogd már be! – Clary mérgesen meredt Jace-re, de közben ugyanolyan
hevesen szorongatta a patkányt. Az állat bajsza remegett, de hogy a dühtől, az
izgatottságtól vagy egyszerűen a rémülettől, azt a lány nem tudta megállapítani.
– Gyerünk Magnushoz – mondta élesen. – Vissza kell változtatnunk.
– Ne kapkodjuk el! – Jace, a gazember szabályosan vigyorgott. Simon felé
nyúlt, mintha csak meg akarná simogatni. – Olyan aranyos így. Nézd a rózsaszín
orrocskáját!
Simon hosszú, sárga fogaival Jace-re vicsorgott, és a fiú felé kapott. Jace
visszahúzta kinyújtott kezét. – Izzy, kerítsd elő a mi csodás házigazdánkat.
– Miért pont én? – Isabelle ingerültnek tűnt.
– Mert a te hibádból változott a mundi patkánnyá, szerencsétlen – közölte
Jace, és Clarynek egyszerre feltűnt, hogy a két fiú milyen ritkán mondja ki
Simon nevét. – És nem hagyhatjuk itt.
– Teljes lelki nyugalommal itt hagynád, ha nem lenne a csaj. – Isabelle-nek
sikerült egyetlen szótagba annyi mérget sűrítenie, hogy az egy elefánttal is
végzett volna. Ahogy elvonult, szoknyája táncot járt a dereka körül.
– El nem tudom képzelni, miért hagyta, hogy megidd azt a kék italt – mondta
Clary Simon-patkánynak. – Most láthatod, mi lett a vége, hogy ilyen sekélyes
voltál.
Simon mérgesen nyüszögött fel. Clary kuncogást hallott, és amikor felnézett,
Magnust látta, amint fölé hajol. Isabelle haragos tekintettel állt mögötte.
– Rattus norvegicus – állapította meg Magnus, miután Simonra pillantott. –
Közönséges patkány. Semmi egzotikus.
– Nem érdekel, milyen patkány – mondta Clary. – Azt akarom, hogy
változzon vissza.
Magnus elgondolkodva vakarta meg a fejét, mire csillámpor szállt fel róla a
levegőbe. – Semmi értelme.
– Ugyanezt mondtam én is – bólintott elégedetten Jace.
– SEMMI ÉRTELME? – kiabálta Clary olyan hangosan, hogy Simon a
hüvelykujja alá rejtette a fejét. – HOGY MONDHATSZ ILYET, HOGY SEMMI
ÉRTELME?
– Pár órán belül magától is visszaváltozik – közölte Magnus. – A koktélok
hatása ideiglenes. Semmi értelme bezavarni egy átalakító varázslattal, csak
fölösleges traumát okozna neki. A túl sok varázslat nem tesz jót a mondéneknek,
nincsen hozzászokva a szervezetük.
– Kétlem, hogy ahhoz hozzá lenne szokva a szervezete, hogy patkány –
jegyezte meg Clary. – Boszorkánymester vagy, nem tudod egyszerűen
visszafordítani a varázslatot?
Magnus elgondolkodott. – Nem – mondta végül.
– Úgy érted, nem vagy hajlandó?
– Ingyen nem, drágám, és nincs annyi pénzed, hogy megfizess.
– De mégsem vihetek haza egy patkányt a metrón – érvelt Clary. – Elejtem,
vagy egy rendőr elkap, amiért kártevőket hurcolok egy tömegközlekedési
eszközön. – Simon vinnyogva jelezte, hogy nem tetszik neki a kifejezés. – Nem
mintha te kártevő lennél persze.
Egy lányhoz, aki eddig az ajtónál kiabált, most még hatan-heten csatlakoztak.
A buli alapzsivaját és a zene duruzsolását kezdte elnyomni a dühös kiáltások zaja. Magnus a szemét forgatta.
– Bocsássatok meg! – mondta, és belehátrált a tömegbe, ami azonnal összezárt
körülötte.
Isabelle zavartan toporgott a szandáljában, és megeresztett egy mély sóhajt. –
Ennyit az ő segítségéről.
– Az van – mondta Alec –, hogy simán beteheted a patkányt a hátizsákodba.
Clary szigorú pillantást vetett a fiúra, de semmi kivetnivalót nem találhatott az
ötletben. Végtére is nem volt zsebe, ahová begyömöszölhette volna. Isabelle
ruhája eleve túl szűk volt bármiféle zsebhez; Clary már azon is csodálkozott,
hogy egyáltalán Isabelle belefért.
Lerázta hát magáról a hátizsákot, és az összehajtogatott pulóvere meg a
rajzfüzete között talált benne egy zugot, ahová elrejthette a patkányt.
Az állat, aki egykor Simon volt, összekuporodott a pénztárcáján, és bánatosan
nézett fel.
– Sajnálom – mondta szomorúan Clary.
– Ne sajnáld! – szólt rá Jace. – Képtelen vagyok felfogni, miért ragaszkodnak
hozzá a mondik, hogy felelősséget vállaljanak olyan dolgokért, amik egyáltalán
nem az ő hibájukból történtek. Nem te borítottad le azt a koktélt a hülye torkán.
– Ha én nem lennék, egyáltalán nem is jött volna ide – felelte Clary vékony
hangon.
– Ne áltasd magad. Isabelle miatt jött.
Clary dühösen rántotta be a hátizsák száját.
– Tűnjünk el innen! Elegem van ebből a helyből.
Az ajtónál kiabáló csapatról kiderült, hogy egytől egyig vámpírok; könnyen
fel lehetett őket ismerni sápadt bőrükről és halottfekete hajukról.
Biztosan festik, gondolta Clary. Kizárt dolognak tűnt, hogy mindegyiknek
magától ilyen színű a haja, ráadásul némelyiknek szőke volt a szemöldöke.
Hangosan panaszkodtak tönkretett motorjaik miatt, meg azért, mert néhány
társuk eltűnt, és fogalmuk sem volt róla, hol lehetnek.
– Nyilván részegek, és elájultak valahol – mondta Magnus, miközben unottan
lengette előttük hosszú, fehér ujjait. – Tudjátok jól, hogy hajlamosak vagytok
denevérré meg egy rakás porrá változni, ha a kelleténél több Bloody Maryt
borítottatok le.
– Igazi vérrel keverik a vodkájukat – súgta Jace Clary fülébe.
A lány összerázkódott a fiú lélegzetének érintésétől. – Igen, magamtól is
leesett, köszönöm.
– Nem piszkálhatunk meg minden porcicát a lakásban, hátha valamelyikről
reggel kiderül, hogy Gregor az – mondta egy duzzogó szájú, festett szemöldökű
lány.
– Gregornak nem lesz semmi baja. Ritkán söprök – nyugtatta meg Magnus. –
Reggel boldogan visszaküldők a szállodába mindenkit, aki hátramaradt.
Természetesen egy lefüggönyözött ablakú kocsiban.
– De mi lesz a motorjainkkal? – kérdezte egy vékony fiú, akinek rosszul
festett haja tövénél kilátszott a szőkesége. Bal fülcimpájáról karót formázó
fülbevaló lógott. – Órákig fog tartani, mire helyrepofozzuk őket.
– Napkeltéig van idő – közölte Magnus. Nyilvánvaló volt, hogy kezd kijönni a
sodrából. – Azt javasolnám, hogy lássatok neki. – Felemelte a hangját. – Oké,
ennyi volt! A bulinak vége. Mindenki kifelé! – Széles karmozdulatokkal jelezte,
hogy komolyan gondolja, amit mond.
A zenekar egyetlen zajos akkorddal befejezte a játékot. A vendégek soraiból
hangos panaszszavak hallatszottak, de mindenki engedelmesen elindult az ajtó
felé. Senki sem állt meg, hogy köszönetet mondjon Magnusnak a buliért.
– Gyerünk! – Jace a kijárat felé taszította Claryt. A tömeg sűrű volt, és a lány
maga előtt tartotta a hátizsákját, óvón fonva köré a karját. Valaki keményen
nekiütközött a vallanak, mire a lány felkiáltott, aztán oldalt lépett, így távolabb
került Jace-től. Egy kéz simította végig a hátizsákot. Clary felnézett, és a karós
fülbevalót viselő vámpírt pillantotta meg, amint szélesen vigyorgott rá.
– Hé, Csinoska! – szólította meg a vámpír. – Mi van a zsákodban?
– Szenteltvíz – vágta rá Jace, amint ismét felbukkant a lány mellett, akár ha
dzsinnként idézték volna meg. Gunyoros szőke dzsinnként, meglehetősen rossz
modorral.
– Óóó, egy Árnyvadász – mondta a vámpír. – Ijesztő. – Egy kacsintással
megint beleolvadt a tömegbe.
– A vámpírok olyan primadonnák – sóhajtott Magnus az ajtóból. – Nem is
tudom, miért rendezem ezeket a bulikat.
– A macskád miatt – emlékeztette Clary.
Magnusnak felcsillant a szeme. – Igaz. Miau Ce-tung megérdemli, hogy
kitegyek magamért. – A lányra pillantott és a mögötte szorosan összezáró
Árnyvadászokra. – Mentek?
Jace bólintott. – Nem akarunk visszaélni a vendégszereteteddel.
– Miféle vendégszeretetemmel? – kérdezte Magnus. – Mondanám, hogy öröm
volt találkozni veletek, de nem volt az. Nem mintha nem lennétek viszonylag
rokonszenvesek. Ami pedig téged illet… – Megeresztett egy kedélyes kacsintást
Alec felé. – Felhívsz?
Alec megmerevedett, dadogni kezdett valamit, és valószínűleg reggelig ott állt
volna egy helyben, ha Jace nem ragadja meg a könyökét, és a sarkukban
Isabelle-lel nem vonszolja az ajtó felé. Clary éppen követte volna őket, amikor
finom érintést érzett a karján. Magnus volt az. – Van számodra egy üzenetem – mondta. – Édesanyádtól.
Clary annyira meglepődött, hogy majdnem eldobta a hátizsákot. –
Édesanyámtól? Úgy érted, megkért, hogy mondj el nekem valamit?
– Nem egészen – felelte Magnus. Macskaszerű szeme, amelyben a függőleges
pupillák olyanok voltak, mint rések egy arany és zöld falon, most az egyszer
komoly volt. – De ismertem őt úgy, ahogyan te nem. Amit tett, azt azért tette,
hogy távol tartson téged egy világtól, amit gyűlölt. Gyűlölte az egész létezését, a
menekülést, a bujkálást. A hazugságokkal, ahogyan te nevezted őket, az volt a
célja, hogy biztonságban tudjon téged. Ha az életed kockáztatod, értelmetlenné
teszed az áldozatot, amit érted hozott. Ezt nem akarná.
– Nem akarná, hogy megmentsem?
– Nem, ha ez azt jelentené, hogy veszélybe sodrod magad.
– De én vagyok az egyetlen, akit érdekel, hogy mi történik vele.
– Nem – mondta Magnus. – Nem te vagy az egyetlen.
Clary pislogni kezdett. – Nem értem. Van… Magnus, ha tudsz valamit…
A férfi könyörtelen precizitással szakította félbe.
– És még valami. – Szeme az ajtó felé villant, ahol Jace, Alec és Isabelle
eltűnt. – Tartsd észben, hogy amikor édesanyád elmenekült az Árnyvilágból,
nem a szörnyetegek elől kellett elrejtőznie. Nem a boszorkánymesterek, a
farkasemberek, a Tündérek Népe, de még csak nem is a démonok elől. Hanem
előlük. Az Árnyvadászok elől.
A többiek a ház előtt vártak rá. Jace zsebre vágott kézzel a lépcső korlátjának
támaszkodott, és a vámpírokat figyelte, ahogyan átkozódva köröztek
használhatatlan motorjaik körül. Halvány mosoly ült ki az arcára. Alec és
Isabelle valamivel távolabb álltak. Isabelle a szemét törölgette, amitől Claryt
megmagyarázhatatlan ingerültség fogta el – hiszen az Árnyvadász lány alig
ismerte Simont. Ez nem az ő katasztrófája volt. Egyedül Clarynek lehetett joga
hozzá, hogy szomorkodjon, Isabelle-nek semmi.
Ahogy meglátta Claryt, Jace ellépett a korlát mellől. Felvette vele a lépést, de
nem szólalt meg. Isabelle és Alec előresiettek, úgy tűnt, mintha közben
vitatkoznának egymással. Clary felgyorsította a lépteit, és a nyakát nyújtóztatta,
hogy jobban hallja őket.
– Nem a te hibád – mondta Alec. Törődöttnek tűnt a hangja, mintha nem most
először folytatná le ugyanezt a beszélgetést a húgával. Clary kíváncsi lett volna
rá, hány fiút változtatott véletlenül patkánnyá Isabelle. – Mindenesetre
leszűrhetnéd belőle a tanulságot, hogy ne járj annyi Alvilági buliba – tette hozzá
Alec. – Több baj származik belőlük, mintsem hogy megérje.
Isabelle hangosan szipogott. – Ha bármi történt volna vele… Nem is tudom, mit csináltam volna.
– Valószínűleg semmi olyasmit, amit ne csináltál volna korábban is – mondta
unottan Alec. – Nem is ismerted valami jól.
– Az nem jelenti azt, hogy nem…
– Micsodát? Hogy nem voltál szerelmes belé? – gúnyolódott Alec, és
megemelte a hangját. – Ismerned kell valakit ahhoz, hogy szerelmes lehess belé.
– De ez nem ilyen egyszerű. – Isabelle egészen szomorúnak tűnt. – Egyáltalán
nem szórakoztál jól a bulin, Alec?
– Nem.
– Azt hittem, tetszeni fog Magnus. Aranyos, ugye?
– Aranyos? – Alec úgy nézett a húgára, mintha elment volna az esze. – A
kiscicák aranyosak. A boszorkánymesterek… – Habozott. – Hát ők nem azok –
fejezte be nem épp fantáziadúsan.
– Gondoltam, esetleg megtaláljátok egymással a hangot. – Ahogy testvére felé
fordult, Isabelle szemében csillogtak a könnyek. – Hogy összebarátkoztok.
– Már vannak barátaim – mondta Alec, és mintha tenni sem tudott volna
ellene, Jace-re pillantott a válla fölött.
Jace azonban lehajtott fejjel, gondolataiba merülve battyogott mögöttük, és
észre sem vette.
Clary egyszerre késztetést érzett, hogy kinyissa a zsákot, és belepillantson.
Felvonta a szemöldökét. A zsák már nyitva volt. Visszagondolt a buli végére.
Felvette a zsákot, behúzta a cipzárt. Egészen biztosan emlékezett rá. Ugráló
szívvel rántotta szélesre a zsák száját.
Eszébe jutott, milyen volt, amikor ellopták a pénztárcáját a metrón. Kinyitotta
a hátizsákját, nem látta benne, mire a szája azonnal kiszáradt az ijedtségtől.
Elejtettem? Elveszítettem? Még emlékezett, milyen volt, amikor rájött: nincs
meg. Most éppen ugyanazt érezte, csak ez ezerszer rosszabb volt. Csontszáraz
szájjal turkált a zsák belsejében, félretolva a ruhákat és a rajzfüzetét; körmei alá
vastagon ragadt a por. Semmi.
Megállt. Jace is megtorpant, éppen az orra előtt, és türelmetlenkedni kezdett.
Alec és Isabelle már vagy egy saroknyival előttük jártak.
– Mi van? – kérdezte Jace, és Clary biztos volt benne, hogy valami gunyoros
megjegyzésre készül. Aztán viszont megláthatta a lány arckifejezését, és inkább
visszafogta magát. – Clary?
– Eltűnt – suttogta a lány. – Simon. A hátizsákomban volt…
– Kimászott?
Értelmetlen kérdés volt, amire a kimerült és halálra rémült Clary nem épp
higgadtan válaszolt.
– Hát persze, hogy nem mászott ki! – visította. – Szerinted azt akarja, hogy átmenjen rajta egy autó vagy megölje egy macska…?
– Clary…
– Fogd be! – kiabálta Clary, és felé csapott a hátizsákjával. – Te mondtad,
hogy nem érdemes visszaváltoztatni…
Jace ügyesen elkapta a felé lendülő zsákot, kivette a lány kezéből, és
megvizsgálta.
– Elszakadt a cipzár – állapította meg. – Méghozzá kívülről. Valaki úgy tépte
ki a helyéről.
Clarytől csak suttogásra futotta, ahogy bambán rázta a fejét.
– Én nem…
– Tudom. – Jace hangja egészen gyengéd volt. Tenyerét tölcsérként emelte a
szája elé. – Alec! Isabelle! Menjetek csak tovább! Majd utolérünk benneteket.
A két alak már elég messze járt, de most megtorpantak; Alec habozott, húga
azonban elkapta a karját, és határozott mozdulattal a metró lejárata felé
taszította. Clary nyomást érzett a hátán. Jace tenyere volt az, ami finoman
megfordította. Hagyta, hadd vezesse a fiú, miközben ő a járda köveiben
botladozott, amíg vissza nem értek Magnus házának bejáratához. A szűk
lépcsőházat az állott alkohol bűze és az a különös, édeskés szag töltötte be, amit
Clary az Alvilágiakkal kapcsolt össze. Jace elvette a kezét a lány hátáról, és
megnyomta a csengőt Magnus neve fölött.
– Jace – szólt Clary.
A fiú lenézett rá. – Mi az?
Clary kereste a szavakat. – Szerinted jól van?
– Simon? – Jace habozott, mire a lánynak Isabelle szavai jutottak az eszébe:
Ne kérdezz tőle semmit, hacsak nem vagy benne biztos, hogy el tudod viselni a
választ.
A fiú ezúttal nem mondott semmit, inkább még egyszer, erősebben
megnyomta a csengőt.
Erre már Magnus hangja harsant a kaputelefonból, hogy dübörögve töltse be a
lépcsőházat:
– KI MERI MEGZAVARNI A NYUGALMAMAT?
Jace már-már idegesnek tűnt.
– Jace Wayland. Emlékszel? Én jöttem a Klávéból.
– Ó, igen. – Magnus mintha felvillanyozódott volna. – Te vagy a kékszemű?
– Alecre gondol – segített be Clary.
– Nem. Az én szememet általában aranyszínűnek mondják – közölte Jace a
kaputelefonnal. – És világítónak.
– Ó, hogy az a másik vagy. – Magnus hangja egészen csalódottnak hatott. Ha
Clary nem lett volna olyan feldúlt, elmosolyodik. – Gondolom, az lesz a legjobb, ha feljössz.
A boszorkánymester sárkányokkal díszített selyemkimonóban és arany
turbánban nyitott ajtót, arcán alig titkolt ingerültséggel.
– Aludtam – mondta gőgösen.
Jace úgy nézett ki, mint aki mindjárt tesz egy epés megjegyzést, valószínűleg
a turbánnal kapcsolatban, úgyhogy Clary gyorsan közbevágott.
– Ne haragudj, amiért zavarunk…
Valami kicsi és fehér kukucskált elé a boszorkánymester bokái közül. Kusza
szürke csíkjai voltak és bóbitás rózsaszín fülei, amitől jobban hasonlított egy
nagy egérre, mint egy kismacskára.
– Miau Ce-tung? – tippelt Clary.
Magnus bólintott. – Hazatért.
Jace megvetéssel méregette az apró cirmos állatot.
– Ez nem is macska – jegyezte meg. – Akkora, mint egy hörcsög.
– Vagyok elég rendes hozzád, hogy úgy tegyek, mintha ezt nem hallottam
volna meg – szólt Magnus, és a lábával tessékelte maga mögé Miau Ce-tungot. –
Szóval pontosan miért is jöttetek ide?
Clary felé nyújtotta a szakadt hátizsákot.
– Simon miatt. Eltűnt.
– Á – mondta finoman Magnus. – Pontosan mije tűnt el?
– Ő tűnt el – közölte Jace. – Nincs meg, nyoma veszett, távollétével tüntet,
felszívódott.
– Talán megszökött, és elbújt valami alatt – vetette föl Magnus. – Nem lehet
könnyű megszokni, ha az ember patkány lesz, főleg ha valaki eleve ilyen
félnótás.
– Simon nem félnótás – tiltakozott dühösen Clary.
– Igaz – helyeselt Jace. – Csak félnótásnak tűnik. Igazából egészen átlagos az
intelligenciája. – Hangja könnyed volt, válla azonban görcsösen feszült, ahogy
Magnushoz fordult. – Amikor elindultunk, az egyik vendéged hozzáért Claryhez.
Szerintem ő szakíthatta ki a zsákot, és ő vitte el a patkányt. Mármint Simont.
Magnus érdeklődve figyelte a fiút. – És?
– És ki kell derítenem, ki volt az – mondta Jace határozottan. – Feltételezem,
hogy te tudod. Elvégre te vagy Brooklyn Fő Boszorkánymestere. Kétlem, hogy
túl sok olyasmi történne a lakásodban, amiről nem tudsz.
Magnus egyik csillogó körmét vizsgálgatta.
– Nem tévedsz.
– Légy szíves, áruld el nekünk! – mondta Clary. Jace keze szorosabbra zárult a
csuklóján. Tudta, hogy a fiú azt szerette volna, ha csöndben marad, de nem tudta
türtőztetni magát. – Kérlek! Magnus egy sóhajtással leengedte a kezét.
– Hát jó. Láttam az egyik motoros vámpírsrácot egy barna patkánnyal a
kezében. Gondoltam, közülük való. Néha az Éjszaka Gyermekei patkánnyá vagy
denevérré változnak, ha sokat isznak.
Clary keze remegett.
– De most azt hiszed, hogy mégis inkább Simon lehetett?
– Csak tipp, de valószínűnek tűnik. .
– Van még valami. – Jace higgadtan beszélt, de már pattanásig feszültek az
idegei, éppen mint azelőtt, hogy megtalálták volna az Elhagyatottat a lakásban. –
Hol van a búvóhelyük?
– A micsodájuk?
– A vámpírok búvóhelye. Odamentek, nem?
– Azt hiszem. – Magnus úgy festett, mint aki legszívesebben valahol máshol
lenne.
– El kell árulnod, hol van.
Magnus megrázta turbános fejét.
– Nem fogok összekülönbözni az Éjszaka Gyermekeivel egy mondén
kedvéért, akit még csak nem is ismerek.
– Várj – vágott közbe Clary. – Mit akarnának kezdeni Simonnal? Azt hittem,
nem szabad kárt tenniük az emberekben…
– Hogy én mit gondolok? – Magnus hangja nem volt ellenséges. – Azt hitték,
közönséges patkány, és azt gondolták, jó szórakozás lesz megölni egy
Árnyvadász házikedvencét. Nincsenek oda értetek, akármi is áll a fegyverszüneti
szerződésben, és a Szövetségnek semmiféle álláspontja nincsen az állatok
megöléséről.
– Megfogják ölni? – kérdezte elkerekedett szemekkel Clary.
– Nem feltétlenül – felelte sietősen Magnus. – Talán ők is azt hiszik, hogy
közülük való.
– És akkor mi fog történni vele?
– Hát, amikor visszaváltozik emberré, így is meg fogják ölni. Viszont addig
még van néhány órátok.
– Akkor segítened kell nekünk – mondta Clary a boszorkánymesternek. –
Különben Simon meg fog halni.
Magnus együttérzéssel mérte végig tetőtől talpig a lányt.
– Mind meghalnak, drágaságom – mondta. – Kénytelen leszel hozzászokni.
Bezárta volna az ajtót, Jace azonban előrelépett, és berakta a lábát a résbe.
Magnus felsóhajtott. – Megint mi van?
– Még nem mondtad el nekünk, hol van a búvóhely.
– És nem is fogom. Hallhattad… Clary Jace elé lépett, és a boszorkánymester szavába vágott.
– Beletúrtál az agyamba – mondta. – Elvetted az emlékeimet. Ezt az egy
dolgot nem tudnád megtenni a kedvemért?
Magnus résnyire húzta össze macskaszemét. Valahonnan a távolból Miau Ce-
tung nyávogása hallatszott. A boszorkánymester lassan lehajtotta a fejét, és
egyetlenegyszer, nem túl finoman, nekiütötte a falnak.
– A régi Dumont hotelban – mondta. – A belvárosban.
– Az tudom, hol van – derült fel Jace arca.
– Azonnal oda kell mennünk. Van itt Portál? – akarta tudni Clary.
– Nincs. – Magnus határozottan bosszúsnak tűnt. – A Portálokat elég nehéz
megépíteni, és nem kis veszélyt jelentenek a tulajdonosaikra. Ocsmány dolgok
tudnak átjönni rajtuk, ha nem vigyáz az ember. New Yorkban összesen kettőről
tudok. Az egyik Dorotheánál van, a másik meg Renwicknél, de egyik sincs
olyan közel, hogy érdemes lenne odarohanni, még akkor sem, ha biztosak
lennétek benne, hogy a tulajdonosaik engednék használni őket, ráadásul
valószínűleg úgysem engednék. Világos? Most már menjetek! – Magnus
célzatosan meredt Jace lábára, ami még mindig az ajtónyílásban volt. A fiú nem
moccant.
– Még valami – mondta. – Van valahol a környéken szent hely?
– Jó ötlet. Ha egyedül akarsz bemenni egy vámpírbarlangba, tényleg célszerű
imádkozni előtte.
– Fegyverekre van szükségünk – közölte Jace nyersen. – Többre, mint
amennyi most nálunk van.
Magnus a belváros irányába mutatott.
– Van egy katolikus templom arra, a Diamond Streeten. Megteszi? Jace
bólintott, és hátralépett. – Az…
Az ajtó becsapódott az orruk előtt. Clary, aki úgy fújtatott, mintha futott volna,
addig bámulta, amíg Jace karon nem fogta, és le nem terelte a lépcsőn, ki az
éjszakába.