Végzet ereklyéi - Csontváros

Biztonságban

A farkasok a földhöz lapulva vicsorogtak, a döbbent vámpírok pedig hátrálni
kezdtek. Egyedül Raphael vetette meg a lábát ott, ahol volt. Még mindig sérült
karját szorongatta, inge lucskos volt a vértől és a mocsoktól.
– Los Niños de la Luna – sziszegte. Még Clary is, aki szinte egyáltalán nem
tudott spanyolul, értette, amit mondott. A Hold Gyermekei. Vérfarkasok.
– Azt hittem, gyűlölik egymást – súgta oda Jace-nek. – A vámpírok és a
vérfarkasok.
– Gyűlölik is. Soha nem mennek egymás rejtekhelyére. Soha. A Szövetség
tiltja. – Szinte sértődöttnek tűnt. – Valami történhetett. Ez rossz. Nagyon rossz.
– Hogyan lehet még rosszabb, mint az előbb?
– Merthogy – felelte a fiú –, mindjárt egy csatatér kellős közepén leszünk.
– HOGY MERTEK BETÖRNI A HÁZUNKBA? – ordította Raphael. Egészen
elvörösödött, ahogy arcát elöntötte a vér.
A farkasok legnagyobbika, egy foltos, szürke szörnyeteg cápaszerű fogakkal,
lihegő, kutyára emlékeztető hörgést hallatott. Ahogy megindult előre, két lépés
között egyetlen szemvillanás alatt átváltozott, mint egy magasba szökő, fodrot
vető hullám. Most már magas, izmos férfi volt, kötélforma gubancokban
aláhulló hosszú hajjal. Farmert viselt, meg vastag bőrdzsekit, de szikár, gyűrött
arcában továbbra is volt valami farkasszerű.
– Nem azért jöttünk, hogy a véreteket ontsuk – mondta. – A lányért jöttünk.
Raphaelnek sikerült egyszerre dühösnek és meglepettnek látszania.
– Az emberlányért. – A vérfarkas előrelendítette merev karját, és Claryre
mutatott.
A lány túlságosan megijedt ahhoz, hogy mozdulni tudjon. Simon, aki eddig
ficánkolt a szorításában, most mozdulatlanná dermedt. Mögötte Jace mormogott
valamit, ami határozottan istenkáromlásnak tűnt.
– Nem mondtad, hogy ismersz vérfarkasokat. – Clary hallotta, ahogy a fiú
amúgy rezzenéstelen hangja árnyalatnyit veszít a magabiztosságából: Jace éppen
úgy meglepődött, mint ő maga.
– Nem ismerek – mondta.
– Ez rossz – csóválta a fejét Jace.
– Már említetted.
– Érdemesnek tűnt megismételni.
– Hát nem volt az. – Clary egészen közel húzódott a fiúhoz. – Jace! Mindenki engem néz.
Minden egyes arc felé fordult; a legtöbb értetlenül. Raphael szeme
összeszűkült. Lassan visszafordult a vérfarkas felé.
– Nem kapjátok meg – mondta. – A mi területünkön van, ebből következik,
hogy a miénk.
A vérfarkas felnevetett.
– Annyira örülök, hogy ezt mondtad – szólt, és előrevetette magát. Röptében
teste hullámzani kezdett, és egyetlen pillanattal később megint farkas volt,
felborzolódott szőrrel, tátongó, tépésre kész állkapcsokkal. A mellkasa közepén
vágódott neki Raphaelnek, és máris egyetlen vonagló, vicsorgó csomóban
fonódtak össze. A vámpírok válaszul dühödt kiáltások közepette estek neki a
vérfarkasoknak, akik megingás nélkül fogadták őket a bálterem közepén.
Clary soha nem hallott ehhez fogható hangot. Ha Bosch poklot ábrázoló
képeihez hang is tartozott volna, az lett volna talán ilyen.
Jace füttyentett. – Hát, Raphaelnek nincs valami fényes éjszakája.
– És akkor mi van? – Clary nem érezte úgy, hogy sajnálnia kéne a vámpírt. –
Most mit fogunk csinálni?
A fiú körülnézett. A lüktető tömegben vonagló testek az egyik sarokba
szorították be őket. Bár egyelőre nem törődött velük senki, nyilvánvaló volt,
hogy ez nem maradhat sokáig így. Mielőtt Clary meg is fogalmazhatta volna ezt
a gondolatot, Simon hirtelen kiszabadította magát a szorításából, és a földre
ugrott.
– Simon! – kiáltotta Clary, ahogy a patkánnyá változott fiú a penészes
bársonyfüggöny felé rohant. – Simon,
Jace csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Mi a fenét…? – A lány karja után
nyúlt, és visszarántotta. – Clary, hagyd azt a patkányt! Menekül. A patkányok
már csak ilyenek.
A lány dühödt pillantással válaszolt.
– Ő nem patkány. Ő Simon. És megharapta Raphaelt, hogy megvédjen téged,
te hálátlan kretén. – Kiszabadította a karját, és Simon után rohant, aki a függöny
vetette fodrok között kuporgott, és izgatottan cincogott, miközben a bársonyt
kaparászta. Clary némi fáziskéséssel ráébredt, mit is akar mondani neki, és
félrerántotta a függönyt. Nyálkás volt a penésztől, de mögötte…
– Egy ajtó – sóhajtotta Clary. – Zseni vagy, te patkány.
Simon szerényen nyüszögött, ahogy a lány felkapta. Időközben Jace is ott
termett mellettük.
– Ajtó, mi? És ki is lehet nyitni?
Clary a kilincs után nyúlt, majd csalódottan fordult a fiú felé.
– Zárva. Vagy beszorult.
Jace nekivetette magát az ajtónak. Az meg sem moccant, mire a fiú
elkáromkodta magát. – A vállam már sosem lesz a régi. Elvárom tőled, hogy
addig ápolj, amíg fel nem gyógyulok.
– Csak törd be az ajtót, jó?
Jace elkerekedett szemekkel nézett el mellette. – Clary…
A lány megfordult. Egy farkas vált ki a tömegből, és vágtatott feléje, keskeny
fejéhez lapuló füllel. Hatalmas volt, szürkésfekete, felborzolt szőrrel, hosszú,
kilógó, vörös nyelvvel. Clary felsikított, Jace pedig továbbra is káromkodva
megint az ajtónak vetette magát. A lány az övéhez nyúlt, megragadta a tőrt, és
elhajította.
Soha azelőtt nem dobott el tőrt, még csak nem is gondolt rá, hogy ilyesmit
csinálhatna valaha. A legközelebbi kapcsolata a fegyverekkel egészen eddig a
hétig az volt, hogy lerajzolta őket, így hát gyaníthatóan ő maga lepődött meg a
legjobban, amikor a penge reszketve bár, de nyílegyenesen átszelte a levegőt, és
a vérfarkas oldalába mélyedt.
Az állat felnyögött, lelassított, de máris három társa követte. Az egyik
megtorpant a sebesült farkas mellett, a másik kettő azonban továbbrohant. Clary
megint sikított, Jace pedig harmadszor is próbálkozott. Reccsent a zár, és az ajtó
végre rozsdás csikorgással engedett.
– Harmadszorra csak sikerült – lihegte a fiú a vállát szorongatva. Bevetette
magát a törött ajtó mögött tátongó sötétségbe, aztán megfordult, és türelmetlenül
nyújtotta a kezét. – Clary, gyere már!
A lány visszatartott lélegzettel Jace után rohant, és bevágta maga mögött az
ajtót; egyetlen pillanattal később két nehéz test ütközött neki. Clary a retesz után
tapogatózott, de az már nem volt sehol – akkor tört le, amikor Jace beszakította
az ajtót.
– Bukj le! – szólt rá a fiú, és Clary engedelmeskedett. Az irón meglendült a
feje fölött, és sötét csíkokat húzott az ajtó rothadó deszkáiba. Clary a nyakát
nyújtogatva figyelte, milyen mintát formáznak a vonalak: egy sarlóra
emlékeztető ívet, három párhuzamos vonalat, egy csillagot sugarakkal:
visszatartani az üldözőket.
– Elvesztettem a tőrödet – vallotta be Clary. – Ne haragudj!
– Előfordul. – Jace zsebre vágta az irónt. A lány hallotta a tompa
puffanásokat, ahogy a farkasok újra meg újra nekirontottak az ajtónak. – A rúna
feltartja őket, de nem sokáig. Sietnünk kell.
Clary felnézett. Egy nyirkos folyosón álltak, ahonnan lépcső vezetett felfelé, a
sötétbe. A fokok fából készültek, a korlátokat vékony rétegben lepte be a por.
Simon kidugta az orrát a lány felsőjének zsebéből, fekete gombszeme csillogott
a gyenge fényben.
– Jól van – bólintott Jace felé Clary. – Menj előre!
A fiú úgy festett, mint aki legszívesebben elvigyorodna, csak nincs hozzá
ereje.
– Tudod, mennyire szeretek első lenni. Viszont csak lassan – tette hozzá. –
Nem vagyok benne biztos, hogy a lépcső elbírja a súlyunkat.
Erre Clary sem mert volna éppen megesküdni. Miközben felfelé tartottak, a
lépcsőfokok úgy nyöszörögtek, mint egy derékfájásra panaszkodó vénasszony.
Hogy ne veszítse el az egyensúlyát, Clary megragadta a korlátot, mire kitört
belőle egy darab, és a kezében maradt. Halk sikolyára Jace kimerült kuncogása
volt a válasz. A fiú megfogta a kezét.
– Gyere, kapaszkodj belém!
Simon olyasféle hangot hallatott, amit egy patkánytól akár fortyogásnak is
gondolhatott az ember. Jace mintha meg sem hallotta volna. Olyan gyorsan
botorkáltak felfelé, ahogy csak mertek. A lépcső magas spirálban emelkedett az
épület teteje felé. Egyik lépcsőfordulót hagyták el a másik után, de ajtót nem
találtak. Négyemeletnyit haladtak felfelé, amikor elfojtott robbanás rázta meg a
lépcsőházat, és porfelhő emelkedett lassan feléjük.
– Átjutottak az ajtón – mondta komoran Jace. – A fenébe! Azt hittem, tovább
fog tartani.
– Most akkor fussunk? – kérdezte Clary.
– Most akkor fussunk – felelte a fiú, és már viharzottak is tovább a lépcsőn,
amely egyre hangosabban csikorgott a lábuk alatt, miközben akár géppuskatűz,
pattogtak belőle ki a szegek. Most már az ötödik lépcsőfordulóban jártak – Clary
hallotta a farkasok mancsainak puha huppogását odakintről, bár lehet, hogy csak
a képzelete játszott vele. Tudta, hogy igazából nem érezheti senki forró
lélegzetét a tarkóján, az egyre közeledő horkantások és üvöltések viszont nagyon
is valóságosak és félelmetesek voltak.
A hatodik lépcsőfordulóhoz értek, és szinte röpülve vetették rá magukat. Clary
lihegett, lélegzete fájdalmasan fűrészelt a tüdejében, de azért sikerült egy erőtlen
örömkiáltást kicsiholnia magából, amikor meglátta az ajtót. Nehéz, szegecsekkel
megerősített acélból készült, és egy téglával támasztották ki. Még mielőtt
elgondolkodhatott volna rajta, hogy vajon miért, Jace kirúgta az ajtót, és
előretaszította a lányt rajta keresztül, majd miután maga is követte, becsapta
maguk mögött. Clary hallotta a határozott kattanást a hátuk mögül.
Hála istennek! – gondolta.
Aztán megfordult.
Az éjszakai égbolt magasodott felette, tele gyémántként ragyogó csillagokkal.
Nem fekete volt, inkább tiszta sötétkék, amilyen a közelgő hajnal színe. Lapos
palatetőn álltak, körülöttük téglából épült kémények emelkedtek. A tető egyik végében, egy emelvényen, egy elhanyagoltságtól megfeketedett víztorony állt, a
másikban pedig nehéz kátránypapírral befedett deszkák kupaca.
– Nyilván itt járnak ki meg be – pillantott vissza az ajtóra Jace. Clary most
már tisztán láthatta a fiút a sápadt fényben; a feszültség árkai a szeme körül
olyanok voltak, mintha késsel faragták volna ki őket. A vér a ruháján, ami
nagyrészt Raphaelé volt, egészen feketének tűnt. – Felrepülnek ide. Nem mintha
ezzel ki lennénk segítve.
– Talán van tűzlétra – vetette fel Clary Együtt araszoltak óvatosan a tető
pereme felé. Clary sosem volt oda a magasságért, és a tízemeletes mélység
látványára azonnal felfordult a gyomra. A tűzlétra sem derítette éppen jókedvre,
merthogy a még mindig a hotel kőhomlokzatán kapaszkodó megcsavarodott
fémhulladékot nyilvánvalóan nem használhatták.
– Van, de minek – állapította meg a lány. Visszafordult az ajtó felé, ahonnan
jöttek. A tető közepén egy kabinszerű apró építményből nyílt. Az egész
reszketett, a kilincset hevesen rángatták odabentről. Már csak alig pár percig
tarthat ki, vagy talán addig se.
Jace a szemére szorította a keze fejét. Az ólmos levegő rájuk telepedett, Clary
gerince mentén borzongás futott végig. Látta, ahogyan izzadságcseppek,
csordogálnak Jace gallérja alá. Valamiért az jutott eszébe, hogy bárcsak eleredne
az eső. Az kipukkasztaná ezt a hőségbuborékot, mint valami vízhólyagot.
Jace magában mormogott. – Gondolkodj, Wayland, gondolkodj…
Clary fejében egy gondolat kezdett alakot ölteni. Egy rúna táncolt a szemhéja
belső felén: két lefelé mutató háromszög, amiket egyetlen vonás kötött össze –
egy rúna, ami két szárnyra emlékeztetett…
– Ez az – sóhajtotta Jace, és leengedte a kezeit. Clary egy futó pillanatra arra
gondolt, hogy a fiú talán olvasott a gondolataiban. Egészen izgatottnak tűnt,
aranyló szemeiben lázas fény csillogott. – El nem tudom képzelni, korábban
hogy nem jutott eszembe. – A tető távolabbi végébe rohant, aztán megtorpant, és
visszanézett a lányra. – Gyere már, Clary!
Clary követte, igyekezvén kiűzni a rúnákról szőtt gondolatokat a fejéből. A fiú
időközben a kátránypapírhoz ért, és a peremét kezdte rángatni. Amikor engedett,
nem szemét került elő alóla, hanem csillogó króm, gondosan kezelt bőr és
ragyogó festék.
– Motorok!
Jace a legközelebb álló kétkerekű után nyúlt. Hatalmas, sötétvörös Harley volt
arany lángokkal a tankján és a sárhányókon. Átvetette rajta a lábát, és a válla
fölött nézett vissza a lányra.
– Ugorj föl!
Clarynek elkerekedett a szeme. – Viccelsz? Tudod egyáltalán vezetni ezt az izét? Van hozzá kulcsod?
– Semmi szükség kulcsra – magyarázta a fiú végtelen türelemmel. –
Démonenergiával megy. Szóval felszállsz, vagy inkább elkötsz egy másikat
magadnak?
Clary zsibbadtan kapaszkodott fel a nyeregbe Jace mögé. Valahol, az agya egy
apró zugában vékonyka hang jelezte visítva, mekkora butaságot is csinál
voltaképpen.
– Jó – mondta Jace. – Most pedig karolj át! – Clary engedelmeskedett. Érezte,
amint a fiú kemény hasizmai összehúzódnak, ahogy előrehajol, és az indítókulcs
helyére döfi az irón hegyét. Őszinte döbbenetére a motor máris dübörögve kelt
életre alattuk. Simon hangosan nyüszített a zsebében.
– Semmi baj – próbálta a tőle telhető leghitelesebben nyugtatni a lány
– Jace! – kiabálta túl aztán a motor dübörgését. – Mit csinálsz?
A fiú visszaordított valamit arról, hogy éppen a szívatót nyomja be.
Clary összevonta a szemöldökét. – Hát siess! Az ajtó…
A tetőre nyíló ajtó végszóra hangos dörrenéssel vágódott ki a helyéről, és
farkasok rontottak ki rajta, hogy aztán máris rohanvást induljanak meg feléjük.
Fölöttük vámpírok röpködtek, visításuk, mint prédára leső ragadozók kiáltása
töltötte meg az éjszakát.
Clary érezte, ahogy Jace karja megrándul, és a motor máris előrelendült a
gerincének préselve a gyomrát. Görcsösen szorongatta a fiú övét, miközben
csikorgó gumikkal rontottak a farkasok közé, akik dühös vakkantások
kíséretében ugrottak félre előlük. Hallotta, amint Jace kiált valamit, de a szavait
elnyomta a kerekek, a szél és a motor zaja. A tető pereme gyorsan közeledett,
nagyon is gyorsan, és Clary be akarta csukni a szemét, de valami miatt mégis
nyitva tartotta még akkor is, amikor a motorbicikli átbukott a perem fölött, és
mint egy darab szikla, zuhanni kezdett a tízemeletnyi mélységbe.
Ha Clary sikított is, később nem emlékezett rá. Olyan volt, mint az első
meredek szakasz egy hullámvasúton, ahol a pálya zuhanni kezd, és az ember úgy
érzi, mintha a semmiben zuhanna, miközben a keze tehetetlenül lebeg, a gyomra
pedig a fülén akar kijönni. Amikor a motor egy durranással és egy rántással
vízszintesbe állította magát, szinte meg sem lepődött. A zuhanás helyett most
már a gyémántokkal kirakott égbolt felé száguldottak tovább.
Clary hátranézett, és egy csapat vámpírt látott a tetőn a farkasok gyűrűjében.
Elfordította a tekintetét. Ha az idők végezetéig nem látja a hotelt, az is túl hamar
lesz.
Jace hangos, vidám kurjantásokat eregetett a levegőbe gyönyörűségében és
megkönnyebbülésében. Clary, aki továbbra is szorosan átkarolta a fiú derekát,
közelebb hajolt.
– Anya mindig azt mondta, hogy ha felülök egy motorra egy fiú mögé, megöl
– kiáltotta túl a fülében süvítő szél zaját és a motor fülsiketítő morajlását.
Nem hallotta a fiú nevetését, de érezte, ahogyan megrázkódik a teste.
– Nem mondta volna, ha ismer engem – kiáltotta vissza magabiztosan. –
Remekül vezetek.
Clarynek egyszer csak szöget ütött valami a fejébe.
– Mintha azt mondta volna, hogy csak néhány tud repülni a vámpírok motorjai
közül.
Jace ügyesen megkerült egy közlekedési lámpát, amelyik éppen pirosról
zöldre váltott. Odalentről hangos dudálás, mentők szirénázása és a
buszmegállókban fékező buszok pöfékelése hallatszott, de Clary nem mert
lenézni.
– Így is van. Csak néhány tud.
– Honnan tudtad, hogy ez azok közül való?
– Nem tudtam – kiáltotta vidáman Jace, és csinált valamit, amitől a motor
szinte függőlegesen indult meg felfelé.
Clary felsikított, és még erősebben szorította a fiú derekát.
– Le kéne nézned – mondta Jace. – Fantasztikus látvány.
A puszta kíváncsiság legyőzte a félelmet és a tériszonyt. Clary nyelt egy
nagyot, és kinyitotta a szemét.
Magasabban voltak, mint gondolta; a föld – fények és árnyékok homályos
látképe – egy pillanatig szédítően hullámzott odalent. Ahogy kelet felé röpültek,
egyre távolodtak a parktól, és a folyó jobb partján kanyargó főút felé tartottak.
Clary keze zsibbadt, mellkasában erős nyomást érzett. Csodálatos volt a
látvány, ehhez nem fért kétség: a város ezüst- és üvegerdőként emelkedett
körülötte a magasba. Az East River tompa szürke csillogása mint valami sebhely
választotta el Manhattant a többi kerülettől. A hűvös szél a hajába túrt és a bőrét
simogatta, ami igencsak jólesett a napok óta tartó ragadós hőség után. Csakhogy
Clary soha nem repült korábban, még repülőgéppel sem, és a hatalmas, üres
mélység köztük és a föld között megrémisztette. Amikor a folyó fölé értek,
akaratlanul is összeszorította a szemét. Közvetlenül a Queensboro híd előtt Jace
délnek fordította a motort, és a sziget vége felé haladtak tovább. Az ég kezdett
világosodni, és a távolban Clary már látta a Brooklyn híd csillogó ívét, azon túl
pedig, mint apró foltot a horizonton, a Szabadság-szobrot is.
– Jól vagy? – kiáltotta Jace.
Clary nem válaszolt, csak még szorosabban karolta át a fiú derekát. Az
megdöntötte a motorbiciklit, és máris a híd felé siklottak tovább; Clary látta a
csillagokat a tartókábelek között. A Q kora reggeli járata éppen egy rakás álmos
munkába járóval tartott csörömpölve a folyó túlsó partja felé. A lány arra gondolt, hogy milyen sokszor utazott már azzal a vonattal. Hirtelen hatalmába
kerítette a tériszony, és összeszorított szemmel próbált megküzdeni a
hányingerrel.
– Clary? – kiáltott hátra megint Jace. – Clary, minden rendben?
A lány még mindig csukott szemmel rázta meg a fejét. Egyedül érezte magát a
sötétben és a haját tépő szélben, egyetlen társa szíve lüktetése volt. Valami éles
karcolta meg a mellkasát. Nem törődött vele, amíg meg nem ismétlődött, ezúttal
erőteljesebben. Résnyire nyitotta a szemét, és látta, hogy Simon az, aki kidugta a
fejét a zsebéből, és hevesen rángatta a felsőjét.
– Semmi baj, Simon – nyögte Clary anélkül, hogy lenézett volna. – Csak a híd
volt…
A patkány megint kaparászni kezdte, aztán mancsával a baloldalt egyre
közeledő brooklyni partra mutatott. Clary szédülve, kavargó gyomorral fordult
arrafelé, és a raktárak meg a gyárak körvonalain túl megpillantotta a napkelte
vékony, aranyló csíkját.
– Igen, nagyon szép – mondta, és megint becsukta a szemét. – Gyönyörű a
napkelte…
Jace egész testében megmerevedett, mintha puskagolyó találta volna el.
– Napkelte? – kiáltotta, majd durván jobbra rántotta a motort. Clary szeme
felpattant, ahogy meredeken zuhantak a víztükör felé, amely most már, közeledő
hajnal kékjében ragyogott.
A lány olyan közel hajolt Jace-hez, ahogy csak tudott anélkül, hogy
összelapította volna Simont kettejük teste között.
– Miért olyan nagy baj, hogy felkel a nap?
– Mondtam már! A motort démonenergia hajtja. – Felkapta a Harley orrát, és
most közvetlenül a folyó fölött száguldottak tovább. Éppen hogy él intették a
felszínt, a kerekek felfröcskölték a vizet, ami aztán Clary arcába csapódott. –
Amint feljön a nap…
A motor köhécselni kezdett. Jace színes káromkodások közepette öklével a
gázkart csapdosta. A Harley még egyszer megugrott előre, aztán kihagyott, és
meg-megtorpant alattuk, mint egy csökönyös ló. Jace még mindig káromkodott,
amikor a nap felkapaszkodott Brooklyn düledező rakpartja fölött, és fénybe
borította a világot. Clary minden sziklát, minden kavicsot tisztán látott alattuk,
ahogy elhagyták a folyót, és a keskeny part fölött szálltak tovább. Alattuk a
főúton máris egymást érték az autók. Éppen hogy csak sikerült átjutniuk felette,
a kerekek egy kamion tetejét súrolták. Az út túloldalán egy óriási áruház
szeméttel teli parkolója terpeszkedett.
– Kapaszkodj! – kiáltotta Jace, ahogy a motor tovább rángatózott és köhögött
alattuk. – Kapaszkodj, Clary, és nehogy elenge… A Harley megdőlt, és első kerekével az aszfaltnak ütközött, hogy aztán
hevesen dülöngélve rohanjon tovább az egyenetlen talajon. Clary azt hitte,
leszakad a feje a nyakáról, olyan erővel csapódott előre-hátra. A levegőben égett
gumi szaga terjengett. De a motor azért egyre lassabban gurult tovább, és már
majdnem teljesen meg is állt, amikor egy betonkorlátnak vágódott. Az ütközés
ereje így is akkora volt, hogy Clary a levegőbe emelkedett, elengedte Jace övét,
és oldalra zuhant. Alig volt ideje golyóvá görbíteni magát, és a lehető legjobban
kimerevíteni a karját, meg imádkozni, nehogy összelapítsa Simont, mielőtt földet
ért volna.
Fájdalom hasított a karjába. Valami az arcába fröccsent, és köhögve fordult a
hátára. A zsebéhez nyúlt. Üres volt. Megpróbálta kimondani Simon nevét, de
még csak lélegzethez sem jutott. Kétségbeesetten kapkodott levegő után. Arca
nyirkos volt, és a nedvesség lassan leszivárgott a gallérja alá is.
Ez vér? Kábán nyitotta ki a szemét. Úgy érezte, az arca egyetlen nagy
horzsolás, karja fájdalmasan hasogatott. Oldalt fordult, és nyugtázta, hogy félig
egy mocskos pocsolyában fekszik. A hajnal végleg megérkezett – a motor
roncsát egy kupac felismerhetetlen hamuvá változtatták a nap sugarai.
Aztán meglátta Jace-t, akinek láthatóan minden tagja fájt, miközben talpra
kászálódott. Sietve indult felé, majd ahogy közelebb ért, lelassította a lépteit.
Inge ujja elszakadt, és bal karját hosszú, vörös horzsolás csúfította el. Az
izzadságtól, a mocsoktól és a vértől összetapadt sötétarany fürtök alatt arca fehér
volt, mint egy darab papír. Clary tudni akarta, miért néz rá így. Vajon a leszakadt
lába a parkoló túlsó végében fekszik egy vértócsában?
Megpróbált feltápászkodni, de valaki a vállára tette a kezét. – Clary?
– Simon!
A fiú mellette térdelt, és úgy hunyorgott, mint aki maga sem hiszi el az
egészet. Ruhái gyűröttek voltak és koszosak, ráadásul a szemüvegét is
elvesztette valahol, de úgy tűnt, nem esett baja. A szemüveg nélkül fiatalabbnak
tűnt, védtelennek és egy kicsit kábultnak. Lenyúlt, hogy megérintse a lány arcát,
de az elhúzódott előle. – Au!
– Jól vagy? Csodásan nézel ki – mondta Simon megkönnyebbülten. – Ennél
szebbet soha nem láttam…
– Ez azért van, mert nincsen rajtad a szemüveged – felelte erőtlenül Clary, de
az okostojás riposzt, amire számított, nem érkezett meg. Simon ehelyett köré
fonta a karját, és szorosan magához ölelte. Ruhái vértől, izzadságtól és
mocsoktól bűzlöttek, szíve pedig percenként egy mérföldes sebességgel vert,
ahogy a lány horzsolásaihoz préselte magát, mégis annyira jó volt érezni, hogy
ott lehet a karjaiban, tudni. Hogy nem esett baja. – Clary – mondta Simon rekedten. – Azt hittem… Azt hittem, hogy…
– Hogy nem megyek el érted? De hát persze, hogy elmentem – súgta a lány. –
Hát persze, hogy elmentem érted.
Átkarolta a fiút. Minden olyan ismerős volt rajta. A pólója agyonmosott
anyaga, a kulcscsontja éles szöge, ahol most Clary álla nyugodott. Simon
kimondta a lány nevét, és megnyugtatásképp a hátát simogatta. Amikor egy
pillanatra hátralesett, Clary látta, hogy Jace elfordul, mintha a felkelő nap
sugarai bántották volna a szemét.