Végzet ereklyéi - Csontváros

A Klávé és a Szövetség

– Gondolod, hogy felébred valaha? Már három nap eltelt.
– Időt kell adnod neki. A démonok mérge erős, ő pedig csak egy mondi.
Nincsenek rúnái, amik olyan erőssé tennék, mint mi vagyunk.
– A mondik borzasztó könnyen meghalnak, nem?
– Isabelle, te is tudod, hogy balszerencsét hoz halálról beszélgetni egy
betegágya mellett.
Három nap – gondolta lassan Clary. Minden gondolata olyan lassan kúszott,
mintha mézben haladt volna előre. – Fel kell ébrednem! De nem tudott.
Az álmok fogva tartották, ahogy egyik a másik után sodorta magával, mint
súlytalan falevelet az áradó folyó. Látta édesanyját, amint egy kórházi ágyban
fekszik, szemei mint duzzadt horzsolások fehér arcán. Látta Luke-ot, amint egy
halom csont fölött áll. Jace-t a hátából kinövő fehér szárnyakkal, Isabelle-t
meztelenül, korbácsa teste köré tekeredő aranygyűrűivel, Simont tenyerébe
égetett keresztekkel. Az egekből zuhanó, lángoló angyalokat.
– Mondtam neked, hogy ugyanaz a lány.
– Tudom. Ugye, milyen pici? Jace szerint megölt egy Falánkot.
– Igen. Amikor először láttam, azt hittem tündér. De nem elég csinos hozzá,
hogy tündér legyen.
– Hát, senki sincs éppen csúcsformában, amikor démonméreg folyik az
ereiben. Hívni fogja Hodge a Testvéreket?
– Remélem, nem. A hideg futkos tőlük a hátamon. Aki képes úgy
megcsonkítani magát…
– Mi is megcsonkítjuk magunkat.
– Tudom, Alec, de az nem végleges. És nem is fáj mindig…
– Ha elég idős vagy hozzá. Erről jut eszembe, hol van Jace? Ő mentette meg a
lányt, nem? Azt hittem volna, érdekli, hogy gyógyul-e már.
– Hodge szerint meg sem nézte, amióta behozta. Nyilván mégsem érdekli.
– Néha kezdem azt hinni, hogy… Figyelj! Megmozdult!
– Ezek szerint mégiscsak él. – Felsóhajtott. – Szólok Hodge-nak.
Clary úgy érezte, mintha bevarrták volna a szemhéját. Ahogy óvatosan mégis
felnyitotta, és három nap után először pislogott, azt képzelte, hogy felhasad a
bőre. Kék eget látott maga fölött, fodros felhőket és pufók angyalokat, lebegő,
aranyozott szalagokkal a csuklójukon.
Meghaltam? – tette fel magának a kérdést. – Lehetséges, hogy tényleg ilyen a mennyország? – Becsukta a szemét, aztán megint kinyitotta. Most már
felismerte, hogy amit néz, az nem más, mint egy ívelt fa mennyezet festett
rokokó felhőkkel és angyalokkal.
Kínlódva sikerült ülő helyzetbe küzdenie magát. Fájt mindene, különösen a
nyaka. Körbepillantott. Fém támlájú, vászonlepedős ágyba dugták, amely csak
egy volt a hasonló ágyak sorában. Az övé mellett kis éjjeliszekrény is állt egy
kancsóval meg egy csészével. Az ablak elé függönyt húztak, ami nem engedte be
a fényt, bár a lány hallotta a sosem lankadó New York-i forgalom beszűrődő
zaját.
– Szóval csak felébredtél – szólalt meg egy száraz hang. – Hodge örülni fog.
Mind azt hittük, hogy valószínűleg meghalsz álmodban.
Clary a hang irányába fordult. A szomszédos ágyon Isabelle kuporgott, hosszú
koromfekete haját két, a dereka alá hulló copfba fogta. Fehér ruháját farmerre és
szűk kék felsőre cserélte, bár a vörös kő most is ott csillogott a nyakában. A
kacskaringós sötét tetoválások eltűntek; bőre olyan makulátlan volt, mint egy tál
tejszín felszíne.
– Bocs, hogy csalódást okoztam. – Clary hangja reszelős volt, mint a smirgli.
– Ez az Intézet?
Isabelle a szemét forgatta.
– Van egyáltalán valami, amit Jace nem mondott el neked?
Clary felköhögött.
– Szóval tényleg ez az Intézet, ugye?
– Igen, a gyengélkedőn vagy. Nem mintha nem jöttél volna rá magadtól is.
Hirtelen szúró fájdalom támadt Clary gyomrában, és a lélegzete is fennakadt,
ahogy mindkét kezével odakapott.
Isabelle riadtan emelte föl a fejét.
– Jól vagy?
A fájdalom már múlt is, de Clary savas ízt érzett a torkában, és mintha
szédülni kezdett volna.
– A gyomrom.
– Persze. Majdnem elfelejtettem. Hodge mondta, hogy adjunk ebből, amikor
felébredsz.
Isabelle a kerámiakancsóért nyúlt, és öntött a tartalmából a hozzáillő csészébe,
amit aztán Clary kezébe nyomott. A zavaros folyadék enyhén gőzölgött. Mintha
gyógynövények illata keveredett volna benne valami sűrű és sötét anyaggal.
– Három napja nem ettél semmit – jegyezte meg Isabelle. – Valószínűleg azért
fordult föl a gyomrod.
Clary óvatosan kortyolt egyet. Az ital ízletes volt, tápláló és kellemes, vajas
utóízt hagyott maga után.
– Mi ez?
Isabelle megvonta a vállát.
– Hodge egyik gyógyfőzete. Mindig beválnak. – Macskaszerűen ívbe
hajlította a hátát, és lecsusszant az ágyról. – Amúgy Isabelle Lightwood vagyok.
Itt lakom.
– Tudom a nevedet. Clary vagyok. Clary Fray. Jace hozott ide?
Isabelle bólintott.
– Hodge dühöngött. Csupa genny meg vér lett a szőnyeg a folyosón. Ha akkor
csinált volna ilyet, amikor a szüleim is itt vannak, tuti, szobafogság lett volna a
vége. – Kicsit mintha sandábban nézett volna Claryre. – Jace azt mondta,
teljesen egyedül ölted meg azt a Falánk démont.
Clary lelki szemei előtt felvillant a skorpiószerű lény képe, amint vicsorogva
rámered; összerázkódott, és erősebben szorította a csészét
– Hát azt hiszem, igen.
– De te mondi vagy.
– Elképesztő, ugye? – mondta Clary, aki rettenetesen élvezte az alig leplezett
döbbenetet Isabelle arcán. – Hol van Jace? Valahol a környéken?
Isabelle vállat vont.
– Azt hiszem – mondta. – Szólnom kéne mindenkinek, hogy felébredtél.
Hodge beszélni akar majd veled.
– Hodge Jace tanára, igaz?
– Hodge tanít mindannyiunkat. – Isabelle kinyújtott kézzel mutatott egy
ajtóra. – A fürdőszoba ott van. A törülközőtartóra tettem néhány ruhámat, ha
esetleg át akarsz öltözni.
Clary még kortyolt volna egyet a csészéből, de megállapította, hogy üres. Már
nem volt éhes, és nem is szédült, amitől határozottan jobban érezte magát.
Letette a csészét, és szorosan becsavarta magát a paplanba.
– Mi történt az én ruháimmal?
– Csupa vér meg méreg lett az összes. Jace elégette őket.
– Elégette? – kérdezte Clary. – Áruld el, mindig ilyen goromba, vagy csak a
mondiknak tartogatja?
– Ő, mindenkivel goromba – felelte Isabelle könnyedén. – Ettől olyan
átkozottul szexis. Ettől, meg mert több démont ölt meg, mint bárki más az ő
korában.
Clary csodálkozva nézett rá.
– Hát nem a bátyád?
Isabelle erre már felvonta a szemöldökét.
– Hogy Jace? A bátyám? Nem. Mi a fenéből gondoltad?
– Hát együtt laktok itt – mondta Clary. – Vagy nem?
Isabelle bólintott.
– De igen, csak…
– Miért nem a saját szüleivel van?
Egy futó pillanatra Isabelle mintha zavarba jött volna.
– Mert meghaltak.
Clary eltátotta a száját.
– Balesetben haltak meg?
– Nem. – Isabelle a füle mögé igazított egy fekete hajtincset. – Az anyja akkor
halt meg, amikor született, aztán az apját tízéves korában megölték. Jace látta az
egészet.
– Ó – mondta Clary halkan. – A… démonok voltak?
Isabelle felállt.
– Nézd, nekem most szólnom kell a többieknek, hogy felébredtél. Három
napja arra várnak, hogy kinyisd a szemed. Ja, és szappan is van a fürdőszobában
– tette hozzá. – Talán megmosakodhatnál. Bűzlesz.
Clary a lányra meredt.
– Nagyon köszi.
– Szívesen, máskor is.
Isabelle ruhái nevetségesen festettek Claryn. Többször is fel kellett hajtania a
farmer szárát, mire anélkül tudott járni benne, hogy rálépett volna, a vörös felső
dekoltázsa pedig csak kiemelte, hogy milyen gyéren van ellátva azzal, amit
Simon cicinek nevezett volna.
A kis fürdőszobában megmosakodott a kemény levendulaszappannal. Egy kis
fehér kéztörlővel szárítgatta magát, haja illatos tincsekben tapadt az arcára.
Hunyorogva nézte képmását a tükörben. Arca bal oldalán lilás horzsolás
éktelenkedett, ajka száraz volt és duzzadt.
Fel kell hívnom Luke-ot – gondolta. Kell, hogy legyen egy telefon valahol az
épületben. Talán megengedik, hogy használja, miután beszélt Hodge-dzsal.
Cipőjét gondosan elhelyezték az ágy lábánál, kulcsait rákötötték a fűzőre.
Belelépett a lábbelibe, vett egy mély lélegzetet, és elindult, hogy megkeresse
Isabelle-t.
A gyengélkedő előtt nem látott egy lelket sem. Tanácstalanul nézett körül. A
folyosó árnyékos volt és végtelen, mint amilyeneken néha rémálmaiban rohant a
semmibe. Rózsát formázó üveglámpák függtek egymástól szabályos távolságra a
falakon, a levegőben pedig por és gyertyaviasz szaga terjengett.
A távolból halk, finom hangot hallott – mint amikor a vihar megzörgeti az ajtó
elé kifüggesztett harangjátékot. Clary lassan elindult a folyosón, kezét
végighúzta a falon. A valaha burgundivörös és halványszürke. Viktória-
korabelinek tűnő tapéta kifakult az évek során. A folyosó mindkét oldalán zárt ajtók sorakoztak.
A hang, amit a lány követett, egyre erőteljesebb lett. Most már tudta, hogy egy
zongorát hall, amin valaki kissé ötletszerűen, de vitathatatlan tehetséggel
klimpíroz. Befordult egy sarkon, és sarkig tárt ajtót pillantott meg. Belesett, és
megállapította, hogy a zeneszobát látja. Az egyik sarokban egy
hangversenyzongora állt, a túlsó fal mellett pedig több sorban székeket helyeztek
el. A helyiség közepét letakart hárfa foglalta el.
A hangversenyzongoránál Jace ült, ujjai sebesen száguldottak a billentyűkön.
Mezítláb volt, csak farmert meg egy szürke pólót viselt; világos haja olyan kócos
volt, mintha éppen most mászott volna ki az ágyból. Ahogy a fiú ujjainak fürge,
biztos mozgását figyelte a klaviatúrán, Clarynek eszébe jutott, milyen volt,
amikor azok a kezek felemelték, és biztosan tartották, miközben a csillagok
talmi ragyogással keringtek a feje körül.
Bizonyára zajt csapott, mert a fiú megpördült a széken, és hunyorogva meredt
a sötétbe.
– Alec? – szólalt meg. – Te vagy az?
– Nem Alec az. Én vagyok. – A lány beljebb lépett a szobába. – Clary.
Felcsendült a zongora, ahogy a fiú talpra ugrott.
– A mi kis Csipkerózsikánk. Kinek a csókja ébresztett fel végül?
– Senkié. Magamtól ébredtem föl. Volt ott veled valaki?
– Isabelle, de elment, hogy megkeressen valakit. Hodge-ot, azt hiszem.
Mondta, hogy várjak, de…
– Figyelmeztetnem kellett volna, hogy nem szokásod megtenni, amit kérnek
tőled. – Jace hunyorogva mérte végig a lányt. – Ezek Isabelle ruhái? Röhejesen
állnak rajtad.
– Szeretném megjegyezni, hogy az én ruháimat te égetted el.
– Pusztán óvatosságból. – Jace lezárta a csillogó fekete zongorafedelet. –
Gyere, elviszlek Hodge-hoz!
Az Intézet hatalmas volt, óriási barlangszerű tér, amiről az ember inkább
gondolta volna, hogy a víz vájta ki az idők során a sziklákból, mintsem hogy
valamiféle tervrajz alapján építették. Clary a félig nyitott ajtókon keresztül
egyforma kis szobákat látott. Mindegyikben megvetetlen ágy állt
éjjeliszekrénnyel és egy nagy, nyitott fagardróbbal. A magas mennyezetet sápadt
boltívek tartották, sokat közülük szinte teljesen beborítottak az apró faragott
ábrák. Clary néhány ismétlődő motívumot is talált: angyalokat és kardokat,
napokat és rózsákat.
– Miért van itt olyan sok hálószoba? – kérdezte. – Azt hittem, ez egy
kutatóintézet.
– Ez a lakószárny. Arra esküdtünk fel, hogy biztonságot és szállást nyújtunk minden Árnyvadásznak, aki hozzánk fordul. Akár kétszáz embert is el tudunk
helyezni, ha szükség van rá.
– De a legtöbb szoba üres.
– Az emberek jönnek-mennek. Senki sem marad sokáig. Általában csak mi
vagyunk. Alec, Isabelle, Max, a szüleik meg én és Hodge.
– Max?
– Az elragadó Isabelle-lel már találkoztál. Alec a bátyja, Max pedig az
öccsük, de ő most elutazott a szüleikkel.
– Vakációznak?
– Nem éppen. – Jace habozott. – Mondhatjuk úgy, hogy… ők külföldi
diplomaták, ez meg egy nagykövetség, vagy valami afféle. Jelenleg éppen az
Árnyvadászok hazájában vannak, és egy nagyon fontos béketárgyalás részleteit
dolgozzák ki. Maxot azért vitték magukkal, mert még nagyon kicsi.
– Az Árnyvadászok hazájában? – Clary úgy érezte, forog vele a világ. – Mi a
neve?
– Idris.
– Sosem hallottam róla.
– Nem csoda. – Az irritáló felsőbbrendűség visszatért a hangjába. – A mondik
nem ismerhetik. Védelmező varázsigék vannak körben a határok mentén. Ha
megpróbálnál belépni Idrisbe, azonnal átkerülnél egyik határtól a másikhoz.
Fogalmad sem lenne, mi történt veled.
– Szóval nincs rajta egyetlen térképen sem.
– A mondik térképein nincs. Veheted úgy, hogy egy kis hely Németország és
Franciaország között.
– De Franciaország és Németország között nincsen semmi. Legfeljebb Svájc.
– Pontosan – mondta Jace.
– Felteszem, te jártál már ott. Idrisben, úgy értem.
– Ott nőttem fel. – Jace hangja közönyösnek tűnt, de mégis volt benne valami,
amiből Clary tudta, hogy jobb, ha ezt a témát nem erőlteti tovább. – A legtöbben
közülünk ott töltik a gyerekkorukat. Persze az egész világon vannak
Árnyvadászok. Ott kell lennünk mindenhol, mert a démonok is ott vannak
mindenhol. De egy Árnyvadásznak mindig is Idris jelenti az otthont.
– Mint Mekka vagy Jeruzsálem – mondta elgondolkozva Clary. – Szóval a
legtöbben ott nevelkedtek, aztán amikor felnőttetek…
– Oda küldenek bennünket, ahol szükség van ránk – fejezte be a mondatot
kurtán Jace. – Aztán vannak néhányan, mint Isabelle vagy Alec, akik az
otthontól távol nőnek fel, merthogy ott vannak a szüleik. Az Intézetben
rendelkezésre álló lehetőségekkel és Hodge tanításával… – Egyszerre
félbehagyta a magyarázatot. – Ez a könyvtár. Magas, ívelt faajtóhoz érkeztek. Előtte sárga szemű kék perzsamacska feküdt
összekuporodva. Ahogy közeledtek, felemelte a fejét, és nyávogni kezdett.
– Szia, Church – mondta Jace, és csupasz lábával végigsimított az állat hátán.
A macska kéjesen hunyorított.
– Várj – mondta Clary. – Csak Alec, Isabelle meg Max olyan Árnyvadászok,
akiket ismersz, és nagyjából egykorúak veled?
Jace abbahagyta a macska simogatását.
– Igen.
– Akkor eléggé magányos lehetsz.
– Megvan mindenem, amire szükségem lehet. – Kitárta az ajtót. Egy
pillanatnyi habozás után Clary is belépett Jace nyomában.
A könyvtár kör alakú volt, a plafon felfelé csúcsosodott, amitől úgy tűnt,
mintha egy torony belsejében lennének. A falakat ellepték a könyvek, a polcok
olyan magasságig vonultak végig a termen, hogy a körben álló hosszú létrák
nélkül hozzá sem lehetett volna férni a felső sorokhoz. És nem hétköznapi
könyveket halmoztak fel itt – bőrbe vagy bársonyba volt kötve az összes, és
rézből vagy ezüstből készült, masszívnak tetsző lakatok tartották őket csukva.
Tompán csillogó ékkövekkel díszített gerincükön arany betűk világítottak. A
könyvek kopottnak tűntek; nyilvánvaló volt, hogy nem egyszerűen régiek, de
forgatták és szerették is őket.
A padló csiszolt deszkáit üveg- és márványbetétek meg féldrágakövek
díszítették. Együtt olyan mintát alkottak, amit Clary nem tudott megfejteni –
lehettek akár a csillagképek, de egy világtérkép is. A lány gyanította, föl kéne
másznia a toronyba, ha teljes egészében látni akarná. A helyiség közepén
fenséges asztal állt. Egyetlen tölgydarabból faragták ki; hatalmas volt, súlyos, és
hosszú évek alatt kopott fényesre. Lapja két angyal hátán nyugodott, amiket
ugyanabból a fából formáztak. Szárnyukat arannyal vonták be, arcukra
szenvedést faragtak, mintha csak a lap súlya alatt megszakadna a hátuk. Az
íróasztal mögött őszes hajú, hosszú, csőrszerű orrú, sovány férfi ült.
– Látom, szereted a könyveket – mosolygott Claryre. – Ezt nem mondtad,
Jace.
Jace elnevette magát. Clary biztos volt benne, hogy a fiú zsebre vágott kézzel
áll közvetlenül mögötte, és elővette azt az irritáló vigyorát is.
– Nem sokat beszélgettünk azalatt a rövid idő alatt, amióta ismerjük egymást
– mondta. – Attól tartok, az olvasási szokásainkat még nem tárgyaltuk meg.
Clary megfordult, és szikrázó szemmel nézett a fiúra.
– Honnan tudja? – kérdezte az íróasztal mögött ülő férfitől. – Úgy értem, azt,
hogy szeretem a könyveket.
– Az arckifejezésedből, amikor bejöttél – válaszolt amaz, majd felállt és megkerülte az asztalt. – Valami oknál fogva kételkedtem benne, hogy én voltam
rád ilyen hatással.
Clarynek majd elállt a lélegzete, ahogy a férfi felállt. Egy pillanatra úgy tűnt,
mintha furcsán torz volna, a bal válla felpúposodott, és magasabban volt, mint a
másik. Ahogy közeledett, a lány látta, hogy a púp valójában egy madár a férfi
vállán – csillogó tollakkal és fényes fekete szemekkel.
– Ez Hugó – mondta a férfi, és megérintette a vállán ülő állatot. – Hugó holló,
és mint ilyen, rengeteg mindent tud. Én mindazonáltal Hodge Starkweather
vagyok, történelemprofesszor, és mint ilyen, alig tudok valamit.
Clary akarata ellenére picit elnevette magát, és megrázta a kinyújtott kezet.
– Clary Fray.
– Örömömre szolgál, hogy megismerhetlek – mondta a férfi. – Örömömre
szolgál, ha megismerhetek bárkit, aki puszta kézzel elbánik egy Falánkkal.
– Nem puszta kézzel csináltam. – Még mindig furcsa érzés volt, hogy azért
gratuláltak neki, mert ölt. – Csak Jace… Nem emlékszem, mi volt a neve, de…
– A szenzoromra gondol – mondta Jace. – Letolta a Falánk torkán. A rúnák
fojtották meg. Azt hiszem, szükségem lesz egy új szenzorra – tette hozzá, mintha
csak most jutna eszébe. – Ezt mondanom kellett volna.
– Van még jó pár a fegyverszobában – mondta Hodge. Amikor rámosolygott
Claryre, ezer apró vonal szaladt szerteszét a szeme körül, mint repedések egy
öreg festményen. – Gyorsan kapcsoltál. Honnan támadt az ötleted, hogy a
szenzort fegyvernek használd?
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, éles nevetés harsant a szobában. Claryt
annyira elvarázsolták a könyvek, és annyira lekötötte Hodge, hogy észre sem
vette Alecet, aki egy túltömött vörös fotelban terpeszkedett az üres kandalló
mellett.
– Nem hiszem el, hogy bekajálod ezt a sztorit, Hodge – mondta.
Clary tudatáig először nem is jutottak el a szavai. Túlságosan lefoglalta az,
hogy bámulta a fiút. Mint oly sok egyetlen gyereket, őt is elképesztette a
testvérek hasonlósága, és most, nappali fénynél először látta, mennyire egyforma
Alec és a húga. Mindkettejüknek ugyanolyan koromfekete haja volt, ugyanolyan
vékony, felfelé kunkorodó szemöldöke, ugyanolyan halványrózsaszín bőre.
Csakhogy amíg Isabelle csordultig telt arroganciával, Alec elsüllyedt a fotelban,
mintha csak abban reménykedett volna, hogy senki nem veszi észre. Szempillája
hosszú és sötét volt, mint Isabelle-é, de a lány fekete szeme helyett az övé az
üdítőspalackok sötétkékjére emlékeztetett, és most maró ellenségességgel meredt
Claryre.
– Fogalmam sincs, mit akarsz ezzel mondani, Alec. – Hodge felvonta a
szemöldökét. Clary azon gondolkozott, mennyi idős lehet; az ősz haj ellenére a férfi külsejében volt valami kortalan. Jól szabott és makulátlanra vasalt szürke
tweedöltönyt viselt, és ha az arca jobb oldalán nem húzódik végig egy sebhely,
kedélyes egyetemi professzornak tűnt volna. Clary kíváncsi volt, hogy került
oda. – Arra célzol, hogy igazából nem is ölte meg azt a démont?
– Persze, hogy nem ölte meg. Nézz csak rá! Ez egy mondi, Hodge, ráadásul
annak is gyerek még. Kizárt dolog, hogy elkapott egy Falánkot.
– Nem vagyok gyerek – vágott közbe Clary. – Tizenhat éves vagyok. Vasárnap
lesz a születésnapom.
– Éppen annyi idős, mint Isabelle – mondta Hodge. – Ő rá mondanád, hogy
gyerek?
– Isabelle a történelem egyik legnagyobb Árnyvadász családjának
leszármazottja – felelte szárazon Alec. – Ez a lány viszont New Jerseyből
származik.
– Brooklynból! – Clary kikelt magából. – És akkor mi van? Megöltem egy
démont a saját házamban, te meg kezded játszani a seggfejt, mert nem vagyok
valami elkényeztetett gazdag piperkőc, mint te meg a húgod?
Alec döbbenten nézett a lányra.
– Minek neveztél?
Jace felnevetett.
– Van abban valami, amit mond, Alec – mondta. – Inkább azoktól a külvárosi
démonoktól kéne tartanod…
– Nem vicces, Jace – szakította félbe Alec, és talpra kászálódott. – Hagyod,
hogy itt álljon, és kigúnyoljon?
– Igen – felelte kedélyesen Jace. – Jót fog tenni neked. Próbáld meg úgy
felfogni, mintha a képzésed része lenne, hogy ezt is el kell viselned.
– Lehet, hogy parabatai vagyunk – mondta Alec mogorván – de a
pofátlanságod kezd az agyamra menni.
– A te csökönyösséged meg az enyémre. Amikor megtaláltam őt, a földön
feküdt egy vértócsában, és gyakorlatilag a testén haldoklott egy démon. A saját
szememmel láttam, ahogy eltűnt. Ha nem ő ölte meg, hát kicsoda?
– A Falánkok ostobák. Talán nyakon szúrta magát a fullánkjával. Történt már
ilyesmi azelőtt is…
– Most meg azzal jössz, hogy öngyilkos lett?
Alec szája egyenes vonallá préselődött össze.
– Nem szabadna itt lennie. A mondikat nem szokás beengedni az Intézetbe, és
megvan a maga oka, hogy miért nem. Ha bárki megtudja, beárulhatnak
bennünket a Klávénál.
– Ez nem teljesen igaz – mondta Hodge. – A Törvény megengedi, hogy
bizonyos körülmények között menedéket nyújtsunk mondiknak. Egy Falánk megtámadta Clary édesanyját. Könnyen lehetett volna ő a következő.
Megtámadta. Clary mindennél jobban szerette volna tudni, hogy ez vajon nem
csak egy eufémizmus-e arra, hogy meggyilkolta. A holló Hodge vállán halkan
károgott.
– A Falánkok gépek, akik felkutatják és elpusztítják az áldozatukat – mondta
Alec. – Boszorkánymesterek és nagyhatalmú démonurak parancsolnak nekik. Na
mármost, miért érdekelne egy boszorkánymestert vagy egy nagy hatalmú
démonurat egy közönséges mondi család? – A szemében viszolygás villant,
ahogy Claryre nézett. – Kinek van ötlete?
– Nyilván tévedés volt – szólalt meg Clary.
– A démonok nem szoktak ekkorát tévedni. Ha édesanyádat keresték,
kétségkívül jó okuk volt rá. Ha ártatlan lett volna…
– Mit akarsz mondani azzal, hogy „ártatlan”? – Clary hangja egészen halk
maradt.
Alecnek elakadt a szava.
– Én csak…
– Azt akarta mondani – segítette ki Hodge –, hogy igencsak meglepő egy nagy
hatalmú démontól, amelyik egy csapat kisebb démont is irányíthat akár, hogy
emberi lények dolgaiba ártsa magát. Egyetlen mondi sem hívhat elő démonokat,
mert nincs meg hozzá a hatalmuk, de előfordult már, hogy valaki keresett egy
boszorkányt vagy egy boszorkánymestert, aki megtette a kedvéért.
– Anyám nem ismer boszorkánymestereket. Nem hisz a mágiában. – Clary-
nek hirtelen eszébe jutott valami. – Madame Dorothea, aki a földszinten lakik…
ő boszorkány. Talán a démonok őt keresték, és anyukámat támadták meg
helyette.
Hodge szemöldöke majdnem a haja vonaláig felszökött.
– Egy boszorkány lakik nálatok a földszinten?
– Nem igazi, csak boszorkánynak mondja magát – szólt közbe Jace. – Már
utánajártam. Egyetlen boszorkánymesternek sem lenne rá semmiféle oka, hogy
érdeklődjön utána, hacsak nincs szüksége néhány használhatatlan
kristálygömbre.
– És ott vagyunk, ahonnan elindultunk. – Hodge odanyúlt, hogy
megsimogassa a vállán ülő madarat. – Úgy fest, eljött az ideje, hogy értesítsük a
Klávét.
– Ne! – mondta Jace. – Azt nem tehetjük…
– Jó okunk volt rá, hogy titokban tartsuk Clary ittlétét, amíg nem voltunk
benne biztosak, hogy felgyógyul – mondta Hodge. – Most viszont jól van, és
több mint száz éve ő az első mondi, aki átlépte az Intézet küszöbét. Tudod, mik a
szabályok arra az esetre, ha egy mondén tudomást szerez az Árnyvadászokról, Jace. Tájékoztatni kell a Klávét.
– Természetesen ezt kell tennünk – értett egyet Alec. – Üzenhetnék az
apámnak…
– Clary nem mondén. – mondta csendesen Jace.
Hodge szemöldöke megint felszáguldott a hajához, és ezúttal ott is maradt.
Alec elhallgatott a mondat közepén, és fulladozott a meglepetéstől. A hirtelen
támadt csendben Clary Hugó szárnyainak finom susogását is hallotta.
– De hát az vagyok – mondta.
– Nem – rázta meg a fejét Jace. – Nem vagy az. – Hodge-hoz fordult, és Clary
látta torka apró mozdulatát, ahogy nyelt egyet. Különös módon megnyugtatónak
találta a fiú idegességének jelét. – Aznap éjszaka Dusien démonok jöttek
rendőröknek öltözve. El kellett mennünk mellettük. Clary túl gyenge volt hozzá,
hogy fusson, és nem maradt időnk elbújni. Meghalt volna. Úgyhogy használtam
az irónomat, és csináltam egy mendelin rúnát a karja belső felére. Azt hittem…
– Neked elment az eszed? – Hodge olyan erővel csapott az asztalra, hogy
Clary azt hitte, megreped a fa. – Tudod, mit mond a Törvény a mondénokról
meg a jelekről. Ha valakinek, hát neked biztosan nem szabadna elfelejtened.
– De hát működött – mondta Jace. – Clary, mutasd meg nekik a karodat! A
lány vetett egy értetlen pillantást Jace-re, de kinyújtotta csupasz karját.
Visszaemlékezett, ahogy lenézett rá aznap éjszaka az utcán, és arra gondolt,
milyen sebezhetőnek látszik. Most pedig közvetlenül a csuklója mögött ott volt
három egymást átfedő kör – a vonalaik már csak olyan halványak voltak, mint
egy forradás emléke az évek múlásával.
– Látjátok, már majdnem eltűnt – mondta Jace. – Egyáltalán nem ártott neki.
– Nem ez a lényeg. – Hodge alig tudott uralkodni a haragján. – Elhagyatottat
csinálhattál volna belőle.
Alec arccsontján két fényes, vörös folt lángolt.
– Hihetetlen vagy, Jace! Csak az Árnyvadászok kaphatják meg a Szövetség
Jeleit. A mondénok belehalnak.
– De ő nem mondén. Nem hallottad, amit mondtam? Ez azt is
megmagyarázza, miért látott bennünket. Nyilvánvalóan Klávéból való vér folyik
az ereiben.
Clary leengedte a karját, és egyszerre fázni kezdett.
– De az nem lehet. Én nem is…
– Ez az egyetlen magyarázat – mondta Jace anélkül, hogy a lányra nézett
volna. – Ha mondén lennél, akkor a Jel, amit a karodra rajzoltam…
– Elég már, Jace! – szólt Hodge, akinek a hangjából továbbra is sütött az
elégedetlenség. – Semmi szükség rá, hogy még jobban megijesszük.
– De igazam volt, nem? Ez még azt is megmagyarázza, hogy mi történt az anyjával. Ha száműzetésben élő Árnyvadász volt, akár Alvilági ellenségei is
lehettek.
– Anyám nem volt Árnyvadász!
– Akkor az apád – mondta Jace. – Mi a helyzet vele?
Clary határozottan állta a fiú pillantását.
– Meghalt. Mielőtt megszülettem volna.
Jace-nek alig észrevehetően megrebbent a szeme, végül azonban Alec szólalt
meg.
– Lehetséges – mondta bizonytalanul. – Ha az apja Árnyvadász volt, az anyja
meg mondén… Azt mindannyian tudjuk, hogy a Törvény szerint tilos házasságot
kötni egy mondénnal. Lehet, hogy bujkáltak.
– Anya elmondta volna nekem – szólt közbe Clary, bár közben arra gondolt,
hogy apjáról tulajdonképpen egyetlenegy fénykép létezett, anyja pedig sosem
beszélt róla, és maga is tudta, hogy amit állít, nem igaz.
– Nem feltétlenül – jegyezte meg Jace. – Mindannyiunknak vannak titkaink.
– Luke – mondta Clary. – A barátunk. Ő biztosan tudja. – Ahogy Lukera
gondolt, hirtelen megrohanta a bűntudat és az ijedség. – Három napja… Teljesen
odáig lehet. Felhívhatom? Van itt telefon? – Jace-hez fordult. – Légy szíves!
Jace habozott. Hodge-ra nézett, aki bólintott, és ellépett az asztaltól. Egy réz
földgömb állt mögötte, de nem hasonlított egyetlen másik földgömbre sem, amit
Clary valaha látott; volt valami különös az országok és a kontinensek alakjában.
A földgömb mellett ódivatú telefon állt, ezüstből készült, forgatható tárcsával.
Clary a füléhez emelte, és az ismerős tárcsahang úgy ölelte körül, mint a
megnyugtató óceán.
Luke a harmadik csengés után vette fel.
– Halló?
– Luke! – A lány ernyedten dőlt az asztalnak. – Én vagyok az, Clary.
– Clary! – A férfi hangjából sütött a megkönnyebbülés, meg valami más, amit
a lány nem tudott azonosítani. – Jól vagy?
– Semmi bajom – felelte Clary. – Ne haragudj, hogy nem hívtalak előbb.
Luke, Anya…
– Tudom, itt volt a rendőrség.
– Akkor nem hallottál felőle. – Minden halvány reménye, hogy édesanyja
elmenekült a házból, és elbújt valahol, semmivé foszlott. Képtelenségnek tűnt,
hogy ne lépett volna kapcsolatba Luke-kal. – Mit mondtak a rendőrök?
– Csak annyit, hogy eltűnt. – Clary a csontvázkezű egyenruhás nőre gondolt,
és végigfutott a hátán a hideg. – Hol vagy?
– A városban – felelte Clary. – Nem tudom, pontosan hol. Barátokkal. A
pénztárcám viszont eltűnt. Ha van egy kis készpénzed, elmehetnék hozzád taxival…
– Ne! – mondta kurtán a férfi.
A telefon majdnem kicsúszott a lány izzadt tenyeréből, de az utolsó
pillanatban sikerült elkapnia.
– Micsoda?
– Ne! – ismételte meg Luke. – Túl veszélyes. Nem jöhetsz ide.
– Hívhatnánk…
– Nézd – a férfi hangja határozott volt –, akármibe keveredett bele anyád, az
egésznek semmi köze hozzám. Jobb neked ott, ahol vagy.
– De nem akarok itt maradni. – Clary hallotta a nyafogást a saját hangjában;
olyan volt, mint egy gyerek. – Nem is ismerem ezeket az embereket. Te…
– Nem vagyok az apád, Clary Mondtam már neked.
Könnyek égették Clary szemét.
– Sajnálom. Én csak…
– Ne akarj tőlem még egyszer szívességet kérni! – mondta Luke. – Megvan a
magam baja, és semmi kedvem hozzá, hogy még a tiéddel is foglakoznom
kelljen – tette hozzá, és lerakta a telefont.
Clary csak állt, és a készüléket bámulta. A tárcsahang úgy zúgott a fülében,
mint valami nagy, csúnya darázs. A lány még egyszer tárcsázta Luke számát, és
várt. Ezúttal a hangposta kapcsolt be. Clary reszkető kézzel csapta le a kagylót.
Jace Alec foteljának karfáját támasztotta, és a lányt figyelte.
– Ha jól sejtem, nem volt boldog, hogy hall felőled.
Clary úgy érezte, szíve akkorára zsugorodott össze, mint egy dió: apró
kemény kődarab volt csak a mellkasában.
Nem fogok sírni – gondolta. – Ezek előtt az emberek előtt nem.
– Azt hiszem, beszélnem kell Claryvel – mondta Hodge. – Egyedül – tette
hozzá határozottan, látván Jace arckifejezését.
Alec felállt.
– Jól van. Magatokra hagyunk benneteket.
– Ez nem tisztességes – tiltakozott Jace. – Én találtam meg. Én mentettem
meg az életét. Te is azt akarod, hogy itt legyek, ugye? – fordult Claryhez.
A lány elfordult, mert tudta, hogy ha kinyitja a száját, menthetetlenül elsírja
magát. Mintha végtelen távolságból hallotta volna Alec nevetését.
– Nem mindig csak téged akar mindenki, Jace – mondta.
– Ne legyél nevetséges! – hallotta Clary most Jace hangját, ami azért
csalódottnak tűnt. – Hát jól van, a fegyverszobában leszünk.
Az ajtó határozott kattanással csukódott be mögöttük. Clary szeme szúrt, mint
mindig, amikor túl sokáig próbálta visszatartani a könnyeit. Hodge homályos
szürke foltként magasodott előtte.
– Ülj le – mondta. – Ide a kanapéra.
Clary hálásan süllyedt el a puha párnák között. Nedves volt az arca. Pislogva
nyúlt, hogy letörölje a könnyeket. Egyszerre azon kapta magát, hogy beszélni
kezd.
– Nem szoktam sírni – mondta. – Nem jelent semmit. Egy perc, és
összeszedem magam.
– A legtöbben nem akkor sírnak, ha feldúltak, vagy ha megijednek, hanem
inkább akkor, ha frusztráltak. A te frusztrációd érthető. Emberpróbáló pillanatok
vannak mögötted.
– Emberpróbáló? – Clary megtörölte a szemét Isabelle ruhájának szegélyében.
– Mondhatjuk úgy is.
Hodge előhúzta a széket az íróasztal mögül, és a kanapéhoz vitte, hogy
leülhessen Claryvel szemben. A szeme szürke volt, mint a haja és a tweed-
zakója, mégis melegség sugárzott belőle.
– Hozhatok neked valamit? – kérdezte. – Valamit inni? Egy kis teát?
– Nem akarok teát – mondta Clary elfojtott indulattal a hangjában. – Meg
akarom találni az anyámat. Aztán meg akarom találni azt, aki elvitte, és meg
akarom ölni.
– Sajnos – jegyezte meg Hodge –, éppen kifogytunk az elkeseredett
bosszúállásból, úgyhogy vagy teát kapsz, vagy semmit.
Clary leejtette a blúz szegélyét, ami mostanra tele volt nedves foltokkal.
– Akkor mégis, mit kéne csinálnom? – kérdezte.
– Először is beszélhetnél nekem arról, ami történt – mondta Hodge, és a
zsebében kezdett turkálni. Előkerített egy gondosan összehajtogatott zsebkendőt,
és a lány kezébe nyomta. Az néma csodálattal vette el tőle. Még soha nem
találkozott senkivel, aki textilzsebkendőt hordott volna magánál.
– A démon a lakásotokban az első ilyen lény volt, amit láttál? Korábban
fogalmad sem volt róla, hogy létezhetnek hozzá hasonlók?
Clary megrázta a fejét, aztán egy pillanatra elgondolkodott.
– Csak egyet, de nem tudtam, hogy mi volt. Amikor először találkoztam Jace-
szel…
– Igen, hát persze… Milyen buta vagyok, hogy elfelejtettem. – Hodge
bólintott. – A Pandemoniumban. Az volt az első alkalom?
– Igen.
– És édesanyád sosem beszélt neked róluk? Nem mondott semmit egy másik
világról, amit a legtöbb ember nem is láthat? Nem érdeklődött a mítoszok, a
tündérmesék, a csodálatos legendák iránt?
– Nem. Utált minden ilyesmit. Még a Disney-filmeket is utálta. Nem tetszett
neki, hogy mangákat olvasok. Azt mondta, gyerekes. Hodge megvakarta a fejét. Egyeden hajszála sem moccant.
– Rettentő különös – mormogta.
– Nem igazán – mondta Clary. – Anyám nem volt különc. A leghétköznapibb
ember volt a világon.
– A hétköznapi emberek lakását általában nem dúlják föl démonok. Vagy ha
mégis, az agyad teljesen másnak láttatta volna veled a Falánkot. Egy őrjöngő
kutyának vagy akár egy másik embernek. Az, hogy láttad, az, hogy beszélt
hozzád…
– Honnan tudja, hogy beszélt hozzám?
– Jace mesélte, hogy azt mondtad, „beszélt”.
– Sziszegett. – Clary összerázkódott, ahogy felidézte a lény hangját. – Azt
mondta, hogy meg akar enni, de azt hiszem, nem lett volna szabad neki.
– A Falánkokat általában egy másik, erősebb démon irányítja. Magukban nem
valami okosak meg ügyesek – magyarázta Hodge. – Azt nem mondta, mit keres
a parancsolója?
Clary elgondolkodott.
– Valami Valentine-ról beszélt, de…
Hodge olyan hirtelen egyenesedett ki, hogy Hugó, aki eddig kényelmesen
ücsörgött a vállán, dühös károgással a levegőbe emelkedett.
– Valentine?
– Igen – bólintott Clary – Ugyanezt a nevet hallottam a Pandemoniumban is a
fiútól… Vagyis a démontól…
– Ezt a nevet mindannyian ismerjük – mondta kurtán Hodge. Hangja
határozott volt, de a lány látta, hogy enyhén remeg a keze. Hugó időközben
megint a vállára telepedett, és idegesen igazgatta a tollait.
– Démon?
– Nem. Valentine Árnyvadász. Illetve csak volt.
– Árnyvadász? És miért csak volt?
– Mert meghalt – mondta Hodge szárazon. – Tizenöt évvel ezelőtt.
Clary visszasüllyedt a kanapé párnái közé. Lüktetett a feje. Talán mégiscsak el
kellett volna fogadnia azt a teát.
– Nem lehet, hogy valaki másra gondolt, akinek ugyanaz a neve?
Hodge nevetéséből hiányzott a jókedv.
– Nem. Az viszont nincs kizárva, hogy valaki az ő nevét használja, hogy
üzenjen. – Felállt, és a háta mögött összekulcsolt kézzel az íróasztalához vonult.
– Ennek pedig éppen eljött az ideje.
– Miért most?
– A Fegyverszünet miatt.
– A béketárgyalások? Jace említette. Kivel kell békét kötni?
– Az Alvilágiakkal – mormogta Hodge. Lenézett Claryre. Keskeny, vízszintes
vonallá szorította össze a száját. – Bocsáss meg – mondta –, ez nyilván nagyon
zavaros neked.
– Gondolja?
A férfi az asztalnak támaszkodott, és szórakozottan simogatta Hugó tollait.
– Az Alvilágiak osztoznak velünk az Árnyvilágon. Mindig feszült békében
éltünk velük.
– Olyanok, mint a vámpírok, a vérfarkasok meg…
– A Tündérek Népe – mondta Hodge. – Meg Lilith gyermekei, akik félig
démonok, félig boszorkánymesterek.
– És micsodák az Árnyvadászok?
– Néha Nephilimeknek is neveznek bennünket – magyarázta Hodge. – A
Biblia szerint emberek és angyalok gyermekei. Az Árnyvadászok eredetéről
szóló legenda szerint több mint ezer évvel ezelőtt születtünk, amikor az emberek
világát más világokból érkezett démonok szállták meg. Egy boszorkánymester
megidézte Raziel angyalt, aki egykehelyben a saját vérét emberek vérével
vegyítette, aztán visszaadta az embereknek, hogy igyák meg. Akik az angyal
véréből ittak. Árnyvadászokká lettek, majd a gyerekeik és a gyerekeik gyerekei
is. A kelyhet ezután a Végzet Kelyhének nevezték. Bár a történet talán csak
legenda, az igaz, hogy az évek során, amikor az Árnyvadászok
megfogyatkoztak, mindig lehetséges volt újabbakat létrehozni a Kehely
segítségével.
– Mindig lehetséges volt?
– A Kehely már nincs meg – mondta Hodge. – Valentine semmisítette meg a
halála előtt. Tüzet gyújtott, és elégette magát a feleségével meg a gyerekével
együtt. Feketére perzselte a földet. Azóta sem építkezik ott senki. Azt mondják,
az a föld el van átkozva.
– És ez igaz?
– Lehetséges. A Klávé időnként kioszt átkokat büntetésül, ha valaki megszegi
a Törvényt. Valentine pedig minden Törvények legfontosabbikát szegte meg.
Fegyvert fogott Árnyvadász társai ellen, és megölte őket. Ő és a csapata, a Kör
több tucat testvérükkel meg több száz alvilágival végeztek az utolsó
Fegyverszünet idején. Éppen hogy csak legyőzték őket.
– De hát miért fordult a többi Árnyvadász ellen?
– Nem értett egyet a Fegyverszünettel. Megvetette az Alvilágiakat, és abban
hitt, hogy egytől egyig le kell mészárolni őket, mert csak így lehet tisztán tartani
a világot az emberek számára. Bár az Alvilágiak nem démonok, nem
megszállók, ő úgy érezte, a természetük démonikus, és neki ez elég is volt. A
Klávé nem értett vele egyet. Úgy gondolták, hogy az Alvilágiak segítsége szükséges hozzá, hogy a démonokat végleg el lehessen űzni. És végül is furcsa
azzal érvelni, hogy a Tündérek Népe nem való erre a világra, amikor régebben
itt vannak, mint mi magunk.
– Aláírták a Fegyverszünetet?
– Igen, aláírták. Amikor az Alvilágiak látták, hogy a Klávé Valentine és a Kör
ellen fordul az ő védelmükben, felismerték, hogy az Árnyvadászok nem az
ellenségeik. Ironikus, de a lázadásával Valentine maga tette lehetővé, hogy a
Fegyverszünet megköttessék. – Hodge visszaült a székre. – Elnézésedet kérem,
ez neked csak egy unalmas történelemórának tűnhet. Ez volt Valentine. Lázadó,
látnók, megszállott. És gyilkos. Most pedig valaki megidézi a nevét.
– De kicsoda? – kérdezte Clary. – És mi köze ehhez anyukámnak?
Hodge megint felállt.
– Fogalmam sincs. De mindent megteszek, hogy megtudjam. Üzenetet küldök
a Klávénak és a Néma Testvéreknek. Lehet, hogy beszélni akarnak majd veled.
Clary nem kérdezte meg, kik azok a Néma Testvérek. Elege volt belőle, hogy
akárhány kérdést tesz föl, a válaszok csak még jobban összezavarják. Felállt.
– Van rá esély, hogy hazamehessek?
Hodge arcára kiült az aggodalom.
– Nem. Azt… azt hiszem, nem lenne jó ötlet.
– Vannak ott dolgok, amikre szükségem lenne, még ha itt is maradok.
Ruhák…
– Adhatunk pénzt, hogy új ruhákat vehess magadnak.
– Kérem! – mondta Clary. – Meg kell néznem, hogy… Látnom kell, mi
maradt.
Hodge habozott, majd kurtán, kelletlenül biccentett.
– Ha Jace beleegyezik, együtt elmehettek. – Az íróasztalhoz fordult, és a
papírok között kezdett el kutatni. Egyszerre hátrapillantott a válla fölött, mintha
csak akkor jött volna rá, hogy a lány még ott van. – A fegyverszobába ment.
– Nem tudom, hol van.
Hodge szája halvány mosolyra húzódott.
– Church majd mutatja az utat.
Clary az ajtó felé pillantott, ahol a kövér, kékes bundájú perzsamacska
összegömbölyödve hevert, mint valami apró puff. Ahogy a lány közeledett
hozzá, felállt; vastag bundája szinte folyékonyan hullámzott. Fensőbbséges
nyávogással kivezette Claryt a folyosóra. Ahogy a lány visszanézett a
könyvtárba, látta, hogy Hodge máris egy papírdarabra firkál valamit.
Biztosan üzenetet küld annak a titokzatos Klávénak – gondolta.
A jelek szerint nem valami kedves emberek élnek arrafelé. Clary szerette
volna tudni, mi lesz a válaszuk. A vörös tinta a fehér papíron olyan volt, mint a vér. Hodge Starkweather
összegöngyölte a levelet, gondos mozdulatokkal hengert formált belőle, és
füttyentett Hugónak. A madár halkan károgva telepedett a csuklójára. Hodge-nak
megrebbent a szeme. Évekkel korábban, a Felkelés idején megsebesült a vállán,
és még Hugó kis súlya – vagy az évszak fordulása, vagy a hőmérséklet, esetleg a
páratartalom változása, vagy karja túl hirtelen mozdulata – is felébresztette a régi
kínok emlékét, amit pedig nagyon szeretett volna már feledni.
Csakhogy akadnak soha nem halványuló emlékek. Képek villantak fel előtte,
ahányszor csak lehunyta a szemét. Vér és testek, összetiport föld, vörössel
pettyezett fehér emelvény. A haldoklók kiáltásai. Idris távolba nyúló zöld tájai, a
végtelen kék ég, amit az Üvegváros tornyai lyuggattak. A veszteség fájdalma
hullámként áradt szét a testében; ökölbe szorította a kezét, Hugó pedig verdeső
szárnyakkal kapkodott az ujjai után, megvert is fakasztott belőlük. Hodge
elengedte a madarat, aki folyamatosan körözve emelkedett a tetőablak felé, míg
végül eltűnt szem elől.
Hodge lerázta magáról a kellemetlen előérzetet, és újabb papírért nyúlt. Észre
sem vette a skarlát cseppeket, amelyek a lapra hullottak, miközben írt.