Végzet ereklyéi - Csontváros

Magnus Bane

Jace előrehajolt, és az utasokat a taxisofőrtől elválasztó falon kezdett
dörömbölni.
– Forduljon balra! Balra! Mondtam, hogy a Broadwayn menjünk, maga
agyhalott barom!
A taxisofőr erre olyan hirtelen rántotta balra a kormányt, hogy Clary Jace-nek vágódott. Ingerülten kiáltott fel. – Különben is, miért megyünk a Broadwayn?
– Éhen pusztulok – mondta Jace –, otthon meg nincs más, csak maradék kínai.
– Elővette a telefonját a zsebéből, és tárcsázni kezdett. – Alec! Ébresztő! –
kiabálta. Clary ingerült mormogást hallott a vonal túlvégéről. – Találkozzunk a
Takinál! Igen, jól hallottad. Reggelizünk! Micsoda? Alig néhány saroknyira van.
Na, nyomás!
Bontotta a vonalat, a készüléket pedig számtalan zsebe egyikébe suvasztotta
éppen, amikor lefékeztek a járdaszegély mellett. Jace a sofőr kezébe nyomott
egy köteg bankjegyet, és oldalba könyökölte Claryt, hogy szálljon már ki a
kocsiból. Amikor maga is a járdán landolt a lány háta mögött, kinyújtózott, mint
egy macska, és szélesre tárta a karját.
– Üdvözöllek New York legnagyszerűbb éttermében!
Első látásra pedig nem ígért sokat a hely – alacsony téglaépület volt, ami
középen rogyadozni látszott, mint valami összeesett szuflé. Az étterem nevét
hirdető megviselt neonfelirat féloldalasan lógott, és sercegve hunyorgott. A szűk
bejárat előtt két férfi állt hosszú kabátban és a szemükbe húzott filckalapban.
Egyetlen ablak sem látszott.
– Úgy néz ki, mint egy börtön – mondta Clary.
Jace rábökött az ujjával. – De egy börtönben rendelhetnél-e olyan spagettit fra
diavolo, hogy meg akarod tőle csókolni az ujjaidat? Nem hiszem.
– Nem akarok spagettit. Azt akarom tudni, mi az a Magnus Bane.
– Nem mi, ki – mondta Jace. – Ez egy név.
– És tudod, kié?
– Egy boszorkánymesteré – felelte Jace nyugodtan. – Csak egy
boszorkánymester tehetett ilyen gátat a fejedbe. Vagy legfeljebb az egyik Néma
Testvér, de nyilván nem ők voltak.
– És hallottál is erről a boszorkánymesterről? – akarta tudni Clary, akit kezdett
fárasztani Jace okoskodó hangneme.
– Ismerősnek hangzik a neve…
– Hé! – Alec volt az. Úgy nézett ki, mint aki éppen most kászálódott ki az ágyából, és a farmert csak a pizsamára rángatta fel. Fésületlen haja vadul
lobogott, ahogy feléjük ügetett. Tekintetét Jace-re szögezte, Claryről szokása
szerint tudomást sem vett.
– Izzy is úton van – mondta. – Hozza magával a mondént.
– Simont? Honnan került elő?
– Már kora reggel beállított. Nem bírta ki Izzy nélkül, gondolom. Szánalmas.
– Alec láthatóan jól szórakozott, és Clary legszívesebben belerúgott volna. –
Szóval bemegyünk vagy mi lesz? Éhen pusztulok.
– Én is – közölte Jace. – Jólesne egy adag szárított egérfarok.
– Egy adag mi? – kérdezte Clary, aki biztos volt benne, hogy rosszul hallotta.
Jace rávigyorgott. – Nyugi – mondta. – Közönséges kajálda.
A bejáratnál megállította őket az egyik kabátos férfi. Ahogy kihúzta magát,
Clary megpillantotta az arcát a kalap alatt. Bőre sötétvörös volt, ujjai kékes-
feketés körmökben végződtek. A lány megmerevedett, de Jace és Alec teljesen
nyugodtnak tűnt. Mondtak valamit a férfinak, aki bólintott, majd hátralépett,
hogy elmehessenek mellette.
– Jace – súgta Clary, amint az ajtó bezáródott mögöttük. – Ki volt ez?
– Clancyre gondolsz? – kérdezte Jace, miközben körbepillantott a fényesen
kivilágított étteremben. Az ablakok hiánya ellenére egészen kellemes helynek
tűnt. Barátságos fa bokszok sorakoztak egymás mellett élénk színű padokkal és
falakkal. Bájos összevisszaságban különféle edények torlódtak a pulton, amely
mögött rózsaszín-fehér köpenyt viselő pincérnő fürgén számolta ki az aprót egy
flanelinges, zömök férfinak. Amikor észrevette Jace-t, intett neki, és jelezte,
hogy üljenek le, ahová csak akarnak. – Clancy gondoskodik róla, hogy ne
jöhessen be, aki nem kívánatos – magyarázta Jace, miközben az egyik boksz felé
terelgette a lányt.
– De hát démon – sziszegte Clary. Jó pár vendég fordult felé. Egy fiú hegyes
kék fürtökkel egy gyönyörű, hosszú fekete hajú indiai lány mellett ült, akinek
fátyolszerű aranyszárnyak álltak ki a hátából. A fiú komoran ráncolta össze a
homlokát. Clary nem bánta, hogy az étterem majdnem üres.
– Nem az – mondta Jace, és letelepedett az egyik padra. Clary éppen készült,
hogy mellé üljön, de Alec megelőzte. A fiúkkal szemben lévő padra csusszant
hát óvatosan, mivel a karja, Jace kezelése ellenére, még mindig érzékeny volt.
Üresnek érezte magát, mintha a Néma Testvérek belenyúltak volna a testébe,
hogy mindent kikaparjanak, amitől súlytalan lett, és szédült.
– Ő egy ifrit – magyarázta Jace. – Az ifritek boszorkánymesterek, csak mágia
nélkül. Féldémonok, akik valami oknál fogva nem tudnak varázsolni.
– Szerencsétlenek – mondta Alec, és felkapta az étlapját. Clary is a kezébe
vette a sajátját, majd elkerekedett szemekkel meredt rá. A napi ajánlat mézes sáska volt, nyers hússal teli tálak, egész nyers halak meg valami, amit denevéres
melegszendvicsnek neveztek. Az italok között egy teljes oldalt szenteltek a
különféle csapolt vérfajtáknak – Clary őszinte megkönnyebbülésére nem A, O
vagy B negatív csoportokról volt szó, hanem különféle állatok véréről. – Ki
eszik egész nyers halat? – kérdezte hangosan.
– A kelpik – felelte Alec. – Meg a szelkik. Talán néha a nixik is.
– Tündérkaját ne rendelj – mondta Jace, és az étlap fölött Claryre nézett. – Az
emberek általában kicsit meghülyülnek tőle. Az egyik percben még tündérszilvát
majszolsz, a következőben meg meztelenül rohangálsz a Madison Avenue-n
aganccsal a fejeden. Nem mintha – tette hozzá gyorsan – velem valaha
megtörtént volna ilyesmi.
Alec felnevetett.
– Emlékszel… – kezdte, és belefogott egy történetbe, ami olyan sok titokzatos
nevet meg egyéb főneveket tartalmazott, hogy Clary meg sem próbálta követni.
Ehelyett inkább Alecet figyelte, amint Jace-hez beszélt. Sugárzott belőle valami
szinte lázas energia, ami korábban hiányzott. Jace-ben volt valami, ami egészen
felajzotta, és sokkal élénkebbé tette a barátját. Ha együtt akarná lerajzolni őket,
gondolta Clary, Jace-t egy kicsit homályosra csinálná, Alec pedig élesen
emelkedne ki, csupa kristálytiszta felülettel és szöglettel.
Miközben Alec beszélt, Jace maga elé nézett, halványan mosolygott, és
körmével kopogtatta a vizespoharát. A lány sejtette, hogy máshol jár az esze.
Hirtelen valami együttérzésféle támadt benne Alec iránt. Nem lehet könnyű
dolga annak, aki törődni próbál Jace-szel.
Azért nevettelek ki benneteket, mert viccesnek találom a szerelmi
vallomásaitokat, főleg amikor viszonzatlanok.
Jace felnézett, amikor a pincérnő elvonult mellettük.
– Fogunk valaha kávét kapni? – kérdezte hangosan, amivel bele is fojtotta a
szót Alecbe.
A másik megadta magát, energiája lassan fogyóban volt.
– Én…
Clary gyorsan közbevágott. – És kinek van ez a sok nyers hús? – bökött az
étlap harmadik oldalára.
– A vérfarkasoknak – felelte Jace. – Bár alkalmasint én is értékelek egy jó
véres marhasültet. – Átnyúlt az asztalon, és átfordította Clary étlapját. – Az
embereknek való kaják a hátoldalon vannak.
A lány kissé kábultan böngészte a teljesen hétköznapi ételek sorát. Kezdett
kicsit túl sok lenni ez az egész.
– Itt még jégkását is lehet kapni?
– Van barackos-szilvás is vadvirágmézzel, ami egyszerűen isteni – mondta Isabelle, aki ebben a pillanatban jelent meg Simonnal az oldalán. – Csússz
odébb! – szólt oda Clarynek, aki olyan szorosan simult a falhoz, hogy érezte,
amint a hűvös téglák a karjába préselődnek. Simon leült Isabelle mellé, és kissé
zavartan mosolygott Claryre, aki nem viszonozta a gesztust. – Azt szerintem
kóstold meg.
Clary nem volt benne biztos, hogy Isabelle hozzá vagy Simonhoz beszél,
úgyhogy nem felelt. Isabelle vaníliás parfümtől illatozó haja csiklandozta az
arcát, és küszködnie kellett, hogy ne tüsszentse el magát. Gyűlölte a vaníliás
parfümöket. Soha nem értette, miért éreznek egyes lányok késztetést, hogy olyan
illatuk legyen, mint egy desszertnek.
– Szóval milyen volt a Csontvárosban? – kérdezte Isabelle, miközben
kinyitotta az étlapot. – Megtudtátok, mi van Clary fejében?
– Van egy nevünk – mondta Jace. – Magnus…
– Kuss legyen – sziszegte Alec, és húzott egyet Jace-re a bezárt étlappal. Jace
sértődötten pillantott a barátjára.
– Jézusom. – Megdörzsölte a karját. – Mi bajod van?
– Ez a hely tele van Alvilágiakkal. Te is tudod. Szerintem jobban tennéd, ha
titokban tartanád a nyomozásunk részleteit.
– Nyomozás? – Isabelle felnevetett. – Most meg detektívek vagyunk? Talán
titkos nevet kéne választanunk magunknak.
– Jó ötlet – mondta Jace. – Én Nagyvesszei Von Hugenstein báró leszek.
Alec visszaköpte a vízét a pohárba. Ebben a pillanatban megérkezett a
pincérnő, hogy felvegye a rendelést. Ilyen közelről is csinos szőke lánynak tűnt,
a szeme azonban egészen megijesztette Claryt – teljesen kék volt fehérje és
pupilla nélkül. Ahogy mosolyra húzta a száját, kivillantak apró, éles fogai.
– Választottatok már?
Jace elvigyorodott.
– A szokásost kérem – mondta, amit a pincérnő egy újabb mosollyal
nyugtázott.
– Én is – csivitelte Alec, bár neki nem járt a mosoly. Isabelle kényeskedve egy
gyümölcsös jégkását rendelt, Simon a kávéra szavazott, Clary pedig egy
pillanatnyi habozás után egy nagy kávét választott kókuszos palacsintával. A
pincérnő egyik kék szemével rákacsintott, és elsietett.
– Ő is ifrit? – kérdezte Clary, miközben a lány után fordította a fejét.
– Kaelie? Nem. Részben féj, azt hiszem – mondta Jace.
– Nixi szeme van – tette hozzá elgondolkozva Isabelle.
– Tényleg nem tudjátok, micsoda? – kérdezte Simon.
Jace megrázta a fejét.
– Tiszteletben tartom a privát szféráját. – Oldalba bökte Alecet. – Hé, engedj ki egy pillanatra!
Alec morogva húzódott félre. Clary figyelte, amint Jace odalép Kaelie-hez,
aki éppen a pultnak támaszkodva tárgyalt valamit a szakáccsal a nyitott
konyhaajtón keresztül. A szakácsból Clary csak egy lehajtott, fehér sapkás fejet
látott. A sapka két oldalába vágott lyukakon keresztül hosszú, szőrös fülek
kandikáltak ki.
Kaelie megfordult, és rámosolygott Jace-re, aki átkarolta, mire a lány egészen
közel bújt hozzá. Clary kíváncsi lett volna rá, vajon erre gondolt-e Jace, amikor
azt mondta, hogy tiszteletben tartja a privát szféráját.
Isabelle a szemét forgatta.
– Igazán nem kéne így cukkolnia a pincéreket.
Alec a húga felé fordult.
– Szerinted nem gondolja komolyan? Szóval igazából nem tetszik neki?
Isabelle megvonta a vállát.
– Alvilági a csaj – jegyezte meg, mintha ez mindent megmagyarázna.
– Nem értem – mondta Clary.
Isabelle unottan pillantott rá.
– Mit nem értesz?
– Ezt az egész Alvilági dolgot. Nem vadásztok rájuk, mert igazából nem
démonok, de igazából nem is emberek. A vámpírok ölnek, vért isznak…
– Csak a bűnöző vámpírok isszák élő emberek vérét – magyarázta Alec. –
Azokat meg megölhetjük.
– És a vérfarkasok micsodák? Csak túlméretezett plüssállatok?
– Ők démonokat ölnek – mondta Isabelle. – Úgyhogy ha nem piszkálnak
bennünket, mi nem piszkáljuk őket.
Mint amikor nem bántjuk a pókokat, mert megeszik a szúnyogokat – gondolta
Clary.
– Szóval elég jók, hogy élni hagyjátok őket, elég jók, hogy ételt készítsenek
nektek, elég jók, hogy flörtöljetek velük… Csak azért mégsem elég jók? Úgy
értem, nem ugyanolyan jók, mint az emberek?
Isabelle és Alec úgy néztek rá, mintha urduul beszélne.
– Mások, mint az emberek – felelte végül Alec.
– Jobbak, mint a mondének? – kérdezte Simon.
– Nem – mondta határozottan Isabelle. – Egy mondénből lehet Árnyvadászt
csinálni. Úgy értem, mi is mondénektől származunk. Viszont egy Alvilági sosem
kerülhetne be a Klávéba. Nem bírják el a rúnákat.
– Szóval gyengék? – kérdezte Clary.
– Nem mondanám – felelte Jace, miközben visszacsusszant a helyére Alec
mellé. Haja zilált volt, és rúzsfolt ékesítette az arcát. – Legalábbis akkor nem, ha egy peri, egy dzsinn, egy ifrit meg még isten tudja ki hallgatózik. – Széles
vigyorra húzta a száját, amint megjelent Kaelie, hogy kiossza a rendeléseket.
Clary elgondolkozva méregette a palacsintáit. Csodásnak tűntek: aranyló barnák
voltak, és tocsogtak a mézben. Miközben Kaelie elkopogott a magassarkújában,
megkóstolta a legfelsőt.
Isteni volt.
– Mondtam, hogy ez a legjobb étterem Manhattanben – emlékeztette Jace,
miközben puszta kézzel ette a sült krumplit.
Clary Simonra pillantott, aki lehajtott fejjel kevergette a kávéját.
– Mmmf – mondta teli szájjal Alec.
– Igaz – bólintott Jace. Claryre nézett. – Nem egyirányú a dolog – magyarázta.
– Lehet, hogy nem mindig vagyunk oda az Alvilágiakért, de ők sincsenek
mindig oda értünk. Pár száz évnyi Fegyverszünet nem tehet semmissé ezerévnyi
ellenségeskedést.
– Nyilván nem tudja, mi az a Fegyverszünet, Jace – jegyezte meg Isabelle a
kanala mögül.
– Ami azt illeti, tudom – mondta Clary.
– Én nem – szólt közbe Simon.
– Igen, de senkit nem érdekel, hogy te mit tudsz és mit nem. – Jace gondosan
megvizsgált egy krumplidarabot, mielőtt beleharapott volna. – Némelyik
Alvilági társaságát még élvezem is a megfelelő helyen és időben. De többnyire
nem ugyanazokba a bulikba hívnak meg minket.
– Várjatok! – Isabelle hirtelen kiegyenesedett. – Mit is mondtál, mi volt az a
név? – szegezte Jace-nek a kérdést.
– Még semmit – felelte Jace. – Legalábbis nem fejeztem be. Magnus Bane. –
Megeresztett egy gunyoros vigyort Alec felé. – Arra rímel, hogy „óvatoskodó
púp az ember hátán”.
Alec csak a kávéjába dünnyögte a válaszát, ami viszont inkább arra rímelt,
hogy „kiaszott fekhely”. Clary elmosolyodott magában.
– Lehetetlen… de majdnem teljesen biztos vagyok benne… – Isabelle beletúrt
a táskájába, és előhúzott egy összehajtogatott kék papírdarabot. – Nézzétek meg
ezt.
Alec kinyújtotta a kezét a papírért, vetett rá egy pillantást, megrántotta a
vállát, aztán továbbadta Jace-nek.
– Meghívó egy bulira. Valahová Brooklynba – mondta. – Utálom Brooklynt.
– Ne légy már ilyen sznob! – torkollta le Jace. Aztán, éppen mint Isabelle, ő is
kiegyenesedett a padon. – Ezt meg honnan szedted, Izzy?
Isabelle könnyed mozdulatot tett a levegőben.
– Attól a kelpitől a Pandemoniumban. Azt mondta, marha jó lesz. Volt nála egy egész halom ilyen.
– Mi az? – kérdezte türelmetlenül Clary. – Megmutatjátok nekünk is, vagy
nem akarjátok?
Jace megfordította a cetlit, hogy mindnyájan elolvashassák rajta az írást.
Elegáns, keskeny, kézírásnak ható betűkkel vékony, szinte pergamennek tűnő
papírra nyomtatták. Egy összejövetelről tudósított Magnusnál, a Nagyhatalmú
Boszorkánymesternél, és a résztvevőknek „a legvadabb álmaikat is felülmúló,
élményekkel teli, extatikus estét” ígért.
– Magnus? – kérdezte Simon. – Magnus, mint Magnus Bane?
– Kétlem, hogy sok Magnus nevű boszorkánymester lenne a Három Állam
területén.
Alec hunyorgott.
– Ez azt jelenti, hogy el kell mennünk a buliba? – kérdezte csak úgy senkitől.
– Nem kell csinálnunk semmit – mondta Jace, aki az apró betűs részt olvasta a
meghívón. – De eszerint Magnus Bane Brooklyn Fő Boszorkánymestere. –
Claryre pillantott. – Ami engem illet, kíváncsi lennék, mit keres Brooklyn Fő
Boszorkánymesterének a neve a fejedben.
A buli csak éjfélkor kezdődött, úgyhogy egy egész elverni való napjuk volt
még addig. Jace és Alec a fegyverszobában tűntek el, Isabelle és Simon pedig
bejelentették, hogy sétát szándékoznak tenni a Central Parkban, hogy a lány
megmutathassa a tündérköröket. Simon megkérdezte Clarytől, nem akar-e ő is
velük menni, de ő feltörő gyilkos dühét elfojtva, visszautasította az ajánlatot,
mondván, fáradt.
Valójában nem is hazudott – tényleg fáradt volt. Még érezte a méreg és a
korán kelés utóhatásait. Az ágyán feküdt az Intézetben, a cipőjét lerúgta és
próbálta kényszeríteni magát, hogy elaludjon, de csak nem jött álom a szemére.
A koffein, mintha szénsavas folyadék lett volna, sistergett az ereiben,
gondolataiban nyüzsögtek a száguldó képek. Újra és újra anyja arcát látta maga
előtt, amint kétségbeesett tekintettel néz le rá. Aztán jöttek a Beszélő Csillagok,
és a Néma Testvérek hangját hallotta a fejében. De mit keres egy gát az
elméjében? Miért tette volna oda egy nagyhatalmú boszorkánymester? Kíváncsi
lett volna, milyen emlékeket vesztett el, milyen élmények érték, amiket most
nem tudott felidézni. Vagy talán minden, amit gondolt, minden, amire
emlékezett, hazugságvolt csupán…?
Felült, úgy érezte, többé nem bírja elviselni a saját gondolatait. Mezítláb
csoszogott ki a folyosóra, aztán elindult a könyvtár felé. Talán Hodge segíthet
neki.
De a könyvtár üres volt. A délutáni fény ferdén tűzött be a résnyire széthúzott függönyökön, és aranycsíkokat festett a padlóra. Az íróasztalon hevert a kopott
bőrbe kötött könyv, amiből korábban Hodge olvasott fel. Mellette Hugó aludt a
rúdján, csőrét a szárnya alá dugva.
Anyám ismerte ezt a könyvet – gondolta Clary. – Megérintette, olvasott belőle.
A fájdalom, hogy olyasvalamit tart a kezében, ami része volt anyja életének, a
gyomrát markolászta. Átsietett a szobán, és a könyvre fektette a kezét. A bőrt
felmelegítette a simogató napfény. Clary felemelte a borítót.
Összehajtogatott papírdarab csusszant elő a lapok közül és hullott lassan a
padlóra. A lány lehajolt, hogy felvegye, majd ösztönösen kisimította.
Egy csapatnyi fiatal fényképe volt, akik nem lehettek sokkal idősebbek, mint
Clary maga. Nem kételkedett benne, hogy legalább húsz éve készült; nem a
ruhák miatt – azok, mint az Árnyvadászok holmijai általában, jellegtelenek
voltak és feketék –, hanem mert azonnal felismerte az édesanyját. Jocelyn a
fotón nem lehetett több tizenhét-tizennyolc évesnél. Haja a háta közepéig ért,
arca egy kicsit kerekebb volt, álla és szája kevésbé határozott vonalú.
Hasonlít rám – gondolta Clary kábán.
Jocelyn egy fiút karolt át, akit Clary nem ismert fel. Kicsit meg is ijedt tőle.
Sosem jutott eszébe, hogy édesanyjának bárkije is lehetett volna az apján kívül,
hiszen sosem foglalkoztatták a randevúk vagy a szerelem. Nem volt olyan, mint
a legtöbb egyedülálló anya, akik szülői értekezleteken lestek a szóba jöhető
apukákat, vagy akár Simon anyukája, aki rendszeresen tökéletesítgette a profilját
mindenféle randi-oldalakon. A fiú a képen jóképű volt, már-már fehérnek tűnő,
egészen világos hajjal és fekete szemmel.
– Az Valentine – szólt egy hang a háta mögött. – Tizenhét éves korában.
Clary hátraugrott, majdnem elejtette a fényképet. Hugo felriadt, és elégedetlen
károgást hallatott, mielőtt felborzolt tollakkal visszatelepedett volna az ágára.
Hodge volt az. Kíváncsi tekintettel méregette Claryt.
– Bocsánat! – mondta a lány, és gyorsan visszatette a képet az asztalra, majd
gyorsan hátrálni kezdett. – Nem akartam turkálni a dolgai között.
– Semmi baj. – Hodge megérintette a fotót sebhelyes ujjával, ami furcsán
elütött makulátlan kézelőjétől. – Végül is egy darab a múltadból.
Clary megint közelebb húzódott az asztalhoz, mintha a fotó vonzotta volna. A
fehér hajú fiú Jocelyn-ra mosolygott; szeme körül úgy futottak szét a ráncok,
mint akkor szoktak, ha egy fiúnak nagyon tetszik valaki. Senki soha nem nézett
rá így, gondolta Clary. Valentine a maga hűvös, szabályos vonású arcával
egyáltalán nem hasonlított Clary apjára, akinek nyílt mosolyát és fényes haját ő
is örökölte.
– Valentine… egész kedvesnek tűnik.
– Hát, kedves az nem volt – mondta Hodge fanyar mosollyal. – Viszont elbűvölő tudott lenni, okos és nagyon meggyőző. Felismersz mást is?
Clary megint megnézte a képet. Valentine mögött kissé balra sovány fiú állt
sűrű, világosbarna hajjal. Széles válla és szögletes csuklója azt sejtették, hogy
még nem érte el a teljes magasságát.
– Az ott maga?
Hodge bólintott. – És…?
Clarynek még kétszer alaposan meg kellett néznie a fotót, mire újabb ismerőst
talált: olyan fiatal volt, hogy nem volt vele könnyű dolga. Végül a szemüvege
árulta el.
– Luke – mondta a lány.
– Lucián. – Hodge a kép fölé hajolt, és két sötéthajú, elegáns tinédzserre
bökött; a lány fél fejjel magasabbra nőtt, mint a fiú, vonásai keskenyek és
ragadozószerűek, szinte kegyedének voltak. – Ezek itt Lightwoodék – mondta,
majd egy göndör fekete hajú, nagyon jóképű, szögletes állú fiúra mutatott. – Ő
meg Michael Wayland.
– Nem is hasonlít Jace-re.
– Jace az anyjára ütött.
– Tulajdonképpen ez olyan, mint egy osztálykép? – kérdezte Clary.
– Nem igazán. Ez a fotó a Körről készült abban az évben, amikor megalakult.
Ezért van legelöl Valentine, a vezér. Luke a jobbján áll, mert ő volt a helyettese.
Clary elfordította a tekintetét. – Még mindig nem értem, miért venne részt
anyukám ilyesmiben.
– Muszáj megértened…
– Folyton ezt mondja – szólt közbe mérgesen Clary. – Fogalmam sincs, miért
lenne bármit is muszáj megértenem. Mondja el nekem az igazat, én meg vagy
megértem, vagy nem.
Hodge szája sarka megrándult.
– Ahogy gondolod. – Egy pillanatra elhallgatott, majd megsimogatta Hugót,
aki fontoskodva mászkált fel-alá az asztal peremén. – A Fegyverszünetet sosem
támogatta mindenki a Klávéban. Főleg a befolyásosabb családok ragaszkodnak a
régi időkhöz, amikor válogatás nélkül ölték az Alvilágiakat. Nem csak
gyűlöletből, hanem azért is, mert így nagyobb biztonságban érezték magukat.
Könnyebb a fenyegetéssel szembenézni, ha azt egyetlen masszaként képzeli el
az ember, nem pedig egyedek halmazaként, akiket külön-külön kell felmérni…
Ráadásul a legtöbbünknek akadt olyan ismerőse, akit egy Alvilági ölt vagy
sebesített meg. Semmi sem olyan megingathatatlan – tette hozzá mint a fiatalok
erkölcsi ítéletei. Gyerekként könnyű hinni a jóban meg a rosszban, a világosban
meg a sötétben. Velentine ezt soha nem nőtte ki. Sem a destruktív idealizmusát,
sem a szenvedélyes gyűlöletet, amit minden olyasmi iránt érzett, amiről azt gondolta, hogy „nem emberi”.
– De édesanyámat szerette – mondta Clary.
– Igen – felelte Hodge. – Édesanyádat szerette. És Idrist is szerette…
– Mi olyan nagyszerű Idrisben? – kérdezte Clary. Maga is érezte, milyen
barátságtalan a hangja.
– Idris volt… – kezdte Hodge, majd gyorsan javította magát – Idris a
Nephilimek otthona, ahol valódi önmaguk lehetnek, az a hely, ahol nem kell
rejtőzködni, és nincs szükség álcára. Egy hely, amit megáldott az Angyal. Sosem
láttál igazi várost, amíg nem láttad Alicantét az üvegtornyaival. Szebb, mintsem
el tudnád képzelni. – Nyers fájdalom sütött a hangjából.
Clarynek eszébe jutott az álma.
– Rendeztek valaha… bálokat az Üvegvárosban?
Hodge úgy pislogott, mintha most ébredt volna fel.
– Minden héten. Én sosem mentem el, de anyukád rendszeresen járt. És
Valentine is. – Halkan felnevetett. – Én inkább tudós voltam. Az alicantei
könyvtárban töltöttem a napjaimat. Ezek a könyvek itt csak egy töredékét teszik
ki az ottani kincseknek. Arra gondoltam, hogy talán egy nap csatlakozhatnék a
Testvériséghez, de az után, amit tettem, természetesen nem fogadhattak be
maguk közé.
– Sajnálom – mondta Clary zavartan. Gondolataiban még nyüzsögtek a bál
emlékei.
Volt sellős szökőkút ott, ahol táncoltak? Valentin fehéret viselt, hogy anyukám
láthassa a Jeleket a bőrén az ingén keresztül is?
– Megtarthatom? – kérdezte a fényképre mutatva.
Hodge arcán egy pillanatra kétkedés villant át.
– Nem szeretném, ha megmutatnád Jace-nek – mondta. – Éppen elég dologgal
kell megbirkóznia anélkül is, hogy előkerülnének fotók a halott apjáról.
– Persze. – Clary a mellkasához szorította a képet. – Köszönöm.
– Nem tesz semmit. – Kíváncsian figyelte a lányt. – Azért jöttél a könyvtárba,
mert beszélni akartál velem, vagy más célod volt?
– Szerettem volna tudni, hogy kapott-e híreket a Klávéból? A Kehelyről. És…
anyukámról.
– Kaptam ma reggel egy rövid választ.
Clary hallotta a türelmetlenséget a saját hangjában.
– Küldtek embereket? Árnyvadászokat?
Hodge elfordította a tekintetét.
– Igen, küldtek.
– Miért nem itt szálltak meg?
– Előfordulhat, hogy Valentine figyelteti az Intézetet. Minél kevesebbet tud, annál jobb. – Látván a bánatos kifejezést a lány arcán, felsóhajtott. – Sajnálom,
de nem mondhatok többet, Clarissa. A Klávé még most sem nagyon bízik
bennem. Nagyon keveset árultak el. Én is örülnék, ha segíthetnék neked.
Volt valami bánatos a hangjában, ami miatt Clary nem érezte helyénvalónak
tovább faggatni.
– Segíthet – mondta. – Nem tudok aludni, túl sokat gondolkodom. Nem
lehetne…?
– Á, a nyughatatlan elme. – A férfi hangja tele volt együttérzéssel. – Arra
tudok neked adni valamit. Várj meg itt!
A főzet, amit Hodge-tól kapott, kellemes borókaillatot árasztott magából.
Miközben a folyosón a szobája felé tartott, Clary újra meg újra kinyitotta az
üvegcsét, hogy megszagolhassa. Sajnos akkor is éppen nyitva volt, amikor
belépett az ajtón, és Jace-t az ágyán elnyúlva találta, amint éppen a rajzfüzetét
nézegette. Meglepett sikkantással ejtette ki a kezéből az üvegcsét, ami pattogva
gurult végig a földön, és halványzöld folyadék csorgott belőle a parkettára.
– Te jó ég! – mondta Jace, majd gyorsan felült, és már nem is törődött a
füzettel. – Remélem, nem volt benne semmi fontos.
– Álomhozó főzet volt – felelte Clary mérgesen, és cipője orrával megböködte
az üvegcsét. – Most meg izélhetem.
– Bárcsak itt lenne Simon! Akkor álomba untathatna.
Clarynak semmi kedve nem volt Simont védeni. Inkább leült az ágyra, és
felvette a rajzfüzetet.
– Általában nem szoktam megengedni senkinek, hogy nézegesse.
– Miért nem? – Jace ziláltnak tűnt, mintha maga is csak most ébredt volna. –
Elég jól rajzolsz. Néha egészen kiválóan.
– Hát mert… ez olyan, mint egy napló. Kivéve, hogy nem szavakban
gondolkodom, hanem képekben, szóval az egész rajzokból áll. De attól még nem
tartozik másra. – Jó lett volna tudni, hogy tényleg akkora őrültségnek hangzik-e,
amit mond, mint sejtette.
Jace sértődöttnek tűnt.
– Egy napló, amiben nincsenek rólam rajzok? Hol vannak a tüzes fantáziák? A
szerelmesregény-borítók? A…
– Minden lány szerelmes lesz beléd, akivel találkozol? – kérdezte csendesen
Clary.
A kérdéstől Jace úgy eresztett le, mint egy tűvel kiszúrt luftballon.
– Az nem szerelem – mondta rövid szünet után. – Legalábbis…
– Megpróbálhatnád, hogy nem játszod folyton az agyadat – jegyezte meg a
lány. – Mindenkinek megkönnyebbülés lenne.
Jace lenézett a kezére. Máris tele volt fehér hegekkel, mint Hodge-é, bár fiatal bőrén még nem látszottak ráncok.
– Ha igazán fáradt vagy, segíthetek elaludni – mondta. – Elmondhatok egy
mesét.
Clary felhúzta a szemöldökét.
– Komolyan beszélsz?
– Én mindig komolyan beszélek.
Clarynek az az érzése támadt, hogy kicsit mindkettejüknek elment az esze a
fáradtságtól. Csakhogy Jace nem tűnt fáradtnak, inkább mintha szomorú lett
volna. Visszatette a rajzfüzetet az éjjeliszekrényre, az ágyra dőlt, és az oldalára
fordulva összekuporodott.
– Rendben.
– Csukd be a szemed!
Clary engedelmeskedett. Szemhéja belsején mintha csillagok ragyogtak volna,
olyan volt a lámpafény hátrahagyott képe.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú – kezdte Jace. Clary azonnal
közbevágott.
– Árnyvadász fiú?
– Természetesen. – Egy pillanatra mintha halvány gúny vitt volna színt a
hangjába, de kicsivel később már nem volt sehol. – Amikor a fiú hatéves volt, az
apja adott neki egy sólymot, hogy tanítsa be. A sólymok ragadozók, gyilkos
madarak, mondta neki az apja, az égbolt Árnyvadászai. A sólyomnak nem
tetszett a fiú, és a fiúnak sem tetszett a sólyom. Tartott éles csőrétől, csillogó
szeme mintha folyton őt figyelte volna. Amikor a fiú a madár közelébe ment, az
mindig felé kapott a csőrével meg a karmaival. A fiú csuklója meg a keze
heteken át véres volt a sebektől. Nem tudta, de az apja olyan sólymot választott,
amelyik több mint egy éve vadon élt, és így szinte lehetetlenség volt idomítani.
De a fiú mégis megpróbálta, mert az apja azt mondta neki, hogy formálja
engedelmessé a sólymot, ő pedig azt szerette volna, hogy az apja elégedett
legyen vele. Állandóan a sólyom mellett volt, beszélt hozzá, zenét hallgattatott
vele, hogy ne tudjon aludni, mert állítólag egy fáradt madarat könnyebb
megszelídíteni. Megtanult mindent a felszerelésről: a béklyóról, a csuklyáról, a
röptető-kötélről, ami nem engedte, hogy a sólyom elszakadjon a csuklójától.
Vakon kellett volna tartania a madarat, de nem vitte rá a lélek. Ehelyett
megpróbált odaülni, ahol a madár láthatta, miközben megérintette és simogatta a
szárnyát, megpróbálta elérni, hogy bízzon benne. A kezéből etette, de a sólyom
eleinte nem akart elfogadni semmit. Később olyan durván evett, hogy csőre
megvágta a fiú tenyerét. Ő azonban nem bánta, mert ez már haladás volt, és mert
azt akarta, hogy a madár ismerje őt, még ha ehhez arra is volt szükség, hogy
igyon a véréből. A fiú nemsokára már látta, milyen gyönyörű a sólyom, hogy karcsú szárnyai villámgyors repülésre termettek, hogy erős és fürge, tüzes és
gyengéd. Amikor a föld felé zuhant, úgy mozgott, mint a fény. Amikor
megtanult körözni fölötte és letelepedni a csuklójára, a fiú majdnem ordított a
boldogságtól. Néha a madár a vállára ugrott, és a hajába temette a csőrét. Tudta,
hogy a sólyom szereti őt, és amikor biztos volt benne, hogy nem csak szelíd, de
tökéletesen szelíd, elment vele az apjához, és azt várta, hogy az majd büszke lesz
rá. Ehelyett az apja kivette a kezéből a most már szelíd madarat, és eltörte a
nyakát. „Mondtam, hogy engedelmességre tanítsd”, szólt az apja, és a földre
dobta a sólyom élettelen testét. „Ehelyett arra tanítottad meg, hogy szeressen
téged. A sólymok nem szerető háziállatnak valók: tüzesek és vadak, barbárok és
kegyetlenek. Ezt a madarat nem megszelídítetted. Megtörted.” Később, miután
magára maradt, a fiú addig sírt a sólyom teste fölött, amíg végül apja küldött egy
szolgálót, hogy vigye el a madarat, és temesse el. A fiú soha többé nem sírt, és
sosem felejtette el, amit megtanult: szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig
szeretnek, az elpusztul.
Clary, aki mindvégig mozdulatlanul feküdt, és alig lélegzett, most a hátára
fordult, és kinyitotta a szemét.
– Ez egy borzasztó történet – mondta bosszúsan.
Jace a lábát felhúzva ült, állát a térdére támasztotta.
– Tényleg? – kérdezte elmélázva.
– A fiú apja szörnyű ember. Ez a történet arról szól, hogyan lehet rosszat tenni
egy gyerekkel. Sejthettem volna, milyen történetet gondol ideális esti mesének
egy Árnyvadász. Mindegy, csak az embernek rémálmai támadjanak tőle.
– Néha a Jelektől is rémálmaink lehetnek – mondta Jace. – Ha túl fiatalon
kapjuk meg őket. – Elgondolkodva nézett a lányra. A függönyök résén
beszűrődő késő délutáni fény éles kontrasztokat rajzolt az arcára.
Chiaroscuro – gondolta Clary. Az árnyékok és a fény művészete.
– Jó ez a történet, ha belegondolsz – folytatta Jace. – A fiút az apja csak
erősebbé akarta tenni. Hajlíthatatlanná.
– Csakhogy inkább azt kell megtanulnod, hogyan legyél rugalmas – ásította
Clary. Akármilyen rémesnek is találta a történetet, Jace hangjának ritmusa
elálmosította. – Különben megtörsz.
– Nem, ha elég erős vagy – mondta határozottan Jace. Felé nyúlt, és a lány
érezte, hogy keze feje végigsimítja az arcát; rádöbbent, hogy lassan lecsukódik a
szeme. A kimerültségtől szinte folyékonyak lettek a csontjai, olyan volt, mintha
bármelyik pillanatban szétfolyhattak és semmivé lehettek volna. Ahogy erőt vett
rajta az álom, szavak kezdtek visszhangozni a fejében.
Mindent megadott nekem, amit akartam. Lovakat, fegyvereket, könyveket, még
egy vadászsólymot is.