Végzet ereklyéi - Csontváros

Az éjféli virág

A nagy üres termek, amelyeket a tetőre vezető lépcső felé tartva átszeltek,
olyanok voltak a félhomályban, mint valami különös színdarab elhagyatott
díszletei. A fehér függönyök a szürkületből előbukkanó jéghegyekként
magasodtak föléjük.
Amikor Jace kinyitotta az üvegház ajtaját, puhán, akár egy cica mancsának
párnázott paskolása, Claryt azonnal megcsapta a bentről kiáramló illat: a föld
tömény, sötét szaga, az éjszakai virágok – hajnalkák, fehér angyaltrombiták,
csodatölcsérek – szappanos illata. Néhány növényt fel sem ismert, mint például
azt, amelyiknek csillag alakú sárga virágja aranyló pollentől ragyogott. Az
üvegfalakon túl Manhattan fényei csillogtak hideg ékkövekként.
– Hű! – Clary lassan körbefordult, hogy befogadja a látványt. – Annyira
gyönyörű itt az éjszaka.
Jace elmosolyodott. – És csak a mienk az egész hely. Alec meg Isabelle
utálnak idejönni. Allergiásak.
Clary összerázkódott, pedig egyáltalán nem fázott. – Ezek milyen virágok?
Jace megvonta a vállát, és óvatosan letelepedett egy fényes zöld bokor mellé,
amit szorosan összezáródott bimbók borítottak.
– Fogalmam sincs. Gondolod, hogy odafigyeltem botanikaórán? Nem leszek
levéltáros, nem kell tudnom ezeket a dolgokat. Csak azt kell tudnod, hogyan öld
meg, ami az utadba kerül?
A fiú mosolyogva nézett fel Claryre. Olyan volt, akár egy szőke angyal
valamelyik Rembrandt-festményről. Csak az az ördögi száj…
– Úgy van. – Elővett a zacskóból egy szalvétába csavart csomagot, és
odanyújtotta a lánynak. – Ezen kívül – tette hozzá – fergeteges sajtos szendvicset
is tudok csinálni. Kóstolj meg egyet.
Clary kelletlenül viszonozta a fiú mosolyát, és leült vele szemben. Az üvegház
kőpadlója hűvösen érintette csupasz lábszárát, de nem is bánta a napok óta tartó
szakadatlan hőség után. A papírzacskóból Jace előhúzott néhány almát, egy
mogyorós csokit meg egy üveg vizet.
– Nem rossz felhozatal – állapította meg Clary csodálattal.
A sajtos szendvics meleg volt és egy kicsit satnya, de azért nem esett rosszul.
Pulóvere számtalan zsebének valamelyikéből Jace elővarázsolt egy csontnyelű
kést, ami úgy nézett ki, mintha egy grizzlyt is nyugodtan ki lehetne belezni vele.
Munkához látott az első almán, és gondosan nyolc egyforma darabra vágta. – Hát nem éppen szülinapi torta – mondta, miközben átadott egy darabot
Clarynek –, de remélhetőleg jobb a semminél.
– Pontosan a semmire számítottam, úgyhogy kösz. – Beleharapott az almába.
Ropogós volt, és friss.
– Mindenkinek kapnia kéne valamit a születésnapjára. – Jace nekiállt, hogy
meghámozza a második almát; a héj hosszú, kanyargós csíkban vált le róla. –
Egy születésnapnak különlegesnek kell lennie. Nekem mindig a szülinapom volt
az egyetlen nap, amikor Apa azt mondta, bármit megkaphatok vagy
megcsinálhatok, amit akarok.
– Bármit? – nevetett fel Clary. – És mit akartál például?
– Hát, ötéves koromban kitaláltam, hogy megfürdök spagettiben.
– De nem engedte, igaz?
– Dehogynem, épp ez az. Megengedte. Azt mondta, igazán nem kerül sokba,
és miért ne, ha ezt akarom. A szolgálókat utasította, hogy töltsenek meg egy
kádat forrásban lévő vízzel meg spagettivel, aztán amikor kihűlt… – Megvonta a
vállát. – Megfürödtem benne.
Szolgálók? – gondolta Clary. Hangosan csak azt kérdezte: – Milyen volt?
– Sikamlós.
– Le mertem volna fogadni. – Clary megpróbálta elképzelni Jace-t kisfiúként,
nevetgélve, nyakig tésztában, de csak nem sikerült. Kizárt dolog, hogy Jace
valaha is nevetgélt; még ötévesen sem. – Mit kértél még?
– Főleg fegyvereket – felelte a fiú –, ami nyilván nem lep meg. Könyveket.
Rengeteget olvastam a magam kedvére.
– Iskolába nem jártál?
– Nem – mondta Jace lassan, mintha egy olyan téma felé haladnának, amiről
nem szívesen beszélt.
– De a barátaid…
– Nem voltak barátaim – szakította félbe a fiú. – Apámon kívül. Másra nem is
volt szükségem.
Clary elkerekedett szemekkel nézett végig rajta. – Egyáltalán nem barátkoztál
össze senkivel?
Jace rezzenéstelenül állta a tekintetét.
– Amikor először láttam Alecet – mondta –, tízéves voltam. Akkor
találkoztam először bárkivel, aki annyi idős volt, mint én. Akkor lett először
barátom.
Clary lesütötte a szemét. Egy kép formálódott a fejében, hiába küzdött ellene:
Alecre gondolt, arra, ahogy a fiú ránézett. Nem mondana ilyet.
– Ne sajnálj! – mondta Jace, mintha csak kitalálta volna a gondolatait. Bár
Clary igazából nem is őt sajnálta. – A lehető legjobb oktatást kaptam apámtól. Körbevitt a világban. Jártunk Londonban. Szentpéterváron. Egyiptomban.
Imádtunk utazni. – Sötét volt a tekintete. – Nem jártam sehol, amióta meghalt.
Sehol, csak New Yorkban.
– Mázlista vagy – mondta Clary. – Soha életemben nem jártam az államon
kívül. Anyám még Washingtonba se engedett el az iskolai kirándulásokra. Azt
hiszem, most már értem, miért – tette hozzá bánatosan.
– Félt, hogy bekattansz? Hogy elkezdesz démonokat látni a Fehér Házban?
Clary egy kocka csokoládét majszolt. – Vannak démonok a Fehér Házban?
– Vicceltem – mondta Jace. – Illetve azt hiszem. – Elgondolkodva vonta meg
a vállát. – Valaki biztosan említette volna.
– Szerintem egyszerűen nem akarta, hogy túl messze legyek tőle. Mármint
Anya. Miután apám meghalt, nagyon megváltozott. – Luke hangja
visszhangozott a fejében.
Te nem vagy ugyanaz az ember, amióta megtörtént, de Clary nem Jonathan.
Jace felhúzta a szemöldökét. – Emlékszel apádra?
Clary a fejét rázta. – Nem. Meghalt, mielőtt megszülettem volna.
– Szerencséd van – mondta a fiú. – így legalább nem hiányzik.
Bárki mástól szörnyű lett volna ilyet hallani, de Jace hangjában nem volt
keserűség.
– Elmúlik? – kérdezte a lány – Vagy mindig hiányozni fog?
Jace a szeme sarkából nézett vissza rá, de nem válaszolt.
– Anyukádra gondolsz? – kérdezett vissza inkább.
Nem. Soha nem gondolna így az anyukájára. – Igazság szerint Luke-ra.
– Nem mintha ez lenne a rendes neve. – Jace elgondolkodva harapott az
almájába. – Sokat járt a fejemben. Valami nem áll össze a viselkedésében…
– Gyáva alak. – Clary hangja keserű volt. – Hallottad, amit mondott. Nem
száll szembe Valentine-nal. Még Anya kedvéért sem.
– De hát éppen ez… – Hosszú, mélyen zengő hang szakította félbe. Valahol
harang kondult. – Éjfél van – állapította meg Jace, és letette a kést. Felállt, és
kinyújtotta a kezét, hogy Claryt is talpra segítse. Ujjai kissé tapadtak az alma
levétől. – Most figyelj!
Tekintetét a több tucatnyi összezárt bimbótól hemzsegő bokorra szegezte,
amelyik mellett ültek. Clary meg akarta kérdezni, hogy mit kéne néznie, de a fiú
feltartott kézzel hallgattatta el. Csillogott a szeme. – Várj! – mondta.
A levelek mozdulatlanul csüngtek a bokron. Hirtelen az egyik szorosan zárt
bimbó reszketni kezdett, majd kétszeresére duzzadt, és felpattant. Olyan volt,
mintha gyorsított felvételen láttak volna egy kivirágzó növényt: a finom zöld
csészelevelek kitárultak, szabad utat engedve az odabent rejtőző szirmoknak,
amelyeket finoman, akár a hintőpor, aranyló virágpor borított.
– Ó – csúszott ki Clary száján. Amikor felnézett, látta, hogy Jace őt figyeli. –
Miden éjszaka virágoznak?
– Csak éjfélkor – felelte a fiú. – Boldog születésnapot, Clarissa Fray!
Clary furcsán meghatódott. – Köszönöm.
– Ezt neked hoztam – mondta Jace. Beletúrt a zsebébe, és előbányászott
valamit, amit aztán a lány kezébe nyomott. Egy szürke kavics volt, kissé
egyenetlen, egyes helyeken már egészen simára kopott.
– Hú – forgatta a kezében a kavicsot Clary – Hát ilyesmit aztán biztos nem
kaptam még soha. Egy kődarab.
– Hát, ha egészen pontosak akarunk lenni, nem igazán kődarab. Minden
Árnyvadásznak van boszorkányfényes rúnaköve.
– Ó! – Clary most már kíváncsibban vette szemügyre a tárgyat. Összezárta
körülötte a markát, ahogyan Jace-től látta a pincében. Nem mert volna
megesküdni rá, de mintha halvány fényt látott volna kiszűrődni az ujjai közül.
– Fényt fog neked adni – mondta Jace – még a legsötétebb árnyékok között is.
Ezen a világon vagy bármelyik másikon.
Clary a zsebébe csúsztatta a követ.
– Nos, köszönöm. Kedves tőled, hogy adtál ajándékot. – A kettejük között
felgyülemlő feszültség úgy telepedett rá, mint a párás levegő. – Ráadásul ez
sokkal jobb, mint egy spagettifürdő.
– Ha ezt az apró személyes információt bárkinek továbbadod, lehet, hogy meg
kell majd ölnöm – mondta komoran a fiú.
– Hát, amikor én ötéves voltam, be akartam mászni a centrifugába, hogy ott
pöröghessek körbe-körbe a ruhákkal – felelte Clary. – A különbség az, hogy az
én anyukám nem engedte meg.
– Valószínűleg azért, mert abba bele is lehet halni, ha a centrifugában körbe-
körbe pörögsz a ruhákkal – mutatott rá Jace –, ellenben a tészta ritkán végzetes.
Hacsak nem Isabelle főzi.
Az éjféli virágszirmai máris hullani kezdtek. Mintha a holdfény szilánkjai
lettek volna, úgy sodródtak lustán a föld felé.
– Tizenkét évesen tetoválást akartam – mondta Clary. – Anya azt sem engedte
meg.
Jace nem nevetett. – A legtöbb Árnyvadász tizenkét éves korában kapja az
első Jeleket. Biztosan a véredben volt.
– Talán. Bár kétlem, hogy a legtöbb Árnyvadásznak Donatellót tetoválják a
bal vállára a Tini Nindzsa Teknősökből.
Jace meglepetten nézett vissza a lányra. – Egy teknőst akartál a válladra?
– Kellett valami, ami elfedi a bárányhimlős hegemet. – Félrehúzta felsőjének
pántját, amitől láthatóvá lett egy csillag alakú fehér folt a vállán. Jace elfordította a fejét.
– Későre jár – mondta. – Le kéne mennünk.
Clary zavartan igazította a helyére a pántot. Mintha Jace látni akarta volna a
hülye sebhelyét.
A következő szavak annak ellenére buktak ki a száján, hogy esze ágában nem
volt kimondani őket.
– Te meg Isabelle… Jártatok egymással valaha?
Erre már Jace is odakapta a fejét. A holdfényben egészen fakónak tűnt a
szeme; inkább volt már ezüst-, mint aranyszínű.
– Isabelle-lel? – kérdezte színtelen hangon.
– Azt hittem… – Clary még jobban zavarba jött. – Simon kíváncsi volt rá.
– Talán akkor tőle kéne megkérdeznie.
– Nem tudom, hogy akarja-e – mondta a lány. – Mindegy, nem érdekes.
Semmi közöm hozzá.
Jace megeresztett egy hátborzongató mosolyt. – A válasz: nem. Vagyis lehetett
olyan időszak, amikor egyikünk vagy másikunk fontolóra vette a dolgot, de
végül is szinte a húgom. Fura lenne.
– Úgy érted, Isabelle meg te soha…
– Soha – szögezte le Jace.
– Utál engem – állapította meg Clary.
– Nem, nem utál – mondta Jace kellőképpen meglepve ezzel a lányt. – Csak
ideges lett miattad, mert mindig is ő volt itt az egyetlen lány a rajongó fiúk
gyűrűjében, most meg már ketten vagytok.
– De hát ő olyan gyönyörű.
– Te is az vagy – mondta Jace –, csak nagyon másképp, mint ő, és ezt nem
tudja nem észrevenni. Mindig pici és törékeny szeretett volna lenni, tudod.
Gyűlöli, hogy magasabb, mint a legtöbb fiú.
Clary erre nem felelt semmit, mert nem volt mit mondania. Gyönyörű. Jace
azt mondta, hogy ő gyönyörű. Soha senki nem mondott neki ilyesmit, csak az
édesanyja, de az nem számított. Az anyáknak kötelező gyönyörűnek látni a
lányukat. Tágra nyílt szemekkel meredt a fiúra.
– Le kéne már mennünk – ismételte Jace. Clary biztos volt benne, hogy
kellemetlenül érzi magát, amiért így bámul rá, de képtelen volt abbahagyni.
– Jól van – mondta végül a lány. Megkönnyebbülésére a hangja teljesen
normálisnak tűnt. Még többet segített, hogy elfordult Jace-től, és végre levehette
róla a szemét. A hold közvetlenül a fejük felett járt, és nappali világossággal
borított be mindent. Két lépés között Clary észrevette, hogy a fény fehéren
csillan meg valamin, ami a földön hevert. A kés volt az, amivel Jace az almákat
vágta fel. Clary hirtelen megtorpant, nehogy belelépjen, és válla a fiúénak ütközött – Jace segítőkészen nyújtotta ki a kezét, éppen amikor a lány
megfordult, hogy bocsánatot kérjen, egyetlen pillanattal később pedig Clary azt
vette észre, hogy egymást ölelik és csókolóznak.
Először olyan volt, mintha Jace egyáltalán nem is akarta volna megcsókolni:
az ajkai keményen, szinte mereven érintették az övét. Aztán mégis mindkét
karjával átölelte, és még közelebb húzta magához. Az ajkai puhábbak lettek.
Clary érezte a fiú szívének gyors lüktetését, az alma édes ízét a száján. Beletúrt
Jace hajába, amire azóta vágyott, hogy először megpillantotta. Az arany fürtök
selymesen, lágyan tekeregtek az ujjai körül. A szíve kalapált, fülében a
dübörögve áramló vér hangja olyan volt, mintha egy madár verdesett volna a
szárnyaival…
Jace elfojtott kiáltással húzódott távolabb, bár karjaival továbbra is szorosan
tartotta Claryt.
– Ne ess pánikba, de közönségünk van.
Clary körülnézett. Az egyik közeli fa ágán Hugó kuporgott, és csillogó fekete
szemével őket figyelte. Szóval, amit hallott, az tényleg szárnyak verdesése volt,
nem pedig a fékevesztett szenvedély hangja. Ez kissé elkeserítette.
– Ha ő itt van, Hodge sem lehet messze – súgta Jace. – Mennünk kéne.
– Kémkedik utánad? – kérdezte Clary. – Hodge, úgy értem.
– Nem, csak szeret feljönni ide gondolkodni. Kár. Olyan jót beszélgettünk. –
Hangtalanul felnevetett.
Leereszkedtek a lépcsőn, de ez az út teljesen más volt, mint amikor felfelé
jöttek. Jace a kezében tartotta Clary kezét, és a lány testében apró áramütések
szaladtak végig minden egyes pontból, ahol hozzáért: az ujjaiból, a csukójából, a
tenyeréből. A fejében nyüzsögtek a kérdések, de félt, hogy ha egyet is föltenne
közülük, elszállna a varázs. Jace azt mondta, „kár”, tehát az este, vagy legalábbis
a csókolózós része, nyilvánvalóan véget ért.
Megérkeztek Clary ajtajához. A lány a falnak támaszkodott, és felnézett Jace-
re.
– Köszönöm a szülinapi pikniket – mondta a tőle telhető legsemlegesebb
hangon.
A fiúnak láthatólag nem nagyon akaródzott elengednie a kezét. – Most aludni
fogsz?
Csak udvarias akar lenni – mondta magának Clary. Úgy döntött, a kérdésre
kérdéssel felel. – Te nem vagy fáradt?
Jace halkan válaszolt. – Soha nem voltam éberebb.
Lehajolt, hogy megcsókolja Claryt; szabad kezével megérintette a lány arcát.
Ajkaik előbb puhán simultak egymáshoz, aztán már szorosabban préselődtek
össze. Simon éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kinyissa az ajtót, és kilépjen a folyosóra.
Haja kócos volt, hunyorgott, és nem viselte a szemüvegét, de azért így is
éppen elég jól látott.
– Mi a rosseb…? – kérdezte, de olyan hangosan, hogy Clary úgy ugrott el Jace
mellől, mintha égette volna a fiú érintése.
– Simon! Te meg mit… Akarom mondani, azt hittem…
– Hogy alszom? Aludtam is – mondta a fiú. Az arcába szaladó vér vöröse még
a napbarnítottságon is átütött, mint mindig, amikor nagyon zavarba jött. – Aztán
felébredtem, és nem voltál ott, úgyhogy gondoltam…
Clary nem tudta, mit is mondhatna. Miért is nem jutott eszébe, hogy ez
megtörténhet? Miért nem mondta, hogy menjenek inkább Jace szobájába? A
válasz éppen olyan egyszerű volt, mint amilyen rettenetes: teljesen
megfeledkezett Simonról.
– Ne haragudj! – mondta, bár igazából abban sem volt biztos, hogy kihez
beszél. Szeme sarkából úgy látta, mintha Jace vad dühvel meredne rá – amikor
azonban odanézett, a fiú olyan volt, mint mindig; laza, magabiztos, kissé unott.
– A jövőben, Clarissa – mondta –, bölcsen tennéd, ha megememlítenéd, hogy
van már egy férfi az ágyadban. Úgy elkerülhetnénk az ilyen kínos pillanatokat.
– Te behívtad az ágyadba? – akarta tudni Simon, akit láthatóan megráztak a
történtek.
– Röhej, nem? – mondta Jace. – Be sem fértünk volna mind.
– Nem hívtam be az ágyamba – csattant fel Clary. – Csak csókolóztunk.
– Csak csókolóztunk? – Jace tettetett sértettséggel gúnyolta Claryt. – Hogy
milyen gyorsan megtagadod a szerelmünket.
– Jace…
Látta a csillanó malíciát a fiú szemében, és inkább elhallgatott. Nem lett volna
értelme. Hirtelen nehéz lett a gyomra.
– Simon – mondta fáradtan. – Sajnálom, hogy felébresztettünk.
– Én is sajnálom. – Simon visszavonult a szobába, és becsapta maga mögött
az ajtót.
Jace mosolya olyan szolid volt, mint egy vajas pirítós.
– Futás, menj utána. Simogasd meg a buksiját, és nyugtasd meg, hogy még
mindig ő a te kis kedvenced. Vagy nem ezt szeretnéd?
– Hagyd abba! – állította le Clary. – Ne viselkedj így!
A fiú szélesebbre húzta a mosolyát. – Hogy?
– Ha haragszol rám, mondd azt! Ne viselkedj úgy, mintha soha semmi nem
bántana. Olyan, mintha egyáltalán nem éreznél semmit.
– Talán erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy megcsókoltál – mondta
Jace. Clary hitetlenkedve nézett vissza rá. – Én csókoltalak meg téged?
Jace szemében csillogott az alattomosság. – Nyugi – mondta –, nekem sem
volt valami emlékezetes.
Clary figyelte, amint a fiú távolodik tőle, és egyszerre érzett késztetést, hogy
elbőgje magát, meg hogy utánaszaladjon azzal a határozott szándékkal, hogy
alaposan bokán rúgja. Mivel biztos volt benne, hogy bármelyiket is választaná,
az Jace-t mérhetetlen elégedettséggel töltené el, inkább nem tette meg egyiket
sem, hanem kimerülten belépett az ajtón.
Simon a szoba közepén állt, és egészen elveszettnek tűnt. Időközben feltette a
szemüvegét. Clary Jace gúnyos hangját hallotta a fejében:
Simogasd meg a buksiját, és nyugtasd meg, hogy még mindig ő a te kis
kedvenced.
Tett egy lépést a fiú felé, aztán észrevette, mit tart a kezében. A rajzfüzete volt
az, annál a rajznál kinyitva, amelyiken korábban dolgozott. Annál, amelyiken
Jace volt angyalszárnyakkal.
– Szép – mondta Simon. – Azok a Tisch-órák nyilván megérték a befektetést.
Normális esetben Clary letolta volna a fiút, amiért belenézett a füzetébe, de ez
most nem tűnt a megfelelő alkalomnak erre. – Simon, figyelj…
– Tudom, hogy nem volt a legjobb húzás éppen a te szobádba bevonulni
duzzogni – szakította félbe mereven a fiú, miközben visszadobta a füzetet az
ágyra –, de nem akartam itt hagyni a cuccaimat.
– Hová mész? – kérdezte Clary.
– Haza. Túl régóta vagyok itt, azt hiszem. A magamfajta mondének nem valók
ide.
A lány felsóhajtott. – Figyelj, sajnálom, jó? Nem akartam megcsókolni, csak
úgy megtörtént. Tudom, hogy nem szereted.
– Ez így nem pontos – mondta Simon, ha lehet, még merevebben. – Nem
szeretem a szénsavmentes üdítőt. Nem szeretem a szar fiúbandákat. Nem szeretek
közlekedési dugókban ácsorogni. Nem szeretem a matekházit. Jace-t gyűlölöm.
Érzed a különbséget?
– Megmentette az életedet – jegyezte meg Clary, bár közben csalónak érezte
magát, hiszen végtére is Jace kizárólag azért ment el a Dumortba, mert félt, hogy
bajba kerülhet, ha ő megöleti magát.
– Részletkérdés – legyintett Simon. – Jace seggfej. Azt hittem, te jobb vagy
ennél.
Clary kijött a sodrából.
– Ó, és pont te jössz nekem ezzel a szöveggel – csattant fel. – Te akartad
elhívni Sheila-t a „legdögösebb cicikkel” az őszi iskolai bulira. – Eric laza
hanghordozását imitálta, mire Simonnak egészen elfehéredett a szája a dühtől. – És mi van, ha Jace néha bunkó? Nem vagy a bátyám, nem vagy az apám, nem
kell szeretned őt. Soha nem szerettem egyetlen barátnődet sem, de voltam
annyira rendes, hogy ezt megtartottam magamnak.
– Az más – sziszegte Simon a fogai között.
– Miért? Miért lenne más?
– Mert látom, ahogy ránézel – ordította a fiú. – És én soha nem néztem így
egyik lányra sem. Csak eltöltöttem velük az időt, gyakoroltam, amíg…
– Amíg micsoda? – Clary a lelke mélyén tudta, hogy rettenetesen viselkedik;
tudta, hogy ez az egész rettenetes. A legkomolyabb dolog, amin eddig
összekaptak, az volt, hogy ki ette meg az utolsó sutit a dobozból a fakuckóban,
most, mégsem volt képes leállítani magát. – Amíg meg nem jelent Isabelle? El
sem hiszem, hogy Jace-ről papolsz nekem, amikor totál hülyét csináltál
magadból miatta! – Hangja most már szinte visításba ment át.
– Csak féltékennyé akartalak tenni! – ordította vissza Simon. Keze ökölbe
szorult az oldala mellett. – Annyira ostoba vagy, Clary. Annyira ostoba vagy, hát
nem veszel észre semmit?
Clary értetlenül meredt a fiúra. Mégis, mi a fenéről beszél?
– Féltékennyé akartál tenni? És miért csinálnál ilyesmit?
Azonnal rájött, hogy ennél rosszabb kérdést fel sem tehetett volna.
– Mert – felelte Simon olyan keserűen, hogy Clary szinte megijedt – tíz éve
szerelmes vagyok beléd, és gondoltam, eljött az ideje, hogy kiderítsem, te is
ugyanazt érzed-e. De hát nyilván nem.
Akár gyomorba is rúghatta volna Claryt. A lány szóhoz sem jutott; olyan volt,
mintha kiszippantották volna a levegőt a tüdejéből. Meredten bámulta Simont, és
próbált előállni valamiféle válasszal. Bármilyennel.
A fiú élesen fojtotta belé a szót.
– Ne! Inkább ne mondj semmit! – Clary bénultan figyelte, amint Simon az
ajtóhoz rohan; mozdulni sem tudott, hogy visszatartsa, pedig nagyon szerette
volna. De hát mit mondjon? Én is szeretlek. De hát nem szerette. Vagy igen?
Simon egy pillanatra megállt az ajtóban, kezét a kilincsre tette, és még egyszer
visszafordult. Szemei a lencsék mögött már inkább tűntek fáradtnak, mint
haragosnak.
– Tényleg tudni akarod, mit mondott még rólad anyukám? – kérdezte. Clary
megrázta a fejét.
A fiú mintha észre sem vette volna. – Azt mondta, össze fogod törni a
szívemet – mondta, aztán elment. Az ajtó határozott kattanással záródott be
mögötte, és Clary egyedül maradt a szobában.
Miután Simon elment, a lány lehuppant az ágyára, felvette a rajzfüzetét, és a
mellkasához szorította. Nem is akart bele rajzolni, csak vágyott az ismerős dolgok érintésére: a tintáéra, a papíréra, a krétáéra.
Először arra gondolt, hogy Simon után fut, hátha még utoléri. De mit
mondhatna neki? Mégis, mi a fenét mondhatna neki?
Annyira ostoba vagy, Clary – mondta neki a fiú. – Hát nem látsz semmit?
Száz dolog jutott eszébe, amit Simon mondott vagy tett. A viccek, amiket Eric
meg a többiek sütöttek el kettejükkel kapcsolatban, a félbeszakadt beszélgetések,
ahogy belépett a szobába. Jace az elejétől fogva tudta.
Viccesnek találom a szerelmi vallomásaitokat, főleg amikor viszonzatlanok.
Eddig bele sem gondolt, mit akarhatott ezzel mondani a fiú, de most már
tudta.
Nemrég arról beszélt Simonnak, hogy csak három embert szeretett életében:
az édesanyját, Luke-ot és őt. Vajon el lehet veszíteni egyetlen hét alatt
mindenkit, aki fontos? Vajon túl lehet egyáltalán élni az ilyesmit? És mégis arra
a néhány rövid pillanatra, amit Jace-szel töltött a tetőn, megfeledkezett az
édesanyjáról. Megfeledkezett Luke-ról. Megfeledkezett Simonról. És boldog
volt. Ettől érezte magát a legrosszabbul: hogy boldog volt.
Talán ez – gondolta –, hogy elveszítettem Simont, talán ez a büntetésem,
amiért olyan önző voltam, hogy boldog mertem lenni akár egyetlen pillanatra is,
miközben nem tudtam, hol van Anya.
Ráadásul úgysem volt valóság, ami történt. Talán Jace
kivételesen csókol, de az, hogy ki is ő tulajdonképpen,
egyáltalán nem érdekelte. Meg is mondta.
Lassan leengedte a füzetet az ölébe. Simonnak igaza volt: nagyon jól sikerült
a rajz Jace-ről. Elkapta a fiú szájának kemény vonalát, a furcsán sebezhetőnek
tűnő szempárt. A szárnyak annyira valóságosnak hatottak, hogy azt képzelte, ha
végigsimítana rajtuk, egészen puha lenne a tapintásuk. Elgondolkozva hagyta,
hadd vándoroljon a keze az oldalon…
Aztán tágra nyílt szemekkel kapta fel a kezét. Ujjai nem száraz papírt
érintettek, hanem puha tollakat. Tekintete a rúnákra villant, amiket a lap sarkába
firkantott. Ragyogtak, éppen úgy, mint azok, amiket Jace rajzolt az irónjával.
Clary szíve heves dörömbölésbe kezdett. Ha egy rúna életre tudott kelteni egy
rajzot, akkor talán…
Le sem véve a szemét a képről, a ceruzáiért nyúlt. A lélegzetét is
visszatartotta, ahogy egy új, tiszta oldalra lapozott, és sebesen elkezdte rajzolni
az első dolgot, ami eszébe jutott. Az éjjeliszekrényén álló kávésbögre volt az.
Felidézte a csendéletekről tanultakat, és megörökített minden részletet: a maszatos karimát, a repedést a bögre fülén. Amikor végzett, a rajz olyan
pontosan ábrázolta a bögrét, ahogy csak tőle tellett. Valami saját maga számára
is érthetetlen ösztöntől hajtva a bögréért nyúlt, és a lapra tette. Aztán, nagyon
gondosan, rúnákat kezdett rajzolni köré.