Végzet ereklyéi - Csontváros

Bukott angyalok

Hodge őrjöngött. Az előcsarnokban állt, Isabelle és Alec pedig mögötte
ólálkodott, amikor Clary meg a fiúk mocskosan és véresen betántorogtak.
Azonnal bele is fogott egy előadásba, amire még Clary anyukája is büszke
lehetett volna. Nem felejtette el megemlíteni, hogy hazudtak neki arról, hová
mennek – ebben a jelek szerint Jace volt vétkes –, de azt sem, hogy soha többé
nem fog megbízni Jace-ben, ráadásul még cifrázta is a dolgot, és értekezett egy
kicsit a Törvény megszegéséről, meg arról, hogy ki fogják dobni őket a
Klávéból, és szégyent hoztak a Waylandok büszke ősi nevére. Miután kiadta
magából a dühét, valamivel higgadtabban meredt Jace-re.
– Az akaratosságoddal veszélybe sodortál másokat. Nem fogom hagyni, hogy
ezt csak úgy a szőnyeg alá söpörd!
– Nem állt szándékomban – mondta Jace. – És semmit nem tudok sehová
söpörni. Kificamodott a vállam.
– Bárcsak azt gondolhatnám, hogy a fizikai fájdalom téged bármitől is
visszatart! – mérgelődött tovább Hodge. – Viszont a következő néhány napot a
gyengélkedőn fogod tölteni, miközben Alec meg Isabelle sürgölődik körülötted.
Valószínűleg még élvezni is fogod.
Hodge-nak kétharmad részben igaza volt: Jace és Simon mind a ketten a
gyengélkedőbe kerültek, de amikor Clary, aki elment rendbe hozni magát, pár
órával később visszatért, egyedül Isabelle sürgölődött körülöttük. Hodge
lelohasztotta a duzzanatot a karján, a zuhanyozóban pedig húsz perc alatt
nagyjából megszabadult a bőrére tapadt aszfaltdaraboktól, de még mindig fájt
minden tagja.
Alec az ablakpárkányon ült, és határozottan egy viharfelhőre emlékeztetett.
Amikor becsapódott az ajtó Clary mögött, összeráncolta a homlokát.
– Ó, hát te vagy az.
A lány nem is törődött vele.
– Hodge üzeni, hogy mindjárt jön, és reméli, addig még pislákolni fog
bennetek az élet – mondta Simonnak és Jace-nek. – Vagy valami ilyesmi.
– Jó lenne, ha sietne – közölte morcosan Jace. Ült az ágyban, hátát egy felvert
fehér párnának támasztotta, és még mindig a koszos ruhái voltak rajta.
– Miért? Fáj? – kérdezte Clary.
– Nem. Magas a fájdalomküszöböm. Igazság szerint nem is annyira küszöb,
mint inkább egy óriási, ízlésesen berendezett csarnok. – A lányra kacsintott. – Emlékszel rá, amikor a hotelban megígérted, hogy ha túléljük, beöltözöl
nővérkének, és megfürdetsz?
– Szerintem rosszul hallottad – mondta Clary. – Simon volt az, aki fürdött
ígért neked.
Jace önkéntelenül is a fiúra pillantott, aki szélesen mosolygott vissza rá. –
Amint megint talpra állok, szívecském.
– Tudtam, hogy jobban jártunk volna, ha meghagyunk patkánynak.
Clary felnevetett, és Simonhoz lépett, aki a jelek szerint a több tucatnyi párna
és a lábára halmozott takarók ellenére sem érezte magát valami fényesen. A lány
leült az ágy szélére.
– Hogy vagy?
– Mintha valaki megmasszírozott volna egy sajtreszelővel – mondta Simon, és
összeszorított fogakkal felhúzta a lábát. – Eltört egy csont a lábfejemben.
Annyira megdagadt, hogy Isabelle-nek úgy kellett levágnia rólam a cipőt.
– Örülök, hogy így gondoskodik rólad. – Clary hagyta, hogy egy árnyalatnyi
gúny keveredjen a hangjába.
Simon előrehajolt, miközben le sem vette a kezét Claryről.
– Beszélni szeretnék veled.
A lány félig-meddig vonakodva bólintott.
– A szobámban leszek. Gyere utánam, ha Hodge rendbe hozott, oké?
– Persze. – Clary őszinte meglepetésére a fiú előrehajolt, és arcon csókolta.
Csak egy gyors puszi volt, ajkak futó érintése a bőrén, de ahogy elhúzódott,
Clary érezte, hogy elpirul. Nyilván azért, gondolta, miközben felállt, mert
mindenki őket bámulta. Odakint a folyosón elgondolkodva érintette meg az
arcát. Egy puszi önmagában nem jelentett sokat, de az ilyesmi annyira nem volt
jellemző Simonra. Talán Isabelle-nek akart bizonyítani valamit?
Férfiak – gondolta Clary. – Annyira kiismerhetetlenek.
Meg Jace, ahogy a sértett herceget játszotta. Clary inkább eljött, mielőtt
elkezdhetett volna panaszkodni a lepedőből kilógó cérnaszálak miatt.
– Clary!
A lány meglepetten fordult hátra. Alec loholt utána a folyosón, hogy utolérje.
Amikor megállt, a fiú is megtorpant mellette. – Beszélnem kell veled.
Clary felhúzta a szemöldökét. – Miről?
Alec habozott. Sápadt arcával és sötétkék szemével legalább olyan vonzó volt,
mint a húga, de Isabelle-lel ellentétben ő mindent megtett, hogy elterelje a
figyelmet a külsejéről. A kopott pulóver meg a haja, ami úgy nézett ki, mintha
magának vágta volna le a sötétben, ehhez csak részben járultak hozzá.
Határozottan úgy festett, mint aki nem érzi magát jól a bőrében. – Szerintem
nem kéne itt lenned. Menj haza! – mondta. Clary tudta, hogy Alec nem rajong érte, most mégis úgy érezte, mintha pofon
vágták volna.
– Alec, amikor legutóbb otthon jártam, a lakásban nyüzsögtek az
Elhagyatottak. Meg a Falánkok. Agyarakkal. Senki sem szeretne jobban
hazamenni, mint én, de…
– Biztosan vannak rokonaid, akiknél ellehetsz. – Árnyalatnyi elkeseredettség
sejlett a hangjából.
– Nincsenek. Aztán meg Hodge is azt szeretné, hogy maradjak – mondta a
lány kurtán.
– Az nem lehet. Úgy értem, kizárt dolog az után, amit csináltál…
– Amit csináltam?
Alec nyelt egyet. – Jace majdnem meghalt miattad.
– Miattam. Miről beszélsz?
– Így elrohanni a barátod után… Tudod, micsoda veszélybe sodortad?
Tudod…
– Őt? Úgy érted, Jace-t? – vágott Clary a fiú szavába. – Jobb, ha tudod, hogy
az ő ötlete volt. Ő kérdezte meg Magnustól, hol van a vámpírok rejtekhelye. Ő
ment el a templomba a fegyverekért. Ha nem tartottam volna vele, akkor is ment
volna.
– Nem érted – mondta Alec. – Te nem ismered őt. Én ismerem. Azt hiszi, neki
kell megmentenie a világot. Nem is bánná, ha meghalna közben. Néha az az
érzésem, hogy meg is akarna halni, de ez nem jelenti azt, hogy neked még
biztatnod is kell.
– Nem tudlak követni – ingatta a fejét Clary. – Jace Nephilim. Ezt csináljátok,
embereket mentetek meg, démonokat öltök, veszélynek teszitek ki magatokat.
Miben volt más a tegnap este?
Alec nem tudta tovább visszafogni magát.
– Hogy engem nem vitt magával! – kiabálta. – Ott kellett volna lennem vele,
vigyázni rá, fedezni, gondoskodni róla, hogy ne essen baja. De te… Te csak
holtsúly vagy, egy mondén. – Úgy köpte ki a szót, mintha valamiféle
káromkodás lett volna.
– Nem – felelte Clary. – Nem vagyok az. Nephilim vagyok éppen úgy, mint te.
A fiú ajka lefelé görbült a sarkainál.
– Talán – mondta. – De tanulás nélkül, minden nélkül nem vesszük hasznodat,
igaz? Anyukád a mondének világában nevelt fel, és oda is tartozol. Nem ide. Az
nem lehet, hogy Jace úgy viselkedjen miattad, mintha… nem tartozna közénk.
Hogy megszegje miattad a Klávénak tett esküjét, hogy megszegje miattad a
Törvényt…
– Híreim vannak a számodra – csattant föl Clary. – Jace semmit sem miattam tesz. Azt csinálja, amit akar. Ezt tudhatnád.
Alec úgy nézett a lányra, mintha valami különösen undok démon lett volna,
amilyet még sosem látott korábban.
– Ti mondének olyan önzők vagytok, nem igaz? Nem éred fel ésszel, mit tett
érted, hogy milyen veszélybe sodorta magát? Nem csak a testi épségéről
beszélek. Mindent elveszíthet. Már elvesztette az apját meg az anyját, te meg
most azt akarod, hogy elveszítse azt is, amit legalább a családjának mondhat?
Clary hátralépett. Fekete áradatként gyűlt benne a harag – haragudott Alecre,
mert részben igaza volt, és haragudott mindenkire meg minden másra is: a jeges
útra, ami elvette tőle az apját, mielőtt megszületett volna, Simonra, amiért
majdnem megölette magát, Jace-re, amiért a mártírt játszotta, és nem érdekelte,
hogy él-e vagy hal. Luke-ra, amiért úgy tett, mintha törődött volna vele, pedig az
egész csak hazugság volt. És az édesanyjára, amiért nem volt az az unalmas,
normális, szeleburdi anya, akinek mindig is mutatta magát, hanem valaki más
volt helyette: valaki hősies és látványos és bátor, akit Clary egyáltalán nem
ismert. Valaki, aki nem volt ott most, amikor igazán szüksége lett volna rá.
– Te beszélsz önzésről? – sziszegte olyan gyűlölettel, hogy Alec hátrálni
kezdett. – Te, akit senki nem is érdekel ezen a világon, csak saját magad, Alec
Lightwood? Nem csoda, hogy soha nem öltél meg egyetlen démont sem.
Túlságosan félsz tőlük.
Alecnek leesett az álla. – Ezt meg ki mondta?
– Jace.
A fiú úgy nézett rá, mintha megpofozta volna. – Nem tenne ilyet. Ezt soha
nem mondaná.
– Pedig ezt mondta. – Clary látta, Alec mennyire zaklatott lett, és egyáltalán
nem bánta. A változatosság kedvéért valaki más is szenvedhetett végre. –
Pampoghatsz, amennyit akarsz becsületről és őszinteségről, meg arról, hogy a
mondének ezekről semmit sem tudnak, de ha igazán őszinte lennél, beismernéd,
hogy ez az egész kirohanás csak azért van, mert szerelmes vagy belé. Az
égvilágon semmi köze…
Alec villámsebességgel mozdult. Éles reccsenés visszhangzott Clary fejében.
A fiú olyan erővel lökte a falnak, hogy beverte a tarkóját a lambériába. Az arca
centikre volt az övétől, fekete szeme tágra nyílt.
– Soha, de soha ne merészelj ilyet mondani neki – suttogta elfehéredett szájjal
–, különben megöllek. Az Angyalra esküszöm, megöllek.
Clary karjában egyre élesebb lett a fájdalom ott, ahol a fiú szorította.
Önkéntelenül is elakadt a lélegzete. Alec hunyorgott, mintha egy álomból riadna,
aztán elengedte. Úgy rántotta el a kezét, mintha Clary bőre megégette volna.
Egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és elindult vissza a gyengélkedő felé, olyan bizonytalanok voltak a léptei, mint egy részegé.
Clary megdörzsölte fájós karját. A fiú után bámult, és szörnyen haragudott
magára azért, amit tett.
Szép munka, Clary. Most aztán elérted, hogy tényleg gyűlöljön.
Azonnal mély álomba kellett volna zuhannia, de kimerültsége ellenére csak
nem tudott elaludni. Végül elővette a füzetét a hátizsákjából, és felhúzott térdén
rajzolni kezdett. Először csak összevissza firkálgatott – a vámpír hotel
homlokzatának egy részletét: egy dülledő szemű vízköpőt hosszú szemfogakkal.
Egy üres utcát, amelyre egyetlen lámpa sárga fényköre vetült, amelynek
pereménél árnyékos figura álldogált. Lerajzolta Raphaelt véres fehér ingében a
nyakán húzódó sebbel. Aztán lerajzolta Jace-t a tetőn, amint a tízemeletnyi
mélységbe meredt. Tekintetében nem volt félelem, inkább úgy tűnt, mintha
kihívásnak tekintené a zuhanást – mintha nem létezne üresség, amit ne tölthetne
be saját legyőzhetetlenségébe vetett hitével. Ahogyan álmában látta, szárnyakat
rajzolt a hátára, amelyek széles ívben emelkedtek ki a válla mögül, pont mint az
angyalszobor szárnyai Csontvárosban.
Végül megpróbálta lerajzolni az édesanyját. Azt mondta Jace-nek, hogy nem
érzett semmiféle különbséget, miután belenézett a Szürke Könyvbe, és ez
nagyrészt igaz is volt. Most azonban, ahogy maga elé képzelte édesanyja arcát,
egy dolog megváltozott. Amikor visszaemlékezett Jocelynra, látta az apró fehér
hegeket, amik úgy borították a vállát meg a hátát, mintha hóesésben állna.
Fájt belegondolni, hogy a kép, ami édesanyjáról élt benne egész életében,
hazugság volt. Égő szemmel csúsztatta a füzetet a párnája alá.
Kopogtatás hallatszott az ajtón – halk, bizonytalan. Clary sietősen
megdörzsölte a szemét.
– Gyere be!
Simon volt az. Clarynek a gyengélkedőn fel sem tűnt igazán, milyen rettenetes
állapotban van a fiú. Nem zuhanyozott, ruhái elszakadtak, haja csimbókokban
lógott. Megtorpant a küszöbön, és furcsán távolságtartónak tűnt.
Clary félrehúzódott, hogy helyet csináljon neki az ágyon. Semmi szokatlan
nem volt abban, hogy egymás mellé kuporodjanak. Évek óta rendszeresen
aludtak egymásnál vendégségben. Kiskorukban pokrócokból csináltak sátrakat
meg erődítményeket, amikor nagyobbak lettek, akkor pedig képregényeket
olvasgattak együtt.
– Megtaláltad a szemüvegedet – állapította meg a lány. Az egyik lencse
megrepedt.
– A zsebemben volt. Jobb állapotban maradt meg, mint remélni mertem,
írnom kell egy köszönőlevelet az optikusomnak. – Óvatosan telepedett le Clary mellé.
– Hodge helyrehozott?
Simon bólintott. – Igen. Még mindig úgy érzem magam, mintha
megdolgoztak volna egy feszítővassal, de nincs eltörve semmim. Már nincs. – A
lány felé fordult. A repedt szemüveg mögött éppen olyan volt a szeme,
amilyenre Clary emlékezett: sötét és komoly, olyan pillákkal, amilyenekért a
lányok ölni tudnának. – Clary, az, hogy eljöttél értem… Hogy annyi mindent
kockára tettél…
– Ne – emelte fel a kezét zavartan Clary. – Te is megtetted volna értem.
– Persze – mondta Simon minden arrogancia vagy póz nélkül –, de mindig azt
gondoltam, hogy közöttünk így mennek a dolgok. Tudod.
Clary úgy helyezkedett, hogy a fiú felé fordulhasson.
– Mit akarsz ezzel mondani.
– Azt akarom mondani – folytatta Simon, mint aki meglepődött azon, hogy
olyasvalamit áll neki elmagyarázni, aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie
–, hogy mindig nekem volt inkább szükségem rád, mint neked rám.
– Ez nem igaz. – Clary egészen felháborodott.
– De az. – Simon bosszantóan higgadt maradt. – Sosem tűnt úgy, hogy bárkire
is szükséged lenne. Mindig annyira… magadnak való voltál. Nem volt
szükséged másra, csak a ceruzáidra meg a képzeletbeli világaidra. Kismilliószor
fordult elő, hogy hatszor is el kellett mondanom valamit, mire odafigyeltél rám,
olyan messze jártál. Aztán rám néztél, megjelent az arcodon az a fura mosoly,
mintha teljesen meg is feledkeztél volna rólam, és csak akkor jutottam volna
megint eszedbe. De soha nem haragudtam rád. Ha csak félig figyelsz rám, az
még mindig jobb, mintha bárki más teljesen.
Clary megpróbálta megfogni a fiú kezét, de csak a csuklóját kapta el. Érezte a
pulzusát a bőre alatt.
– Egész életemben csak három embert szerettem – mondta. – Anyát, Luke-ot
és téged. És mindegyiküket elvesztettem, csak téged nem. Eszedbe ne jusson,
hogy nem vagy fontos nekem… Ne is gondolj ilyesmire.
– Anyám szerint csak három emberre van szükségünk, hogy rájuk
támaszkodva megvalósíthassuk önmagunkat. – Hangja könnyed volt, de
megbicsaklott, miközben azt mondta, hogy „megvalósíthassuk”. – Azt mondja,
te úgy nézel ki, mint aki jó alaposan megvalósította önmagát.
Clary szomorúan mosolygott a fiúra.
– Mondott rólam anyukád más bölcsességeket is?
– Igen. – Simon viszonozta a mosolyt. – De nem árulom el neked, mik voltak
azok.
– Nem ér titkokat tartani!
– Hát pedig ez egy ilyen világ.
Végül egymás mellett feküdtek, pont úgy, mint gyerekkorukban: válluk
egymásnak feszült, Clary átvetette a lábát Simonén. Lábujjai éppen a fiú térde
alá értek. Miközben beszélgettek, felfelé bámultak. Még akkor szokták meg így,
amikor Clary szobájában a plafon tele volt ragasztva foszforeszkáló csillagokkal.
Miközben Jace-nek szappan és citromillata volt, Simon inkább bűzlött, mint aki
meghentergett egy áruház parkolójában. Clary nem bánta.
– A fura az egészben az – Simon Clary egyik hajtincsét csavargatta az ujja
körül –, hogy mielőtt az egész megtörtént, éppen a vámpírokról viccelődtem
Isabelle-lel. Csak próbáltam megnevettetni, tudod. „Mivel lehet kiakasztani a
zsidó vámpírokat? Ezüst Dávid-csillagokkal? Resztelt májjal? Tizennyolc
dolláros csekkekkel?”
Clary elnevette magát.
Simon hálásnak tűnt. – Isabelle nem nevetett.
Clarynek rengeteg minden eszébe jutott, amit mondhatott volna, de inkább
mindegyiket megtartotta magának.
– Nem vagyok benne biztos, hogy Isabelle-nek bejön ez a fajta humor.
Simon laposan pillantott a lányra.
– Le szokott feküdni Jace-szel?
Clary meglepett nyögése köhögésbe ment át.
– Fúj, nem. Gyakorlatilag rokonok. Nem csinálnának ilyet. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Legalábbis szerintem nem.
Simon megvonta a vállát. – Nem mintha érdekelne – mondta határozottan.
– Hát persze, hogy nem.
– Nem is.
Az oldalára fordult. – Tudod, először azt gondoltam, hogy Isabelle… nem is
tudom, dögös. Izgalmas. Más. Aztán a bulin rájöttem, hogy igazából dilis.
Clary hunyorogva nézett vissza rá. – Ő mondta, hogy idd meg a kék koktélt?
A fiú megrázta a fejét. – Azt magamtól csináltam. Láttam, hogy elmész Jace-
szel meg Aleckel, és nem tudom… Annyira más voltál, mint egyébként. Muszáj
volt arra gondolnom, hogy máris megváltoztál, és ebben az új világodban nekem
nincs helyem. Csinálni akartam valamit, amitől megint közelebb kerülök hozzád.
Szóval, amikor megjelent az a kicsi zöld fickó a nagy tálca itallal…
Clary felnyögött. – Hülye vagy.
– Sosem állítottam, hogy nem.
– Bocs. Rettenetes volt?
– Patkánynak lenni? Nem. Először összezavarodtam. Hirtelen mindenkinek a
bokájáig értem. Azt hittem, valami olyan varázsitalt ittam, amitől összementem,
de nem értettem, honnan a hirtelen késztetés, hogy használt rágógumipapírokat rágcsáljak.
Clary kuncogni kezdett. – Nem. Úgy értem, a vámpírhotelban. Ott rettenetes
volt?
Valami megvillant a fiú szeme mögött. Elfordította a tekintetét.
– Nem. Nem sok mindenre emlékszem a buli meg aközött, amikor landoltunk
a parkolóban.
– Valószínűleg jobb is.
A fiú mondani akart valamit, de csak egy ásításig jutott. A fény a szobában
lassan elhalványult. Clary kimászott Simon mellől, felkelt, és elhúzta a függönyt.
Odakint a város a napnyugta vörös fényében fürdött. Ötvensaroknyira a belváros
felé a Chrysler Building ezüstös teteje úgy izzott, mint egy piszkavas, amit túl
hosszú időre felejtettek a kandallóban.
– Megy le a nap. Talán keresnünk kéne valami vacsorát.
Simon nem felelt. Amikor a lány hátrafordult, látta, hogy fejét a karján
nyugtatva, szétterpesztett lábakkal alszik. Clary sóhajtott, az ágyhoz lépett,
lehámozta Simonról a szemüvegét, és az éjjeliszekrényre tette. Számtalanszor
fordult elő, hogy szemüvegben aludt el, és a roppanó lencse hangjára ébredt.
Na, most hol fogok én aludni?
Mintha gondja lett volna azzal, hogy Simon mellé bújjon, de a fiú
gyakorlatilag nem hagyott neki helyet. Először arra gondolt, hogy felébreszti, de
olyan békésnek látszott. Aztán meg nem is volt igazán álmos. Inkább a füzetéért
nyúlt, és kihúzta a párna alól, amikor kopogás hallatszott az ajtón.
Mezítláb átcaplatott a szobán, és lenyomta a kilincset. Jace volt az
megfürödve, tiszta farmerban és szürke ingben. Frissen mosott haja nyirkos
arany glóriaként vette körül a fejét. A horzsolások az arcán bíborból szürkévé
halványultak. Kezét a háta mögött tartotta.
– Aludtál? – kérdezte. Nem volt sajnálkozás a hangjában, csakis kíváncsiság.
– Nem. – Clary kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót. – Miből
gondoltad?
Jace végigmérte a lány halványkék felsőjét és az alváshoz használt
rövidnadrágját. – Csak úgy.
– Majdnem egész nap ágyban voltam – mondta Clary, ami tulajdonképpen
igaz is volt. Ahogy meglátta Jace-t, ezer százalékkal izgatottabb lett, de nem
látott rá okot, hogy vele is megossza ezt az információt. – És te? Nem vagy
fáradt?
Jace megrázta a fejét. – Mint a postások, a démonvadászok sem alszanak
soha. Sem havazás, sem eső, sem kánikula, sem az éjszaka sötétje nem
hátráltatja…
– Nagy bajban lennél, ha pont az éjszaka sötétje hátráltatna – jegyezte meg Clary.
A fiú elvigyorodott. Hajával ellentétben a fogai nem voltak tökéletesek. Az
egyik felső metszőfogából hiányzott egy darab, de persze ettől is csak még
jóképűbbnek tűnt.
Clary karba fonta a kezét a mellkasa előtt. A folyosón hűvös volt, ő pedig
érezte, hogy lassan libabőrös lesz a karja.
– Különben is, mit csinálsz itt?
– ”Itt”, úgymint a küszöbödön, vagy „itt”, úgymint a nagy spirituális
kérdésben a létezésünk céljáról ezen a bolygón? Ha arra vonatkozik a kérdés,
hogy kozmikus védelemről van-e szó, vagy létezik-e egy nagyobb metaetikus
célja az életnek, nos, ezt legföljebb az idő döntheti el. Úgy értem, az egyszerű
ontológiai redukcionizmus nyilvánvalóan hamis érv, de…
– Visszamegyek lefeküdni. – Clary a kilincs után nyúlt.
A fiú fürgén közé és az ajtó közé csusszant.
– Azért vagyok itt – mondta –, mert Hodge elárulta, hogy születésnapod van.
Clary unottan sóhajtott fel. – Csak holnap lesz.
– Az még nem ok rá, hogy ne kezdjünk már most ünnepelni.
A lány komoly tekintettel nézett vissza rá. – Kerülni akarod Alecet és Isabelle-
t.
Jace bólintott. – Mind a kettő össze akar veszni velem.
– Ugyanazért?
– Fogalmam sincs. – Vetett egy gyors pillantást végig a folyosón. – És Hodge
is. Mindenki velem akar beszélni. Csak te nem. Lefogadom, hogy te nem akartál
beszélni velem.
– Nem – mondta Clary. – Enni akarok. Éhen pusztulok.
Jace előhúzta a kezét a háta mögül. Egy kissé gyűrött papírzacskó volt nála.
– Csórtam némi kaját a konyhából, amíg Isabelle nem figyelt.
Clary vágott egy grimaszt. – Piknik. Egy kicsit késő van már a Central Parkba
menni, nem gondolod? Tele van…
Jace elhessentette az ötletet. – Tündérekkel. Tudom.
– Azt akartam mondani, hogy rablókkal – helyesbített Clary. – Bár szánom azt
a rablót, aki nálad próbálkozik.
– Bölcs hozzáállás, és dicséretet érdemelsz érte – mondta Jace, aki
határozottan elégedettnek tűnt. – Viszont nem a Central Parkra gondoltam. Mit
szólnál az üvegházhoz?
– Most? Éjszaka? Nem lesz… sötét?
A fiú úgy mosolyodott el, mintha nagy titkok tudója lenne.
– Gyere. Megmutatom.