Végzet ereklyéi - Csontváros

A Falánk

Az éjszaka közben még melegebb lett, és hazafelé futni olyan érzés volt,
mintha forrásban lévő levesben kéne a lehető legsebesebben úsznia. Amikor a
saját utcájuk sarkára ért, Clarynek meg kellett torpannia egy piros lámpánál.
Türelmetlenül toporgott a járda szélén, amíg az autólámpák összeolvadó
fényének csíkja elhúzott mellette. Még egyszer megpróbálta édesanyját hívni, de
Jace nem hazudott; a telefonja valóban nem telefon volt. Legalábbis nem
hasonlított egyetlen telefonra sem, amit Clary valaha látott. A szenzor gombjain
nem voltak számok, csak a már ismerős bizarr szimbólumok, és kijelzőt sem
talált rajta sehol.
Ahogy az utcában a ház felé sietett, látta, hogy az emeleti szobákban égnek a
lámpák, ami általában annak a biztos jele volt, hogy anyja otthon van.
Oké – mondta magának. – Minden rendben.
Csakhogy amint belépett a lépcsőházba, összerándult a gyomra. A
mennyezetről lógó lámpákban kiégtek az izzók, és minden sötétségbe
burkolózott. Az árnyékok mintha titokzatos mozgással teltek volna meg. Clary
reszketve indult el fölfelé.
– És mégis, hová mész? – kérdezte egy hang.
Clary megpördült. – Mi…
Elakadt a szava. Szeme lassan hozzászokott a homályhoz, és egy hatalmas
karosszék körvonalait látta kibontakozni Madame Dorothea csukott ajtaja előtt.
Az öregasszony úgy ékelődött bele, mint valami túl púposra tömött párna. A
sötétben Clary nem látott belőle mást, csak púderrel borított arcának kerekségét,
a kezében tartott fehér csipkelegyezőt, és feketén tátongó száját, ahogyan
beszélt.
– Anyukád – mondta Dorothea – istentelen egy ramazurit csapott odafent. Mit
művel? Átrendezi a lakást?
– Nem hiszem…
– A lépcsőházban meg kiégett a villany, nem vetted észre? – Dorothea
legyezőjével a fotel karfáját kezdte csapkodni. – Nem tudja megkérni anyukád a
lovagját, hogy cserélje ki?
– Luke nem a…
– És a tetőablakot is le kéne mosni. Mocskos. Nem csoda, hogy majdnem
vaksötét van idebent.
Luke NEM a gondnok, akarta mondani Clary, de nem tette. Idős lakótársuktól nem nagyon várhatott mást. Ha sikerül rávennie Luke-ot, hogy cserélje ki a
villanykörtét, száz másik dolgot is kérni fog tőle – vásároljon be neki, javítsa
meg a zuhanyt. Egyszer szétszedetett vele egy öreg kanapét, hogy kivihesse a
lakásból anélkül, hogy az ajtót le kéne emelni a helyéből.
Clary felsóhajtott.
– Megkérdezem.
– Remélem is! – Dorothea gyakorlott csuklómozdulattal csukta össze a
legyezőt.
Amikor a lakás ajtajához ért, Claryben csak erősödött az érzés, hogy valami
nincs rendben. Az ajtó nyitva volt, és a résen ék alakú fénysugár szűrődött ki a
lépcsőházba. Claryn egyre inkább elhatalmasodott a pánik, ahogy belökte az
ajtót.
Odabent égtek a lámpák, az összes lámpa, a fényár mindent elborított. A sötét
lépcsőház után a világosság bántotta a lány szemét.
Anyja kulcsa és rózsaszín kézitáskája ott hevert a kis kovácsoltvas asztalkán
az ajtó mellett, ahol mindig tartotta őket.
– Anya? – kiáltotta Clary. – Anya, hazajöttem.
Semmi válasz. Clary belépett a nappaliba. Mindkét ablak tárva-nyitva volt, az
áttetsző fehér függönyök nyughatatlan szellemekként táncoltak a szélben. Csak
amikor megállt a levegő, és a függönyök is mozdulatlanná merevedtek, vette
észre, hogy a kanapé párnáit szétdobálták a szobában. Egyiket-másikat ráadásul
hosszában fel is tépték, és kifordított belsejükből vatta ömlött a padlóra. A
könyvespolcokat felborították, a könyvek szerteszét hevertek. A zongoraszék az
oldalán feküdt, úgy tátongott, mint valami seb, Jocelyn szeretett kottafüzetei
egytől egyig kiszóródtak belőle.
A festmények voltak a legrémisztőbbek. Mindegyiket kivágták a keretéből, és
csíkokra szabdalták össze, amikkel aztán beterítették a padlót. Csakis késsel
csinálhatták – a vásznat szinte képtelenség volt puszta kézzel elszakítani. Az
üres keretek olyanok voltak, mint a csupaszra rágott csontok. Clary érezte, ahogy
egy sikoly tör fel a mellkasából.
– Anya! – sikította. – Hol vagy? Anyuci!
Utoljára nyolcéves korában szólította Jocelynt „Anyuci”-nak.
Dübörgő szívvel rohant a konyhába. Üres volt, a szekrények ajtajai nyitva
álltak, középen egy összetört tabascós üveg ontotta paprikavörös tartalmát a
linóleumra. Clary úgy érezte, térdei puhák, akár a szivacs. Tudta, hogy ki kéne
rohannia a lakásból, keresnie egy telefont, és hívnia a rendőrséget. Mindez mégis
olyan távolinak tűnt – előbb meg kellett találnia az anyját, meg kellett győződnie
róla, hogy nem esett baja. Talán rablók jöttek, talán az anyja ellenállt nekik…
Milyen rablók azok, akik nem viszik magukkal a pénztárcát, a tévét, a DVD lejátszót vagy a drága laptopokat?
Már anyja szobájának ajtaja előtt állt. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy legalább
ezt a helyiséget érintetlenül hagyták. Jocelyn kézzel varrt virágos ágytakarója
gondosan összehajtogatva feküdt a paplan tetején. Az éjjeliszekrényről ötéves
önmaga nézett vissza rá, mosolyát eperszín haj foglalta keretbe. Zokogás tört fel
Clary mellkasából.
Anya – kiáltotta belül –, mi történt veled?
Csend volt a válasz. Nem, nem is csend – különös hang töltötte be a lakást,
amitől az összes apró szőrszál égnek állt Clary nyakán. Mintha felborítottak
volna valamit – nehéz tárgy ütődött a padlónak súlyos puffanással. A puffanás
után mintha vonszoltak volna valamit – és a hang a hálószoba felé közeledett.
Clary félelemtől összeszorult gyomorral óvatosan megfordult.
Egy pillanatra azt hitte, nincs senki az ajtóban, és elöntötte a
megkönnyebbülés hulláma. Aztán lenézett.
A hosszúkás, pikkelyekkel borított lény a padlón kuporgott, lapos fekete
szemei csokorban ültek domború koponyája kellős közepén. Úgy festett, mintha
egy aligátor és egy százlábú keveréke lett volna; vastag, lapos ormánya és tüskés
farka volt, amelyet baljóslatúan ingatott jobbra-balra. Számos lábát ugrásra
készen húzta össze a teste alatt.
Hangos sikoly tört fel Clary torkából. Hátratántorodott és elesett, éppen abban
a pillanatban, amikor a lény rávetette magát. Clary oldalra gurult, és a lény pár
ujjnyival eltévesztette a célt; karmai mély árkokat vájtak a padlóba, ahogy
végigszánkáztak rajta. Mély hörgés tört fel a torkából.
Clary talpra kászálódott, és az előszoba felé rohant, de a lény gyorsabb volt
nála. Megint felszökkent, de ezúttal az ajtó felett landolt, ahol aztán úgy függött,
mint valami hatalmas, gonosz pók, és csokorban ülő szemeivel a lányt
méregette. Állkapcsa lassan kinyílt, éles fogai közül zöldes nyál szivárgott.
Ahogy hörgött és sziszegett, fogai közül hosszú, fekete nyelv csapott elő. Clary
halálra rémülten döbbent rá, hogy a szájából előtörő hangok szavakká állnak
össze.
– Lány – sziszegte. – Hús. Vér. Étel, ó, étel.
A lény lassan csúszni kezdett lefelé a falon. Clary valahol mélyen túltette
magát a félelmén, és csak jeges nyugalmat érzett. A lény már a földön volt, és
feléje mászott. Clary hátrálni kezdett, felemelt egy nehéz képkeretet az
éjjeliszekrényről – a fotón ő maga volt édesanyjával és Luke-kal Coney
Islanden, amint éppen a dodzsembe készültek beszállni –, és hozzávágta a
szörnyeteghez.
A kép a hátán találta el, lepattant róla, és üvegszilánkokkal borította be a
padlót. A lény mintha észre sem vette volna, zavartalanul közeledett felé.
– Csontok. Összeroppantam, kiszívom a velőt, kiiszom a vért…
Clary háta a falnak ütközött. Nem hátrálhatott tovább. Mozgást érzett a
csípőjénél, és majdnem kiugrott a bőréből. A zsebe. Kapkodva nyúlt oda, és
előrántotta a tárgyat, amit Jace-től vett el. A szenzor vibrált, mint egy rezgőre
állított mobiltelefon. A kemény anyag szinte fájdalmasan forró volt a tenyerében.
Éppen abban a pillanatban zárta össze a markát körülötte, amikor a szörnyeteg
ismét ugrott.
A lény nekiütközött, és a földre döntötte. A feje és a válla keményen csapódott
a padlónak. Oldalra gördült, de a lény túl nehéz volt. Rajta terpeszkedett, fojtó,
nyálkás súlyától Clary majdnem öklendezni kezdett.
– Enni, enni – nyögte a szörnyeteg. – Nem szabad lenyelni, nem szabad
ízlelni.
A forró lehelet Clary arcában vértől bűzlött. Nem kapott levegőt. Úgy érezte,
rögtön összetörnek a bordái. A karja a teste és a szörnyeteg közé szorult, a
szenzor mélyen a tenyerébe vágott. Mocorogni próbált, hogy kiszabadíthassa a
kezét.
– Valentine soha nem fogja megtudni. A lányról nem mondott semmit.
Valentine nem fog haragudni. – Az ajak nélküli szájak rángatóztak, ahogy az
állkapocs lassan szélesre nyílt, és újabb adag forró, bűzös lélegzettel árasztotta el
az arcát.
Clary keze kiszabadult. Sikítva sújtott le a szörnyetegre, össze akarta zúzni,
meg akarta vakítani. Majdnem meg is feledkezett a szenzorról. Ahogy a lény
kitátott szájjal az arcára akarta vetni magát, Clary a fogai közé préselte a
hosszúkás tárgyat. Érezte, ahogyan a forró, savas nyál beborítja a csuklóját, és
tüzes cseppekben hull arca és torka csupasz bőrére. Mintha végtelen távolból
hallotta volna saját sikolyát.
A lény hátrahőkölt – talán egyszerűen meglepődött. Mély hangon, dühösen
felhördült, és hátracsapta a fejét. Clary látta, ahogy nyel, látta a torka
mozdulatait.
Most én következem – gondolta pánikban. Most…
A lény hirtelen rángatózni kezdett. Megállíthatatlanul, görcsösen vonaglott,
legördült Claryről, a hátára fordult, számtalan lába a levegőben kapálózott.
Szájából fekete folyadék szivárgott.
Clary levegő után kapkodva a hasára fordult, és kúszva igyekezett távolodni a
szörnyetegtől. Majdnem elérte az ajtót, amikor hallotta, hogy valami átsüvít a
levegőn a háta mögött. Megpróbálta összehúzni magát, de elkésett. Egy nehéz
tárgy találta el a tarkóját, és Clary előrezuhant a sötétségbe.
Fény tört be a szemhéján keresztül, kék, fehér és vörös. Magas, sipító hang
hallatszott, ami aztán egyre élesebb lett, mint egy rémült gyerek sikolya. Clary felköhögött, és kinyitotta a szemét.
Hideg, nyirkos füvön feküdt. Az éjszakai égbolton fodros felhők úsztak a feje
fölött, a csillagok ónos ragyogását elhalványították a város fényei. Jace térdelt
mellette, csuklóján az ezüst mandzsetták szikrázva szórták szét a fényt,
miközben a kezében tartott ruhadarabot szaggatta csíkokra.
– Ne mozdulj!
Clary attól félt, hogy a sipítás mindjárt kettéhasítja a fülét. Nem
engedelmeskedett, és oldalra fordította a fejét, amitől azonnal éles fájdalom
száguldott végig a gerincén. Egy apró fűfolton feküdt, Jocelyn gondosan ápolt
rózsabokrai mögött. A levelek részben eltakarták előle az utcát, ahol egy
rendőrautó éppen kék-fehéren villogó fényekkel és visító szirénával fékezett a
járdaszegély mellett. Máris kisebb csoport verődött össze a környéken lakókból,
akik most kíváncsian figyelték, ahogy kinyílik a kocsi ajtaja, és két egyenruhás
rendőr száll ki rajta. .
A rendőrség. – Clary megpróbált felülni; ahogy ujjai görcsösen markolászták
a nedves földet, megint köhögni kezdett.
– Mondtam, hogy ne mozdulj – súgta Jace. – Az a Falánk démon a tarkódon
kapott el. Alig élt, úgyhogy nem szúrt meg nagyon, de mindenképpen el kell
vinnünk az Intézetbe. Maradj nyugton!
– Az az izé, a szörnyeteg, beszélt. – Clary fékezhetetlenül reszketett.
– Korábban is hallottál már démont beszélni. – Jace gyengéden a lány nyaka
köré csúsztatta a letépett csíkot, és megkötötte. Valami viaszszerű anyaggal volt
átitatva, ami arra a kenőcsre emlékeztette Claryt, amivel anyja puhán tartotta
festéktől és terpentintől meggyötört kezét.
– A démon a Pandemoniumban… olyan volt, mint egy ember.
– Az egy eidoloni démon volt. Alakváltó. A Falánkok olyanok, amilynek.
Nem valami szépek, de túl ostobák hozzá, hogy ez érdekelje őket.
– Azt mondta, meg fog enni.
– De nem evett meg. Megölted. – Jace végzett a csomóval, és hátradőlt. Clary
megkönnyebbülten tapasztalta, hogy alábbhagyott a fájdalom a nyakában és a
hátában. Ülő helyzetbe küzdötte magát.
– Itt van a rendőrség – Olyan volt a hangja, mintha egy béka brekegett volna.
– Szólnia kéne…
– Nem tehetnek semmit. Valaki valószínűleg hallotta, hogy sikítasz és kihívta
őket. Tíz az egyhez, hogy nem is igazi rendőrök. A démonoknak megvannak a
módszereik, hogy eltüntessék a nyomokat maguk után,
– De Anya… – mondta Clary, úgy préselve át a szavakat duzzadt torkán.
– A Falánk mérge most is ott áramlik a szervezetedben, és egy órán belül
halott leszel, ha nem jössz velem. – Jace felállt, és kinyújtotta a kezét a lány felé, majd talpra segítette. – Gyere!
A világ forogni kezdett Clary körül. Jace gyorsan a háta mögé csúsztatta a
karját, és határozottan tartotta. A fiú mocsok, vér és fém szagát árasztotta
magából.
– Tudsz járni?
– Azt hiszem. – Clary átlesett a dúsan virágzó bokrok között. Látta ahogyan a
rendőrök az ösvényen a ház felé tartanak. Egyikük, egy karcsú szőke nő,
zseblámpát tartott a kezében. Ahogy felemelte a kezét, Clary látta, hogy nincsen
rajta hús, olyan, mint egy csontváz keze, amit az ujjai hegyénél egészen
hegyesre faragtak. – A keze…
– Megmondtam, hogy démonok lehetnek. – Jace vetett egy pillantást a ház
hátuljára. – El kell tűnnünk innen. Mehetünk a mellékutca felé?
Clary megrázta a fejét.
– Le van falazva. Nem juthatunk… – Szavait köhögési roham nyelte el.
Felemelte a kezét, hogy eltakarja vele a száját, mire azonnal vörös lett a tenyere.
Felnyögött.
A fiú megragadta a csuklóját, és alkarja fehér, sérülékeny bőrét a holdfény felé
fordította. A bőr alatt kék hajszálerek kígyóztak, ahogy a mérget szállították
szíve és az agya felé. Clary érezte, hogy megbicsaklik a térde. Jace kezében
megjelent valami; valami éles és ezüstös. Megpróbálta elhúzni a kezét, de a fiú
szorítása túl kemény volt. Clary egyszerre éles szúrás csókját érezte a bőrén.
Amikor Jace elengedte, közvetlenül a csuklója fölött fekete jelet látott, azokhoz
hasonlót, amilyenek a fiú bőrét is borították. Clary jele egymást fedő köröket
ábrázolt.
– És ez mire jó?
– El fog rejteni – mondta Jace. – Ideiglenesen. – A különös tárgyat, amit Clary
késnek gondolt, visszacsúsztatta az övébe. Hosszú, fényes henger volt, nagyjából
olyan vastag, mint egy mutatóujj, és az egyik vége felé elvékonyodott. – Az
irónom – mondta.
Clary nem kérdezte meg, hogy az micsoda. Azzal volt elfoglalva, hogy ne
essen hasra. A talaj lüktetve hullámzott a lába alatt.
– Jace – mondta, és rárogyott a fiúra. Az olyan gyakorlott mozdulattal kapta
el, mintha rendszeresen ájultak volna lányok a karjaiba. Talán így is volt.
Felkapta Claryt, és a fülébe súgott valamit, talán azt, hogy Szövetség. A lány
hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen Jace-re, de csak a csillagokat látta, amint
komótosan járták útjukat odafent a sötét égbolton. Aztán minden eltűnt
körülötte, és Jace minden ereje sem volt elég hozzá, hogy ne nyelje el a
feneketlen mélység.