Végzet ereklyéi - Csontváros

Az ötdimenziós ajtó

Madame Dorothea lakásának alaprajza nagyon hasonló volt Claryékéhez, bár
a boszorkány egészen máshogy használta ki a teret. A tömjéntől illatozó
előszobában gyöngyfüggönyök és asztrológiai poszterek függtek. Az egyik a
zodiákus csillagképeit ábrázolta, egy másik a kínai bűvös szimbólumok
tárgyában adott útmutatást, a harmadikon pedig egy kéz látszott szétterpesztett
ujjakkal – a tenyér minden egyes vonalát gondosan felcímkézték. A kéz fölött
latin fölirat díszelgett: In Manibus Fortuna. Az ajtó melletti falon könyvekkel
megrakott polcok futottak végig.
Az egyik gyöngyfüggöny megzörrent, ahogy Madám Dorothea kidugta rajta a
fejét.
– Érdekel a tenyérjóslás? – kérdezte, amikor látta, mit néz Clary. – Vagy csak
kotnyeleskedsz?
– Egyik sem – felelte a lány. – Tényleg tud jósolni?
– Anyám nagyon tehetséges volt. Látta az emberek sorsát a tenyerükön vagy a
teáscsészéjük alján maradt levelekben. Néhány trükköt nekem is megtanított. –
Jace felé fordította a tekintetét. – Ha már a teánál tartunk, fiatalember, szeretnél
egy csészével?
– Micsodát? – kérdezte Jace zavartan.
– Teát. Úgy találom, hogy megnyugtatja a gyomrot, és az elmének is segít
koncentrálni. A tea csodálatos ital.
– Én kérek – mondta Clary, aki hirtelen rádöbbent, hogy milyen régen ivott
vagy evett akármit is. Úgy érezte, hogy tömény adrenalinon élt, amióta csak
fölébredt.
Jace is megadta magát.
– Hát jó. Feltéve, hogy nem Earl Grey – tette hozzá az orrát ráncolva. –
Gyűlölöm a bergamottot.
Madame Dorothea hangosan felkacagott, ahogy megint eltűnt a függöny
mögött, ami finoman lengett még egy kicsit a háta mögött.
Clary felhúzta a szemöldökét.
– Gyűlölöd a bergamottot?
Jace a keskeny könyvespolchoz lépett, és a tartalmát vizsgálgatta.
– Talán baj?
– Könnyen lehet, hogy te vagy az egyetlen korombeli fiú az ismerőseim közül,
aki tudja, mi az a bergamott, arról meg tuti fogalma nincs senkinek, hogy az Earl
Greyben is van.
– Nos, igen – felelte Jace önelégült tekintettel. – Nem vagyok olyan, mint a
többi fiú. Aztán meg – tette hozzá, miközben leemelt egy könyvet a polcról – az
Intézetben órákat kell vennünk a növények alapvető gyógyászati hatásairól.
Kötelező.
– Azt hittem, más óráitok sincsenek, csak gyilkolás, lefejezés kezdőknek meg
ilyenek.
Jace lapozott egyet.
– Nagyon vicces, Fray.
Clary, aki a tenyérjóslásos posztert tanulmányozta, a fiú felé pördült.
– Ne nevezz így!
Jace meglepetten nézett fel.
– Miért ne? Ez a vezetékneved, nem?
Simon képe jelent meg előtte. Simoné, ahogy utoljára látta, amikor utána
bámult, miközben ő kirohant Java Jones kávézójából. Sűrűn pislogva fordult
vissza a poszter felé.
– Csak mert ne.
– Értem – mondta Jace, és a lány hallotta a hangjából, hogy tényleg értette,
jobban, mint azt ő szerette volna. Hallotta, amint a fiú visszaejti a könyvet a
polcra. – Ez nyilván az a cucc, amit azért tart a kirakatban, hogy elkápráztassa a
hiszékeny mondikat – mondta undorral a hangjában. – Egyetlen komoly szöveg
sincsen itt.
– Csak mert nem olyan mágia, amilyet te csinálsz… – kezdte mérgesen Clary.
Jace dühösen ráncolta össze a homlokát, és csendre intette a lányt.
– Amit én csinálok, az nem mágia – mondta. – Vésd a fejedbe: az emberek
nem használnak mágiát. Többek között ettől is emberek. A boszorkányok és a
boszorkánymesterek azért használhatják, mert démonvér csordogál bennük.
Clarynek eltartott pár pillanatig, mire feldolgozta ezt az információt.
– De hát láttam, ahogy használtad a mágiát. Elvarázsolt fegyvereid vannak…
– Alkalmazok eszközöket, amik mágikusak. És már ahhoz is, hogy pusztán
ennyit megtehessek, keményen kell tanulnom. A rúnatetoválások is védenek a
bőrömön. Ha például te megpróbálnád használni az egyik szeráf-pengét,
valószínűleg megégetné a bőrödet, talán még bele is halnál.
– És ha lennének rajtam tetoválások? – kérdezte Clary. – Akkor
használhatnám őket?
– Nem – vágta rá dühösen Jace. – A Jelek csak egy része a dolognak. Vannak
vizsgák, próbák, különböző képzettségi szintek. Ami azt illeti, ne nyúlj egyik fegyveremhez sem az engedélyem nélkül.
– Hát akkor ugrott a tervem, hogy az összesét eladom az eBay-en – mormogta
Clary
– Eladod a hol?
Clary nyájasan a fiúra mosolygott.
– Egy mitikus hely, ami hatalmas varázserővel bír.
Jace zavarodottan nézett rá, aztán megvonta a vállát.
– A legtöbb mítosz igaz, legalábbis részben.
– Ez kezd leesni.
Megint megzördült a függöny, és Madame Dorothea jelent meg.
– A tea az asztalon van – mondta. – Semmi szükség rá, hogy úgy álljatok ott,
mint a szamarak. Gyertek be a szalonba!
– Van szalonja? – kérdezte Clary.
– Hát persze, hogy van – felelte Dorothea. – Különben hol fogadnám a
vendégeket?
– A kalapomat egyszerűen a komornyiknál hagyom – mondta Jace. Madame
Dorothea sötét pillantást vetett felé.
– Ha fele olyan humoros lennél, mint amilyennek gondolod magad, fiacskám,
akkor kétszer olyan humoros lennél, mint amilyen vagy. – Megint eltűnt a
függöny mögött; a hangos „pff”, amit hallatott, majdnem elnyomta a gyöngyök
zörgését.
Jace összeráncolta a homlokát.
– Nem igazán veszem, mit akart mondani ezzel.
– Tényleg? – kérdezte Clary. – Nekem teljesen világos. – Ezzel átvonult a
függönyön, még mielőtt a fiú válaszolhatott volna.
A szalon olyan halványan volt megvilágítva, hogy Clary csak hosszas pislogás
után alkalmazkodott a homályhoz. A teljes bal oldali falat borító bársonyfüggöny
redőit halvány fények rajzolták ki. A plafonról vékony zsinórokon kitömött
madarak és denevérek lógtak alá; sötét csőrök villantak ott, ahol szemeknek
kellett volna lenniük. A padlón szakadt perzsaszőnyegek terpeszkedtek, amikből
minden lépés sűrű porfelhőt vert fel. Egy alacsony asztalt túltömött rózsaszín
fotelok vettek körül; az egyik végét egy pakli, rózsaszín selyembe burkolt tarot-
kártya foglalta el, a másik felén pedig kristálygömb állt. Középen az ezüst
teáskészlet vendégekre várt: volt ott egy szendvicsekkel csinosan megrakott
tányér, egy keskeny fehér gőzcsíkot eregető kék teáskancsó meg két csésze
hozzáillő alátétekkel, gondosan elhelyezve két fotel előtt.
– Hűha – mondta Clary erőtlenül. – Jól néz ki. – Leült az egyik fotelba.
Kellemes érzés volt.
Dorothea elmosolyodott, szemében huncut fény csillant.
– Igyatok egy kis teát – mondta, és felemelte a kancsót. – Tejet? Cukrot?
Clary vetett egy oldalpillantást a mellette ülő Jace-re, aki megkaparintotta
magának a szendvicses tányért, és gondosan vizsgálgatta.
– Cukrot kérek – mondta a lány.
Jace megvonta a vállát, elvett egy szendvicset, és letette a tányért. Clary
aggodalmasan figyelte, amint beleharap. A fiú megint vállat vont.
– Uborkás – mondta válaszul Clary tekintetére.
– Mindig is az volt a véleményem, hogy az uborkás szendvics a legjobb
uzsonna. Ugye? – tudakolta Madame Dorothea csak úgy, senkitől.
– Utálom az uborkát – mondta Jace, és Clary kezébe nyomta a szendvics
maradékát. A lány beleharapott – éppen a megfelelő mennyiségű majonéz és
bors volt benne. Gyomra hálás korgással nyelte az első falatnyi ételt a Simonnal
elfogyasztott nacho óta.
– Uborka és bergamott – állapította meg Clary. – Utálsz még valamit, amiről
tudnom kéne?
Jace a teáscsészéje pereme fölött nézett Dorotheára.
– Maga hazudik – mondta.
Az idős hölgy higgadtan tette le a teáskancsót.
– Rám foghatod, hogy hazudok, ha úgy tetszik. Való igaz, hogy nem vagyok
boszorkány. De anyám az volt.
Jace félrenyelte a teáját.
– Az lehetetlen.
– Miért lenne lehetetlen? – kérdezte kíváncsian Clary. Kortyolt egyet a
teájából. Keserű volt, erős ízű, tőzegre emlékeztető füstös ízzel.
Jace nagyot fújtatott.
– Mert azok félig démonok, félig emberek. Minden boszorkány és
boszorkánymester félvér. És mivel félvérek, nem lehetnek gyerekeik. Sterilek.
– Mint az öszvérek – mondta elgondolkodva Clary, miközben egykori
biológiaórák anyagát próbálta felidézni. – Az öszvérek steril félvérek.
– Elképesztő, mennyit tudsz az állatvilágról – jegyezte meg Jace. – Minden
Alvilági részben démon, de csak a boszorkánymesterek démonszülők gyerekei.
Ezért ők a legerősebbek.
– És a vámpírok meg a vérfarkasok? Ők is félig démonok? És a tündérek?
– A vámpírok és a vérfarkasok a betegségek miatt jöttek létre, amiket a
démonok hoztak a saját dimenziójukból. A legtöbb démonbetegség halálos az
emberekre, de ezekben az esetekben különös hatással voltak a fertőzöttekre
anélkül, hogy megölték volna őket. A tündérek pedig…
– A tündérek bukott angyalok – mondta Dorothea –, akiket a büszkeségük
miatt kivetettek a mennyországból.
– Ez csak legenda – vonta meg a vállát Jace. – Azt is mondják, hogy démonok
és angyalok gyerekei, ami nekem mindig is valószínűbbnek tűnt. Jó és gonosz
keveredik egymással bennük. A tündérek olyan gyönyörűek, amilyeneknek az
angyaloknak kéne lenniük, mégis van bennük egy halom sunyiság és
kegyetlenség. És az is feltűnő, hogy sokan kerülik a déli napsütést…
– Mert a gonosznak nincs hatalma – mondta Dorothea halkan, mintha csak
egy régi mondókát idézne fel –, csak a sötétben.
Jace mogorván nézett az öregasszonyra.
– Kéne lenniük? Úgy érted, az angyalok igazából nem is… – próbált
magyarázatot keresni Clary.
– Elég az angyalokból! – váltott hirtelen gyakorlatiasra Dorothea. – Igaz, hogy
a boszorkánymestereknek nem lehetnek gyerekeik. Anyám örökbefogadott, mert
azt akarta, hogy legyen valaki, aki gondoskodik erről a helyről, amikor ő már
nincsen. Nekem nem kellett elsajátítanom a mágiát. Az a dolgom, hogy figyeljek
és őrizzek.
– Mit kell őriznie? – kérdezte Clary.
– Szerintetek mit? – Az öregasszony kacsintott, és egy szendvicsért nyúlt,
csakhogy a tányér üres volt. Clary az összesét megette. Dorothea kuncogni
kezdett. – Jó látni, hogy egy fiatal lány jóllakik. A magam idejében a lányok
robosztusak és keménykötésűek voltak, nem törékeny gallyacskák, mint
mostanság.
– Köszönöm – mondta Clary. Isabelle karcsú derekára gondolt, és egyszerre
gigantikusnak érezte magát. Finom csörrenéssel tette a helyére az üres
teáscsészét.
Madame Dorothea azonnal lecsapott a csészére, és szúrós tekintettel meredt
bele. Ceruzával kihúzott szemöldökei között függőleges vonal jelent meg.
– Mi történt? – kérdezte feszülten Clary. – Megrepedt a kezemben a csésze,
vagy valami?
– A tealevelekből olvas – mondta Jace unott hangon, de azért Claryvel együtt
ő is közelebb hajolt, miközben Dorothea összeráncolt homlokkal forgatta a
csészét tömpe ujjai között.
– Nagyon rossz? – kérdezte Clary.
– Se nem rossz, se nem jó. Zűrös. – Dorothea Jace-re pillantott. – Te is add ide
a csészédet! – adta ki az utasítást.
Jace mintha megsértődött volna.
– De én még nem ittam meg…
Az öregasszony kikapta a kezéből a csészét, és a kancsóba löttyintette a
maradék teát. Felhúzott szemöldökkel kezdett szemlélődni.
– Erőszakot látok a jövődben, rengeteg vért, amit részben te ontasz ki, részben mások. Nem a megfelelő emberbe leszel szerelmes. Aztán megvan egy
ellenséged is.
– Csak egy? Ez jó hír. – Miközben Dorothea letette a csészéjét, és megint
Claryé után nyúlt, Jace hátradőlt a fotelban.
Az öregasszony megrázta a fejét.
– Ebből nem tudok kiolvasni semmit. A képek teljesen összekuszálódtak,
nincs jelentésük. – Claryre pillantott. – Lehet egy gát az elmédben?
Clary nem értette.
– Egy micsoda?
– Olyan, mint egy varázsige, ami elrejthet egy emléket, vagy gátolhatja a
Látásodat.
Clary nemet intett.
– Nem, kizárt, hogy lenne bennem ilyen.
Jace kíváncsian hajolt közelebb.
– Ne vágd rá olyan könnyen! – mondta. – Állítólag tényleg nem emlékszik rá,
hogy ez előtt a hét előtt bármikor is birtokában lett volna a Látásnak. Talán…
– Talán csak későn érő típus vagyok – csattant föl Clary. – És ne vigyorogj
gunyorosan, csak mert ezt mondtam.
Jace sértetten húzta fel az orrát.
– Nem állt szándékomban.
– Éppen kezdtél volna gunyorosan vigyorogni, látszott rajtad.
– Talán – ismerte el Jace. – De ez nem jelenti azt, hogy nincs igazam. Valami
gátolja az emlékeidet, majdnem biztos vagyok benne.
– Hát jó, próbálkozzunk valami mással – Dorothea letette a csészét, és a tarot-
kártyákért nyúlt. Legyező alakban szétnyitotta a paklit, és Clary elé tartotta a
lapokat. – Csúsztasd végig rajtuk a kezedet, amíg az egyiket melegnek vagy
hidegnek nem érzed, vagy amíg az egyik hozzá nem akar tapadni az ujjadhoz.
Ha megvan, húzd ki, és add ide nekem.
Clary engedelmesen simította végig a kártyákat. Hűvösek voltak és csúszósak,
de egyik sem tűnt hidegebbnek vagy melegebbnek a többinél, és egyik sem
tapadt az ujjához. Végül véletlenszerűen kiválasztott egyet, és felemelte.
– A Kehely Ásza – mondta Dorothea meglepetten. – A szerelem kártyája.
Clary megfordította a kártyát, hogy megnézhesse. Nehéznek találta, a képet
valódi festékkel festették rá. Egy kezet ábrázolt, amely egy kelyhet tartott az
aranysárga sugarakat árasztó nap előtt. A kehely aranyból készült, kisebb
napokból álló mintákat véstek rá, és rubinokkal ékesítették. A díszítés stílusa
éppen olyan ismerősnek tűnt a lány számára, mint a saját tenyere.
– Ez jó kártya, igaz?
– Nem feltétlenül. A legszörnyűbb dolgokat a férfiak éppen a szerelem nevében teszik – mondta Madame Dorothea. – De erőteljes kártya. Mit jelent
számodra?
– Hogy anyukám festette – mondta Clary, és az asztalra ejtette a lapot. – Ő
csinálta, ugye?
Dorothea bólintott, és elégedetten pillantott a lányra.
– Az egész paklit ő festette. Ajándékba adta nekem.
– Legalábbis ezt állítja – Jace hideg tekintettel állt fel. – Mennyire ismerte
Clary édesanyját?
Clary hátrahajtotta a nyakát, hogy felnézhessen a fiúra.
– Jace, semmi szükség rá, hogy…
Dorothea hátradőlt a székében, a paklit továbbra is szétterítve tartotta széles
melle előtt.
– Jocelyn tudta, mi vagyok, és én is tudtam, hogy ő mi volt. Nem nagyon
beszéltünk róla. Néha tett nekem apróbb szívességeket, például megfestette
ezeket a kártyákat, cserébe pedig elmondtam neki egy-egy alvilági pletykát. Volt
egy név, amire megkért, hogy különösen figyeljek, és így is tettem.
Jace arcáról semmi nem lehetett leolvasni.
– Milyen név volt az?
– Valentine.
Clary kihúzta magát a fotelban.
– De…
– És amikor azt mondta, hogy tudja, mi volt Jocelyn, hogy értette? Mi volt ő?
– kérdezte Jace.
– Jocelyn volt, ami volt – mondta Dorothea. – A múltban azonban olyan volt,
mint te. Árnyvadász. A Klávéból.
– Nem – suttogta Clary.
Dorothea szomorú, már-már ellágyuló tekintettel pillantott rá.
– De igen. Éppen azért költözött ebbe a házba, mert…
– Mert ez egy Menedék – mondta Jace Dorotheának. – Az, ugye? Anyukád
Felügyelő volt. Ő alakította ki ezt a védett rejtekhelyet. Tökéletesen alkalmas rá,
hogy a menekülő Alvilágiak meghúzzák magukat. Ezt csinálja, ugye? Bűnözőket
rejteget.
– Te persze annak neveznéd őket – felelte Dorothea. – Ismered a Szövetség
mottóját?
– Sed lex dura lex – vágta rá automatikusan Jace. – A Törvény szigorú, de a
Törvény a Törvény.
– Néha a Törvény túl szigorú. Tudom, hogy a Klávé elvett volna anyámtól, ha
megtehették volna. Azt akarod, hogy engedjem nekik megtenni ugyanezt
másokkal?
– Szóval maga filantróp? – Jace elhúzta a száját. – Felteszem, el kéne hinnem,
hogy az Alvilágiak nem fizetnek tisztességesen a Menedékért.
Dorothea elmosolyodott, elég szélesen ahhoz, hogy kivillanjon néhány arany
őrlőfoga.
– Nem tudunk mindannyian pusztán a külsőnk révén boldogulni, mint te.
Jace-t láthatólag nem hatotta meg a bók.
– Ezt el kéne mondanom a Klávénak.
– Nem lehet! – Clary talpra ugrott. – Megígérted.
– A világon semmit nem ígértem meg – Jace kezdett kijönni a sodrából. A
falhoz lépett, és félrerántotta az egyik bársonyfüggönyt. – Hajlandó elmondani
nekem, mi ez? – kérdezte.
– Ez egy ajtó, Jace – mondta Clary. Valóban ajtó volt, furcsán elhelyezve a
falban két ablakfülke között. Nyilvánvaló volt, hogy nem vezethet sehova,
különben látható lett volna a házon kívülről is. Úgy tűnt, valami finoman
csillogó fémből készült; vajszerűbbnek látszott a réznél, de nehéz volt, mint a
vas. A kilincs egy szemet formázott.
– Csönd legyen! – torkollta le dühösen a lányt Jace. – Ez egy Portál, igaz?
– Ötdimenziós ajtó – mondta Dorothea, miközben visszatette a tarot-kártyákat
az asztalra. – A dimenziók nem egyenes vonalak, tudod – tette hozzá válaszul
Clary üres tekintetére. – Mindenfelé zegzugok, hajlatok rések meg ráncok
vannak elrejtve. Elég nehéz elmagyarázni, ha az ember nem ismeri a dimenziós
teóriát, de az az ajtó lényegében bárhová el tud vinni ebben a dimenzióban,
ahová menni akarsz. Ez…
– Vészkijárat – mondta Jace. – Ezért akart itt élni anyukád. Hogy bármikor
elmenekülhessen, ha meleg lesz a helyzet.
– Akkor miért nem… – kezdte Clary, aztán egyszerre döbbenten elhallgatott. –
Én vagyok az oka – mondta. – Nem akart nélkülem elmenni aznap este.
Úgyhogy itt maradt.
Jace a fejét rázta.
– Nem vádolhatod magadat.
Clary érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ahogy félretolta Jace-t, és az
ajtóhoz lépett.
– Látni akarom, hová mehetett volna – mondta, és a kilincs után nyúlt. – Látni
akarom, hová menekült volna, ha…
– Clary, ne! – Jace utánanyúlt, de alany ujjai már összezáródtak a kilincs
körül. Az villámgyorsan lebillent a keze alatt, és az ajtó úgy vágódott ki, mintha
Clary belökte volna. Dorothea hangos kiáltással ugrott talpra, de elkésett.
Mielőtt egyáltalán befejezhette volna a mondatot, Clary azon vette észre magát,
hogy előrelendül, és pörögve zuhan a semmibe.