Végzet ereklyéi - Csontváros

Buli a halott embernél

A meghívón lévő útmutatást követve egy főleg ipari épületekkel teli környékre
jutottak Brooklynban, ahol az utcákon gyárak és raktárak követték egymást.
Némelyiket, állapította meg Clary, lakásokká és galériákká alakították át, de
azért így is volt valami félelmetes a magasba nyúló szögletes tömbökben a
vasrácsokkal védett ablakaikkal.
Miután felbukkantak a metróból, Isabelle navigált a szenzorral, amibe a jelek
szerint valamiféle térkép funkciót is beépítettek. Simon imádta a kütyüket, és a
szenzor is teljesen elbűvölte – vagy legalábbis úgy tett, minta a szenzor bűvölte
volna el. Hogy ne kelljen beléjük botolnia, Clary inkább lemaradt, miközben
átvágtak a csenevész parkon, ahol még a füvet is barnára égette a nyári hőség.
Jobbra egy templom tornyai emelkedtek szürkén a csillagtalan éjszakai égbolt
előtt.
– Szedd már a lábad! – szólalt meg a lány mellett egy ingerült hang. Jace volt
az, aki lelassította a lépteit. – Nincs kedvem állandóan hátranézegetni, hogy nem
történt-e veled valami.
– Akkor ne tedd!
– Amikor utoljára magadra hagytalak, megtámadott egy démon – jegyezte
meg a fiú.
– Hát, semmi esetre sem szeretném megzavarni a kellemes esti sétádat a
hirtelen halálommal.
Jace pislogott.
– Vékony ám a határvonal a szarkazmus meg a nyílt ellenségesség között, és
szerintem te most átlépted. Mi a baj?
A lány az ajkába harapott.
– Ma hajnalban hátborzongató alakok turkáltak az agyamban. Nemsokára
találkozni fogok egy másik hátborzongató alakkal, aki eredetileg turkált az
agyamban. Mi van, ha nem tetszik, ami a végén kiderül?
– Miből gondolod, hogy nem fog tetszeni?
Clary elemelte a haját a ragadós bőrétől.
– Gyűlölöm, amikor kérdezek valamit, és kérdéssel válaszolsz.
– Dehogy gyűlölöd, elbűvölőnek találod. Akárhogy is, nem lesz jobb, ha
megtudod az igazságot?
– Nem. Vagyis talán. Nem tudom. – Felsóhajtott. – Te kíváncsi lennél rá?
– Ez az az utca! – kiáltott fel Isabelle, aki jó pár méterrel előttük járt. Öreg raktárépületektől határolt keskeny utcában jártak, bár a legtöbb házat már
lakássá alakították át: az ablakokban virágokkal teli ládák álltak, az éjszakai
szellő csipkefüggönyöket lengetett, a járdán pedig műanyag szemeteskukák
sorakoztak. Clary erősen hunyorgott, de képtelen volt megállapítani, hogy
ugyanezt az utcát látta-e a Csontvárosban – a látomásában szinte teljesen
beborította a hó.
Érezte, ahogy Jace ujjai végigsimítják a vállát.
– Abszolút. Nem kérdés – mormogta.
Clary vetett rá egy oldalpillantást. – Mi?
– Az igazság – mondta a fiú. – Kíváncsi lennék rá.
– Jace! – Alec volt az. A járdán állt, nem messze tőlük; Clary kíváncsi lett
volna rá, miért tűnt ilyen erősnek a hangja.
Jace megfordult, a keze lehullott Clary válláról. – Igen?
– Gondolod, hogy jó helyen járunk? – Alec rámutatott valamire, amit a lány
nem látott; egy hatalmas fekete autó mögött rejtőzött.
– Mi az? – Jace Alec mellé sietett; Clary hallotta, ahogy felnevet. Ahogy
megkerülte az autót, maga is látta, mit néztek: jó pár karcsú, ezüstös motorbicikli
állt ott, alacsony, fekete karosszériával. Olajos csövek futottak körülöttük,
nyirkosnak tűntek, mint az erek. Volt bennük valami gyomorforgatóan
organikus, mintha egy Giger-festmény biolényei lettek volna.
– Vámpírok – mondta Jace.
– Nekem motoroknak tűnnek – jegyezte meg Simon, aki Isabelle-lel együtt
csatlakozott hozzájuk. A lány szemöldökét ráncolva nézte a gépeket.
– Azok, de átalakították őket, és most démonenergiával működnek –
magyarázta. – Vámpírok használják őket. Gyorsan közlekedhetnek velük
éjszaka. Szigorúan véve nem tartoznak a Szövetséghez, de…
– Azt hallottam, hogy van olyan motor, amelyik repülni is tud – mondta
lelkesen Alec. Olyan volt a hangja, mint Simoné, amikor ráteszi a kezét egy új
videojátékra. – Vagy gombnyomásra láthatatlan lesz. Vagy víz alatt is működik.
Jace lelépett a járdáról, és körözni kezdett a motorok között. Kinyújtotta a
kezét, és megsimogatta az egyik csillogó karosszériát. Az oldalára ezüst betűkkel
latin szavakat festettek: NOX INVICTUS. – Dicsőséges éjszaka – fordította.
Alec furcsa tekintettel nézett rá. – Mit csinálsz?
Clary mintha látta volna, amint Jace a zakója belsejébe csúsztatja a kezét.
– Semmit.
– Siessetek már – szólt rájuk Isabelle. – Nem azért öltöztem így ki, hogy azt
nézzem, ahogyan a csatornába csorgatjátok a nyálatokat egy csomó motor körül.
– Hát elég jól néznek ki – állapította meg Jace, mielőtt visszaszökellt a
járdára. – Azt el kell ismerned. – Én is elég jól nézek ki – mondta Isabelle, aki nem úgy festett, mint aki hajlik
rá, hogy elismerjen bármit is. – És most már nyomás.
Jace Claryt nézte. – Ez az az épület – mondta, és a vörös téglából épült
raktárra mutatott. – Ezt láttad?
Clary kifújta a levegőt. – Azt hiszem – felelte bizonytalanul.
– Csak egyféleképpen tudhatjuk meg – közölte Isabelle, és határozott
léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. A többiek követték, és mindannyian
összezsúfolódtak a büdös lépcsőházban. A fejük felett egy vezeték végén
csupasz villanykörte lógott, ami méretes fémajtót világított meg, és a
kaputelefon csengősorát a bal oldali falon. Csak az egyik gombhoz tartozott név:
BANE.
Isabelle megnyomta a gombot. Semmi sem történt. Megint megnyomta.
Harmadszor is próbálkozott volna, ha Alec nem kapja el a csuklóját.
– Ne legyél erőszakos – mondta a fiú.
A lány dühösen nézett vissza rá. – Alec…
Egyszerre kivágódott az ajtó.
A küszöbön karcsú férfi állt, és kíváncsian figyelte őket. Isabelle szedte össze
magát elsőnek, és megvillantotta csillogó mosolyát.
– Magnus? Magnus Bane?
– Az volnék. – Az ajtóban álló férfi magas volt és vékony, mint egy fogas,
haja sűrű fekete tüskékből álló koronaként ékítette a fejét. Álmos szeme ívéből
és egyenletesen lebarnult bőre aranyló árnyalatából Clary úgy sejtette, hogy
részben ázsiai lehet. Farmert és több tucatnyi fémkapoccsal díszített fekete inget
viselt. Szemét feketével húzta ki, amitől mosómedvére emlékeztetett; száját
egészen sötétkékre festette. Gyűrűkkel borított kezével tüskés hajába túrt, és
elgondolkodva mérte végig a jövevényeket.
– A Nephilimek gyermekei – állapította meg. – Hát, hát. Nem emlékszem,
hogy meghívtalak volna benneteket.
Isabelle elővette a meghívót, és mint egy fehér zászlót lengette meg.
– Van meghívóm. Ők pedig – mutatott körbe a többieken egy széles
karmozdulattal – a barátaim.
Magnus kikapta a meghívót a lány kezéből, és viszolyogva mustrálgatta.
– Nyilván részeg voltam – mondta. Szélesre tárta az ajtót. – Gyertek be! És
próbáljátok nem megölni egyik vendégemet sem.
Jace beoldalazott az ajtón, miközben igyekezett felmérni Magnust.
– Még akkor sem, ha az egyik ráborítja az italát a cipőmre?
– Még akkor sem. – Magnus keze olyan sebesen mozdult, hogy csak egy
villanást láttak belőle. Kikapta az irónt Jace kezéből – Clary még azt sem vette
észre, hogy nála van egyáltalán –, és feltartotta. A fiú ettől kellőképpen zavarba jött. – Ami pedig ezt illeti – mondta Magnus, miközben Jace nadrágzsebébe
csúsztatta a tárgyat –, tartsd a gatyádban. Árnyvadász.
Elvigyorodott, és elindult felfelé a lépcsőn; az ajtót már csak a meglepett Jace
tartotta.
– Gyertek – mondta, és befelé terelte a többieket. – Mielőtt bárki azt gondolja,
hogy ez az én bulim.
Feszült nevetéssel siettek el Jace mellett. Csak Isabelle torpant meg egy
pillanatra a fejét rázva.
– Légy szíves, próbáld meg nem kiakasztani. Akkor nem fog nekünk segíteni.
Jace bosszúsnak tűnt. – Tudom, mit csinálok.
– Remélem is. – Isabelle susogó szoknyával libbent el mellette. Magnus
lakása hosszú, düledező lépcsősor tetején nyílt. Simon sietett, hogy utolérje
Claryt, aki már megbánta, hogy a korlátba kapaszkodva próbálta megtalálni az
egyensúlyát, az ugyanis ragadt valamiféle halványan foszforeszkáló,
gusztustalan zöld anyagtól.
– Pfuj – mondta Simon, és felajánlotta a lánynak az inge sarkát, hogy abban
törölje meg a kezét. – Nincs baj? Mintha járna valamin az eszed.
– Egyszerűen ismerősnek tűnik. Mármint Magnus.
– Gondolod, hogy a St. Xavier-be jár?
– Nagyon vicces. – Clary keserűen nézett a fiúra.
– Igazad van. Túl öreg hozzá, hogy diák legyen. Szerintem tavaly ő tanította a
kémiát.
Clary hangosan felnevetett. Isabelle azonnal mellette termett, és a nyakába
lihegett.
– Lemaradtam valami viccesről? Simon?
Simon volt elég nagyvonalú hozzá, hogy zavartnak tűnjön, de nem mondott
semmit.
– Nem maradtál le semmiről – mormogta Clary, és távolabb húzódott tőlük.
Isabelle hernyótalpú csizmája kezdte dörzsölni a lábát. Mire a lépcső tetejére ért,
már sántított, de amint belépett Magnus lakásának ajtaján, egyetlen szemvillanás
alatt megfeledkezett a fájdalomról.
A tetőtéri lakás hatalmas volt, és alig lehetett benne bútorokat látni. A padlótól
a plafonig érő ablakokat vastag rétegben fedte a kosz és a festék, így alig
szivárgott be valami a kinti halvány fényből. A kormos mennyezetet színes
lámpákkal díszített hatalmas oszlopok tartották. A helyiség egyik végében
zsanérjaikról leemelt és horpadt szemeteskukákra fektetett ajtók alkották az
alkalmi bárpultot. Egy fém melltartót viselő lila bőrű nő állította sorba az
italokat magas élénk színű poharakban, amelyek megfestették a bennük lévő
folyadékot: vérvörösre, ciánkékre, méregzöldre. A nő még a New York-i bárpincérekhez képest is elképesztő sebességgel és hatékonysággal dolgozott –
amiben valószínűleg sokat segített neki, hogy egy második pár hosszú, kecses
karral is rendelkezett az első mellé. Clarynek Luke indiai istennőt ábrázoló
szobra jutott eszébe.
A többi vendég egyszerűen különös volt. Egy tányér nyers halnak tűnő valami
fölött zöldes-feketés hajú, jóképű fiú vigyorgott rá. Fogai élesek voltak és
fűrészesek, mint egy cápáé. Mellette hosszú, virágokkal díszített szökés hajú
lány állt. Kurta zöld ruhát viselt, lábujjai között pedig úszóhártya feszült,
akárcsak egy békának. Egy csapat fiatal lány, akiknek olyan fehér volt az arcuk,
hogy Clary elgondolkodott rajta, vajon nem szándékosan festették-e magukat
ilyenre, díszes kristálypoharakból skarlátvörös folyadékot kortyolgatott, ami túl
sűrűnek tűnt hozzá, hogy bor legyen. A helyiség közepe megtelt a falakról
visszaverődő, lüktető ritmusra táncoló restekkel. Clary csak a zenekart nem látta
sehol.
– Tetszik a buli?
A lány megpördült, és Magnus Bane-t pillantotta meg, amint az egyik
oszlopnak támaszkodott. Szeme világított a sötétben. Clary körbepillantott, de
Jace-t és a többieket elnyelte a tömeg.
Megpróbált mosolyogni.
– Valaminek a tiszteletére rendezted?
– A macskám születésnapja van.
– Ó! – Clary megint körülnézett. – És hol van a macskád?
Magnus Bane komoly tekintettel egyenesedett ki.
– Nem tudom. Megszökött.
Clary megúszta, hogy mondania kelljen valamit erre, mivel hirtelen Jace és
Alec jelent meg a színen. Alec szokás szerint mintha duzzogott volna valamiért.
Jace ragyogó apró virágokból font koszorút viselt a nyakában, és láthatólag jól
érezte magát a bőrében.
– Hol van Simon és Isabelle? – kérdezte Clary.
– A táncparketten – mutatta Jace. Most már Clary is látta őket a testekből álló
zsúfolt négyszög peremén. Simon ugyanazt csinálta, amit általában táncolás
címén művelt, azaz kissé zavarodottan lábujjhegyen föl-le pattogott. Isabelle
kecses hullámmozgással kígyózott körülötte, miközben ujjaival végigsimított a
fiú mellkasán. Úgy nézett ki, mintha azt tervezné, hogy félrerángatja valamelyik
sarokba egy menetre. Clary karba fonta a kezét, karkötői egymásnak csendültek.
Ha csak egy kicsit közelebb táncolnak egymáshoz, nem is kell a sarokba
vonulniuk, hogy szexeljenek.
– Nézd – mondta Jace, és Magnushoz fordult –, komolyan beszélnünk kéne…
– MAGNUS BANE! – A mély, dörgő hang egy meglepően alacsony férfihoz tartozott, aki első ránézésre a harmincas évei elején járhatott. Izmos volt, kopasz
fejét simára borotválta, és hegyes kecskeszakállat viselt. Remegő ujját Magnusra
szegezte. – Valaki szenteltvizet töltött a motorom benzintartályába. Tönkrement.
Vége. Minden dugattyú megolvadt.
– Megolvadt. – mormogta Magnus. – Ez szörnyű.
– Tudni akarom, ki tette. – A férfi vicsorogni kezdett, amitől kivillantak
hosszú, hegyes metszőfogai. Clary lenyűgözve bámulta őket. Nem éppen úgy
néztek ki, amilyeneknek a vámpírok fogait képzelte: ezek vékonyak és hegyesek
voltak, mint egy tű. – Megesküdtél rá, hogy nem lesznek itt farkasemberek ma
este, Bane.
– Egyet sem hívtam meg a Hold Gyermekei közül – mondta Magnus csillogó
körmeit vizsgálgatva. – Pontosan az ostoba kis viszályotok miatt. Ha valamelyik
tényleg tönkretette a motorodat, hát nem az én vendégem volt, ennek
következtében… – megvillantott egy győzedelmes mosolyt –… nem az én
felelősségem.
A vámpír elbődült haragjában, és ujjával Magnus felé bökött.
– Azt akarod nekem elmagyarázni, hogy…
Magnus csillogó mázzal bevont mutatóujja rándult egyet, de csak egészen
aprót, hogy Clary már-már azt hitte, valójában nem is mozdult egyáltalán. A
vámpír hangja az ordítás kellős közepén fennakadt, és a torkához kapott. A szája
mozgott, de nem jött ki rajta hang.
– Visszaéltél a vendégszeretetemmel – mondta unottan Magnus, és egészen
tágra nyitotta a szemét. Clary döbbenten állapította meg, hogy függőlegesen
állnak a pupillái, mint egy macskának. – Most pedig menj. – Magnus
kiterjesztette az ujjait, és a vámpír úgy pördült meg a tengelye körül, mintha
valaki elkapta volna a gallérját, és erővel fordította volna meg, aztán a tömegen
keresztül megindult az ajtó felé.
Jace alig hallhatóan füttyentett egyet. – Ez nem volt semmi.
– Úgy érted, ez a hisztis roham? – Magnus a mennyezet felé fordította a
tekintetét. – Tudom. Hogy mi baja lehetett?
Alec különös hangot hallatott. Egy pillanattal később Clary rájött, hogy nevet.
Gyakrabban kéne csinálnia.
– Az a helyzet, hogy mi tettük a szenteltvizet a tankjába – mondta a fiú.
– ALEC! – szólt rá Jace. – Hallgass már!
– Feltételeztem – bólintott Magnus, akit láthatóan szórakoztatott a dolog. –
Bosszúálló gazemberek vagytok, mi? Tudjátok, hogy a motorjaik
démonenergiával működnek. Kétlem, hogy meg fogja tudni javítani.
– Eggyel kevesebb pióca száguldozik flancos motorral – mondta Jace. –
Vérzik a szívem. – Azt hallottam, hogy némelyik még repülni is tud a motorjával – szólt közbe
Alec, akibe végre költözött némi életerő. Majdnem el is mosolyodott.
– Az csak mese – mondta Magnus csillogó macskaszemekkel. – Szóval ezért
akartatok belógni a bulimra? Hogy szétvágjátok néhány vérszívó motorját?
– Nem. – Jace megint hivatalos hangnemre váltott. – Beszélnünk kell veled.
Lehetőleg valahol, ahol magunk lehetünk.
Magnus felhúzta a szemöldökét.
Fenébe – gondolta Clary – még egy
– Baja van velem a Klávénak?
– Nem – felelte Jace.
– Valószínűleg nem – pontosított Alec. – Au! – Dühösen pillantott Jace-re, aki
erőteljesen bokán rúgta.
– Nem – ismételte Jace. – A Szövetség pecsétje alatt szeretnénk beszélgetni.
Ha segítesz, mindent, amit mondasz, bizalmasan kezelünk.
– És ha nem segítek?
Jace széttárta a karját. A rúnatetoválások élesen rajzolódtak ki a tenyerén.
– Talán semmi nem történik. Talán meglátogat valaki a Néma Városból.
Magnus hangja jégszilánkokra csorgatott méz volt.
– Érdekes választási lehetőséget kínálsz nekem, kis Árnyvadász.
– Igazából nincs is választásod – mondta Jace.
– Úgy van – bólintott a boszorkánymester. – Pontosan erre céloztam.
Magnus hálószobájában tobzódtak a színek: a földre fektetett matracra
kanárisárga ágyneműt és ágytakarót terített, az acélkék fésülködőasztalon pedig
több festékes- és sminkesdobozka hevert, mint Isabelle-nél. A padlótól a
plafonig érő ablakokat szivárványszínű bársonyfüggönyök takarták, a parkettán
gyűrött gyapjúszőnyeg hevert.
– Szép szoba – mondta Jace, és félrehúzott egy súlyos függönydarabot.
– Gondolom, jó pénzt lehet vele keresni, ha az ember Brooklyn Fő
Boszorkánymestere.
– Kifizetődik – felelte Magnus. – Bár az egyéb juttatások nem valami
fergetegesek. A fogorvosomat sem fizetik. – Bezárta maga mögött az ajtót, és
nekitámaszkodott. Ahogy karba fonta a kezét, felcsúszott a pólója, és kivillant
egy aranyló csík köldök nélküli hasából.
– Szóval – tért a lényegre. – Mi jár abban a sunyi fejetekben?
– Igazság szerint nem róluk van szó – találta meg a hangját Clary, mielőtt Jace
válaszolhatott volna. – Én akartam beszélni veled.
Magnus a lány felé fordította nem emberi szemét.
– Te nem közéjük tartozol – állapította meg. – Nem a Klávéból való vagy. De
látod a Láthatadan Világot. – Anyám a Klávéból jött – mondta Clary. Most először mondta ki hangosan,
és már tudta, hogy igaz. – Viszont sosem árulta el nekem. Titokban tartotta. Nem
tudom, miért.
– Hát kérdezd meg.
– Nem lehet. Már… – Clary habozott. – Már nincs velünk.
– És apád?
– Meghalt még a születésem előtt.
Magnus ingerülten fújtatott.
– Ahogy Oscar Wilde mondta egyszer: „Egy szülő elvesztését talán lehet
balszerencsének tekinteni. Kettőt elveszteni viszont már gondatlanságnak tűnik.”
Clary hallotta, amint Jace halk szisszenéssel szívja be a levegőt a fogai között.
– Nem én vesztettem el az anyámat – mondta. – Elvették tőlem. Valentine.
– Nem ismerek semmiféle Valentine-t – közölte Magnus, de a pupillája úgy
remegett, mint gyertyafény a szélben, és Clary tudta, hogy hazudik. – Sajnálom,
hogy ilyen tragédia történt, de nem látom, hogy ennek mi köze lehetne hozzám.
Ha elmondanád…
– Nem tudja elmondani, mert nem emlékszik – szólt közbe élesen Jace. –
Valaki kitörölte az emlékeit. Elment a Néma Városba, hátha a Testvérek ki
tudnak halászni valamit az agyából. Két szót találtak. Szerintem ki tudod találni,
mik voltak azok.
Egy darabig csend volt. Végül Magnus hagyta, hogy felfelé görbüljön a szája
sarka. Keserű volt a mosolya.
– Az aláírásom – mondta. – Tudtam, hogy hülyeséget csinálok. Csak úgy
kivagyiságból…
– Te aláírtad az elmémet? – kérdezte hitetlenkedve Clary.
Magnus felemelte a kezét, és ujjaival betűk tüzes körvonalait rajzolta a
levegőbe. Amikor megint leengedte a kezét, a betűk ott lebegtek forrón és
aranylón a semmiben, kísérteties fénnyel világítva meg szeme és szája festett
vonalát. MAGNUS BANE.
– Büszke voltam a munkámra – mondta lassan a férfi, miközben Claryt
figyelte.
– Annyira tiszta volt. Annyira tökéletes. Amit láttál, elfelejtetted.
Egyetlen kép nem maradt a fejedben sem manókról, sem koboldokról, sem
hosszúlábú akármikről, ami zavarhatta volna ártatlan, halandó álmodat. Ő akarta
így.
Clary hangja egészen elvékonyodott a feszültségtől.
– Ki volt az, aki így
akarta?
A férfi felsóhajtott. Lehelete érintésére a tűzbetűk parázsló hamuvá foszlottak
szét, és lebegve hullottak a padlóra. Végül megszólalt – és bár Clary pontosan
tudta, mit fog mondani, mégis úgy érezte, mintha az a szó szíven döfte volna.
– Édesanyád – felelte Magnus Bane.