Végzet ereklyéi - Csontváros

A Dumort hotel

A Diamond Street-i templom egészen kísértetiesnek hatott az éjszakában; a
boltíves gótikus ablakok ezüstösen csillanó tükrökként verték vissza a holdfényt.
Az épületet matt feketére festett kovácsoltvas kerítés vette körül. Clary
megrángatta a kaput, de egy masszív lakat nem engedte, hogy kinyissa. – Le van
lakatolva – mondta, és hátrapillantott Jace-re a válla fölött. A fiú előkapta az
irónját.
– Engedj oda!
Clary figyelte, ahogyan Jace a lakattal vacakol, nézte háta karcsú ívét, a rövid
ujjú póló alatt duzzadó izmokat. A ragyogó holdfény most inkább ezüstös
színűre festette máskor aranyló haját.
A lakat, torzzá csavarodott fémdarab, hangos csörgéssel hullott a földre. Jace
láthatólag elégedett volt magával.
– Szokás szerint – mondta – ebben mocskosul jó vagyok.
Clary ezen már bepöccent.
– Ha vége az este önfényező szakaszának, talán foglalkozhatnánk azzal is,
hogy megmentsük a legjobb barátomat, akinek éppen a vérét ontják?
– Vérét ontják? – Jace elismeréssel pillantott Claryre. – Ezek nagy szavak.
– Te meg egy nagy…
– Ccc, ccc – vágott közbe a fiú. – Templomban nem illik káromkodni.
– Még nem vagyunk bent a templomban – mormogta Clary, miközben követte
a fiút a hatalmas, kétszárnyú bejárati ajtó felé. A csodálatosan faragott kő boltív
legmagasabb pontjáról egy angyal nézett le rájuk. A fekete égbolt előtt hegyes
tornyok rajzolódtak ki, és Clary csak most ismerte fel a templomot, amit már
korábban is észrevett a McCarren parkból. Az ajkába harapott. – Valahogy nincs
rendjén, hogy csak úgy betörjünk egy templomba.
Jace arca egészen komolynak tűnt a holdfényben.
– Nem törünk be – mondta, és visszacsúsztatta az irónt a zsebébe. Vékony
barna kezét, amit csipkefátyolként borítottak a finom fehér hegek, az ajtó fájára
fektette közvetlenül a retesz fölött. – A Klávé nevében – szólt – bebocsáttatást
kérek erre a szent helyre. A Soha Véget Nem Érő Csata nevében arra kérlek
benneteket, engedjétek használni a fegyvereiteket. Raziel Angyal nevében kérem
áldásotokat harcomra a sötétség ellenében.
Clary rámeredt. A fiú nem mozdult, bár az éjszakai szél a szemébe fújta a
haját; hunyorított, és amikor Clary már éppen megszólalt volna, a hatalmas ajtó csikorogva kitárult. Könnyedén nyílt befelé előttük, megmutatva az apró tüzek
által megvilágított hűvös, sötét teret.
Jace hátralépett. – Csak utánad.
Amikor Clary belépett, hűvös levegő ölelte körül, meg a kő és a gyertyaviasz
illata. Padok félhomályos sora nyújtózott az oltárig, a távolabbi falon pedig
számtalan gyertya reszkető fénye szikrázott. A lány rádöbbent, hogy az Intézetet
kivéve, ami igazából nem is számított, még soha nem járt templom belsejében.
Persze már látott belülről templomot képeken és filmekben, de főleg animékben,
ahol rendszeresen előfordultak. Az egyik kedvenc anime-sorozatában volt egy
jelenet, amelyik templomban játszódott, és egy félelmetes vámpír pap is
szerepelt benne. Az embernek állítólag biztonságban kellene éreznie magát egy
templomban, Clary mégis félt. Mintha az árnyékból különös, rémisztő alakok
mozdultak volna felé. Összerázkódott.
– A kőfalak kint tartják a meleget – mondta Jace, amikor észrevette.
– Nem az a baj – felelte Clary. – Az a helyzet, hogy még soha életemben nem
jártam templomban.
– Az Intézetben voltál.
– Úgy értem, igazi templomban. Istentiszteleten. Ilyesmi.
– Tényleg. Nos, ez a főhajó a padsorokkal. Itt ülnek az emberek a mise alatt. –
Ahogy az oltár felé haladtak, hangjuk visszaverődött a kőfalakról. – Itt elöl van a
szentély, most benne állunk. Ez pedig az oltár, a pap itt mutatja fel az
oltáriszentséget. Ez mindig a templomok keleti oldalára kerül. – Letérdelt az
oltár elé, és Clary egy pillanatra azt gondolta, imádkozik. Maga az oltár magas
volt, szürke gránitból készült, és vörös terítővel takarták le. Mögötte díszes arany
fal magasodott, rajta szentekkel és mártírokkal, akiknek a feje mögött arany kör
jelképezte a glóriát.
– Jace! – suttogta a lány. – Mit csinálsz?
A fiú a kőpadlóra fektette a kezét, és sebesen mozgatta ide-oda, mintha csak
keresne valamit. Ujjai hegyével port kavart fel.
– Fegyvereket keresek.
– Itt?
– El vannak rejtve, általában az oltár körül. A kedvünkért tartják itt,
vészhelyzet esetére.
– És mi ez, valami megállapodás köztetek meg a katolikus egyház között?
– Nem kizárólag. A démonok éppen olyan régen itt vannak a Földön, mint az
emberek. Mindenhová eljutottak. A görögök daemonoknak, a hinduk asuráknak,
a japánok oniknak nevezték őket. A legtöbb hitrendszer megoldotta, hogy
magába foglalja létezésüket, de az ellenük folyó harcot is egyben. Az
Árnyvadászok nem húznak egyetlen valláshoz sem, cserébe minden vallás támogat bennünket a harcunkban. Ugyanígy mehettem volna segítségért egy
zsidó zsinagógába vagy egy sintó szentélybe, vagy… Á, itt is van. – A fiú
félresöpörte a port, miközben Clary letérdelt mellé.
Az oltár előtti egyik nyolcszögletű kőbe egy rúnát véstek. Clary majdnem
olyan könnyedén ismerte fel, mintha csak anyanyelvén kellett volna kiolvasnia
egy szót. Az a rúna volt, amelyik azt jelentette, hogy „Nephilim”.
Jace elővette az irónját, és a kőhöz érintette. Az nyikorgó hangot adva csúszott
félre, hogy felfedje az alatta rejtőzködő sötét rekeszt. Odabent hosszúkás faláda
hevert; Jace felemelte a fedelét, és elégedetten méregette a benne lévő gondosan
elrendezett tárgyakat.
– Mik ezek? – kérdezte Clary.
– Szenteltvíz fiolákban, megáldott kések, acél- meg ezüstpengék – felelte
Jace, miközben halomba rakta a fegyvereket maga mellett a földön –,
elektrumdrót, bár annak most nem vesszük hasznát, de azért mindig jól jöhet,
ezüstgolyók, óvó amulettek, feszületek, Dávid-csillagok…
– Jézus… – mondta Clary.
– Kétlem, hogy őt is magunkkal tudnánk vinni.
– Jace! – Clary egészen fel volt háborodva.
– Mi van?
– Nem tudom, nem tűnik helyénvalónak ilyesmivel viccelődni egy
templomban.
A fiú megrántotta a vállát. – Nem vagyok hívő.
Clary meglepetten nézett rá. – Nem vagy?
Jace megrázta a fejét. Haja az arcába hullott, de éppen elmélyülten
tanulmányozott egy fiola áttetsző folyadékot, úgyhogy nem nyúlt oda, hogy
megigazítsa. Clary ujja szinte viszketett, olyan erős késztetést érzett, hogy
megtegye helyette.
– Azt hitted, vallásos vagyok? – kérdezte a fiú.
– Hát… – habozott Clary. – Ha vannak démonok, kell hogy legyenek…
– Kell hogy legyenek micsodák? – Jace a zsebébe csúsztatta a fiolát. – Á –
mondta –, úgy érted, ha van ez – és a padló felé mutatott –, akkor lennie kell
ennek is. – Most felmutatott a mennyezet felé.
– Ezt diktálja a józan ész. Nem?
Jace leengedte a kezét, felvett egy tőrt, és a markolatát kezdte vizsgálgatni.
– Elmondom, mi az ábra – mondta. – Életem harmadrészét azzal töltöttem,
hogy démonokat öltem. Legalább ötszázat küldtem vissza, a fene tudja, milyen
dimenziókba, ahonnan előmásztak. És ilyen hosszú idő alatt… Ilyen hosszú idő
alatt, soha egyetlenegy angyalt nem láttam. Nem is hallottam senkiről, aki
valaha látott volna.  – De hát egy angyal teremtette az első Árnyvadászokat is – vetette fel Clary. –
Ezt mesélte Hodge.
– Szép történet. – Jace hunyorogva nézte a lányt, mint valami macska. –
Apám hitt Istenben – mondta. – Én nem.
– Egyáltalán nem? – Clary igazából nem tudta, miért is piszkálja a fiút. Ő
maga sosem gondolt bele, hogy hisz-e Istenben vagy az angyalokban meg
hasonlókban, de ha megkérdezték volna, valószínűleg azt feleli, hogy nem.
Csakhogy Jace-ben volt valami, ami arra késztette, hogy tovább faggassa, áttörje
a cinizmusa falát, és elismertesse vele, hogy hisz valamiben, hogy érez valamit.
– Mondjuk így – felelte a fiú, miközben két kést csúsztatott az övébe. Az
ablakok festett üvegén beszivárgó fény színes négyszögeket rajzolt az arcára. –
Apám egy igazságos istenben hitt. Deus volt, ezt szokta mondani. A keresztesek
mottója volt, ők meg háborúba mentek, és lemészárolták őket. És amikor láttam
ott feküdni a saját vérében, tudtam, hogy még hiszek Isten létezésében, csak azt
nem hiszem, hogy érdekli, mi történik velünk. Talán van Isten, Clary, talán
nincs, de nem hiszem, hogy ez fontos. Mindenképpen egyedül vagyunk.
Ők voltak az egyedüli utasok a belváros felé tartó metrókocsiban. Clary
szótlanul ült, és Simonra gondolt. Jace időről időre rápillantott, mintha mondani
akarna valamit, de aztán mindig visszasüllyedt a tőle szokatlan némaságba.
Amikor kimásztak a föld alól, az utcák elhagyatottak voltak, a levegő nehéz és
fém ízű; a bódék, a mosodák és a csekkbeváltók hallgattak barázdált acélból
készült éjszakai ajtajaik mögött. A szállodát végül vagy egyórányi keresés után
találták meg egy mellékutcában. Kétszer is elmentek mellette, mert azt hitték,
csak egy a számtalan kihalt lakótömb közül, végül azonban Clary észrevette a
cégért. Az egyik szög kiesett belőle, és féloldalasan himbálózott egy satnya fa
mögött. DUMONT HOTEL, állt rajta eredetileg, valaki azonban lefestette rajta
az N-t, és kicserélte egy R-re.
– Dumort hotel – mondta Jace, amikor a lány a táblára mutatott. – Aranyos.
Clary csak két évig tanult franciául, de ennyi is elég volt, hogy megértse a
tréfát. – Du mort – mondta. – A halálé.
Jace bólintott. Mintha minden érzéke kiélesedett volna, akár a macskáé,
amelyik a kanapé mögött bujkáló egeret lesi.
– De ez nem lehet a hotel – mondta Clary. – Az ablakokat bedeszkázták, az
ajtót befalazták… Ő – fejezete be, ahogy elkapta a fiú tekintetét. – Jogos.
Vámpírok. De hogy jutnak be?
– Repülnek – felelte Jace, és az épület felső emeleteire mutatott. Valaha
kétségkívül mesés luxushotel lehetett. A kőből készült homlokzatot elegáns
kacskaringók és faragott liliomok díszítették, amelyeket a hosszú évek során sötétre festett és elkoptatott a szennyezett levegő meg a savas eső.
– Mi nem tudunk repülni – volt kénytelen rámutatni Clary.
– Nem tudunk – értett egyet Jace. – Úgyhogy betörünk. – Megindult az
úttesten keresztül a hotel felé.
– A repülés jobb bulinak hangzik – jegyezte meg Clary, miközben igyekezett
lépést tartani vele.
– Ebben a pillanatban minden jobb bulinak hangzik. – A lány kíváncsi lett
volna rá, hogy Jace ezt komolyan gondolja-e. Érződött rajta valamiféle
izgatottság, a vadászat tüze, ami miatt egyáltalán nem tűnt olyan elégedetlennek,
mint amilyennek mutatni igyekezett magát.
Több démont ölt meg, mint bárki más az ö korában.
Biztosan nem úgy ölte meg őket, hogy meghátrált a harc elől.
A feltámadó forró szél megzörgette a hotel előtt álló satnya fák leveleit, és
szerteszét fújta a járdán heverő szemetet. A környék különös módon elhagyatott
volt. Manhattanben általában mindig járt valaki az utcán, még hajnali négykor is.
Az utcán sorakozó lámpák közül a legtöbb nem égett, bár az, amelyik a
legközelebb volt a hotelhoz, halvány derengéssel világította meg a bejárathoz
vezető járdaszakaszt.
– Ne menj a lámpa alá! – mondta Jace, és a ruhája ujjánál fogva maga felé
húzta a lányt. – Lehet, hogy az ablakból figyelnek. És ne nézz föl! – tette hozzá,
de elkésett. Clary már a felső emeletek betört ablakai felé emelte a tekintetét.
Egy pillanatra az a benyomása támadt, mintha mozgást érzékelt volna az egyik
mögött; fehér villanást, ami lehetett egy arc vagy talán egy kéz, amint félrehúzott
egy nehéz függönyt…
– Gyerünk! – A fiú maga után rángatta Claryt a sötétbe a szálloda falánál. A
lány érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, borzongás fut végig a gerince mentén, és
hallotta a vér dübörgését a fülében. A 116. utcán elhúzó autók halvány moraja
rettentően távolinak tűnt, azon kívül pedig nem is hallatszott más zaj, csak a
járdán heverő szemét roppanása, ahogy rálépett. Azt kívánta, bárcsak
hangtalanul járhatna, mint egy Árnyvadász. Talán egy nap megkéri Jace-t, hogy
őt is tanítsa meg.
Befordultak a hotel sarkánál, és egy sikátorban találták magukat, amely valaha
nyilván az áruszállítók céljait szolgálhatta. Keskeny volt, dugig szeméttel:
penészes kartondobozokkal, üres üvegpalackokkal, összetört műanyaggal meg
szétszórt apró dolgokkal, amiket Clary először fogpiszkálónak nézett, közelről
viszont már inkább úgy festettek, mint a…
– Csontok – mondta Jace minden érzelem nélkül. – Kutyacsontok,
macskacsontok. Ne nézd meg őket túl közelről, a vámpírok kukája általában nem
valami épületes látvány. Clary leküzdötte a hányingerét.
– Hát – szólalt meg –, legalább tudjuk, hogy jó helyen járunk. – A Jace
szemében megvillanó pillanatnyi tisztelet volt a jutalma.
– Ó, az tuti, hogy jó helyen járunk – mondta a fiú. – Most már csak azt kell
kitalálnunk, hogy jutunk be.
Egykor nyilván ablakok is nyíltak itt, mostanra azonban befalazták őket. Nem
volt nyoma sem ajtónak, sem tűzlétrának.
– Amikor ez még szálloda volt – szólalt meg halkan Jace –, nyilván idehozták
az árukat. A bejáraton keresztül mégsem hurcolhattak be mindent, máshol meg
nem állhattak meg a teherautók.
Clary a kis boltokra meg a bódékra gondolt a lakásuk közelében. Látta az
érkező áruszállító teherautókat, amikor kora reggel iskolába ment, látta, amint a
koreai étterem tulajdonosa felhúzta a járda alá süllyesztett fémredőnyt a bejárat
előtt, hogy levihessék a papírtörülközővel meg macskatáppal teli dobozokat az
alagsorba.
– Lefogadom, hogy az ajtók a föld alá nyúlnak. Valószínűleg betemeti őket ez
a sok szemét.
Jace, aki egy lépéssel mögötte állt, bólintott.
– Éppen erre gondoltam én is. – Felsóhajtott. – Felteszem, neki kell állnunk a
szemétben turkálni. Kezdhetjük a konténerrel. – A mozdulatból, amivel a
konténerre mutatott, határozottan hiányzott a lelkesedés.
– Inkább szállnál szembe egy fosztogató démonhordával, igaz? – kérdezte
Clary.
– Azokban legalább nem mászkálnának kukacok. Vagyis – tette hozzá
elgondolkodva – nem mindegyikben. Egyszer elkaptam egy démont, a Grand
Central alá kellett utánamennem a csatornarendszerbe…
– Ne! – emelte föl a kezét figyelmeztetőleg Clary. – Most nem vagyok abban a
hangulatban.
– Soha ilyet lány még nem mondott nekem – vigyorodott el Jace.
– Maradj mellettem, és nem ez lesz az utolsó alkalom!
Jace szája széle finoman megrándult.
– Nem éppen ez a legalkalmasabb időpont az üres fecsegésre. Kukáznunk
kell. – A konténerhez lépett, és megragadta az egyik oldalát. – Kapd el a másik
felét. Fölborítjuk.
– Azzal túl nagy zajt csapnánk – tiltakozott Clary, miközben azért elfoglalta
helyét a konténer túloldalán. A szokásos sötétzöldre festett, visszataszító
foltoktól hemzsegő városi kuka volt. Még a többi hasonló konténernél is jobban
bűzlött; valami sűrű és édeskés szag töltötte be Clary torkát, amitől majdnem
öklendezni kezdett. – Odébb kéne löknünk.
– Figyelj… – kezdte Jace, de egyszerre félbeszakította a hátuk mögül, az
árnyékból érkező hang.
– Tényleg úgy gondoljátok, hogy ezt kéne csinálnotok? – kérdezte.
Clary mozdulatlanná dermedve meredt az árnyékba a sikátor bejáratánál. Egy
kétségbeesett pillanatra azt hitte, hogy csak képzelte a hangot, de Jace is éppen
olyan mozdulatlanul és döbbent arccal állt. Ritkán fordult elő, hogy bármi
meglepte, még annál is ritkábban, hogy valaki észrevétlenül a közelébe osont.
Ellépett a konténertől, keze az öve felé mozdult. Hangjából semmiféle érzelem
nem hallatszott.
– Van ott valaki?
– Dios mio! – Egy férfi hangja volt, aki nyilvánvalóan jól szórakozott, és
folyékonyan beszélt spanyolul. – Nem erről a környékről valók vagytok, igaz?
Előrelépett, ki a legsötétebb árnyékból. Alakja lassan bontakozott ki: egy fiú
volt, nem sokkal idősebb Jace-nél, és vagy tizenöt centivel alacsonyabb.
Vékonydongájú testével, nagy sötét szemével és mézszínű bőrével egy Diego
Rivera-festményre emlékeztetett. Fekete nadrágot és nyitott gallérú fehér inget
viselt. Nyakában aranylánc lógott, ami megcsillant, amikor közelebb került a
lámpafényhez.
– Hát nem mondhatnám – felelte óvatosan Jace. Keze nem mozdult az övétől.
– Nem kellett volna idejönnötök. – A fiú a homlokára zúduló sűrű fekete
fürtökbe túrt az ujjaival. – Ez a hely veszélyes.
– Úgy érti, rossz környék. – Clarynek szinte kedve támadt felnevetni, bár
egyáltalán nem volt vicces a helyzet.
– Tudjuk – mondta. – Csak egy kicsit eltévedtünk, ez
minden.
A fiú a kuka felé intett. – Azzal mit csináltatok?
Sose tudtam kapásból hazudni – gondolta Clary, és Jace-re pillantott, aki
reményei szerint sokkal járatosabb volt ezen a téren.
Csakhogy a fiú máris csalódást okozott neki.
– Megpróbáltunk bejutni a hotelba. Gondoltuk, talán egy pinceajtó van a kuka
mögött.
A fiú szeme elkerekedett a hitetlenségtől.
– Puta madre… Miért akarnátok ilyesmit csinálni?
Jace megvonta a vállát.
– Csak a hecc kedvéért. Puszta szórakozásból.
– Nem érted. Itt kísértetek vannak, ez a hely el van átkozva. Balszerencsét
hoz. – Megrázta a fejét, és mondott egy csomó dolgot spanyolul, aminek Clary  sejtése szerint nagy általánosságban az elkényeztetett fehér gyerekek
ostobaságához, meg egészen konkrétan az ő ostobaságukhoz lehetett köze. –
Gyertek velem, elkísérlek benneteket a metróig.
– Tudjuk, hol van a metró – mondta Jace.
A fiú halkan felnevetett.
– Claro. Persze, hogy tudjátok, de ha velem jöttök, senki nem fog zaklatni
benneteket. Nem akartok bajba kerülni, ugye?
– Az attól függ – felelte Jace, és úgy helyezkedett, hogy zakója alól
kivillanjanak az övébe dugott fegyverek. – Mennyit fizetnek neked, hogy távol
tartsd az embereket a hoteltól?
A fiú a háta mögé pillantott, és Clary minden idegszála megfeszült, hogy
elképzelte, amint a sikátor keskeny bejáratánál összegyűlnek a fehér arcú, vörös
szájú, sötét figurák, akiknek a szemfogán úgy csillan meg a fény, mint amikor a
száguldó fém szikrát csihol a járda betonjából. Ahogy megint Jace-re pillantott,
látta, hogy a fiú szája keskeny csíkká préselődik össze.
– Kik fizetnek nekem?
– A vámpírok. Mennyit fizetnek neked? Vagy másról van szó? Azt mondták,
belőled is vámpírt csinálnak, örök életet ajánlottak fájdalom és betegségek
nélkül? Mert nem éri meg. Az élet kellemetlenül hosszúnak tűnik, ha soha nem
mehetsz a napfényre, chiko – mondta Jace.
A fiú arca kifejezéstelen maradt. – A nevem Raphael. Nem chiko.
– De tudod, miről beszélünk? Tudsz a vámpírokról? – kérdezte Clary. Raphael
félrefordította a fejét, és kiköpött. Amikor megint feléjük fordult, szeméből
sütött a gyűlölet.
– Los vámpíros, sí, a vérszívó állatok. Még mielőtt bedeszkázták volna az
ablakokat, meséltek mindenfélét. Késő éjszaka nevetés hallatszott, a kisállatok
meg egymás után tűntek el, a hangok meg… – Elhallgatott, és megrázta a fejét. –
A környéken mindenki tudja, hogy távol kell tartania magát ettől a helytől, de
hát mit tehetnénk? Nem lehet kihívni a rendőrséget, és azt mondani nekik, hogy
a vámpírokkal van a gond.
– Láttad őket valaha? – kérdezte Jace. – Vagy ismersz valakit, aki látta őket?
Raphael lassan válaszolt.
– Volt egyszer néhány fiú, jó barátok. Azt hitték, jó ötlet lenne bemenni a
hotelba, és megölni a szörnyeket odabent. Vittek magukkal pisztolyokat meg
késeket is. Mindegyiket megáldotta egy pap. Sosem kerültek elő. A nagynéném
találta meg később a ruháikat a háza előtt.
– A saját háza előtt? – kérdezte Jace.
– Sí. Az egyik fiú a bátyám volt – felelte Raphael. – Szóval most már tudjátok,
miért járok néha erre az éjszaka közepén hazafelé menet a nagynéném házától, és miért figyelmeztettelek benneteket, hogy tisztuljatok innen. Ha bementek,
nem jöttök ki többé.
– Odabent van a barátom – mondta Clary. – Érte jöttünk.
– Á – bólintott Raphael. – Akkor lehet, hogy hiába mondok bármit is.
– Úgy van – mondta Jace. – De ne aggódj, ami a barátaiddal történt, velünk
nem történhet meg. – Elővette az övéből az egyik szeráfpengét, és a magasba
tartotta. A pengéből sugárzó halvány fény megvilágította az arccsontja alsó felét,
ami így árnyékot vetett a szemére. – Jó pár vámpírt öltem már meg. A szívük
nem ver, de attól még meghalhatnak.
Raphael élesen szívta be a levegőt, és mondott valamit spanyolul, ami túl
gyors és halk volt ahhoz, hogy Clary megérthesse. A fiú feléjük indult, de
siettében megbotlott egy halom összegyűrt csomagolófóliában.
– Tudom, mik vagytok. Hallottam a fajtátokról az öreg atyától a Szent
Cecíliában. Azt hittem, csak mese az egész.
– Minden szóbeszéd igaz – mondta Clary, de olyan halkan, hogy a fiú
nyilvánvalóan nem hallotta meg. Ökölbe szorította a kezét, és Jace-re meredt.
– Veletek akarok menni – jelentette ki.
Jace megrázta a fejét. – Nem. Szó sem lehet róla.
– Meg tudom nektek mutatni, hogyan lehet bejutni – mondta Raphael.
Jace elbizonytalanodott, szemén látszott, hogy kísértésbe esett.
– Nem vihetünk magunkkal.
– Hát jó. – Raphael elvonult Jace mellett, és félrerúgott egy szemétkupacot a
fal tövében. Egy rácsot pillantottak meg, a fémet vékony rétegben lepte be a
rozsda. A fiú letérdelt, megfogta a rácsot, és félredobta. – Itt jutott be a bátyám is
a barátaival. Azt hiszem, az alagsorba nyílik. – Felnézett, ahogy Jace meg Clary
megállt mellette. Clary igyekezett visszatartani a lélegzetét; a szemét bűze
mindent elnyomott, és még a sötétben is látta a mindenfelé szétrebbenő
csótányokat.
Jace szája sarkában halvány mosoly jelent meg. A szeráfpengét még mindig a
kezében tartotta. A belőle áradó fény szellemszerűre festette az arcát, amiről
Clarynek a tizenegy éves Simon jutott eszébe, amint rémtörténeteket mesélt,
miközben egy zseblámpát tartott az álla alatt.
– Köszönöm – mondta Jace Raphaelnek. – Minden rendben lesz.
A másik fiú elsápadt.
– Menjetek be, és tegyétek meg a barátotokért, amit én nem tudtam megtenni
a bátyámért.
Jace visszacsúsztatta a szeráfpengét az övébe, és Claryre pillantott.
– Gyere utánam! – mondta, és lábbal előre becsusszant a hiányzó rács mögötti
nyíláson. A lány visszatartotta a lélegzetét, és várta a fájdalmas vagy talán döbbent kiáltást odalentről, de csak Jace lábának halk puffanását hallotta a
kemény földön.
– Minden oké – kiáltott fel a fiú. – Ugorj csak, elkaplak.
Clary Raphaelre pillantott.
– Köszönjük, hogy segítettél.
A fiú nem szólt, csak kinyújtotta a kezét, hogy Clary megkapaszkodhasson
benne, amíg felkészül az ugráshoz. Raphael ujjai hidegek voltak. Amint a lány
lába eltűnt a nyílásban, elengedte a kezét. Clary csak egy pillanatig zuhant, mert
Jace máris elkapta. A ruhája felcsúszott a combján, és Jace keze végigsimított a
lábán, ahogy a karjaiba csúszott. A fiú szinte azonnal elengedte.
Clary lehúzta a ruháját, és örült, hogy nem látszik a sötétben.
– Jól vagyok.
Jace megint elővette az övéből a szeráfpengét, és magasra emelte, mire
halvány derengés töltött be mindent körülöttük. Szűk, alacsony mennyezetű
helyiségben álltak repedezett betonpadlóval. A repedéseknél feltört a föld, és
Clary látta, hogy a fekete indák már kapaszkodnak felfelé a falakon. A szomszéd
helyiségbe vezető nyílásról hiányzott az ajtó.
Hangos puffanás ijesztette meg. Amikor megpördült, Raphaelt pillantotta
meg, amint alig egy-két méterrel a háta mögött, behajlított térdekkel földet ért.
Önelégült vigyorral az arcán egyenesedett fel.
Jace rettentő dühösnek tűnt.
– Megmondtam, hogy…
– Én pedig hallottalak. – Raphael széttárta a kezét. – És most mit tudsz
csinálni? Arra nem mehetek vissza, amerre bejöttünk, és itt sem hagyhatsz, hogy
az élőhalottak csak úgy megtaláljanak… Igaz?
– Gondolkodom rajta – mondta Jace.
Fáradtnak tűnik – állapította meg csodálkozva Clary –, az árnyékok a szeme
alatt hangsúlyosabbak lettek.
Raphael előre mutatott.
– Arra kell mennünk a lépcső felé. Fönt vannak a hotel felső emeletein. Meg
fogjátok látni. – Elvonult Jace mellett, és már itt is lépett a tátongó ajtónyílás
túloldalára. Jace a fejét rázva fordult utána.
– Kezdem tényleg gyűlölni a mondéneket – mondta.
A hotel alagsorában labirintusszerű folyosók kanyarogtak, amelyekről üres
raktárhelyiségek nyíltak, meg egy elhagyatott mosoda – rothadó
vesszőkosarakban penészes vászontörülközők magasra stószolva – és egy
kísérteties konyha, ahol acélpultok nyújtóztak az árnyékban. A legtöbb felfelé
vezető lépcső eltűnt; nem leomlottak, hanem szándékosan bontották le őket.
Nem maradt belőlük más, csak egy rakás deszka a fal mellett, amelyekről egykor méregdrágán vásárolt perzsaszőnyegek cafatjai lógtak, mint szőrös penészfoltok.
A hiányzó lépcsőket Clary rejtélyesnek találta. Mi bajuk volt a vámpíroknak a
lépcsőkkel? Végül a mosoda mögött bukkantak rá egy rejtett lépcsőházra. A lift:
előtti időkben használhatták a szobalányok, hogy itt vigyék fel az ágyneműket az
emeletre. A lépcsőket mostanra vastag, szürke rétegben borította be a por, amitől
Clary köhögni kezdett.
– Ssss – súgta oda Raphael. – Meghallanak. Közel vagyunk ahhoz a helyhez,
ahol alszanak.
– Azt meg honnan tudod? – súgta vissza a lány. Raphaelnek még csak ott sem
kellett volna lennie. Honnan vette a bátorságot, hogy előadást tartson neki a
zajról?
– Érzem. – A fiú szeme sarka megrándult, és Clary látta, hogy legalább
annyira meg van ijedve, mint ő. – Te nem?
Clary megrázta a fejét. Nem érzett semmit a furcsa hidegen kívül; a nappali
fullasztó hőség után a szálloda hűvöse hátborzongatónak érződött.
A lépcső tetején egy ajtót találtak. „Előcsarnok” hirdette rajta egykor a felirat,
amelyet azonban mostanra alig lehetett kibogarászni a hosszú évek alatt
összegyűlt vastag porréteg alatt. Ahogy Jace belökte az ajtót, rozsda kezdett
hullani róla. Clary vett egy mély lélegzetet…
A helyiség az ajtó túloldalán üres volt. Nagy teremben találták magukat, ahol
a málló szőnyeg alól kilátszottak a padló szálkás deszkái. Középen valaha egy
arany- és skarlátszínű szőnyeggel borított hatalmas, kecsesen ívelő, aranyozott
korláttal határolt lépcső emelkedett. Ami megmaradt belőle, az nem sokkal a
fejük fölött, a semmi közepén ért véget. A látvány legalább olyan szürreális volt,
mint azok az absztrakt Magritte-festmények, amiket Jocelyn annyira szeretett.
Ennek az lenne a címe – gondolta Clary –, hogy, Lépcső a semmibe”.
Amikor megszólalt, hangja olyan száraz volt, mint a mindent ellepő por.
– Mi bajuk van a vámpíroknak a lépcsőkkel?
– Semmi – felelte Jace. – Csak nincs szükségük rájuk.
– Ezzel is azt akarják megmutatni, hogy a hely az övék. – Raphael szeme
csillogott, a fiú egészen izgatottnak tűnt.
Jace vetett rá egy gyors oldalpillantást.
– Láttál valaha igazi vámpírt? – kérdezte.
Raphael szinte szórakozottan nézett vissza rá.
– Tudom, hogy néznek ki. Sápadtabbak és soványabbak, mint az emberek, de
nagyon erősek. Úgy járnak, mint a macskák, és olyan gyorsan csapnak le, mint a
kígyók. Gyönyörűek és borzalmasak. Pont, mint ez a hotel.
– Szerinted gyönyörű? – kérdezte csodálkozva Clary.
– Látszik, hogy évekkel ezelőtt az volt. Mint egy öregasszony, aki egykor szép volt, de az idő elvette tőle a szépségét. Olyannak kell elképzelned ezt a lépcsőt,
amilyen valaha volt, a gázlámpákkal, amik úgy világítottak a sötétben, mint a
szentjánosbogarak. És arra a galériára is képzeld oda az embereket! Ne ilyennek
lásd, amilyen most, ne ilyen… – Elhallgatott, a megfelelő szót kereste.
– Csonkának? – javasolta Jace szárazon.
Raphael olyan arcot vágott, mintha Jace álmából ébresztette volna fel.
Reszketegen felnevetett és elfordult. Clary Jace-re nézett.
– Különben hol vannak? Úgy értem, a vámpírok.
– Valószínűleg az emeleten. Szeretnek magasan lenni, amikor alszanak. Mint
a denevérek. És mindjárt felkel a nap.
Mintha zsinóron mozgatott marionett-bábuk lettek volna, Clary és Raphael
egyszerre emelte fel a fejét. Semmi sem volt fölöttük, csak a freskókkal borított,
repedezett plafon néhány fekete folttal, ahol talán tűz égethette meg. Balra egy
boltív vezetett tovább a sötétbe; két oldalán az oszlopokra faleveleket és
virágokat véstek. Ahogy Raphael megint lehajtotta a fejét, nyaka tövénél
hosszúkás heg rajzolódott ki élesen barna bőrén; olyan volt, mint egy kacsintó
szem… Clary kíváncsi lett volna rá, hol szerezte.
– Szerintem vissza kéne mennünk a szolgálók lépcsőjéhez – suttogta. – Úgy
érzem, itt túlságosan a placcon vagyunk.
Jace bólintott.
– Azzal tisztában vagy, hogy ha odaérünk, ordítanod kell Simonnak, és
reménykedned, hogy meghallja?
Clary szerette volna tudni, hogy látszik-e az arcán, mennyire fél. – De…
Vérfagyasztó sikoly szakította félbe. Clary megpördült a tengelye körül.
Raphael. A fiú eltűnt, egyeden lábnyom nem maradt a porban, ami
megmutatta volna, merre ment – vagy merre vonszolták. Clary ösztönösen Jace
felé nyúlt, de ő már rohant is a falban tátongó boltív felé, aztán rajta keresztül
tovább a sötétbe. A lány nem látta, de követte a boszorkányfényt, mint az utazó,
akit csalóka lidérc vezet át a mocsáron.
A boltív mögött volt egykor a szálloda bálterme. A padló fehér márványból
készült, ami annyira megrepedezett, hogy a Jeges-tengeren úszó jégtáblákra
emlékeztetett. Fejük fölött galéria húzódott körbe, korlátját belepte a rozsda. A
galérián egymástól egyenlő távolságra aranykeretes tükrök lógtak, mindegyiket
aranyozott Ámor-fej díszítette. Az áporodott levegőben pókhálók lebegtek,
akárha régről ottmaradt esküvői fátylak lettek volna.
Raphael a terem közepén állt, karjai az oldalánál lógtak. Clary odafutott
hozzá, Jace kicsit lassabban követte.
– Jól vagy? – kérdezte fújtatva a lány.
A fiú lassan bólintott.
– Mintha mozgást láttam volna az árnyékban. Semmi sem volt.
– Úgy döntöttünk, visszamegyünk a cselédlépcsőhöz – mondta Jace. – Ezen
az emeleten nincs semmi.
Raphael bólintott. – Jó ötlet.
Az ajtó felé indult, de hátra sem nézett, hogy a többiek a nyomában vannak-e.
Alig néhány lépést tett meg, amikor Jace utána szólt.
– Raphael?
Raphael megfordult, kíváncsian nyitotta tágra a szemét. Jace eldobta a kését.
Raphael gyors volt, de nem eléggé. A penge célba ért, a becsapódás ereje
feldöntötte a fiút, aki súlyosan terült el a repedezett márványpadlón. A
boszorkányfény halvány derengésénél feketének tűnt a vére.
– Jace – suttogta hitetlenkedve Clary. A fiú mondta, hogy gyűlöli a
mondénokat, de sosem…
Megfordult, hogy odasiessen Raphaelhez, de Jace erőszakosan félretaszította.
Rávetette magát a másik fiúra, és a melléből kiálló kés markolata után nyúlt.
Csakhogy Raphael gyorsabb volt. Megragadta a kést, aztán ordított, ahogy
megérintette a kereszt alakú markolatot. A fegyver csörögve esett a földre,
pengéje fekete volt a vértől. Jace egyik kezével Raphael ingét szorította, a
másikban pedig Sanvit tartotta. A szeráfpenge olyan fényesen világított, hogy
Clary megint ki tudta venni a színeket: a hámló tapéta királykékjét, az arany
mintákat a márványpadlón, a Raphael testén terjedő vörös foltot.
De Raphael nevetett.
– Nem talált – mondta, és most először mosolyodott el, amitől kivillantak
hegyes fehér metszőfogai. – Nem találtad el a szívemet.
Jace erősített a szorításán.
– Elmozdultál az utolsó pillanatba – mondta. – Nem volt valami szép tőled.
Raphael összeráncolta a szemöldökét, és vöröset köpött. Clary egyre fokozódó
rémülettel lépett hátra.
– Mikor jöttél rá? – kérdezte Raphael. Akcentusa eltűnt, szavai pontosabbak
és pattogósabbak lettek.
– Már a sikátorban kitaláltam – felelte Jace. – De sejtettem, hogy becsalsz
bennünket a hotelba, aztán ellenünk fordulsz. Azóta, hogy a területetekre
léptünk, már nem állunk a Szövetség védelme alatt. Tisztességes lett volna a
játék. Amikor nem támadtál meg bennünket, azt hittem, talán tévedtem. Aztán
megláttam a heget a nyakadon. – Kicsit hátradőlt, de a pengét még mindig
Raphael torkához szorította. – Amikor először megláttam azt a láncot, úgy
gondoltam, hogy ilyesmire szoktak keresztet akasztani. És az is lógott rajta, igaz,
amikor elmentél meglátogatni a családodat? Mi az a kis sebhely, amikor a fajtád
olyan könnyen gyógyul? Raphael elnevette magát.
– Ez volt minden? A sebhely?
– Amikor kijöttél az előcsarnokból, nem hagytál lábnyomokat a porban.
Akkor már tudtam.
– Nem a bátyád volt az, aki bejött ide szörnyek után kutatva, és soha nem
került elő, igaz? – döbbent rá hirtelen Clary, mi történt valójában. – Te voltál az.
– Mind a ketten nagyon okosak vagytok – nyugtázta Raphael. – Bár nem elég
okosak. Nézzetek föl – mondta, és felemelte a kezét, hogy a mennyezetre
mutathasson.
Jace a nélkül taszította félre a kezet, hogy levette volna a tekintetét
Raphaelről.
– Clary, mit látsz?
A lány lassan felemelte a fejét, gyomrát görcsbe rántotta a félelem.
Olyannak kell elképzelned ezt a lépcsőt, amilyen valaha volt, a gázlámpákkal,
amik úgy világítottak a sötétben, mint a szentjánosbogarak. És a galériára is
képzeld oda az embereket.
Hát most tele volt emberekkel; halottfehér arcú, vörös szájú vámpírok álltak
ott egymás hegyén-hátán, és bámultak rájuk elkerekedett szemekkel.
Jace még mindig Raphaelt figyelte.
– Te hívtad őket? Igaz?
Raphael arcáról nem olvadt le a vigyor. A vérfolt nem terjedt tovább a
mellkasán.
– Számít? Túl sokan vannak, még neked is, Wayland.
Jace nem szólt. Bár nem moccant, apró, kapkodó lélegzeteket vett, és Clary
szinte érezte rajta a vágyat, hogy megölje a vámpírfiút, hogy a szívébe döfje a
kést, és örökre letörölje a vigyort a képéről.
– Jace! – súgta oda figyelmeztetőleg. – Ne öld meg!
– Miért ne?
– Talán használhatjuk túsznak.
Jace felhúzta a szemöldökét. – Túsznak?
Clary látta őket, egyre többet belőlük, ahogyan némán mozogva, mint a
Csontváros Néma Testvérei, eltorlaszolták a boltíves ajtót. Csakhogy a Testvérek
bőre nem volt ilyen fehér és élettelen, meg hát az ujjaik hegye sem végződött
görbe karmokban…
Clary megnyalta kiszáradt ajkát.
– Tudom, mit csinálok. Állítsd talpra, Jace!
Jace a lányra pillantott, és megvonta a vállát. – Hát jó.
– Hát ez egyáltalán nem vicces! – csattant fel Raphael.
– Ezért is nem nevetett senki. – Jace felállt, talpra rángatta Raphaelt, és kése hegyét a lapockái közé szorította. – Hátulról is ugyanolyan simán keresztül
tudom döfni a szíved – mondta. – A helyedben nem fickándoznék.
Clary hátat fordított nekik, és az egyre közeledő alakok felé fordult. Egyik
kezét előrenyújtotta.
– Ott álljatok meg! – kiáltotta. – Vagy szíven szúrja Raphaelt azzal a
pengével.
Valami mormogásféle szaladt végig a vámpírok sorain, ami lehetett akár
sutyorgás, akár nevetés is.
– Állj! – ismételte Clary, és ezúttal Jace tett valamit közben – bár ő nem látta,
mit –, amitől Raphael fájdalmasan felkiáltott.
Az egyik vámpír kinyújtotta a kezét, hogy visszatartsa a többieket. Clary a
vékony, szőke, fülbevalós fiút ismerte fel benne, akit Magnus buliján látott.
– Komolyan beszél – mondta. – Ezek Árnyvadászok.
Újabb vámpír furakodott át a tömegen, és állt meg a szőke fiú mellett – csinos,
kék hajú ázsiai lány volt, ezüstszínű szoknyában. Clary kíváncsi lett volna rá,
hogy léteznek-e egyáltalán csúnya vámpírok is, vagy legalább kövérek. Talán a
csúnya embereket nem változtatják vámpírokká. Vagy a csúnya emberek
egyszerűen nem akarnak örökké élni.
– Az Árnyvadászok illetéktelenül behatoltak a területünkre – mondta a lány. –
Itt nem védi őket a Szövetség. Szerintem nyírjuk ki őket, ők is eleget megöltek
már közülünk.
– Melyikőtök az úr ezen a helyen? – kérdezte Jace színtelen hangon. – Lépjen
előre!
A lány vicsorított hegyes fogaival.
– Ne használd köztünk a Klávé nyelvét, Árnyvadász. Megszegtétek a becses
Szövetségetek szabályait, amikor közénk jöttetek. A Törvény nem véd meg
benneteket.
– Elég már, Lily! – mondta élesen a szőke fiú. – Az úrnőnk nincs itt. Idrisben
van.
– Valakinek parancsolnia kell helyette – jegyezte meg Jace.
Néma csend volt a válasz. A vámpírok a galéria korlátján lógtak, és
igyekeztek minél közelebb hajolni, hogy hallják, mit mondanak odalent.
– Raphael vezet bennünket – mondta a szőke vámpír.
Lily, a kék hajú lány ingerülten szólt rá. – Jacob…
– Cserét ajánlok – szúrta közbe gyorsan Clary, hogy megelőzze Lily tirádáit és
Jacob riposztját. – Mostanra nyilván észrevettétek, hogy túl sokan jöttetek haza a
ma esti buliról. Magatokkal hoztátok a barátomat, Simont.
Jacob felhúzta a szemöldökét. – Egy vámpír a barátod?
– Simon nem vámpír. És nem is Árnyvadász – tette hozzá, látván Lily résnyire szűkülő szemét. – Egyszerű emberfiú.
– Egyáltalán nem hoztunk magunkkal haza embereket Magnus bulijából.
Azzal megszegtük volna a Szövetség előírásait.
– Patkánnyá változott. Kis barna patkánnyá – mondta Clary. – Valaki talán azt
hihette, egyszerű háziállat, vagy…
Elhallgatott. Úgy bámultak rá, mintha elvesztette volna az eszét. Clary
csontjáig hatolt a jeges rettegés.
– Tisztázzunk valamit! – mondta Lily. – Raphael életéért egy patkányt kérsz
cserébe?
Clary tehetetlenül pillantott Jace-re. A fiú tekintete azt figyelte: Ez a te ötleted
volt. Oldd meg egyedül!
– Igen – bólintott végül a lány, és visszafordult a vámpírok felé. – Ezt a cserét
ajánljuk.
Fehér arcuk szinte teljesen kifejezéstelen volt, ahogy rámeredtek. Más esetben
Clarynek az lett volna a benyomása, hogy megdöbbentek.
Érezte, hogy Jace ott áll mögötte, hallotta reszelős légzését. Kíváncsi lett
volna rá, vajon azon töri-e a fejét, hogy miért hagyta magát egyáltalán
iderángatni. És hogy nem gyűlölte-e meg.
– Erre a patkányra gondolsz?
Clary pislogott. Újabb vámpír, egy vékony afrofrizurás fekete fiú tolakodott át
a bámészkodók tömegén. Tartott valamit a kezében, valami barnát, ami erőtlenül
nyüszített.
– Simon? – suttogta a lány.
A patkány hangosabban vinnyogott, és hevesen rángatózni kezdett a fiú
szorításában. A vámpír viszolyogva pillantott le a kezében tartott fogoly
patkányra. – Tömör fürtjei ugráltak, ahogy megrázta a fejét. – Szerintem hadd
vigye a csaj! Már ötször megharapott.
Clary Simonért nyúlt, keze szinte remegett, hogy megfoghassa végre.
Csakhogy Lily közéjük lépett, még mielőtt egy lépésnél többet tehetett volna
meg a patkány irányába.
– Várj! – mondta Lily. – Honnan tudjuk, hogy nem ölitek meg mégis
Raphaelt, miután elvettétek a patkányt.
– A szavunkat adjuk – vágta rá azonnal Clary, aztán feszülten várta, hogy a
vámpírok elnevessék magukat.
Senki nem nevetett. Raphael halkan, spanyolul elkáromkodta magát. Lily
kíváncsian pillantott Jace-re.
– Clary – mondta a fiú. Hangjából sütött az elkeseredettség. – Ez tényleg…?
– Ha nem adod a szavad, nincs csere – mondta gyorsan Lily, aki kapott Jace
bizonytalanságán. – Elliott, ki ne add a kezedből azt a patkányt! Az afrofrizurás fiú erősebben szorította Simont, aki fogait erre durván a
kezébe süllyesztette. – Ember! – jegyezte meg bosszúsan a fiú. – Ez fájt.
Clary kihasználta az alkalmat, hogy odasúgja Jace-nek: – Add már a szavadat!
Mi bajod lehet belőle?
– Ha mi a szavunkat adjuk, az nem olyan, mint amikor egy mondén
megesküszik valamire – csattant fel dühösen a fiú. – Ha esküt teszek, az örökké
kötni fog.
– Ó igen? És mi történne, hogyha megszegnéd?
– Nem szegném meg, éppen ez a gond…
– Lilynek igaza van – mondta Jacob. – A szavadat kell adnod. Esküdj meg,
hogy nem teszel kárt Raphaelben. Még akkor sem, ha visszaadjuk a patkányt.
– Én nem bántom Raphaelt – vágta rá rögtön Clary. – Akármi is történjen.
Lily elnézően mosolygott rá.
– Nem is miattad aggódunk. – Éles pillantást vetett Jace-re, aki olyan szorosan
tartotta Raphaelt, hogy elfehéredtek az ujjai. Ruháján a lapockái között egyre
terebélyesedő izzadtságfolt éktelenkedett.
– Jól van – mondta. – A szavamat adom.
– Mondd rendesen – utasította gyorsan Lily. – Esküdj meg az Angyalra.
Mondd el az egészet.
Jace megrázta a fejét. – Te esküdj először!
Szavai úgy hullottak a csendbe, mint kövek a feneketlen gödörbe. A
bámészkodó tömeg morgolódni kezdett. Jacob aggódva pillantott körbe, Lily
pedig dühbe gurult.
– Kizárt dolog. Árnyvadász.
– Nálunk van a vezéretek. – Jace késének hegye még mélyebben süllyedt
Raphael torkába. – Ti meg mivel tudtok szolgálni cserébe? Egy patkánnyal.
Simon dühösen nyüszített, és megint belemart Elliott kezébe. Clary nagyon
szerette volna megkaparintani, de visszafogta magát.
– Jace…
Lily Raphaelre pillantott. – Mester?
Raphael leszegte a fejét, sötét fürtjei elrejtették arcát. Gallérját befestette a vér,
ami aztán vékony csíkban csordogált tovább a mellkasa barna bőrén.
– Viszont elég fontos az a patkány ahhoz – mondta –, hogy elgyertek érte
idáig. Szerintem te leszel az Árnyvadász, aki először esküt tesz.
Jace egyre görcsösebben szorította a torkát. Clary látta, ahogy az izmok
megfeszülnek a bőre alatt, ujjai és szája pedig elfehérednek, ahogy igyekezett
leküzdeni dühét.
– A patkány egy mondén – mondta élesen. – Ha megölitek, megszegitek a
Törvényt…
– A mi területünkön van. Az illetéktelen behatolókat nem védi a Szövetség, te
is tudod…
– Ti hoztátok ide – vágott közbe Clary. – Nem ő tört be hozzátok.
– Részletkérdés – mondta Raphael, a torkához szorított kés ellenére
vigyorogva. – Aztán meg azt hiszed, mi nem halljuk a pletykákat, amik úgy
vágtatnak végig az Alvilágon, mint vér az erekben? Valentine visszatért.
Hamarosan nem lesz Fegyverszünet, és nem lesz Szövetség sem.
Jace felkapta a fejét. – Ezt meg hol hallottad?
Raphael megvetően húzta fel a szemöldökét.
– Az egész Alvilág tudja. Egy héttel ezelőtt lefizetett egy boszorkánymestert,
hogy idézzen meg egy rakás Falánkot. Magával hozta az Elhagyatottját, hogy
megkeressék a Végzet Kelyhét. Amint megtalálja, nem lesz köztünk többé hamis
béke, csak háború. Semmilyen Törvény nem gátol majd meg benne, hogy
kitépjem a szíved az utca közepén. Árnyvadász…
Clary nem bírta tovább. Vállával félretaszítva Lilyt Simon felé vetette magát,
és kiragadta a patkányt Elliott kezéből. Simon a karjába kapaszkodott,
kétségbeesetten szorongatva karmaival a ruhája ujját.
– Jól van – suttogta Clary. – Minden rendben. – Persze maga is tudta, hogy
semmi sincs rendben. Megfordult, hogy elfusson, de érezte, hogy kezek ragadják
meg a felsőjét, és visszatartják. Küszködött, de az erőfeszítéseit, hogy
kiszabadítsa magát Lily hosszú, csontos, fekete körmű ujjai közül, értelmetlenné
tette a félelem, hogy a mancsaival és a karmaival a felsőjébe kapaszkodó Simon
leeshet, ha nagyon ficánkol. – Engedj! – sikította, és a vámpírlány felé rúgott.
Csizmája kemény orra célba talált, mire Lily felkiáltott dühében és fájdalmában.
Aztán egyetlen villámgyors mozdulattal akkora pofont kevert le Clarynek, hogy
a lány feje hátrabicsaklott.
Clary megtántorodott, és majdnem hanyatt is esett. Hallotta, ahogy Jace a
nevét kiáltja, és amikor megfordult, Raphaelt látta felé rohanni. Megpróbált
odafutni Jace-hez, de Jacob megragadta a vállát, és ujjait mélyen a bőrébe
mélyesztette.
Clary felkiáltott, de Jace hangosabb ordítása elnyomta az övét, ahogy előkapta
a zsebéből az egyik üvegfiolát, és tartalmát a lány felé löttyentette. Clary hűvös
nedvességet érzett az arcán, és hallotta Jacob sikolyát, ahogy a folyadék elérte a
bőrét. Ujjaiból füst szállt fel, és szörnyű, állatias üvöltéssel elengedte Claryt.
Lily a fiú nevét kiáltva indult felé, és a kavarodásban Clary egyszer csak azt
vette észre, hogy valaki megragadja a csuklóját. Kétségbeesetten igyekezett
kiszabadítani magát.
– Hagyd abba, te hülye! Én vagyok! – lihegett a fülébe Jace.
– Ó! – Clary egy másodpercre megnyugodott, de a következő pillanatban megint minden izma megfeszült, ahogy megpillantotta a Jace mögött közelítő
ismerős alakot. Felkiáltott, mire Jace máris lehajolt és kifordult, éppen elkerülve
a macskaügyességgel, vicsorogva rávetődő Raphaelt. A vámpír kivillanó
szemfogai beleakadtak Jace ingébe a vállánál, és végighasították a könnyű
anyagot. Jace megtántorodott, Raphael pedig mint a fonálon csüngő pók,
kapaszkodott bele, miközben fogaival a torka felé kapkodott. Clary a táskájában
turkált a tőr után, amit Jace-től kapott…
Apró barna valami sietett át a padlón, kiugrott Clary bokái között, és
Raphaelre vetette magát.
Raphael felsikított. Simon éles patkányfogaival keményen kapaszkodott
alkarja húsába. Raphael elengedte Jace-t, hátralépett, és spanyol káromkodások
törtek elő a szájából, miközben spriccelt a vére.
Jace tátott szájjal meredt rá. – Azt a…
Raphael visszanyerte az egyensúlyát, letépte a patkányt a karjáról, és a
márványpadlóra hajította. Simon felnyüszített fájdalmában, aztán Claryhez
szaladt. A lány lehajolt, felkapta a patkányt, és a mellkasához szorította, amilyen
erősen csak tudta, anélkül, hogy kárt tett volna benne. Ujjai hegyével érezte az
apró szív lüktetését.
– Simon – suttogta. – Simon…
– Nincs erre időnk. Tartsd erősen. – Jace elkapta a lány karját, és fájdalmas
erővel szorította meg. Másik kezével a világító szeráfpengét tartotta. – Nyomás!
Félig rángatni, félig taszigálni kezdte Claryt a tömeg széle felé. A vámpírok
hunyorogva fordították el tekintetüket a szeráfpenge felől, ahogy a fénye
átsöpört rajtuk. Úgy sziszegtek, mint a leforrázott macskák.
– Elég az álldogálásból! – Raphael volt az. Karjából még szivárgott a vér,
ajkát felhúzta hegyes metszőfogairól. A zavartan nyüzsgő vámpírok csődületére
meredt. – Fogjátok el a behatolókat! – kiáltotta. – Öljétek meg mind a kettőt! A
patkányt is!
A vámpírok megindultak Jace és Clary felé. Némelyik két lábon járva,
némelyik csúszva, mások a galériáról vetvén alá magukat, mint szárnyukkal
csapkodó fekete denevérek. Jace sebesebben szedte a lábát, ahogy kiszabadultak
a tömegből, és a hátsó fal felé tartottak. Clary úgy helyezkedett, hogy fel tudjon
nézni a fiúra. – Nem kéne egymásnak vetni a hátunkat vagy valami?
– Hogy mit? Miért?
– Nem tudom. A filmekben mindig ezt csinálják ilyen… helyzetben.
Érezte, ahogy Jace összerezzen. Talán megijedt? Nem, csak nevetett.
– Te… – mondta –, te vagy a leg…
– A legmicsoda? – érdeklődött sértődötten Clary. Még mindig hátráltak,
óvatosan lépkedve, hogy elkerüljék a padlót borító törött bútoralkatrészeket és márványdarabokat. Jace magasan a fejük fölé emelte a szeráfpengét. A lány látta,
ahogy a vámpírok összegyűlnek a köréjük vetett fénykör peremén. Jó lett volna
tudni, mennyi ideig lehet így távol tartani őket.
– Semmi – felelte Jace. – Nincsen semmiféle helyzet, világos? Ezt a szót
olyan alkalmakra tartogatom, amikor igazán nagy a zűr.
– Igazán nagy? Ez nem elég nagy zűr neked? Mit akarsz még, atomka…
Sikítva hagyta félbe a mondatot, ahogy dacolva a fénnyel Lily vicsorító
fogsorral Jace-re vetette magát. A fiú előkapta az övéből a második pengét, és
elhajította; Lily nyüszítve zuhant a földre, karján hosszú vágás tátongott.
Miközben igyekezett feltápászkodni, a többi vámpír is megindult előre
körülöttük.
Annyian vannak – gondolta Clary –, olyan hihetetlen sokan…
Az övéhez nyúlt, ujjai összezáródtak a tőr markolata körül. Hűvösnek és
idegennek érezte a tapintását. Nem tudta, hogyan kell bánni egy ilyen fegyverrel.
Soha még csak meg sem ütött senkit, nemhogy szúrt volna. A tesiórákat is
kihagyta, amikor azt tanulták, hogyan riasszák el a támadójukat az utcán
hétköznapi tárgyakkal, mint egy kulcs vagy egy ceruza. Mindenesetre előhúzta a
tőrt, és reszkető kézzel maga elé emelte…
Az ablakok berobbantak, és üvegszilánkokkal árasztották el a termet. Clary
hallotta a saját kiáltását, és látta, ahogy a vámpírok, akik már csak egy
karnyújtásnyira voltak tőlük, riadtan fordulnak sarkon, miközben arcukon
meglepetés keveredik rémülettel. A betört ablakokon keresztül több tucatnyi
karcsú test érkezett; négylábúak voltak, a földhöz lapultak, és a bundájukba
tapadt üvegszilánkokon megcsillant a holdfény. Szemükben kék tűz égett, a
torkukból feltörő fenyegető morgás olyan volt, mint egy vízesés mély dübörgése.
Farkasok.
– Na, most – szólt Jace –, tényleg helyzet van.