Végzet ereklyéi - Csontváros

Az Elhagyatott

A fegyverszoba éppen olyan volt, amilyennek egy fegyverszobának nevezett
helyiséget elképzel az ember. A fémmel kivert falakról a legkülönfélébb kardok,
tőrök, lándzsák, dárdák, bajonettek, korbácsok, buzogányok, kampók és íjak
lógtak. Nyílvesszőkkel teletömött zsákok himbálóztak kampókon, a sarkokban
csizmákat és a kezeket meg a kart védő páncélkesztyűket raktak halomba. A
helyiségben fém és bőr illata keveredett a tisztítószerek szagával. Alec és Jace,
akik időközben cipőt húztak a lábukra, középen ültek egy hosszú asztalnál, és
lehajtott fejjel vizsgáltak valamit. Ahogy az ajtó becsukódott Clary mögött, Jace
felnézett.
– Hol van Hodge? – kérdezte.
– Levelet ír a Néma Testvéreknek.
Alec összerezzent.
– Hú.
A lány lassan közeledett az asztalhoz, egy pillanatra sem feledkezve meg Alec
szúrós tekintetéről.
– Mit csináltok?
– Csak az utolsó simításokat végezzük ezeken. – Jace félrehajolt, hogy Clary
láthassa, mi van az asztalon: három, tompán csillogó ezüstből készült hosszúkás,
karcsú rúd feküdt előttük. Nem látszottak élesnek vagy különösebben
veszélyesnek. – Sanvi, Sansanvi és Semangelaf Szeráfpengék.
– Nem úgy néznek ki, mintha kések lennének. Hogyan csináltátok őket?
Varázslattal?
Alec elborzadva nézett a lányra, mintha csak azt kérte volna tőle, hogy vegyen
fel egy tütüszoknyát, és mutasson be egy hibátlan piruettet.
– Az a furcsa a mondikban – mondta Jace inkább magának, mint bárki másnak
–, hogy totál odavannak a varázslásért, pedig az egész társaságnak halvány
fogalma sincs róla, hogy mit is jelent a szó.
– Tudom, mit jelent – csattant fel Clary.
– Nem, nem tudod, csak azt hiszed. A varázslat sötét, elemi erő, nem csak egy
csomó csillogó varázspálca meg kristálygömbök meg beszélő aranyhalak.
– Egy szóval sem mondtam, hogy beszélő aranyhalakra gondoltam, te…
Jace egy intéssel félbeszakította.
– Attól, hogy egy elektromos angolnát gumikacsának nevezel, még elektromos angolna marad, igaz? És isten óvja azt a szerencsétlent, aki úgy dönt,
hogy megfürdik azzal a gumikacsával.
– Csak a szádat jártatod – jegyezte meg Clary.
– Nem – mondta méltóságteljesen Jace.
– De igen – szólt közbe váratlanul Alec. – Nézd, nem foglalkozunk
varázslással, világos? – tette hozzá. – Ennél többet nem is kell tudnod erről.
Clary legszívesebben ráordított volna, de visszafogta magát. Alec láthatólag
máris ellenszenvesnek találta; semmi értelme nem lett volna tovább feszítenie a
húrt.
– Hodge azt mondta, hazamehetek.
Jace majdnem leejtette a szeráfpengét, amit a kezében tartott.
– Mit mondott?!
– Hogy megnézzem anyám dolgait – magyarázta gyorsan a lány. – Ha velem
jössz.
– Jace… – Alec nagyot fújtatott, de a másik nem törődött vele.
– Ha tényleg be akarod bizonyítani, hogy apám vagy anyám Árnyvadász volt,
át kéne kutatnunk anyám holmiját. Már ami megmaradt belőle.
– Irány az oroszlánbarlang! – Jace szélesen elvigyorodott. – Jó ötlet. Ha most
rögtön megyünk, még jó három-négy óránk van napnyugtáig.
– Akarjátok, hogy veletek menjek? – kérdezte Alec, miközben Jace és Clary
az ajtó felé tartott. A lány hátrapillantott. Alec félig már fel is állt a székről, és
várakozóan nézett utánuk.
– Nem. – Jace meg sem fordult. – Nem lesz gond. Clary meg én ketten is meg
tudjuk oldani.
Alec gyilkos pillantást lövellt Clary felé, és a lány örült, amikor az ajtó végre
becsukódott mögöttük.
Jace mutatta az utat végig a folyosón; Clarynek majdnem kocognia kellett,
hogy tartani tudja vele a lépést.
– Nálad vannak a lakáskulcsaid?
Clary lenézett a cipőjére.
– Igen.
– Jó. Nem mintha nem tudnánk betörni, de úgy nagyobb eséllyel zavarjuk fel
az őrt, akit esetleg odaállítottak.
– Ha te mondod. – A folyosó márványpadlós előcsarnokká szélesedett,
amelynek egyik falában fekete fémkapu nyílt. Amikor Jace megnyomta a falra
erősített gombot, és a kapu mögött világosság támadt, Clary rájött, hogy a liftre
várnak. A szerkezet csikorogva, nyöszörögve emelkedett fel, hogy
beszállhassanak. – Jace?
– Igen?
– Honnan tudtad, hogy Árnyvadász vér van bennem? Volt valami jel, amiből
kiderült?
A lift egy utolsó nyögéssel megérkezett. Jace kiakasztotta a reteszt, és
kinyitotta a kaput. A lift belseje madárkalitkára emlékeztette Claryt; az egész
fekete fémből készült, aranyozott díszítéssel.
– Csak találgattam – felelte a fiú, és bereteszelte mögöttük az ajtót. – Ez tűnt a
legvalószínűbb magyarázatnak.
– Találgattál? Biztosnak kellett lenned a dolgodban, hiszen meg is ölhettél
volna.
Jace megnyomta a gombot a falon. Ahogy a lift megint nekiindult, Clary
összes csontja átvette a fülke remegését.
– Kilencven százalékig biztos voltam benne.
– Értem – mondta Clary. Valami lehetett a hangjában, mert Jace feléje fordult,
és ránézett. Egy pillanattal később a lány tenyere az arcán csattant, amitől hátra
kellett lépnie egyet. Kezét a sajgó ponthoz emelte, inkább meglepetésében, mint
fájdalmában.
– Ezt meg mi a fenéért kaptam?
– A maradék tíz százalékért – mondta a lány, aztán csendben ereszkedtek
tovább, amíg az utcaszintre nem értek.
Jace haragos szótlanságban töltötte az utat a magasvasúton Brooklynig. Clary
azért igyekezett minél közelebb húzódni hozzá, mert mégiscsak érzett némi
bűntudatot, főleg ha a vörös foltra nézett, amit a tenyere hagyott a fiú arcán.
Igazából nem bánta a csendet; így volt lehetősége gondolkodni. Újra és újra
felidézte a Luke-kal folytatott beszélgetést. Fájt rágondolni, olyan volt, mint
amikor az ember ráharap a fájós fogára, de nem tudta visszatartani magát.
Valamivel távolabb két kamaszlány ült az egyik narancssárga ülésen, és
vihogott. Olyasféle rózsaszín papucsos, mesterségesen lebarnult lányok voltak,
akiket Clary sosem kedvelt a St. Xavier-ban. Egy pillanatra megfordult a
fejében, hogy rajta nevetnek, de aztán meglepetten állapította meg, hogy Jace-t
nézik.
Eszébe jutott a lány a kávézóban, aki Simont bámulta. A lányoknak mindig
ugyanez a kifejezés ül ki az arcukra, ha valaki tetszik nekik. Azok után, ami
történt, már majdnem el is felejtette, hogy Jace milyen jóképű. Nem volt olyan
makulátlan a külseje, mint Alecé, az arca viszont sokkal inkább vonzotta a
szemet. Szeme színe az aranyló mézre emlékeztetett, ha rásütött a nap… És most
éppen őt nézte. Jace felhúzta az egyik szemöldökét.
– Segíthetek valamiben?
Clary azonnal saját neme árulójává változott.
– Azok a lányok a kocsi túlvégéből téged bámulnak.
Jace láthatólag elégedett volt önmagával.
– Hát persze – mondta. – Félelmetesen vonzó vagyok.
– Mondták már neked, hogy a szerénység néha nagyon szimpatikus
tulajdonság lehet?
– Kizárólag csúnya emberek – jegyezte meg Jace. – Lehet, hogy a szelídek
öröklik a földet, de jelenleg az öntelteké. Amilyen én is vagyok. – A lányokra
kacsintott, akik kuncogni kezdtek, és a hajuk mögé bújtak.
Clary felsóhajtott.
– Hogy lehetséges, hogy látnak téged?
– Macerás használni az álcázást. Néha nem strapáljuk magunkat.
Az ügy a lányokkal mintha jobb kedvre derítette volna a fiút. Amikor
leszálltak, és megindultak felfelé a dombon Claryék lakása felé, elővette a
zsebéből az egyik szeráfpengét, és ide-oda kezdte forgatni az ujjai között,
miközben magában dudorászott.
– Muszáj ezt csinálnod? – kérdezte Clary. – Idegesítő.
Jace hangosabban folytatta a dúdolást. Különös, félig-meddig dallamot
produkált valahol a Happy Birthday és a Glory, glory, hallelujah között.
– Ne haragudj, amiért megütöttelek – szólt a lány.
Jace abbahagyta a dúdolást.
– Inkább örülj, hogy engem ütöttél meg és nem Alecet. Ő visszaütött volna.
– Hát az biztos, hogy úgy fest, mint akinek viszket a tenyere – mondta Clary,
miközben félrerúgott egy üres üdítősdobozt az útból. – Minek is nevezett
benneteket Alec? Para-valami?
– Parabatai – felelte Jace. – Két harcost jelent, akik együtt küzdenek.
Közelebbi kapcsolatban vannak, mintha testvérek lennének. Alec több, mintha
egyszerűen a legjobb barátom lenne. Az én apám és az ő apja is parabatai voltak
fiatalkorukban. Az ő apja lett az én keresztapám, ezért élek velük. Ők a fogadott
családom.
– Szóval a te vezetékneved nem Lightwood.
– Nem – mondta Jace, és Clary szerette volna megkérdezni, valójában hogy
hívják, de megérkeztek a házhoz, és a szíve olyan hangosan kezdett verni, hogy
úgy érezte, mérföldekre hallatszik. Zúgott a füle, és a tenyere nyirkos volt az
izzadságtól. Megállt a sövény előtt, és lassan felemelte a tekintetét. Arra
számított, hogy a rendőrség sárga szalagját fogja látni a bejárat előtt, a pázsiton
törött üvegcserepek hevernek majd szerteszét, és egyáltalán: az egész hely egy
romhalmaz lesz.
Csakhogy a pusztításnak nyoma sem maradt. A kellemes délutáni fényben
mintha ragyogtak volna a barna kövek. Madame Dorothea ablaka alatt méhek zümmögtek lustán a rózsabokrok körül.
– Minden ugyanúgy néz ki – mondta Clary.
– Kívülről – Jace belenyúlt a farmere zsebébe, és előhúzott egy újabb példányt
abból a műanyagból és fémből készült tárgyból, amit a lány először
mobiltelefonnak nézett.
– Szóval ez a Szenzor? Mire jó? – kérdezte Clary.
– Frekvenciákat keres, mint egy rádió, csak ezek a frekvenciák démonoktól
erednek.
– Démon rövidhullám?
– Olyasmi. – Jace, maga előtt tartva a Szenzort, elindult a ház felé. Miközben
felfelé tartottak a bejárathoz vezető lépcsőfokokon, a szerkezet halkan kattogott,
aztán elhallgatott. Jace összeráncolta a homlokát. – Halványan veszi valamiféle
aktivitás jeleit, de az lehet annak az estének a maradványa is. Ahhoz
semmiképpen nem elég erős, hogy azt jelentse, most is vannak itt démonok.
Clary kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy benntartotta.
– Jó. – Lehajolt, hogy leoldja a kulcsát a cipőfűzőjéről. Ahogy felállt,
karcolásokat pillantott meg a bejárati ajtón. Legutóbb nyilván túl sötét volt
hozzá, hogy észrevegye őket. Olyanok voltak, mintha karmoktól származtak
volna: hosszan, függőlegesen szántottak végig a fán.
Jace megérintette a lány karját.
– Én megyek be először – mondta.
Clary közölni akarta vele, hogy esze ágában sincs elbújni mögötte, de a
szavak csak nem jöttek elő. Érezte a rémület ízét, éppen úgy, mint amikor
először találkozott a Falánkkal. Fémesen és szúrósan birizgálta a nyelve hegyét.
A fiú az egyik kezével betaszította az ajtót, a másikkal pedig, amelyikben a
Szenzort tartotta, intett Clarynek, hogy kövesse. Ahogy átlépték a küszöböt,
Clary hunyorogni kezdett, és várta, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz.
A körte továbbra sem égett a fejük fölött, a tetőablak pedig túlságosan mocskos
volt ahhoz, hogy beengedje a fényt; a töredezett padlót sűrű árnyék borította.
Madame Dorothea ajtaja szorosan zárva volt. Alul a résen nem szűrődött ki fény.
Clary idegesen gondolt arra, hogy talán történhetett vele valami.
Jace végigsimította a korlátot. Amikor megint felemelte a kezét, sűrű folyadék
csöpögött róla, ami a halvány fényben sötétvörösnek tűnt.
– Vér.
– Talán az enyém. – Clary hangja egészen tompa volt. – Akkor estéről.
– Mostanra megalvadt volna, ha a tied lenne – mondta Jace. – Gyere! Claryvel
szorosan a nyomában elindult felfelé a lépcsőn. A lakás ajtaja előtt sötét volt, és
a lány háromszor is elejtette a kulcsát, mire sikerült beletalálnia vele a zárba.
Jace közelebb hajolt, és türelmetlenül toporgott.
– Ne lihegj a nyakamba! – sziszegte Clary; reszketett a keze. A cilinderek
végre megmoccantak, és a zár hangos kattanással engedett. Jace visszahúzta a
lányt.
– Én megyek be először.
Clary habozott, aztán félrelépett, hogy elengedje a fiút. Ragadt a tenyere, de
nem a hőségtől. Ami azt illeti, a lakásban inkább hűvös volt, majdnem hideg – a
lépcsőházból besüvítő csípős levegőtől még meg is borzongott. Érezte, ahogy
libabőrös lesz a karja, mikor követte Jace-t a rövid előszobán keresztül a
nappaliba.
Üres volt. Döbbenetes módon teljesen üres, éppen, mint amikor beköltöztek –
a falakat és a padlókat csupaszon találták, a bútor nem volt sehol, még a
függönyöket is leszaggatták az ablakokról. A falakon csak a halványabb foltok
árulták el, hol lógtak nemrég Clary édesanyjának képei. Mintha álmodott volna,
a lány megfordult, és a konyha felé indult. Jace tartotta vele a lépést, világos
szeme összeszűkült.
A konyha éppen olyan üres volt, mint a lakás többi része, még a hűtőszekrény
sem maradt a helyén – a szekrények nyitva álltak, üres polcaik egy
gyerekmondóka sorait juttatták Clary eszébe. Megköszörülte a torkát.
– Mi a fenét kezdhetnének a démonok a mikrónkkal? – kérdezte.
Jace megrázta a fejét, szája sarkát lebiggyesztette.
– Nem tudom, de jelenleg semmiféle démonikus jelenlétet nem érzékelek. Azt
mondanám, rég elmentek.
Clary még egyszer körülnézett. Valaki még a kiömlött tabascót is
feltakarította, állapította meg szórakozottan :
– Megnyugodtál? – kérdezte Jace. – Nincs itt semmi.
Clary nemet intett.
– Látni akarom a szobámat.
A fiú mintha mondani akart volna valamit, aztán mégis meggondolta magát.
– Ha ragaszkodsz hozzá – mondta, és visszacsúsztatta a zsebébe a
szeráfpengét.
Az előszobában nem égett a lámpa, de Clarynek igazán nem volt szüksége sok
fényre, hogy eligazodjon a saját otthonában. Jace-szel a sarkában megtalálta a
szobája ajtaját, és a kilincsért nyúlt. Hideg volt a tapintása – annyira hideg, hogy
szinte fájt. Mintha egy jégcsapot fogott volna meg csupasz kézzel. Látta, hogy
Jace gyorsan ránéz, de máris lenyomta a kilincset – vagyis megpróbálta. Lassan
mozdult, szinte ragadt, mintha a túloldalon valami ragadós szirupba ágyazták
volna…
Aztán az ajtó kirobbant, és ledöntötte a lábáról Claryt. A lány végigcsúszott az
előszoba padlóján, a szemközti falnak ütközött, és a hasára gördült. Miközben térdelő helyzetbe tápászkodott, tompa bömbölés töltötte be a fülét.
Jace a falhoz simult, és a zsebében kotorászott, arcára kiült a döbbenet. Mint
valami tündérmeséből előlépett óriás, hatalmas termetű férfi magasodott fölé –
akkora volt, mint egy tölgyfa, vastag halottfehér kezében pedig széles fejű
bárdot szorongatott. Mocskos testéről szakadt rongyok lógtak, haja egyetlen,
mocsoktól összetapadt boglya volt. Bűzlött a savanyú izzadság és a rothadó hús
szagától. Clary örült, hogy nem látja az arcát – hátulról is éppen elég ijesztő volt.
Jace már a kezében tartotta a szeráfpengét. Magasra emelte, és felkiáltott: –
Sansanvi!
Éles fémdarab röppent ki a csőből. Clarynek régi filmek jutottak eszébe,
sétapálcába rejtett, gombnyomásra előugró bajonettekkel. Ilyen pengét viszont
még sosem látott. Valószínűtlenül éles volt, majdnem olyan hosszú, mint Jace
alkarja, a markolata pedig ragyogott. A fiú máris az óriás felé döfött, az pedig
bömbölve tántorodott hátra.
Jace megpördült, és a lányhoz futott. Elkapta a karját, talpra rántotta, és maga
előtt taszigálta a lépcsőház felé. Clary hallotta, hogy az óriás követi őket; léptei
olyanok voltak, mintha ólomsúlyokat ejtettek volna a padlóra gyors
egymásutánban.
Végigrohantak az előszobán, ki a lépcsőfordulóba. Jace megpördült, és
becsapta az ajtót maguk mögött. Clary hallotta, ahogy a helyére kattan az
automata zár, és visszatartotta a lélegzetét. Az ajtó megrázkódott, ahogy belülről
hatalmas csapás érte. Clary a lépcső felé hátrált. Jace ránézett, szemében izgatott
fény csillant.
– Indulj lefelé! Menj ki a…
Újabb csapás következett, amitől a zsanérok engedtek, és az ajtó kifelé röpült.
Magával is sodorta volna Jace-t, ha a fiú nem ugrik félre olyan gyorsan, hogy
Clary szemmel is alig bírta követni a mozgását; egyszerre a legfelső lépcsőfokon
volt, a penge mint üstökös izzott a kezében. A lány látta, hogy Jace ránéz, és
kiált valamit, de a kitört ajtó helyén megjelenő óriás üvöltése mindent
elnyomott, ahogy rárontott a fiúra. Clary a falhoz lapult, miközben a lény forró
bűzt hagyva maga után elrohant mellette – egy pillanattal később a bárd
áthasította a levegőt, és Jace feje felé száguldott. A fiú elhajolt előle, a fegyver
pedig hangos csattanással ékelődött mélyen a korlát fájába.
Jace felnevetett, amitől az óriás láthatólag haragra gerjedt. Hagyta hát a
bárdot, és irdatlan öklével támadt a fiúra. Jace széles ívet húzott a levegőben a
szeráfpengével, és markolatig süllyesztette az óriás vállába. A támadó egy
pillanatig ingadozva állt egy helyben, aztán nyújtott karral megindult előre. Jace
fürgén oldalt lépett, de elkésett: a hatalmas kezek megmarkolták, majd az óriás
megtántorodott, és a földre zuhant, magával rántva a fiút is. Jace felkiáltott; tompa puffanások sorozata hallatszott, aztán csend lett.
Clary feltápászkodott, és futva indult lefelé a lépcsőn. Jace kiterítve feküdt
odalent, karja természetellenes szögben gyűrődött a teste alá. A lábain
keresztben hevert az óriás, a fiú kése markolatig süllyedt a vállába. Nem halt
meg, de elszállt belőle minden erő, szájából pedig habos vér szivárgott. Clary
most már az arcát is látta – halottfehér volt és olyan, mint a pergamen, a
rettenetes fekete hegek hálózata szinte láthatatlanná tette a vonásait. Szemgödrei
vörös, gennyedző üregekként tátongtak. A lány öklendezve botorkált le az utolsó
néhány lépcsőfokon, átlépett a vonagló óriás felett, és Jace mellé térdelt.
A fiú mozdulatlanul feküdt. Clary a vállára tette a kezét, és érezte, hogy az
inge ragad a vértől – hogy a sajátjától vagy az óriásétól, azt nem tudhatta.
– Jace?
A fiú kinyitotta a szemét.
– Meghalt?
– Majdnem – felelte Clary komoran.
– A pokolba! – Jace arca összerándult. – A lábam…
– Ne mozdulj! – Clary közelebb mászott, a fiú karja alá nyúlva átkarolta és
megrántotta. Jace felnyögött a fájdalomtól, ahogy a lábai kicsúsztak az óriás
rángatózó teste alól. A lány elengedte, Jace pedig feltápászkodott, bal karját
mozdulatlanul tartotta a mellkasa előtt.
– Eltört – mondta a fiú. – Be tudsz nyúlni a zsebembe?
Clary rövid habozás után bólintott.
– Melyikbe?
– A dzseki belső zsebébe a jobb oldalon. Vedd ki az egyik szeráfpengét és add
a kezembe! – Mozdulatlan maradt, míg a lány feszülten a zsebébe csúsztatta a
kezét. Olyan közel állt Jace-hez, hogy érezte rajta az izzadság, a szappan és a vér
szagát. A fiú lehelete a nyakát csiklandozta. Clary ujjai összezáródtak az egyik
cső körül. Anélkül húzta elő, hogy Jace-re nézett volna.
– Köszönöm – mondta a fiú. Gyorsan végigtapogatta a tárgyat, mielőtt
kimondta volna a nevét: – Sanvi. – Elődjéhez hasonlóan ez a cső is vészjósló
tőrré változott; ragyogása megvilágította Jace arcát. – Ne nézz ide! – mondta a
fiú, és megállt a sebhelyes óriás teste fölött. Magasra emelte a pengét, és
lecsapott. Az óriás torkából előtörő vér Jace bakancsára fröccsent.
Clary tulajdonképpen arra számított, hogy a lény zsugorodni kezd, majd
eltűnik, mint az a fiú a Pandemoniumban, mégsem ez történt. A levegőt
betöltötte a vér súlyos, fémes szaga. Jace mély, hörgő torokhangot hallatott.
Fehér volt az arca, hogy a fájdalomtól vagy az undortól, azt Clary nem tudta
eldönteni.
– Mondtam, hogy ne nézz ide – mondta.
– Azt hittem, el fog tűnni – szólalt meg Clary. – Hogy visszamegy a saját
dimenziójába, ahogy mondtátok.
– Csak annyit mondtam, hogy ez történik a démonokkal, amikor meghalnak. –
Grimaszolva rázta le a dzsekit a válláról, szabaddá téve a bal felkarját. – Ez nem
démon volt. – Jobb kezével kihúzott az övéből egy hosszúkás tárgyat. A sima
felületű, varázspálcára emlékeztető tárgy volt az, amivel korábban a köröket
rajzolta Clary bőrére. Ahogy most ránézett, a lány érezte, hogy égni kezd az
alkarja.
Jace követte a tekintetét, és a lehető leghalványabb vigyorra húzta az ajkát.
– Ez – mondta – egy irón. – Hozzáérintette az eszközt az egyik jelhez
közvetlenül a válla alatt; különös alakja volt, leginkább egy csillagra hasonlított,
csakhogy a csillag két szára nem érintkezett a jel többi részével. – Most pedig –
folytatta megláthatod, mi történik, amikor egy Árnyvadász megsebesül.
Az irón hegyével összekötötte a csillag két különálló szárát. Amikor leengedte
a kezét, a jel úgy ragyogott, mintha foszforeszkáló tintával rajzolták volna meg.
Clary elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy a csillag lassan belesüllyedt a fiú
karjába, ahogy egy nehéz tárgy süllyed el a víz alatt. Csak kísérteties nyomot
hagyott maga után: halvány, vékony, szinte láthatatlan heget.
Clary lelki szemei előtt egy kép jelent meg. Anyja háta, amit alig takart a
fürdőruha felsője: lapockái között és gerince görbülete mentén vékony fehér
hegek borították. Olyan volt, mintha álmában látta volna – tudja jól, hogy anyja
háta egyáltalán nem ilyen. A kép viszont csak nem akart eltűnni.
Jace felsóhajtott, a fájdalom feszültsége eltűnt az arcáról. Megmozdította a
karját, előbb lassan, aztán már könnyedebben. Felemelte, leengedte,
összeszorította az öklét. Nyilvánvaló volt, hogy nincs eltörve többé.
– Ez hihetetlen – mondta Clary. – Hogyan…?
– Ez egy iratze volt. Gyógyító rúna – felelte Jace. – Ha behúzom az utolsó
vonalat az irónnal, aktiválódik. – Visszadugta a rövid pálcát az övébe, és felvette
a dzsekijét. Bakancsa orrával megböködte az óriás holttestét.
– Ezt jelentenünk kell Hodge-nak – mondta. – Ki fog akadni – tette hozzá,
mintha nem is bánta volna, hogy ráijeszthet Hodge-ra. Clary arra gondolt, hogy
Jace az a típusú ember, aki szereti, ha zajlanak körülötte a dolgok, még ha nem is
megy minden simán.
– Miért fog kiakadni? – kérdezte. – Azt értem, hogy ez az izé nem volt démon.
Azért nem is érzékelte a Szenzor, ugye?
Jace bólintott.
– Látod a sebhelyeket az arcán?
– Igen.
– Egy irónnal csinálták őket. Amilyen ez is. – Megütögette a pálcát az övében.
– Azt kérdezted, mi történik, ha jeleket karcolunk valakire, akinek nincsen
Árnyvadász vére. Egyetlen Jel csak megéget, de egy csomó erőteljes Jel? Egy
olyan ember húsába vésve, akinek nincsenek Árnyvadász ősei? Hát ez történik. –
Állával a holttestre bökött. – A rúnák borzasztóan fájdalmasak. Akit
megjelölnek, beleőrül. A fájdalom elveszi az eszét. Tombolni kezd, és
fékezhetetlen gyilkos lesz belőle. Nem alszik és nem eszik, hacsak nem
kényszerítik, és általában elég gyorsan meg is hal. A rúnáknak hatalmas az
erejük, és nagyszerű dolgokra lehet felhasználni őket. De gonosztettekre is
alkalmasak.
Clary elrettenve meredt a fiúra.
– De hát miért tenné ezt bárki saját magával?
– Senki nem tesz ilyet saját magával. Ezt mindig valaki más teszi az
emberekkel. Egy boszorkánymester talán, vagy valami megtévedt Alvilági. Az
Elhagyatottak hűségesek ahhoz, aki megjelölte őket, és vérmes gyilkosok.
Engedelmeskednek egyszerű parancsoknak. Olyan, mintha valakinek lenne
egy… egy rabszolgaserege. – Átlépett a halott Elhagyatotton, és a válla fölött a
lányra pillantott. – Visszamegyek az emeletre.
– De nincs ott semmi.
– Talán többen is vannak – mondta Jace, mintha csak reménykedne benne,
hogy így van. – Inkább várj itt. – Elindult felfelé a lépcsőn.
– A helyedben én nem tenném – hallatszott egy éles, nagyon is ismerős hang.
– Több is van még ott, ahonnan ez jött.
Jace, aki már majdnem a lépcső tetején járt, megpördült, és elkerekedett
szemmel bámult vissza. Clarynek éppen úgy leesett az álla, bár rögtön tudta,
kinek a hangját hallja. A reszelős akcentust nem lehetett eltéveszteni.
– Madame Dorothea?
Az öregasszony királyi mozdulattal emelte fel a fejét. Lakása ajtajában állt,
ruhája mint egy nyers bíborszínű selyemből készült sátor. Aranyláncok
csörögtek a csuklóján és ölelték körül a nyakát. Hosszú, őszen csíkozott
hajfürtök bújtak ki a feje tetejére tűzött konty alól. Jace még mindig meredten
bámult rá.
– De…
– Több micsoda – kérdezte Clary.
– Több Elhagyatott – felelte Dorothea széles mosollyal, amit Clary egyáltalán
nem talált a körülményekhez illőnek. A boszorkány körülnézett a lépcsőházban.
– Nagy rumlit csináltál, igaz? Felteszem, nem tervezed, hogy feltakarítasz
magad után. Jellemző.
– De maga mondén – fejezte be végre Jace a mondatot.
– Micsoda remek megfigyelés! – szólt Dorothea csillogó szemmel. – Téged aztán jól kitanított a Klávé.
A döbbenet lassan eltűnt Jace arcáról, és formálódó düh vette át a helyét.
– Maga tud a Klávéról? – kérdezte. – Tudott róluk, és tudott az
Elhagyatottakról a házban, és nem értesítette őket? Már az Elhagyatottak
létezése is azt jelenti, hogy valaki vétett a Szövetség ellen…
– Sem a Klávé, sem a Szövetség nem tett értem soha semmit – villant dühösen
Madame Dorothea tekintete. – Nem tartozom nekik. – Egy pillanatra eltűnt a
reszelős New York-i akcentus, és mélyebb, öblösebb tájszólás vette át a helyét,
amit Clary nem ismert fel.
– Jace, hagyd abba! – szólt rá a fiúra Clary. Madame Dorotheához fordult. –
Ha tud a Klávéról és az Elhagyatottakról – mondta –, talán azt is tudja, mi történt
anyukámmal.
Dorothea megrázta a fejét, fülbevalói himbálózni kezdtek. Mintha szánalom
költözött volna az arcára.
– Azt tanácsolom neked – felelte –, hogy felejtsd el anyukádat. Nincs már
velünk.
Clary lába alatt mintha hullámzani kezdett volna a talaj.
– Úgy érti, meghalt?
– Nem – Dorothea szinte vonakodva mondta ki a szót. – Biztos vagyok benne,
hogy él. Egyelőre.
– Akkor meg kell találnom – jelentette ki Clary. A talaj nem mozgott többé;
Jace állt mögötte, és a könyökére tette a kezét, mintha csak át akarná karolni, a
lány azonban alig vett róla tudomást. – Érti? Meg kell találnom, mielőtt…
Madame Dorothea felemelte a kezét.
– Nem akarom beleártani magam az Árnyvadászok dolgába.
– De ismerte az anyámat. Szomszédok voltak…
– Ez hivatalos nyomozás a Klávé nevében – szakította félbe Jace. –
Akármikor visszajöhetek a Néma Testvérekkel.
– Ó, hogy az a… – Dorothea előbb a lakása ajtajára, aztán Jace-re és Claryre
pillantott. – Akár be is jöhettek – mondta végül. – Elmondom, amit tudok. – Az
ajtó felé indult, de megtorpant a küszöbön. – Ha bárkinek elmondod, hogy
segítettem neked. Árnyvadász, holnap arra ébredsz, hogy kígyók tekeregnek a
hajad helyén, és van két új karod.
– Két új kar még akár hasznomra is válhat – mondta Jace. – Jól jönne, ha
verekednem kell.
– Akkor nem, ha a… – Dorothea röpke szünetet tartott, és megvillantott egy
kissé alattomos mosolyt –… nyakadból nőnek ki.
– Pfuj – szólt Jace csendesen.
– A pfuj a megfelelő kifejezés, Jace Wayland. – Dorothea bevonult a lakásba, a lila sátor rikító zászlóként lebegett körülötte.
Clary Jace-re pillantott.
– Wayland?
– Úgy hívnak. – A fiú zavartnak látszott. – Nem mondhatnám, hogy odáig
vagyok, amiért tudja.
A lány Dorothea után nézett. A lakásban égtek a lámpák; a füstölő sűrű illata
máris betöltötte a lépcsőházat, ahol kellemedenül vegyült el a vér szagával.
– Azért akár meg is próbálhatnánk beszélni vele. Végül is mit veszíthetünk?
– Ha még egy kis időt eltöltesz a világunkban – mondta Jace –, nem fogod
többé feltenni ezt a kérdést.