Végzet ereklyéi - Csontváros

Árnyvadász

Mire odaértek Java Joneshoz, Eric már a színpadon volt, és szorosan lehunyt
szemmel előre-hátra ingott a mikrofon előtt. Haja végét, külön erre az alkalomra,
rózsaszínre festette. Mögötte Matt, aki úgy nézett ki, mint aki beszívott,
ritmustalanul püfölt egy dzsembét.
– Ez óriási szívás lesz – jósolta Clary. Megragadta Simon kabátujját, és az ajtó
felé rángatta. – Ha futunk, talán még megmenekülhetünk.
A fiú határozottan rázta meg a fejét.
– Milyen ember vagyok, ha nem állom a szavamat? – Kihúzta magát. –
Szerzek kávét, ha te meg keresel helyet. Mit kérsz?
– Sima kávét. Feketét… mint a lelkem.
Simon elindult a pult felé, miközben valami olyasmit dünnyögött az orra alatt,
hogy amit most csinál, az sokkal, de sokkal jobb dolog, mint amit valaha is tett
azelőtt. Clary nekiállt helyet keríteni maguknak.
Ahhoz képest, hogy hétfő volt, a kávézó zsúfoltnak tűnt; a legtöbb kopottas
kanapét és fotelt elfoglalták a szabad hétköznap estét kiélvező tinédzserek. A
kávé és a szegfűszeges cigaretta illata mindent betöltött. Clary végül talált egy
üres kétszemélyes fotelt az egyik sötét sarokban, a helyiség hátuljában. A
közelben csak egy szőke lány ült narancsszínű felsőben, akit teljesen lekötött a
piros iPodja.
Jó – gondolta Clary – Eric itt nem fog megtalálni bennünket a felolvasás után,
hogy megkérdezze, milyenek voltak a versei.
A szőke lány áthajolt a széke karfáján, és megütögette Clary vállát.
– Ne haragudj… – Clary meglepetten nézett fel. – Ö a pasid? – kérdezte a
lány.
Clary követte a tekintetét, és már fel is készült rá, hogy azt feleli: nem, nem
ismerem, amikor leesett neki, hogy a lány Simonra gondol. A fiú éppen feléjük
tartott, és összeráncolt homlokkal koncentrált, hogy ne ejtse el egyik
papírpoharat sem.
– Jaj, nem – mondta Clary. – Csak egy jó barátom.
A lány sugárzott.
– Olyan helyes! Van barátnője?
Clary egy pillanattal tovább habozott a kelleténél.
– Nincs.
A lány gyanakodva pillantott rá. – Meleg?
Simon időközben melléjük ért, így Clary megúszta, hogy válaszolnia kelljen.
A szőke lány gyorsan hátradőlt, ahogy a fiú letette a poharakat az asztalra, és
ledobta magát a fotelba Clary mellé.
– Gyűlölöm, amikor kifogynak a rendes bögrékből. Ezek az izék forrók. – Az
ujjait kezdte fújni, és összeráncolta a homlokát. Clary igyekezett elfojtani a
mosolyát; ahogy a fiút nézte. Általában egyáltalán nem gondolkodott rajta, hogy
Simon jóképű-e vagy sem. Szép, sötét szeme van, és az elmúlt, nagyjából egy
évben egészen megemberesedett. Csak egy jó frizura kéne…
– Te bámulsz – mondta Simon. – Miért nézel így? Van valami az arcomon?
Meg kéne mondanom neki – gondolta a lány, bár lelke mélyén legszívesebben
nem tette volna. – Rossz barát lennék, ha nem szólnék. – Ne nézz oda, de ez a
szőke lány mellettünk úgy gondolja, hogy helyes vagy – suttogta.
Simon villámgyorsan oldalra pillantott, hogy megnézze magának a lányt, aki
láthatólag teljesen belemélyedt egy manga tanulmányozásába.
– Amelyiknek narancssárga felsője van? – Clary bólintott. Simon mintha
kételkedett volna. – Miből gondolod?
Mondd meg neki! Gyerünk, mondd meg neki! – Clary válaszra nyitotta a
száját, de egyszerre csikorogva gerjedni kezdtek a hangfalak. Összerezzent, és a
fülére tapasztotta a kezét, miközben Eric a színpadon a mikrofonnal birkózott.
– Bocsánat, emberek! – kiáltotta a fiú. – Jól van. Eric vagyok, ez meg itt a
haverom. Matt a doboknál. Az első versem címe „Cím nélkül”. – Vágott egy
fintort, mintha fájna valamije, és bele vinnyogott a mikrofonba. – Jöjj, te hamis
pusztító, becstelen ágyékom! Boríts be minden duzzanatot szikkadt hevülettel!
Simon lejjebb csúszott a fotelban.
– Légyszi, ne mondd el senkinek, hogy ismerem!
Clary kuncogott.
– Ki használja egyáltalán azt a szót, hogy „ágyék”?
– Eric – mondta Simon komoran. – Minden versében van ágyék.
– Duzzadtan kínzatom! – nyüszítette Eric. – Agónia duzzad testemben.
– Lefogadom, hogy duzzad – mondta Clary. – Ő is lejjebb csúszott Simon
mellé. – Szóval a lány, aki szerint helyes vagy…
– Egy pillanatig se törődj vele! – állította le Simon. – Beszélni akartam veled
valamiről.
– A Dühödt Vakondok nem lenne jó név a zenekarnak – vágta rá azonnal
Clary.
– Nem arról – mondta Simon. – Arról, amiről korábban is beszélgettünk.
Hogy nincsen barátnőm.
– Ó! – Clary megvonta a fél vállát. – Hát nem is tudom. Kérj randit Jaida Jonestól! – javasolta azon kevés lány egyikét, akiket kedvelt St. Xavier-ben. –
Aranyos, és bír téged.
– Nem akarok randit kérni Jaida Jonestól.
– Miért nem? – Clary azon kapta magát, hogy valami meghatározhatatlan
okból bosszús lett. – Nem szereted az okos lányokat? Még mindig a legdögösebb
cici után kajtatsz?
– Egyik sem – felelte Simon meglehetősen izgatottan. – Nem akarok randit
kérni tőle, mert nem lenne éppen tisztességes vele szemben, ha…
Elhallgatott. Clary közelebb hajolt, és a szeme sarkából látta, hogy a szőke
lány is úgy helyezkedik, mint aki hallgatózni próbál.
– Miért nem lenne tisztességes?
– Mert valaki más tetszik – mondta Simon.
– Oké. – Simon arca egészen halványzöld volt, éppen olyan, mint amikor
eltörte a bokáját focizás közben a parkban, és úgy kellett hazáig sántikálnia.
Clary kíváncsi volt rá, vajon miért lett ilyen rettenetesen ideges attól, hogy
tetszik neki valaki. – Ugye nem vagy meleg?
Simon, ha lehet, még zöldebb lett. – Ha az lennék, jobban öltözködnék.
– Szóval kiről van szó? – kérdezte a lány. Éppen hozzátette volna, hogy ha
Simon Sheila Barbarinóba szerelmes, akkor Eric szét fogja rúgni a seggét,
amikor valaki hangosan felköhögött a háta mögött. Egészen gunyoros hang volt,
olyasféle, mint amikor valaki el akarja fojtani a feltörő nevetését.
Clary hátrafordult.
Egy kopott zöld kanapén, tán egyméternyivel mögöttük ott ült Jace.
Ugyanazokat a sötét ruhadarabokat viselte, mint előző este a klubban. Karja
csupasz volt, és mintha régi sebhelyek lettek volna, fehér vonalak borították.
Mindkét csuklóját széles fémmandzsetta fedte; Clary látta, hogy az egyikből egy
kés csontnyele lóg ki. Jace éppen őt figyelte, keskeny szája széle vidáman
görbült felfelé. A lány gyűlölte, ha kinevetik, de még ennél is kellemetlenebb
volt az érzés, hogy Jace öt perccel korábban még biztosan nem ült ott.
– Mi az? – Simon követte a lány tekintetét, de értetlen arckifejezése
nyilvánvalóvá tette, hogy nem látja Jace-t.
De én látlak.
Továbbra is meredten bámulta Jace-t, mire a fiú felemelte a bal kezét, hogy
intsen neki. Egyik karcsú ujján gyűrű csillant. Felállt, és kényelmes tempóban az
ajtó felé indult. Clary eltátotta a száját a meglepetéstől. Jace se szó, se beszéd,
elment.
Simon kezét érezte a karján. Barátja a nevén szólította, és azt kérdezte, nincs-e
valami baj. Clary szinte meg sem hallotta.
– Mindjárt jövök – hallotta a saját hangját, miközben felugrott a fotelből. Majdhogynem a poharát is elfelejtette letenni, ahogy rohanvást indult az ajtó
irányába. Simon leesett állal bámult utána.
Clary kirontott az ajtón. Rettegett attól, hogy Jace az utcára érve eltűnt, mint
valami szellem. De ott volt, kényelmesen a falnak vetve a hátát. Éppen kivett
valamit a zsebéből, és a gombokat kezdte nyomkodni rajta. Meglepetten nézett
fel, ahogy a kávézó ajtaja becsapódott a lány mögött.
A sebesen ereszkedő szürkületben aranylón csillogott a haja.
– A barátod versei rettenetesek – mondta.
Clarynek megrebbent a szeme, a megjegyzés váratlanul érte.
– Mi?
– Azt mondtam, borzalmasak a versei. Olyanok, mintha megevett volna egy
szótárt, aztán véletlenszerűen elkezdte volna felöklendezni a szavakat.
– Nem érdekelnek Eric versei. – Clary borzasztó dühös volt. – Tudni akarom,
miért követsz engem.
– Ki mondta, hogy követlek?
– Ügyesen tereled a szót. És te is hallgatóztál. Szándékodban áll elmondani
nekem, mi ez az egész, vagy egyszerűen hívjam föl a rendőrséget?
– És mit akarsz mondani nekik? – kérdezte Jace szárazon. – Hogy láthatatlan
emberek zaklatnak? Hidd el, kislány, a rendőrök nem tartóztatnak le valakit, ha
nem látják.
– Mondtam már, hogy a nevem nem kislány – sziszegte Clary a fogai között. –
Clarynek hívnak.
– Tudom – felelte Jace. – Szép név. Tudod, hogy így hívják a zsálya egyik
fajtáját is? Régen az emberek azt hitték, hogy ha megeszik a magját, láthatják a
tündéreket. Hallottál erről?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Nem tudsz valami sokat, mi? – kérdezte Jace. Hanyag megvetés sugárzott
aranyszín szeméből. – Te is csak olyan mondi vagy mint az összes többi mondi,
mégis látsz engem. Rejtély.
– Mi az, hogy mondi?
– Olyan, aki az emberek világában él. Mint te is.
– De hát te is az emberek világában élsz – mondta Clary.
– Igen – felelte a fiú. – De nem vagyok olyan, mint te. – Semmi védekezés
nem volt a hangjában. Mintha nem érdekelte volna, hogy Clary hisz neki vagy
sem.
– Jobbnak gondolod magad. Azért nevettél ki bennünket.
– Azért nevettelek ki benneteket, mert viccesnek találom a szerelmi
vallomásaitokat, főleg amikor viszonzatlanok – mondta. – És mert a te Simonod
az egyik legmondibb mondi, akivel valaha is találkoztam. És mert Hodge azt hitte, hogy veszélyes lehetsz. De ha ez igaz is, nyilvánvaló, hogy fogalmad sincs
róla.
– Hogy én vagyok veszélyes? – visszhangozta döbbenten Clary. – Tegnap este
láttam, hogy megöltél valakit. Láttam, ahogy kést döftél a bordái közé, és… – És
láttam, ahogy felhasítja a karodat az ujjaival, amik olyanok voltak, minta
borotvapenge. Láttam, hogy folyta vér a sebeidből, most pedig úgy nézel ki,
mintha senki hozzád sem ért volna.
– Talán gyilkoltam – mondta Jace –, de tudom, mi vagyok. Elmondhatod
ugyanezt te is?
– Közönséges földi halandó vagyok, ahogy az előbb mondtad. Ki az a Hodge?
– Az oktatóm. És ha a helyedben lennék, nem jelenteném olyan könnyen ki
magamról, hogy közönséges vagyok. – A fiú közelebb hajolt. – Hadd nézzem a
jobb kezed!
– A jobb kezem? – kérdezett vissza Clary Jace bólintott. – Ha megmutatom a
kezem, békén hagysz?
– Minden további nélkül. – A fiú hangja elárulta, milyen jól szórakozik. Clary
vonakodva nyújtotta ki a jobb kezét. Sápadtnak tűnt az ablakon kiszivárgó
erőtlen fényben, ujjperceit finoman borították szeplők. Olyan érzése volt, mintha
kitárulkozna, és a csupasz mellét mutogatná a fiúnak.
– Semmi. – Jace határozottan csalódottnak tűnt. – De nem vagy balkezes,
ugye?
– Nem. Miért?
A fiú megvonta a vállát, és elengedte Clary kezét.
– A legtöbb Árnyvadász-gyereket megjelölik a jobb kezén. Vagy a balon, ha
balkezesek, mint én is. Egy állandó rúnát kapunk, amitől ügyesebben bánunk a
fegyverekkel. – Megmutatta a lánynak a bal keze fejét; teljesen hétköznapinak
tűnt.
– Nem látok semmit – mondta Clary.
– Engedd szabadon a gondolataidat! – javasolta Jace. – Várj, amíg megtalál.
Olyan, mintha arra várnál, hogy valami felemelkedjen a víz felszínére.
– Te megőrültél. – De Clary azért elengedte magát, és addig nézte a fiú kezét,
amíg egyszer csak meglátta az apró vonalakat a hosszú ujjpercek között…
Hirtelen ugrott elé, felvillant, mint valami neonfelirat. Fekete mintát látott,
olyan volt, mint egy szem Jace keze fején. Pislantott, és a jel már nem is volt
sehol.
– Tetoválás?
A fiú megvillantott egy öntelt mosolyt, és leengedte a kezét.
– Gondoltam, hogy meg tudod csinálni. És nem tetoválás. Jel. Rúnák, amiket
a bőrünkbe égettek. – És jobban bántok tőlük a fegyverekkel? – Clary ezt nehezen találta
hihetőnek, bár talán még mindig valószínűbb volt, mint hogy léteznek zombik.
– A különböző Jeleknek különböző szerepük van. Némelyik állandó, de a
legtöbb eltűnik, miután felhasználtuk őket.
– Ezért van, hogy ma nem csupa tinta a karod? – kérdezte a lány – Még akkor
se, ha koncentrálok?
– Pontosan ezért. – Úgy tűnt, elégedett magával. – Tudtam, hogy legalább
Látó vagy. – Felnézett az égre. – Majdnem teljesen besötétedett. Mennünk kéne.
– Azt hittem, békén fogsz hagyni.
– Hazudtam – mondta Jace kissé feszengve. – Hodge azt mondta, hogy el kell
vigyelek az Intézetbe. Beszélni akar veled.
– Miért akarna beszélni velem?
– Mert már tudod az igazságot – közölte Jace. – Legalább száz éve nem volt
olyan mondi, aki tudott volna rólunk.
– Rólunk? – visszhangozta Clary. – Úgy érted, az olyan emberekről, mint te?
Az olyan emberekről, akik hisznek a démonokban.
– Az olyan emberekről, akik megölik a démonokat – mondta Jace. –
Árnyvadászoknak neveznek bennünket. Vagyis mi nevezzük így magunkat. Az
Alvilágiak kevésbé hízelgő neveket találtak ki nekünk.
– Alvilágiak?
– Az Éjszaka Gyermekei. A Boszorkánymesterek. Az elátkozottak. A
dimenzió elvarázsolt lényei.
Clary megrázta a fejét.
– Folytasd csak nyugodtan! Nyilván vannak még, nézzük csak, vámpírok,
vérfarkasok meg zombik is.
– Persze, hogy vannak – közölte Jace. – Igaz, hogy a zombik leginkább délen
élnek, ahol a voudun papok vannak.
– És mi a helyzet a múmiákkal? Ők csak Egyiptomban lógnak?
– Ne légy nevetséges! Senki sem hisz a múmiákban.
– Nem?
– Nyilván nem – mondta Jace. – Figyelj, Hodge elmagyarázza az egészet,
amikor találkoztok.
Clary karba fonta a kezét a mellkasa előtt.
– És mi van, ha nem akarok vele találkozni?
– Az a te bajod. Jönni fogsz, ha saját jószántadból, ha nem.
Clary nem hitt a fülének.
– Azzal fenyegetsz, hogy el fogsz rabolni?
– Ha így akarod nézni – felelte Jace –, akkor igen.
A lány kinyitotta a száját, hogy dühödt tiltakozásba kezdjen, de éles, sivító hang fojtotta belé a szót. Megint megszólalt a telefonja.
– Gyerünk, vedd csak fel, ha akarod – mondta Jace nagyvonalúan.
A telefon elhallgatott, aztán megint belekezdett, hangosan és erőszakosan.
Clary összeráncolta a homlokát – az anyja most már tényleg kijöhetett a
sodrából. Félig elfordult Jace-től, és a táskájában kezdett kotorászni. Mire
előbányászta a telefont, az már a harmadik körcsörgésnél tartott. A füléhez
emelte a készüléket. – Anya?
– Ó, Clary! Ó, hála az égnek! – Clary hátán végigfutott a hideg a hirtelen jött
ijedtségtől. – Figyelj ide…
– Semmi baj, Anya. Jól vagyok. Éppen indultam haza…
– Ne! – Jocelyn hangja rekedt volt a rémülettől. – Ne gyere haza! Értesz,
Clary? Nehogy haza merj jönni! Menj el Simonhoz! Menj egyenesen Simonhoz,
és maradj ott, ameddig csak tudsz… – Egy hang szakította félbe a háttérből:
valami leesett, és összetört, valami súlyosan csapódott a padlónak…
– Anya! – kiáltotta Clary a telefonba. – Anya, jól vagy?
A telefonból hangos zúgó hang hallatszott. Jocelyn hangja küszködve tört át
rajta.
– Csak ígérd meg, hogy nem jössz haza! Menj el Simonhoz, és hívd fel Luke-
ot… Mondd meg neki, hogy megtalált… – Szavait heves reccsenés nyomta el,
mintha fa robbant volna szálkáira.
– Ki talált meg? Anya, hívtad a rendőrséget? Meg…
Clary soha nem felejtette el a hangot, ami kétségbeesett kérdését
félbeszakította: durva, csikorgó hang volt, amit hangos puffanás követett. Clary
még hallotta, amint anyja sipítva szívja be a levegőt, mielőtt megint megszólalt
volna. – Szeretlek, Clary.
A telefon elhallgatott.
– Anya! – sikította Clary a készülékbe. – Anya, ott vagy? – Hívás vége, állt a
kijelzőn. De miért tette volna le az anyja így a telefont?
– Clary – szólt Jace. A lány most először hallotta a szájából a nevét. – Mi
történik?
Clary nem is törődött vele. Kapkodva nyomta meg a gombot, amelyik az
otthoni számot tárcsázta. Senki nem vette föl, csak a foglalt jel búgott a fülébe.
Clary keze megállíthatatlanul remegni kezdett. Amikor megint tárcsázni
próbált, a készülék kicsúszott a kezéből, és a járda aszfaltjára zuhant. A lány
térdre rogyott, hogy felvegye, de a telefonban már nem volt élet, hosszú repedés
húzódott végig az elején. – A francba! – Szinte könnyek között vágta földhöz a
készüléket.
– Hagyd ezt abba! – Jace megragadta a lány csuklóját, és talpra segítette. –
Történt valami?  – Add ide a telefonodat! – mondta Clary, és kirántotta a fiú ingzsebéből kilógó
hosszúkás fémtárgyat. – Muszáj…
– Az nem telefon – mondta Jace, de meg sem próbálta visszaszerezni. –
Szenzor. Nem fogod tudni használni.
– De fel kell hívnom a rendőrséget!
– Előbb mondd el, mi történt! – Clary megpróbálta kirántani csuklóját a fiú
szorításából, de Jace hihetetlen erővel tartotta. – Én tudok neked segíteni.
Clary ereiben forró áradatként vágtatott végig a düh. Anélkül, hogy tudta
volna, mit csinál, a fiú arcába kapott, és körmeivel végigszántotta a bőrét. Jace
meglepetten lépett hátra. Clary kihasználta az alkalmat, és kiszabadította magát,
a következő pillanatban pedig már rohant is a Hetedik sugárút fényei felé.
Amikor a sarokra ért, megtorpant, félig-meddig arra számítva, hogy Jace ott
rohan a nyomában. De a kávéház utcája üres volt. Clary pár pillanatig
bizonytalanul fürkészte az árnyékokat, de semmi sem mozdult. Sarkon fordult,
és rohanvást indult hazafelé.