Végzet ereklyéi - Csontváros

A Végzet Kelyhe

Jace az ágyán feküdt, és Úgy tett, mintha aludna – nem akart becsapni senkit,
legfeljebb saját magát –, de a dörömbölés az ajtón végül már túl sok volt neki.
Fintorogva kászálódott ki az ágyból. Ha az üvegházban igyekezett is eljátszani,
hogy semmi baja, azért egész teste fájt az előző esti ütésektől.
Tudta, ki dörömböl, még mielőtt ajtót nyitott volna. Talán Simonnak megint
sikerült patkánnyá változtattatnia magát. Csakhogy most maradhat is patkány, ha
Jace Waylanden múlik.
A lány a rajzfüzetét szorongatta, fényes haja ki-kibújt a fonatokból. Jace az
ajtófélfának támaszkodott, és igyekezett nem törődni az adrenalinfröccsel, amit
Clary látványa váltott ki a szervezetében. Jó lett volna tudni, miért történt így
most már nem először. Isabelle úgy használta a szépségét, mint a korbácsát, de
Clarynek fogalma sem volt róla, milyen gyönyörű valójában. Talán épp ez volt
olyan izgalmas benne.
Egyetlen okot tudott elképzelni, amiért a lány megjelent, bár annak sem volt
semmi értelme az után, amit mondott neki. A szavak fegyverek, ezt még az apja
tanította neki, ő pedig meg akarta bántani Claryt, ahogy még soha egyeden lányt
sem. Igazság szerint egyáltalán nem volt benne biztos, hogy akart-e egyáltalán
valaha bántani bármilyen lányt. Általában csak úgy egyszerűen akarta őket,
aztán meg azt akarta, hogy hagyják békén.
– Ne is mondd! – kezdett bele oly módon, amiről tudta, hogy Clary gyűlöli. –
Simon ocelottá változtatta magát, és azt szeretnéd, ha csinálnék valamit, még
mielőtt Isabelle stólát készíttet belőle magának. Hát, várnod kell holnapig.
Szabadságot vettem ki. – Magára mutatott. Kék pizsama volt rajta egy lyukkal az
ujján. – Nézd. Pizsi.
Clary mintha nem is hallotta volna. Jace csak most vette észre, hogy szorongat
valamit a kezében; a rajzfüzete volt az.
– Jace – mondta. – Ez fontos.
– Várj, kitalálom! – emelte fel a kezét a fiú. – Rajzolási vészhelyzet van.
Aktmodellre van szükséged. Nos, nem vagyok abban a hangulatban.
Megkérhetnéd Hodge-ot – tette hozzá, mintha csak utólag jutott volna eszébe. –
Állítólag bármit hajlandó megtenni cserébe egy…
– JACE! – szakította félbe Clary már-már sikítva. – Fogd már be a szádat egy
kicsit, és figyelj ide!
A fiú pislantott egyet. Clary mély lélegzetet vett, és felnézett rá. A szeme tele volt bizonytalansággal.
Jace testében eddig ismeretlen késztetés támadt: szerette volna átkarolni a lányt,
és azt mondani neki, hogy minden rendben van. Nem tette. Tapasztalata szerint
igen ritkán volt minden rendben.
– Jace – mondta Clary ezúttal olyan halkan, hogy a fiúnak előre kellett
hajolnia, ha ki akarta venni a szavait. – Azt hiszem, tudom, hová rejtette
anyukám a Végzet Kelyhét. Egy festményben van.
– Micsoda? – Jace még mindig úgy bámult a lányra, mintha azt közölte volna
vele, hogy a Néma Testvérek pucéran cigánykerekeznek a folyosón. – Úgy érted,
egy festmény mögé rejtette? A lakásotokban minden festményt kiszaggattak a
keretéből.
– Tudom. – Clary a fiú válla fölött bepillantott a szobájába. Legnagyobb
megkönnyebbülésére nem tűnt úgy, mintha más is lenne odabent. – Esetleg
bemehetnék? Mutatni akarok valamit.
Jace félreállt a küszöbről. – Ha muszáj.
Clary leült az ágyra, és a térdére fektette a füzetet. A ruhák, amiket Jace előző
este viselt, az ágyon hevertek, de a szobában alapvetően olyan rend volt, mint
egy szerzetes hálókamrájában. Nem lógtak képek a falakon, sem poszterek, sem
családtagokat vagy barátokat ábrázoló fotók. Az ágynemű fehér volt, és ráncot
sem vetett az ágyon. Nem épp egy kamasz fiú tipikus hálószobája.
– Figyelj – mondta a lány, és addig forgatta a lapokat, amíg meg nem találta a
kávésbögréről készült rajzot. – Ezt nézd meg!
Jace félredobott egy útban lévő pólót, és leült Clary mellé. – Ez egy bögre.
A lány hallotta az ingerültséget a saját hangjában. – Tudom, hogy egy bögre.
– Alig várom, hogy lerajzolj valami igazán bonyolultat, mondjuk a Brooklyn
hidat vagy egy homárt. Előbb-utóbb nyilván küldeni fogsz nekem egy zenélő
képeslapot.
Clary nem törődött a megjegyzéssel.
– Nézd. Ezt akartam megmutatni. – Elhúzta a kezét a rajz fölött, aztán
egyetlen gyors mozdulattal belenyúlt a papírba. Amikor egy pillanattal később
visszahúzta a kezét, a kávéscsésze a fülénél fogva ott himbálózott az ujjain.
Azt képzelte, hogy döbbenetében Jace majd felugrik az ágyról, és miután
visszanyeri a lélegzetét, valami olyasmit kiált majd, hogy „tyűha!”. Nem történt
semmi ilyesmi. Clary gyanította, hogy főleg azért, mert Jace látott már ennél
furcsább dolgokat is életében, meg azért is, mert már rég senki nem használt
olyan szavakat, mint a „tyűha!”. Azért a szeme csak elkerekedett.
– Ezt te csináltad?
Clary bólintott.
– Mikor?
– Az előbb a szobámban, miután… miután Simon elment.
Jace összeráncolta a szemöldökét, de nem erőltette a témát.
– Rúnákat használtál? Milyeneket?
Clary a fejét ingatta, miközben a most már üres lappal játszadozott.
– Nem tudom. Megjelentek a fejemben, és lerajzoltam mindegyiket éppen
úgy, ahogy láttam őket.
– Láttad őket korábban a Szürke Könyvben?
– Nem tudom. – A lány még mindig a fejét rázta. – Nem tudnám
megmondani.
– És soha senki nem mutatta meg neked, hogyan kell ezt csinálni? Anyukád
például?
– Nem. Mondtam már, hogy anyukám folyton azzal jött nekem, hogy
varázslatok nem is léteznek…
– Lefogadom, hogy ő tanította meg – szakította félbe Jace. – Csak aztán
elintézte, hogy ne emlékezz rá. Magnus is mondta, hogy lassan vissza fognak
térni az emlékeid.
– Talán.
– Hát persze. – Jace felállt, és járkálni kezdett. – Valószínűleg a Törvénybe
ütközik ilyen rúnákat használni, ha nincsen rájuk engedélyed. De ez most nem
számít. Gondolod, hogy anyukád egy festménybe rejtette a kelyhet? Ahogy te a
bögrét az előbb?
Clary bólintott. – De nem olyan festménybe, amelyik a lakásban volt.
– Hát akkor hol van az a festmény? Egy galériában? Lehet bárhol…
– Egyáltalán nem is festmény – mondta Clary. – Egy kártya az.
Jace-nek fennakadt a tekintete. – Egy kártya?
– Emlékszel a tarot-paklira Madame Dorotheánál? Arra, amelyiket anyukám
festett neki?
A fiú bólintott.
– És emlékszel arra is, hogy kihúztam a Kehely Ászát? Később, amikor láttam
az Angyal szobrát, a Kehely ismerősnek tűnt. Azért, mert láttam már akkor az
Ászon. Anyukám belefestette a Végzet Kelyhét Madame Dorothea tarot-
paklijába.
Jace máris egy lépéssel a lány előtt járt. – Mert tudta, hogy biztonságban lesz
egy Felügyelőnél, és így odaadhatta Dorotheának anélkül, hogy el kellett volna
neki mondania, mi az, és miért kell rejtegetni.
– Vagy hogy egyáltalán rejtegetni kell. Dorothea soha nem megy sehová, a
kártyáit pedig oda nem adná senkinek…
– És anyukád a saját otthonából szem előtt tarthatta a Kelyhet is meg
Dorotheát is. – Jace egészen le volt nyűgözve. – Nem rossz húzás. – Hát nem. – Clarynek küzdenie kellett, hogy ne remegjen a hangja. – Jobb
lett volna, ha nem sikerül ilyen jól eldugnia.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Úgy értem, ha megtalálják, talán békén hagyták volna. Ha nem akartak
mást, csak a Kelyhet…
– Megölték volna, Clary – mondta Jace. – Ezek ugyanazok az emberek, akik
megölték apámat is. Csakis azért hagyták egyelőre életben, mert nem találják a
Kelyhet. Örülj neki, hogy ilyen jól elrejtette.
– Nem igazán értem, mi köze hozzánk ennek az egésznek – mondta Alec,
kábán bámulva kifelé haja függönye mögül. Jace hajnalok hajnalán felébresztette
az Intézet többi lakóját, és a könyvtárba rángatta őket, hogy, ahogyan ő
fogalmazott: „megvitassák a haditervet”. Alec még mindig pizsamában volt,
Isabelle pedig rózsaszín bébidollt viselt. Hodge megszokott hibátlan
tweedöltönyében kávét kortyolt egy csorba szélű bögréből. Egyedül Jace, akinek
a halványuló horzsolások között csillogott a szeme, tűnt igazán ébernek. – Azt
hittem, a Kehely keresését most már a Klávé irányítja.
– Jobb, ha magunk csináljuk – vágta rá türelmetlenül Jace. – Hodge-dzsal már
megtárgyaltuk, és ezt a döntést hoztuk.
– Nos – Isabelle a füle mögé igazított egy rózsaszín szalagos tincset –, én
benne vagyok.
– Én nem – erősködött Alec. – A Klávénak most is vannak egységei itt a
városban, és a Kelyhet keresik. Adjuk tovább nekik az információt, és ők majd
intézkednek.
– Nem ilyen egyszerű – mondta Jace.
– De igen. – Alec előredőlt, és összeráncolta a homlokát. – Ennek az egésznek
semmi köze hozzánk, csak azért csinálod, mert mániád, hogy veszélybe sodord
magad.
Jace értetlenül rázta a fejét. – Nem tudom felfogni, miért veszekszel velem
emiatt.
Mert nem akarja, hogy bajod essen – gondolta Clary, és elgondolkodott rajta,
vajon miért van, hogy Jace nem is sejti, mi zajlik le Alecben. Viszont
kétségtelen, hogy ő sem vette észre ugyanezt Simon esetében. Milyen jogon
ítélkezhetne hát.
– Az a helyzet – magyarázta Jace –, hogy Dorothea, a Menedék tulajdonosa
nem bízik a Klávéban. Igazság szerint gyűlöli őket. Bennünk viszont bízik.
– Bennem biztosan bízik – mondta Clary. – Benned nem tudom. Abban sem
vagyok biztos, hogy egyáltalán tetszel neki.
Jace nem is törődött a lánnyal. – Ne hülyéskedj, Alec! Jó buli lesz. És gondolj bele, micsoda dicsőség lesz megjelenni a Végzet Kelyhével Idrisben. Soha nem
fogják elfelejteni a nevünket.
– Nem érdekel a dicsőség – felelte Alec, miközben le sem vette a tekintetét
Jace arcáról. – Az érdekel, hogy ne csináljak semmi hülyeséget.
– Ez esetben mindazonáltal Jace-nek igaza van – szólt közbe Hodge. – Ha a
Klávé jelenne meg a Menedékben, az katasztrófához vezetne. Dorothea
elmenekülne a Kehellyel, és valószínűleg soha nem találnák meg többé. Nem,
Jocelyn nyilvánvalóan azt akarta, hogy egyetlen ember találhassa meg a Kelyhet,
az pedig csakis Clary.
– Akkor menjen egyedül – mondta Alec.
Ettől még Isabelle-nek is elakadt a lélegzete. Jace, aki eddig két tenyerével az
asztalra támaszkodva előrehajolt, most felegyenesedett, és hűvös pillantást vetett
Alecre.
Jace az egyetlen srác a világon – gondolta Clary –, aki még pizsamában is
egészen dögös tud lenni, de neki azért sikerül, valószínűleg a puszta
akaraterejével.
– Ha félsz néhány Elhagyatottól, akkor feltétlen maradj itthon! – mondta
halkan.
Alec elfehéredett. – Nem félek – felelte.
– Helyes – bólintott Jace. – Akkor viszont nincs semmi gond, igaz? –
Körülnézett a helyiségben. – Mind benne vagyunk.
Alec elmormogott egy igent, Isabelle pedig hevesen bólogatott. – Persze
mondta. – Jó bulinak tűnik.
– Nem tudom, mennyire buli – jegyezte meg Clary. – De természetesen benne
vagyok.
– De Clary – mondta gyorsan Hodge. – Ha aggódsz a veszély miatt, nem kell
menned. Értesíthetjük a Klávét…
– Ne! – Clarynek sikerült magát is meglepnie. – Anyukám azt akarta, hogy én
találjam meg. Ne Valentine, és ne is ők.
– Nem a szörnyek elől rejtőzött, mondta Magnus. Ha tényleg arra tette fel az
életét, hogy Valentine ne férhessen hozzá ehhez a valamihez, akkor ez a
legkevesebb, amit megtehetek.
Hodge rámosolygott. – Szerintem tudta, hogy ezt fogod mondani.
– Amúgy se aggódj! – mondta Isabelle. – Nem lesz baj. Néhány Elhagyatottal
még elbírunk. Vadak, de nem valami okosak.
– És sokkal könnyebb dolgunk van velük, mint a démonokkal – tette hozzá
Jace. – Nem olyan trükkösek. Ja, és egy autóra is szükségünk lesz. Lehetőleg
nagyra.
– Miért? – kérdezte Isabelle. – Eddig mindig megvoltunk autó nélkül. – Eddig sosem volt nálunk felfoghatatlanul értékes tárgy. Nem akarom a
magasvasúton hurcolni – magyarázta Jace.
– Vannak taxik – mondta Isabelle. – És bérelni is lehet.
Jace megrázta a fejét. – Olyan környezetet akarok, amit befolyásolhatunk.
Nem szeretnék taxisofőrökkel meg mondén társaságokkal üzletelni, amikor
valami fontosat csinálunk.
– Nincs jogosítványod vagy autód? – kérdezte Alec Clarytől, rosszul leplezett
gyűlölettel pillantva a lányra. – Azt hittem, minden mondénnek van.
– Tizenöt éves korukban nincs – mondta dühösen Clary. – Úgy volt, hogy idén
kapok, de még nem került rá sor.
– Hát veled aztán sokra megyünk.
– Nekem legalább a barátaim tudnak vezetni – vágott vissza a lány. –
Simonnak például van jogosítványa.
Ahogy kimondta, már meg is bánta.
– Tényleg? – kérdezte Jace mélyen elgondolkodva.
– Autója viszont nincsen – tette hozzá gyorsan Clary.
– Szóval a szülei autójával jár? – faggatta Jace. Clary felsóhajtott, és az
íróasztalnak támaszkodott. – Nem. Általában Eric furgonját használja. Amikor
koncertekre mennek vagy ilyesmi. Vagy ha randija van.
Jace felhorkant. – Furgonnal megy a csajokért? Nem csoda, hogy annyira
odavannak érte.
– Az is csak egy autó – mondta Clary – Csak frusztrál, hogy Simonnak van
valamije, ami neked nincs.
– Sok mindene van, ami nekem nincs – mondta Jace. – Például közellátása,
rossz tartása, meg ijesztő mozgáskultúrája.
– Tudod – jegyezte meg Clary –, a legtöbb pszichológus egyetért abban, hogy
az ellenségeskedés általában az elfojtott szexuális vonzalom jele.
– Á – vágta rá vigyorogva a fiú –, ez megmagyarázza, miért találkozom elég
sűrűn olyanokkal, akik látszólag nem bírnak.
– Én bírlak – szólt közbe gyorsan Alec.
– Az azért van, mert testvérekként szeretjük egymást – magyarázta Jace,
miközben az asztalhoz lépett. Felvette a fekete telefont, és Clary felé nyújtotta. –
Hívd fel!
– Kit hívjak fel? – próbált időt nyerni a lány. – Ericet? Soha nem adná ide a
kocsiját.
– Simont – mondta Jace. – Hívd fel Simont, és kérdezd meg, hogy elvinne-e
bennünket a lakásodra.
Clary tett még egy utolsó kísérletet. – Nem ismertek egyetlen Árnyvadászt
sem, akinek van autója?
– New Yorkban? – Jace vigyora lassan elhalványult. – Az a helyzet, hogy
mindenki Idrisben van a Fegyverszünet megújítása miatt, meg különben is
ragaszkodnának hozzá, hogy velünk jöjjenek. Vagy ez, vagy semmi.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük. A fiú szemében kihívás tükröződött,
meg valami más, mintha csak arra biztatta volna Claryt, hogy magyarázza meg a
vonakodását. A lány bosszúsan az asztalhoz vonult, és kikapta a kagylót Jace
kezéből.
Nem kellett gondolkodnia, mielőtt tárcsázott. Simon számát éppen olyan jól
tudta fejből, mint a sajátját. Felkészült rá, hogy a fiú anyjával vagy húgával kell
zöldágra vergődnie, de a második csengés után ő maga vette föl.
– Halló?
– Simon?
Néma csend.
Jace Claryre meredt. A lány összeszorította a szemét, és igyekezett úgy tenni,
mintha Jace ott sem lenne.
– Én vagyok az – mondta –, Clary.
– Tudom, ki vagy. – Simon hangja ingerült volt. – Aludtam, az a helyzet.
– Tudom. Korán van. Bocs. – Clary az ujja körül csavargatta a telefon kábelét.
– Kérnem kell tőled egy szívességet.
Pár pillanatig megint csönd volt, aztán a fiú keserűen elnevette magát.
– Te szórakozol velem.
– Nem szórakozom veled – felelte Clary. – Tudjuk, hol van a Végzet Kelyhe,
és felkészültünk rá, hogy megszerezzük. Csak kéne egy autó.
Simon megint nevetett.
– Tényleg azt akarod mondani, hogy a démonokat gyilkolászó haverjaid csak
úgy tudnak elmenni a következő csatájukra a sötétség erőivel, ha anyám elviszi
őket kocsival?
– Igazából azt gondoltam, megpróbálhatnád kölcsönkérni Erictől a furgont.
– Clary, ha azt hiszed, hogy én…
– Ha megszerezzük a Végzet Kelyhét, talán visszakaphatom Anyát. Ez az
egyetlen oka, amiért Valentine nem ölte meg, és nem is engedte el.
Simon mélyen, sipítva szívta be a levegőt.
– Gondolod, olyan könnyű lesz megállapodni egy cserében? Hát Clary, nem
tudom.
– Én sem tudom. Csak annyit tudok, hogy van rá esély.
– Ennek a dolognak hatalma van, igaz? A Dungeons & DRAGONS-ban
általában jobb, ha nem piszkálunk hatalommal rendelkező dolgokat, amíg nem
tudjuk pontosan, mit csinálnak.
– Nem fogom piszkálni. Csak arra használom fel, hogy visszaszerezzem anyukámat.
– Ennek semmi értelme, Clary.
– Ez nem Dungeons &Dragons, Simon! – A lány már félig-meddig sikított. –
Nem csak kellemes időtöltés, szörnyűbb dolgok is történhetnek annál, mint
amikor rosszat dobsz a kockával. Az édesanyámról beszélünk, és Valentine
lehet, hogy kínozza. Lehet, hogy meg is öli. Meg kell tennem mindent, hogy
visszaszerezzem… Ahogy érted is megtettem.
Szünet.
– Talán igazad van. Nem tudom, ez nem az én világom. Jó, pontosan hová is
megyünk? Hogy elmondhassam Ericnek.
– Őt nehogy magaddal hozd! – vágta rá gyorsan Clary.
– Világos – mondta Simon türelmet erőltetve magára. – Nem vagyok hülye.
– Hozzánk megyünk. A Kehely a házunkban van.
A fiú ezúttal a döbbenettől késlekedett a válasszal.
– Nálatok? Azt hittem, az egész ház tele van zombikkal.
– Elhagyatott harcosokkal. Nem zombik. Velük Jace és a többiek elbánnak,
amíg én megszerzem a Kelyhet.
– Miért pont neked kell megszerezned azt a Kelyhet? – Simon hangja egészen
ijedtnek tűnt.
– Mert egyedül én tudom – mondta Clary. – Vegyél fel bennünket a sarkon,
amilyen hamar csak tudsz.
A fiú valami kivehetetlen mormogással válaszolt, aztán: – Jól van.
Clary kinyitotta a szemét. A világ könnyek tengerében úszott előtte. –
Köszönöm, Simon – mondta. – Angyal…
De a fiú már letette.
– Az jutott eszembe – mondta Hodge –, hogy az erővonalak mindig
ugyanolyanok.
Clary rápillantott. – Ezzel mit akar mondani?
A könyvtárban ült az egyik ablakmélyedésben, Hodge pedig megszokott
foteljába telepedett le Hugóval a karfán. Az alacsony asztalon reggeli
maradványai – lekvár, pirítósmorzsák, vajdarabkák – egy halom tányérra
tapadva várták, hogy valaki végre rászánja magát, és eltakarítsa őket. Miután
belaktak, mindannyian szétszéledtek, hogy összekészülődjenek, és Clary ért
vissza először. Ez persze aligha volt meglepő, hiszen neki csak egy farmert meg
egy pólót kellett magára rángatnia, és megfésülködnie, míg a többieknek a
fegyverekről is gondoskodniuk kellett. Mivel Clary a hotelban elvesztette Jace
tőrét, az egyeden természetfeletti tárgy a boszorkányfényt adó kő volt a
zsebében.
– A te Simonodra gondoltam – magyarázta Hodge. – Meg Alecre és Jace-re
többek között.
Clary kinézett az ablakon. Esett, a párkányon sűrű, kövér cseppek kopogtak.
Az ég áthatolhatatlan szürke volt. – Mi közük van egymáshoz?
– Ahol nemkívánatos érzés van jelen – mondta Hodge –, az erővonalak soha
nincsenek egyensúlyban. Ezt az egyensúlyhiányt könnyű kihasználni, de
mégsem bölcs dolog megtenni. Ahol szerelem van, gyakran megjelenik a
gyűlölet is. Létezhetnek egymás mellett.
– Simon nem gyűlöl engem.
– De lehet, hogy idővel fog, ha úgy érzi, hogy kihasználod. – Hodge felemelte
a kezét. – Tudom, hogy nem áll szándékodban ezt tenni, és bizonyos esetekben a
szükség nagyobb úr, mintsem hogy az embernek választása legyen. De erről a
helyzetről most egy másik jutott az eszembe. Megvan még az a fénykép, amit
neked adtam?
Clary megrázta a fejét. – Nincs nálam. A szobámban hagytam. Elmehetek
érte…
– Nem kell. – Hodge Hugó ébenfekete tollait simogatta. – Anyukádnak fiatal
korában volt egy nagyon jó barátja. Pontosabban ő volt a legjobb barátja, éppen
úgy, ahogy neked Simon. Olyan közel álltak egymáshoz, mintha testvérek lettek
volna. Ami azt illeti, gyakran előfordult, hogy az emberek testvéreknek is nézték
őket. Ahogy idősebbek lettek, lassan mindenki előtt nyilvánvaló lett, hogy a fiú
szerelmes belé, de ő észre sem vette. Mindig is csak a barátjának nevezte.
Clary Hodge-ra meredt. – Luke-ról van szó?
– Igen – felelte Hodge. – Lucián mindig azt gondolta, hogy együtt lesznek
Jocelynnel. Amikor anyukád találkozott Valentine-nal, és beleszeretett, nem
tudta elviselni. Miután összeházasodtak, Lucián kilépett a Körből, eltűnt, és
hagyta, hadd gondoljuk azt, hogy meghalt.
– Luke soha nem beszélt… úgy értem, még csak soha nem is célzott ilyesmire
– mondta Clary. – Ennyi év alatt megkérdezhette volna…
– Tudta, mi lenne a válasz – szakította félbe Hodge, miközben a lány mellett
elnézve az esőcseppektől pöttyözött ablakot bámulta. – Lucián nem volt az a
fajta ember, aki áltatta volna magát. Nem, megelégedett azzal, hogy Jocelyn
közelében lehetett. Talán abban reménykedett, hogy idővel megváltozhatnak
anyukád érzései.
– De ha szereti, miért mondta azoknak az embereknek, hogy nem érdekli, mi
történt vele? Miért nem akarta, hogy megmondják neki, hol van?
– Mint mondtam, ahol szerelem van, ott gyűlölet is van – mondta Hodge. –
Annyi évvel ezelőtt Jocelyn csúnyán megbántotta. Hátat fordított neki. És ő
azóta mégis játszotta a hűséges ölebet. Nem panaszkodott, nem vádaskodott, sosem állt elő az érzelmeivel. Talán lehetőséget látott rá, hogy visszaadja a
kölcsönt. Hogy bántsa Jocelynt, ahogy anyukád bántotta őt.
– Luke nem tenne ilyet. – De Clary visszaemlékezett a férfi fagyos hangjára,
ahogyan azt mondta neki, hogy ne kérjen tőle szívességet. Látta kemény
tekintetét, amikor szembenézett Valentine embereivel. Ez nem az a Luke volt,
akit ismert, a Luke, aki mellett felnőtt. Az a Luke soha nem akarta volna
megbüntetni az édesanyját azért, mert nem úgy szerette, ahogyan az neki jólesett
volna. – De anyukám szerette őt – mondta Clary anélkül, hogy észrevette volna,
hogy hangosan beszél. – Csak nem ugyanúgy szerette. Az nem elég?
– Talán Lucián úgy gondolta, hogy nem.
– Mi lesz, ha megszerezzük a Kelyhet? – kérdezte a lány. – Hogyan találjuk
meg Valentine-t, hogy megmondhassuk neki?
– Hugo majd előkeríti.
Az eső kopogott az ablakon. Clary összerázkódott. – Megyek, fölveszek
valamit – mondta, és felállt.
A zöld-rózsaszín kapucnis pulóvert a hátizsák aljába gyömöszölve találta meg.
Ahogy kivette, kirántott vele valamit. A fénykép volt az, ami a Kört ábrázolta
édesanyjával és Valentine-nal. Egy hosszú percig tanulmányozta, majd
visszacsúsztatta a hátizsákba.
Amikor megint belépett a könyvtárba, a többiek már mind ott voltak. Hodge
az íróasztalon ült Hugóval a vállán, Jace tetőtől talpig feketébe öltözött, Isabelle
a démontaposó csizmáját vette fel, és magával hozta az aranykorbácsát is, Alec
pedig nyílvesszőkkel teli tegezt akasztott a vállára, és jobb karját a csuklójától a
könyökéig vastag bőrdarab fedte. Hodge kivételével mindegyiküket friss Jelek
borították – bőrük csupasz felületének minden négyzetcentimétere tele volt
kusza mintázatokkal. Jace felhúzta pulóvere bal ujját, arcát a vállára fektette, és
egy nyolcszögletű Jelet karcolt éppen a felkarjára.
Alec összeráncolt homlokkal figyelte.
– El fogod rontani – mondta. – Hadd csináljam meg én!
– Balkezes vagyok – jegyezte meg Jace minden él nélkül, de már nyújtotta is
az irónját. Alec megkönnyebbülten vette el tőle, mintha nem lett volna benne
biztos, hogy barátja megbocsátotta neki korábbi viselkedését.
– Ez egy közönséges iratze – mondta Jace, miközben Alec a karja fölé hajtotta
sötét fejét, hogy óvatosan követni kezdje a gyógyító rúna vonalait. Jace
összeszorította a fogát, ahogy az irón a bőrén siklott. Becsukta a szemét, és
összeszorította az öklét, amitől felsőkarján kidagadtak az izmok. – Az Angyalra,
Alec…
– Próbálok vigyázni – mondta Alec. Elengedte Jace karját, és hátralépett, hogy onnan csodálhassa meg a munkája gyümölcsét. – Meg is van.
Jace kiengedte az öklét, és leeresztette a karját.
– Kösz. – Mintha csak most jutott volna el a tudatáig, hogy Clary is megjött,
rápillantott, és aranyszínű szeme összeszűkült. – Clary.
– Úgy látom, készen álltok – mondta a lány, mire Alec hirtelen elvörösödött,
távolabb lépett Jace-től, és a nyílvesszőivel kezdett el szöszmötölni.
– Úgy is van – bólintott Jace. – Megvan még a tőr, amit adtam neked?
– Nincs. Elvesztettem a Dumortban, elfelejtetted?
– Tényleg. – Jace egészen elégedettnek tűnt, ahogy a lányra pillantott. –
Majdnem megöltél vele egy vérfarkast, emlékszem.
Isabelle, aki az ablaknál állt, a szemét forgatta.
– El is felejtettem, hogy ettől indulsz be teljesen, Jace. Ha a lányok megölnek
mindenfélét.
– Nekem mindegy, ki öl meg mindenfélét – felelte Jace. – A legjobban persze
azt szeretem, ha én csinálom.
Clary feszülten pillantott az asztalon álló órára.
– Le kéne már mennünk. Simon bármelyik pillanatban itt lehet.
Hodge felállt.
Nagyon fáradtnak tűnik – állapította meg Clary. – Olyan, mintha napok óta
nem aludt volna.
– Az Angyal óvjon benneteket! – mondta, mire Hugo hangos károgással szállt
fel a válláról, éppen abban a pillanatban, ahogy a harangok elütötték a delet.
Még mindig szitált az eső, amikor Simon lefékezett a járdaszegély mellett, és
kétszer dudált. Clary szíve ugrott egyet. A lelke mélyén tartott tőle, hogy a fiú a
végén nem jön el.
Jace hunyorogva nézte a furgont az esőfüggönyön keresztül. Egy kőpárkány
alatt kerestek maguknak menedéket.
– Ez lenne a kocsi? Úgy néz ki, mint egy rothadó banán.
Ebben tagadhatatlanul volt valami. Eric világító neonsárgára festette a furgont,
aminek az oldalán horpadások és terebélyes rozsdafoltok éktelenkedtek. Simon
még egyet dudált. Clary látta a fiú homályos körvonalait a nedves ablakon
keresztül. Sóhajtott, és a fejére húzta a kapucniját.
– Menjünk!
Átcaplattak a járdákon összegyűlt mocskos pocsolyákon. Isabelle hatalmas
csizmája cuppanó hangot hallatott. Simon hagyta, hadd dörmögjön a motor,
amíg hátramászott, hogy félrehúzza az ajtót, mire láthatóvá váltak az ülések a
félig átrohadt huzatukkal. A lyukakból veszélyesnek tűnő rugók kandikáltak ki.
Isabelle összevonta a szemöldökét.
– Biztonságos ide beülni?
– Biztonságosabb, mintha felkötöznélek a tetőre – mondta kedvesen Simon. –
Márpedig az a másik lehetőség. – Biccentéssel üdvözölte Jace-t és Alecet, de
Claryre egyetlen pillantást sem vesztegetett. – Hé!
– De hé ám – felelte Jace, és felemelte a zörgő vászonzsákot, amiben a
fegyvereket hozták magukkal. – Ezt hová tehetem?
Simon hátramutatott, ahol a fiúk általában a hangszereket tartották. Alec és
Isabelle időközben bemásztak a furgonba, és letelepedtek az ülésekre.
– Én tűzök előre – jelentette ki Clary, amikor Jace végzett a furgon hátuljánál.
– Mi van? – kérdezte Alec, aki az íjával játszadozott.
– Úgy érti, előre akar ülni – magyarázta Jace, miközben félresöpörte a nedves
tincseket a szeméből.
– Szép íjad van – bólintott Alec felé Simon.
Alec hunyorgott, hosszú szempilláin esőcseppek gördültek alá.
– Sokat tudsz az íjászatról? – kérdezte olyan hangon, mint aki kételkedik
benne, hogy így lehet.
– Voltam íjásztáborban – felelte Simon. – Hat évben egymás után.
Három üres tekintet volt a válasz, meg Clary támogató mosolya, amit Simon
teljességgel figyelmen kívül hagyott. Felnézett, az egyre barátságtalanabb
felhőkre.
– Mennünk kéne, mielőtt megint zuhogni kezd.
A furgon első ülését csipszeszacskók és csokimorzsák borították. Clary
félresöpörte, amit tudott. Amikor Simon beletaposott a gázba, még nem végzett,
úgyhogy a lendülettől az ülés támlájának csapódott.
– Au! – kiáltott föl némi nehezteléssel a hangjában.
– Bocs. – A fiú rá sem pillantott.
Clary hallotta, hogy a többiek halkan beszélgetnek a hátuk mögött –
valószínűleg a legjobb stratégiát tárgyalták meg, vagy azt, hogy hogyan kell
lefejezni egy démont anélkül, hogy az embernek csupa genny legyen a vadiúj
bőrcsizmája. Bár az első üléseket semmi sem választotta el a furgon hátuljától,
Clary úgy érezte, mintha kettesben maradt volna Simonnal.
– Szóval mi volt az azzal a „hé”-vel? – kérdezte, amikor a fiú ráfordult az East
Riverrel párhuzamosan futó gyorsforgalmi útra.
– Milyen „hé”-vel? – kérdezett vissza Simon, miközben bevágott egy fekete
terepjáró elé, amelyiknek a sofőrje éppen telefonált, és valami nagyon csúnyát
mutatott be nekik a festett ablakon keresztül.
– Azzal a „hé”-vel, ami nektek, fiúknak a mániátok. Amikor megláttad Jace-t
meg Alecet, azt mondtad nekik, hogy „hé”, ők meg erre azt felelték, hogy „hé”.
Mi a baj azzal, hogy „szia”? Clarynek úgy tűnt, Simon arcizmai megrándulnak.
– A „szia” olyan lányos – tájékoztatta.
– Szóval minél férfiasabb valaki, annál kevesebbet beszél?
– Igen. – Simon bólintott. Clary látta, ahogy az East River fölött leereszkedő
köd lassan szürke párával borítja be a rakpartot. Maga a víz ólom-színű volt, és
tejszín sűrűségűvé köpülte a kitartó szél. – Ezért van az, hogy amikor a
filmekben találkoznak egymással a keményfiúk, csak bólintanak. A bólintás azt
jelenti, hogy „keményfiú vagyok, és látom, hogy te is keményfiú vagy”, de nem
mondanak semmit, mert ők Magneto és Rozsomák, és ha nekiállnának
szövegelni, az tönkrevágná a hangulatot.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – szólalt meg Jace a hátsó ülésen.
– Jó – mondta Clary, amit Simon a lehető leghalványabb mosolyával
jutalmazott meg, miközben rákanyarodott a Brooklyn hídra Brooklyn felé.
Hazafelé.
Mire megérkeztek Claryék házához, végleg elállt az eső. A felhőkön áttűző
napsugarak lassan eltüntették a pára maradékát, és már a járdákon összegyűlt
pocsolyák is kezdtek felszáradni. Simon és Clary a furgonnál vártak, amíg Jace,
Alec meg Isabelle elmentek, hogy ellenőrizzék „a démontevékenységet”,
ahogyan Jace fogalmazott.
Simon figyelte, amint a három Árnyvadász végigvonul a rózsabokrokkal
határolt ösvényen a házhoz.
– A démontevékenységet? Van egy eszközük, amivel meg tudják mérni, hogy
a démonok éppen aerobikoznak-e odabent?
– Nem egészen – felelte Clary, és hátratolta a kapucniját, hogy kiélvezhesse,
ahogyan a napsugarak összekócolódott haját simogatják. – A Szenzor elárulja
nekik, milyen erősek a démonok… Hogy vannak-e démonok egyáltalán.
Simonnak láthatólag tetszett a dolog.
– Az tényleg hasznos.
Clary a fiú felé fordult.
– Simon, ami a tegnap estét illeti…
Simon felemelte a kezét. – Nem kell beszélnünk róla. Igazság szerint én
legszívesebben nem is tenném.
– Csak egy dolgot hadd mondjak! – Clary gyorsan beszélt. – Tudom, amikor
azt mondtad, hogy szeretsz, nem ezt a választ szeretted volna hallani.
– Igaz. Mindig abban reménykedtem, hogy amikor egyszer azt mondom egy
lánynak, hogy „szeretlek”, akkor azt feleli, hogy „tudom”, mint Leia Han-nak a
Jedi visszatérben.
– Ez olyan gáz – szaladt ki Clary száján akarata ellenére. Simon égő tekintettel meredt rá.
– Bocs – mondta gyorsan a lány. – Figyelj, Simon, én…
– Nem – szakította félbe Simon. – Te figyelj, Clary! Nézz rám, és próbálj meg
igazából látni is. Képes vagy rá?
Clary a fiúra nézett. Figyelte az írisz pereme felé világos pettyekkel teli sötét
szempárt, az ismerős, kicsit hullámos szemöldököt, a hosszú pillákat; a sötét
hajat, a bizonytalan mosolyt meg a kecses, zenélésre termett kezet. Mindez része
volt Simonnak, Simon pedig az ő része volt. Ha mindenképpen be kellett
vallania magának az igazságot, vajon ki merte volna mondani, hogy nem is
sejtette, mit érez iránta Simon? Vagy csak nem tudta, mit kezd majd vele, ha
egyszer kiderül az igazság?
Felsóhajtott. – A varázslaton könnyű átlátni. Az emberekkel több a gond.
– Mindannyian azt látjuk, amit látni akarunk – mondta csendesen a fiú.
– Jace nem – felelte Clary akaratlanul is, ahogy a tiszta, szenvtelen szempárra
gondolt.
– Ő inkább, mint bárki.
A lány felhúzta a szemöldökét.
– Miért mondod…
– Rendben – szakította őket félbe Jace hangja. Clary kapkodva fordult hátra. –
Ellenőriztük a ház mind a négy sarkát… Semmi. Alacsony aktivitás.
Valószínűleg csak az Elhagyatottakat érzékeljük, és talán azok sem zaklatnak
bennünket, ha nem megyünk a fenti lakás közelébe.
– Ha pedig mégis előkerülnek – mondta Isabelle, akinek a mosolya most
legalább úgy csillogott, mint a korbácsa –, hát felkészültünk rájuk.
Alec kirángatta a nehéz vászonzsákot a furgon hátuljából, és ledobta a járdára.
– Mehetünk – jelentette. – Rúgjunk szét néhány démonsegget!
Jace furcsán nézett rá. – Jól vagy?
– Kitűnően. – Alec rá sem nézett a társára, miközben félrerakta az íját, és
lecserélte egy fényes fából készült pálcára, amelyből ujjai finom érintésére két
csillogó penge bukkant elő. – Ez jobb lesz.
Isabelle aggódva pillantott a bátyjára.
– De az íj…
Alec csendre intette.
– Tudom, mint csinálok, Isabelle.
Az íj a hátsó ülésen feküdt, és ragyogott a napfényben. Simon érte nyúlt, de
visszahúzta a kezét, amikor meghallotta az utcán nevetgélve közeledő nőket,
akik a park felé tartottak, babakocsit tolva. Azok nem is törődtek a sárga furgon
mellett kuporgó három állig felfegyverzett tinédzserrel.
– Hogy lehet, hogy én látlak benneteket? – kérdezte Simon. – Mi történt a láthatatlanná tevő varázslatotokkal?
– Te csak azért látsz bennünket – mondta Jace –, mert most már tudod, mit
nézel valójában.
– Igen – bólintott Simon. – A jelek szerint tudom.
Egy darabig tiltakozott, amikor azt mondták neki, hogy maradjon a furgonnál,
de Jace gyorsan meggyőzte a járó motorral a közelben várakozó kocsi
fontosságáról.
– A napfény végzetes a démonokra nézve, de az Elhagyatottaknak nem árt. Mi
lesz, ha üldözőbe vesznek bennünket? Vagy ha elvontatják a kocsit?
Amikor Clary vetett rá még egy utolsó pillantást, Simon a vezetőülésen ült, a
lábát feltette a műszerfalra, és Eric CD-i között turkált. Megkönnyebbülten
sóhajtott fel. Legalább Simon biztonságban volt.
A szag abban a pillanatban megütötte az orrát, ahogy beléptek a bejárati ajtón.
Szinte leírhatatlan volt; mint a záptojás, a romlott hús meg a parton rothadó
vízinövények keveréke. Isabelle összeráncolta a homlokát, Alec pedig egészen
zöld lett, Jace viszont olyan arcot vágott, mintha valami egészen különleges
parfümöt lélegzett volna be.
– Itt démonok jártak – jelentette be hűvös kéjjel a hangjában. – Méghozzá
nem is régen.
Clary feszülten pillantott rá.
– De ugye már nincsenek…
– Nincsenek itt – rázta meg a fejét a fiú. – Érzékeltük volna. De azért… –
Dorothea ajtaja felé bökött, ami alól szemernyi fény sem szivárgott ki –
valószínűleg válaszolnia kell majd néhány kérdésre, ha a Klávéban megtudják,
hogy démonokat látott vendégül.
– Kétlem, hogy a Klávé bárminek is örülne abból, ami itt történik – mondta
Isabelle. – Mindent egybevéve ő valószínűleg jobban fog kijönni az egészből,
mint mi.
– Nem fogja őket érdekelni, mi történt, ha a végén megszerezzük a Kelyhet. –
Alec körbepillantott, kék szeme végigmérte a méretes lépcsőházat, az emeletre
vezető ívelt lépcsőt, a falakon éktelenkedő foltokat. – Főleg, ha kicsinálunk
menet közben néhány Elhagyatottat.
Jace a fejét rázta. – Az emeleti lakásban vannak. Szerintem békén hagynak
bennünket, ha nem próbálunk meg rájuk törni.
Isabelle félrefújt egy tapadós hajszálat az arcából, és kíváncsian pillantott
Claryre.
– Mire vársz?
Clary önkéntelenül is Jace felé fordult, aki egy féloldalas mosollyal válaszolt.
Nyomás, mondta a szeme. A lány óvatos lépésekkel indult Dorothea ajtaja felé. Mivel a tetőablakot
vastagon belepte a kosz, az égőt pedig még mindig nem cserélték ki, nem
világított más, csak Jace boszorkányfénye. A levegő forró volt és fülledt, az
árnyékok úgy emelkedtek Clary előtt, mintha varázslat növesztette volna őket a
rémálmok erdejében. Kinyújtotta a kezét, és bekopogott az ajtón; előbb
könnyedén, aztán már határozottabban.
Az ajtó kitárult, és aranyló fény áradt ki rajta a lépcsőházba. Dorothea
masszív, méltóságteljes alakja állt a küszöbön zöld és narancsszínű
lebernyegekbe burkolva. Turbánja ma élénksárga volt, és egy kitömött kanári
meg farkasfogak díszítették. Csillag formájú fülbevalók himbálóztak a hajánál,
tekintélyes méretű lábán nem viselt semmit. Clary meglepődött – azelőtt soha
nem látta Dorotheát mezítláb, kivétel nélkül mindig ugyanaz a kopott mamusz
volt rajta.
Lábkörmeit halvány és nagyon ízléses rózsaszínre festette.
– Clary! – kiáltott fel Dorothea, és mindent elsöprő ölelésébe ragadta a lányt.
Clary egy pillanatig küszködött az illatozó hús, a bársonyredők és a Dorothea
kendője végén csüngő bojtok között. – Istenem, te lány – mondta a boszorkány,
és a fejét rázta, hogy a fülbevalók csilingeltek, mint valami harangjáték a
szélviharban. – Amikor legutóbb láttalak, eltűntél a Portálomon keresztül. Hová
kerültél?
– Williamsburgbe – felelte Clary, amikor megint lélegzethez jutott.
Dorothea szemöldöke az égbe szökött.
– És még azt mondják, nem létezik kényelmes tömegközlekedés Brooklynban.
– Szélesre tárta az ajtót, és intett, hogy lépjenek be.
Semmi sem változott, amióta utoljára itt jártak: ugyanott állt az üveggömb, és
a tarot-kártyák is ugyanúgy hevertek az asztalon. Clary ujjai szinte viszkettek,
annyira szerette volna felkapni a kártyalapokat, hogy megnézze végre, mi
rejtőzik az avatott kézzel megfestett felszín mögött.
Dorothea elégedetten telepedett le az egyik fotelba, és éppen olyan csillogó
gombszemekkel méregette az Árnyvadászokat, mint amilyenek a kitömött kanári
szemei voltak a turbánján. Az asztal két oldalán illatos gyertyák égtek
tartóikban, de ez sem volt elég, hogy eltűnjön a ház minden pontján érezhető
tömény szag.
– Felteszem, nem találtad meg anyukádat – mondta Dorothea.
Clary megrázta a fejét. – Nem. De tudom, ki rabolta el.
Dorothea tekintete elkerülte Claryt, és Alecre meg Isabelle-re tévedt, akik a
Sors Kezét mustrálták a falon. Jace, akit különösebben nem izgatott, hogy a
testőr szerepét kell eljátszania, az egyik fotel karfájának támaszkodott. Miután
megnyugodott, hogy senki nem tesz kárt a tulajdonában, Dorothea megint Claryre nézett.
– Az volt, akire gondolok?
– Valentine – bólintott Clary. – Igen.
Dorothea sóhajtott. – Tartottam tőle. – Hátradőlt a párnák közé. – Tudod, hogy
mit akar tőle?
– Tudom, hogy a felesége volt…
A boszorkány felmordult.
– Tévútra jutott szerelem. A legrémesebb.
Jace erre alig hallható hangot hallatott. Mintha kuncogott volna. Dorothea füle
éles volt, mint egy macskáé.
– Mi olyan vicces, fiam?
– Maga mit tudhatna erről? – kérdezett vissza Jace. – A szerelemről, úgy
értem.
Dorothea összekulcsolta az ölében puha, fehér kezét.
– Többet, mint gondolnád – mondta. – Vagy nem én olvastam a teafüvedből.
Árnyvadász? Beleszerettél már a nem megfelelő személybe?
– Sajnos, Rév Asszonya, én maradtam az én egyetlen igaz szerelmem.
Dorothea erre harsányan felnevetett.
– Legalább – mondta – nem kell tartanod a visszautasítástól, Jace Wayland.
– Nem feltétlenül van így. Időnként nemet mondok magamnak, hogy
érdekesebb legyen.
Dorothea megint elnevette magát, de Clary közbevágott.
– Nyilván kíváncsi rá, miért jöttünk. Madame Dorothea.
Dorothea abbahagyta a nevetést, és megtörölte a szemét.
– Kérlek – mondta –, használd csak a rendes címemet, ahogy a fiú is tette.
Hívj a Rév Asszonyának. És feltételeztem – tette hozzá –, hogy a társaságomban
szeretnétek örömötöket lelni. Tévedtem volna?
– Nincs rá időm, hogy bárkinek a társaságában örömömet leljem. Segítenem
kell anyukámnak, és hogy ezt megtehessem, szükségem van valamire.
– És mi lenne az?
– Egy tárgy, amit úgy hívnak, hogy a Végzet Kelyhe – mondta Clary –, és
Valentine úgy gondolta, hogy anyukámnál van. Ezért rabolta el.
Dorothea arcára őszinte, mély döbbenet ült ki.
– Az Angyal Kelyhe? – kérdezte hitetlenkedve. – Raziel Kelyhe, amiben
összekeverte az angyalok vérét az emberek vérével, aztán megitatta a keveréket
egy emberrel, így hozván létre az első Árnyvadászt?
– Igen, éppen arról beszélünk – felelte Jace szárazon.
– Mi a fenéből gondolta, hogy nála van? – kérdezte Dorothea. – Annyi ember
közül éppen Jocelynnál? – Úrrá lett rajta a felismerés, mielőtt Clary egyáltalán. megszólalhatott volna. – Merthogy igazából nem is Jocelyn Fray volt. Hát persze
– mondta. – Jocelyn Fairchild volt Valentine felesége. Akiről mindenki azt hitte,
hogy meghalt. Fogta a Kelyhet, és elmenekült vele, ugye?
Valami mintha megcsillant volna a boszorkány tekintetében, de olyan gyorsan
eresztette le a szemhéját, hogy Clary arra gondolt, talán csak képzelte.
– Szóval – folytatta Dorothea –, tudod már, mit fogsz most csinálni? Akárhová
rejtette el, nem lesz könnyű megtalálni. Persze, ha meg akarod találni egyáltalán.
Valentine rettenetes dolgokra lehet képes, ha megkaparintja a Kelyhet.
– Meg akarom találni – közölte Clary. – Azt akarjuk, hogy…
Jace finoman félbeszakította. – Tudjuk, hol van – mondta. – Csak annyi a
dolgunk, hogy megszerezzük.
Dorothea szeme tágra nyílt. – Nos, hol van?
– Itt – felelte Jace olyan önelégült hangon, hogy Isabelle és Alec felhagytak a
könyvespolc tanulmányozásával, hogy megnézzék maguknak, mi folyik.
– Itt? Úgy érted, magatokkal hoztátok?
– Nem éppen, kedves Asszonyom – mondta Jace, aki láthatólag élvezte a
helyzetet, bár Clary szerint egészen visszataszítóan tette ezt. – Úgy értettem,
hogy önnél van.
Dorothea szája hangos csattanással zárult be.
– Nem vicces – mondta olyan élesen, hogy Clary aggódni kezdett. Miért kell
Jace-nek mindenkit magára haragítania?
– Tényleg önnél van – vágott közbe gyorsan a lány –, csak nem…
Dorothea teljes, fenséges magasságában felemelkedett a fotelból, és szikrázó
tekintettel meredt rájuk.
– Tévedés – mondta hűvösen. – Az is, hogy nálam lenne a Kehely, de az is,
hogy egyáltalán ide merészeltetek jönni, és hazugnak neveztetek.
Alec keze a pálcája felé csúszott. – Te jó ég! – sóhajtotta.
Clary megrázta a fejét.
– Nem – mondta gyorsan. – Szó nincs róla, hogy hazugnak tartanánk. Csak
annyit mondtam, hogy itt van a Kehely, azt nem, hogy tud is róla.
Madame Dorothea ránézett. Arca ráncai között rejtőző szemei kemények
voltak, mint egy pár üveggolyó.
– Ezt magyarázd meg!
– Csak azt akarom mondani, hogy anyukám itt rejtette el – mondta Clary. –
Évekkel ezelőtt. Nem mondta el, mert nem akarta magát belekeverni.
– Szóval álcázva adta oda – magyarázta Jace. – Mint ajándékot.
Hát nem emlékszik? – gondolta csodálkozva Clary. – A tarot-kártyák –
mondta. – A kártyák, amiket a saját kezével festett.
A boszorkány tekintete a selyemburkában az asztalon heverő paklira tévedt.
– A kártyák? – Ahogy elkerekedett a szeme, Clary az asztalhoz lépett, és
felvette a paklit. Amikor megérintette őket, a lapok melegek voltak, szinte
csúszósak. Ha korábban nem is, most már érezte a hátukra festett rúnák erejét,
ahogy lüktetett az ujjaiban. Pusztán tapintással megtalálta a Kehely Ászát,
kihúzta a pakliból, és a többi kártyát visszatette az asztalra.
– Itt van – mondta.
Mindannyian várakozással telve, némán meredtek Claryre. A lány lassan
megfordította a kártyát, és még egyszer alaposan szemügyre vette anyja keze
munkáját: a karcsú ujjakat, amint a Kehely arany szárára fonódnak.
– Jace – mondta –, add ide az irónodat!
Ahogy a fiú a kezébe nyomta az eszközt, meleg volt, egészen úgy tűnt, mintha
élne. Clary átfordította a kártyát, és végighúzta az irónt a hátára festett rúnákon –
egy csavarás itt, egy vonal ott, és máris teljesen mást jelentettek. Amikor megint
a színére fordította a lapot, a kép megváltozott rajta: az ujjak elengedték a szárat,
és a kéz mintha felajánlotta volna neki a Kelyhet: itt van, vedd csak el!
Clary a zsebébe csúsztatta az irónt. Aztán, bár a festett téglalap nem volt
nagyobb, mint a keze, belenyúlt, akárha széles nyílás lett volna. Ujjai
összezáródtak a Kehely talpa körül, és ahogy – egy pillanatra sem engedve a
szorításán – visszahúzta a kezét, a lehető legfinomabb sóhajtást vélte hallani,
mielőtt a most már üres kártyalap hamuvá vált kezében, hogy aztán az ujjai
között átperegve, lebegve hulljon a szőnyegre.