Végzet ereklyéi - Csontváros

Csontok városa

Egy pillanatnyi döbbent csend után Clary és Jace egyszerre kezdtek beszélni.
– Valentine-nak felesége volt? Nős volt? Azt hittem…
– Lehetetlen! Anyám soha nem… Nem volt más férje, csak az apám! Nem
vált el előtte senkitől.
Hodge fáradtan emelte fel a kezét.
– Gyerekek…
– Nem vagyok gyerek! – Clary hátat fordított az íróasztalnak. – És nem
akarok erről többet hallani.
– Clary! – mondta Hodge. Szinte fájdalmas volt a kedvesség a hangjában;
Clary lassan megfordult, és a férfira nézett. Arra gondolt, milyen különös, hogy
ősz hajával és sebhelyes arcával ez az ember annyival, de annyival idősebbnek
tűnik az anyjánál. És mégis: együtt voltak „fiatalok”, együtt csatlakoztak a
Körhöz, együtt ismerték Valentine-t.
– Anyukám nem… – kezdte megint, de aztán inkább elhallgatott. Úgy érezte,
nem is biztos benne többé, hogy igazán ismeri Jocelynt. Anyja idegen lett a
számára – hazudott neki, titkokat őrizgetett előtte. Vajon mi derül még ki róla?
– Anyukád elhagyta a Kört – folytatta Hodge. Nem indult el a lány felé,
inkább a levéltár túlvégéből figyelte mozdulatlan nyugalommal, mint valami
madár. – Amikor felismertük, milyen szélsőségessé váltak Valentine nézetei, és
rájöttünk, mire készül, sokan kiléptünk. Lucián volt az első. Ez nagy csapás volt
Valentine-nak. Igen közel álltak egymáshoz. – Hodge megrázta a fejét. – Aztán
jött Michael Wayland. Az apád, Jace.
Jace felvonta a szemöldökét, de nem szólt.
– Aztán persze voltak, akik lojálisak maradtak. Pangborn. Blackwell.
Lightwoodék…
– Lightwoodék? Úgy érted, Róbert és Maryse? – Jace-t mintha villám sújtotta
volna. – És te? Te mikor léptél ki?
– Nem léptem ki – felelte halkan Hodge. – Ők sem. Féltünk, túlságosan
féltünk tőle, hogy mit fog tenni. A felkelés után a lojálisak, mint Blackwell meg
Pangborn elmenekültek. Mi maradtunk, és együttműködtünk a Klávéval.
Neveket árultunk el nekik. Segítettünk megtalálni a szökevényeket. Ezért
kegyelmet kaptunk.
– Kegyelmet? – Jace pillantása gyors volt, de Hodge észrevette.
– Az átokra gondolsz, ami ideköt engem, ugye? – mondta. – Mindig azt feltételezted, hogy egy haragos démon vagy egy boszorkánymester varázsigéje a
ludas. Meghagytalak a hitedben. De nem ez az igazság. Az átkot, ami ideköt, a
Klávé vetette ki rám.
– Amiért benne voltál a Körben? – kérdezte Jace arcán a döbbenet
maszkjával.
– Amiért nem léptünk ki belőle a Felkelés előtt.
– De Lightwoodékat nem büntették meg – mondta Clary. – Miért nem?
Ugyanazt csinálták, amit maga is.
– Az ő esetükben akadtak enyhítő körülmények. Házasok voltak, már
gyerekük is született. Nem mintha saját jószántukból laknának itt, messze az
otthonuktól. Úgy száműztek bennünket ide. Mind a hármunkat. Vagyis inkább
mind a négyünket. Alec még egészen kicsi baba volt, amikor elhagytuk az
Üvegvárost. Ők is csak hivatalos ügyekben mehetnek vissza Idrisbe, és akkor is
csak rövid időre. Én nem tehetem be a lábam. Soha többé nem láthatom az
Üvegvárost.
Jace leesett állal bámult.
Mintha más szemmel nézne a tanárára, mint eddig – gondolta Clary, bár
nyilvánvalóan nem Jace változott meg.
– A Törvény szigorú, de a Törvény a Törvény – mondta a fiú.
– Ezt én tanítottam neked – mondta Hodge, aki talán még szórakoztatónak is
találta a helyzetet. – Most meg ellenem használod fel a leckét. És igazad van. –
Úgy tűnt, mintha legszívesebben lehuppant volna az egyik székre, de inkább
állva maradt.
Merev tartásában megmutatkozik valami a katonából, aki egykoron volt –
gondolta Clary.
– Miért nem mondta el korábban? – kérdezte. – Azt, hogy az anyám Valentine
felesége volt. Tudta a nevét…
– Én Jocelyn Fairchildként ismertem, nem Jocelyn Frayként – mondta Hodge.
– Te határozottan állítottad, hogy nem tud semmit az Árnyvilágról, én pedig el is
hittem, hogy ez nem lehet az a Jocelyn, akit én ismerek. Talán ezt is akartam
hinni. Senki sem akarja, hogy Valentine visszajöjjön. – Megint megrázta a fejét.
– Amikor ma reggel a Testvérekért küldtem Csontvárosba, fogalmam sem volt
róla, miféle híreink lesznek a számukra – mondta. – Ha a Klávé megtudja, hogy
Valentine talán megint felbukkant, és a Kelyhet keresi, nagy lesz a felfordulás.
Csak remélni tudom, hogy nem befolyásolja a Fegyverszünetet.
– Lefogadom, hogy Valentine azt szeretné – jegyezte meg Jace. – De miért
akarja annyira a Kelyhet?
Hodge arca szürkébe váltott.
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte. – Hogy hadsereget építsen magának. Jace-nek elkerekedett a szeme. – De hát azt soha…
– Vacsora! – Isabelle állt a levéltár ajtajában. Még mindig a kezében volt a
kanál, csak a haja szökött meg a kontyból, és kanyargott lefelé a tarkóján. –
Bocs, ha megzavartalak benneteket – tette hozzá.
– Te jó isten – szólt Jace – közeleg a rettenetes óra.
Hodge mintha megrémült volna.
– Hát én… nagyon bereggeliztem – hebegte. – Úgy értem, ebédeltem.
Beebédeltem. Egy falat nem férne belém…
– Kidobtam a levest – közölte Isabelle. – Kínait rendeltem arról a belvárosi
helyről.
Jace ellépett az íróasztal mellől, és nyújtózni kezdett.
– Remek. Éhen pusztulok.
– Talán azért én is eszem egy kicsit – vallotta be Hodge jámboran.
– Szörnyen hazudósak vagytok – mondta komoran Isabelle. – Nézzétek,
tudom, hogy nem szeretitek a főztömet…
– Hát akkor ne főzz! – adott egy ésszerű tanácsot Jace. – Mu shu disznót
rendeltél? Tudod, mennyire szeretem.
Isabelle az ég felé fordította a tekintetét.
– Igen. A konyhában van.
– Nagyszerű! – Ahogy kisiklott mellette az ajtón, Jace szeretetteljes
mozdulattal túrt bele a lány hajába. Hodge követte. Csak egy pillanatra állt meg,
hogy vállon veregesse Isabelle-t, aztán egy fura, bocsánatkérő biccentéssel már
el is tűnt. Lehetséges, hogy alig pár perccel korábban Clary még a régi harcos
szellemét fedezte fel benne?
Isabelle Jace és Hodge után fordult, miközben a kanalat forgatta sebhelyes,
színtelen ujjai között.
– Tényleg az? – kérdezte Clary.
Isabelle nem nézett rá. – Kicsoda tényleg micsoda?
– Jace Tényleg szörnyen hazudós?
Isabelle most már Clary felé fordította a tekintetét. Nagy, sötét és meglepően
komoly volt a szeme.
– Kicsit sem hazudós. A fontos dolgokban nem. A szemedbe mondja a
szörnyű igazságokat, és egyáltalán nem hazudik. – Egy pillanatra elhallgatott,
aztán halkan hozzátette: – Általában ezért jobb nem kérdezni tőle semmit,
hacsak nem vagy benne biztos, hogy elviseled a választ.
A konyhában meleg volt és világos. Mindent betöltött a házhoz szállított kínai
ételek édes-sós illata, ami az otthonára emlékeztette Claryt; csak ült, és a
tésztával teli tányérra meredt, a villájával játszadozott, és megpróbált nem nézni
Simonra, akinek a tekintete, ahogyan Isabelle-t bámulta, még Tso tábornok kacsafiókájánál is merevebb volt.
– Szerintem ez tulajdonképpen romantikus – mondta Isabelle, miközben
tápiókalevet szürcsölt egy hatalmas rózsaszín szívószálon keresztül.
– Micsoda? – kérdezte Simon, akit azonnal érdekelni kezdett a dolog.
– Ez az egész ügy, hogy Clary anyukája Valentine felesége volt – felelte a
lány. Jace és Hodge elmesélték neki a történetet, bár Clarynek feltűnt, hogy
egyikük sem beszélt arról, hogy Lightwoodék is benne voltak a Körben, amiért a
Klávé átka sújtotta őket. – Szóval most visszatért a halottaiból, és eljött, hogy
megkeresse a nőt. Talán szeretne megint összejönni vele.
– Valamiért kétlem, hogy azért küldött volna Falánk démont a lakásába, mert
össze akar jönni vele – mondta Alec, aki abban a pillanatban előkerült, ahogy
elkezdték kiosztani az ételt. Senki sem kérdezte, hol járt, ő pedig nem árulta el.
Most Jace mellett ült, Claryvel szemben, és igyekezett kerülni a lány pillantását.
– Én sem így kezdenék neki – értett egyet Jace. – Először bonbon meg
virágok, aztán bocsánatkérő levelek, és csak utána jöhetnek a falánk
démonhordák. Ebben a sorrendben.
– Lehet, hogy küldött neki bonbont meg virágokat – jegyezte meg Isabelle. –
Nem tudhatjuk.
– Isabelle – mondta Hodge türelmesen –, arról az emberről beszélünk, aki
olyan pusztítást zúdított Idrisre, amihez foghatót senki nem látott még, aki
Árnyvadászokat uszított az Alvilágiakra, és aki miatt vérben fürödtek Üvegváros
utcái.
– Van ebben valami menő – vitatkozott Isabelle. – Ebben a gonoszságban.
Simon megpróbált fenyegetőnek tűnni, de amikor észrevette, hogy Clary
figyeli, inkább nem próbálkozott tovább.
– Szóval miért akarja Valentine annyira ezt a Kelyhet, és miért gondolja, hogy
Clary anyukájánál van? – kérdezte.
– Azt mondta, hogy azért kell neki, mert hadsereget akar csinálni – fordult
Hodge-hoz Clary. – Azért, mert a Kehellyel Árnyvadászokat lehet létrehozni?
– Igen.
– Szóval Valentine csak úgy odamehet bárkihez az utcán, és Árnyvadászt
csinálhat belőle? – Simon közelebb hajolt. – Rajtam is működne?
Hodge hosszas pillantással mérte végig a fiút.
– Lehetséges – mondta. – De valószínűleg túl öreg vagy. A Kehely
gyerekeken működik. Egy felnőttre vagy semmilyen hatással nem lenne, vagy
azonnal megölné.
– Gyerekhadsereg – szólt közbe halkan Isabelle.
– Csak pár évig tartana – mondta Jace. – A gyerekek gyorsan nőnek. Nem
telne bele sok idő, és olyan erő lenne belőlük, amivel számolni kell. – Nem is tudom – gondolkodott el Simon. – Egy csomó gyerekből harcost
csinálni. Hallottam már rosszabbat is. Nem lehet olyan nagyon fontos megóvni
tőle a Kelyhet.
– Ha most nem is foglalkozunk azzal, hogy Valentine a hadseregével
elkerülhetetlenül rátámadna a Klávéra – mondta szárazon Hodge –, a fő ok,
amiért csak néhány embert választanak ki, hogy nephilimmé változtassák őket
az, hogy a legtöbben nem élnék túl az átalakulást. Különleges erő és kitartás kell
hozzá. Az átváltoztatás előtt komoly vizsgálatokra van szükség, Valentine
viszont sosem vacakolna ezzel. Minden keze ügyébe eső gyereken használná a
Kelyhet, és abból a húsz százalékból, amelyik életben marad, lenne a serege.
Alec ugyanazzal a borzadállyal nézett Hodge-ra, amit Clary is érzett.
– Honnan tudod, hogy így csinálná?
– Mert – felelte Hodge – amikor a Körben volt, így tervezte. Azt mondta,
egyedül ezzel a módszerrel lehet elég ütőképes sereget verbuválni ahhoz, hogy
megvédhessék a világunkat.
– De hát ez gyilkosság – mondta Isabelle, aki mintha kissé elzöldült volna. –
Ez gyerekgyilkosság lett volna.
– Azt mondta, ezer évig mi tettük biztonságossá az emberek világát –
magyarázta Hodge –, és most eljött az ideje, hogy meghozzák a maguk
áldozatát, és ezzel meghálálják nekünk, amit tettünk.
– Fel kellett volna áldozniuk a saját gyerekeiket? – háborodott fel Jace vörös
arccal. – Ez ellentétes mindennel, amit a világról gondolunk. Védenünk kell a
tehetetleneket, óvnunk az emberiséget…
Hodge félretolta a tányérját.
– Valentine őrült volt – mondta. – Zseniális, de őrült. Semmi sem érdekelte,
csak hogy megölhessen minden démont meg Alvilágit. Semmi, csak hogy
megtisztítsa a világot. A saját fiát is feláldozta volna az ügy érdekében, és nem
értette, mások miért nem állnak feltétel nélkül mellé.
– Volt fia? – kérdezte Alec.
– Képletesen beszéltem – mondta Hodge, és a zsebkendőjéért nyúlt.
Letörölgette vele az izzadságot a homlokáról, majd visszahajtogatta a zsebébe. A
keze, vette észre Clary, remegett kissé. – Amikor felperzselődött a földje, amikor
megsemmisült a háza, mindenki azt feltételezte, hogy maga is bennégett a
Kehellyel együtt, nehogy bármelyikük is a Klávé kezébe kerüljön. A csontjait
megtalálták a ház maradványai között a felesége csontjaival együtt.
– De hát Anya életben maradt – mondta Clary. – Nem halt meg abban a
tűzben.
– Mint ahogy a jelek szerint Valentine sem – bólintott Hodge. – A Klávé nem
fog örülni, ha kiderül, hogy túljárt az eszükön. De ami még fontosabb, hogy a Kelyhet biztonságban tudják. Ami meg még ennél is fontosabb, hogy ne kerüljön
Valentine kezébe.
– Az a benyomásom, hogy először is Clary anyukáját kéne előkerítenünk –
mondta Jace. – Ha ő megvan, meglesz a Kehely is, még mielőtt Valentine találná
meg.
Az ötlet Clarynek is tetszett, Hodge azonban úgy nézett Jace-re, mintha csak
azt javasolta volna, hogy nitroglicerines üvegekkel zsonglőrködjenek megoldás
gyanánt.
– Szó sem lehet róla.
– Akkor mit csináljunk?
– Semmit – felelte Hodge. – Jobban tesszük, ha ezt képzett és tapasztalt
Árnyvadászokra hagyjuk.
– De hát én képzett vagyok – tiltakozott Jace. – És tapasztalt is.
Hodge hangja határozott volt, szinte atyai.
– Tudom, de hát közben még gyerek vagy, vagy legalábbis majdnem.
Jace szűk résnyire húzta össze a szemét, úgy nézte Hodge-ot; hosszú
szempillái árnyékot vetettek kiálló arccsontjára. Ha másról lett volna szó,
félénknek tűnhetett volna ez a tekintet, akár bocsánatkérőnek is, de Jace-től
inkább harciasnak hatott.
– Nem vagyok gyerek.
– Hodge-nak igaza van – mondta Alec. Jace felé fordult, és Clary arra gondolt,
hogy nagyon kevesen lehetnek a világon rajta kívül, akik úgy néztek Jace-re,
mint akik nem tőle, hanem érte félnek. – Valentine veszélyes. Tudom, hogy jó
Árnyvadász vagy. Valószínűleg a legjobb a mi generációnkban. Csakhogy
Valentine az egyik legjobb, aki valaha élt. Csak nagyon nehezen sikerült
legyőzni.
– És nem is véglegesen – szólt közbe Isabelle a villáját mustrálgatva. – A jelek
szerint legalábbis.
– Viszont mi itt vagyunk – mondta Jace. – Itt vagyunk, és a Fegyverszünet
miatt senki más nincs itt. Ha nem teszünk valamit…
– Tenni fogunk valamit – nyugtatta meg Hodge. – Ma este üzenek a Klávénak.
Ha akarják, akár holnap küldhetnek egy sereg Nephilimet. Megoldják. Több
mint elég, amit tettetek.
Jace megadta magát, de a szeme még mindig csillogott.
– Nem tetszik ez nekem.
– Nem kell, hogy tetsszen – mondta Alec. – Elég, ha befogod a szád, és nem
csinálsz hülyeséget.
– De mi a helyzet anyukámmal? – akarta tudni Clary. – Nem várhat arra, hogy
a Klávéból egyszer csak előkerüljön valaki. Valentine tartja fogva, Pangborn és Blackwell mondta. És lehet, hogy… – Képtelen volt kimondani a szót, hogy
megkínozza, de Clary tudta, hogy nem ő gondol egyedül erre. Hirtelen senki nem
tudott a szemébe nézni az asztal körül.
Kivéve Simont.
–… Bántja – fejezte be a lány mondatát. – Viszont, Clary, azt is mondták,
hogy nincs eszméleténél, és hogy Valentine ennek nem örül. Úgy tűnik, arra vár,
hogy anyukád magához térjen.
– A helyében én inkább eszméletlen maradnék – mormogta Isabelle.
– De azt nem tudni, mikor történik meg – mondta Clary nem is törődve
Isabelle-lel. – Azt hittem, a Klávé arra esküdött fel, hogy megvédi az embereket.
Nem kéne most itt lenni egy halom Árnyvadásznak? Nem kéne máris az
anyukámat keresniük?
– Sokkal könnyebb lenne – mordult föl Alec –, ha a leghalványabb fogalmunk
lenne róla, merre van. Ha lenne válasz a kérdéseinkre…
– De hát van – mondta Jace.
– Van? – Clary meglepetten és kíváncsian nézett a fiúra. – És hol van a
válasz?
– Itt. – Jace előrehajolt, és mutatóujjával megérintette Clary halántékát, de
olyan finoman, hogy a lány érezte, amint arcát elönti a pír. – Minden, amit
tudnunk kell, a fejedbe van bezárva azok alatt a csinos vörös loknik alatt.
Clary felemelte a kezét, és úgy simította végig a haját, mintha meg kellett
volna védenie valamitől. – Nem hiszem, hogy…
– És mit akarsz csinálni? – vágott közbe élesen Simon. – Le akarod vágni a
fejér, hogy hozzáférhess?
Jace szeme felvillant, de a fiú nyugodt maradt.
– Egyáltalán nem. A Néma Testvérek segíthetnek előhívni az emlékeit.
– De te gyűlölöd a Néma Testvéreket – ellenkezett Isabelle.
– Nem gyűlölöm őket – magyarázta Jace. – Tartok tőlük. Az nem ugyanaz.
– Mintha azt mondtad volna, hogy levéltárosok – emlékezett vissza Clary.
– Levéltárosok is.
Simon füttyentett. – Náluk aztán tuti bele lehet dögleni a késedelmi díjakba.
– A Néma Testvérek kezelik az archívumot, de nem ez minden feladatuk –
szólt közbe Hodge. Mintha kezdte volna elveszteni a türelmét. – Hogy
megerősítsék az elméjüket, vállalták, hogy magukra vesznek néhányat a
legnagyobb hatalmú rúnák közül. Ezeknek a rúnáknak akkora az erejük, hogy a
használatuk… – Elhallgatott, és Clary Alec hangját hallotta a fejében:
megcsonkítják magukat. – Szóval a rúnák eltorzítják a testüket. Nem harcosok
abban az értelemben, ahogyan az Árnyvadászok azok. A hatalmuk szellemi, nem testi. – Tudnak a gondolatokban olvasni? – kérdezte bizonytalanul Clary.
– Egyebek között azt is. A legfélelmetesebb démonvadászok közé tartoznak.
– Nem is tudom – mondta Simon. – Egyáltalán nem hangzik olyan rémesnek.
Inkább vacakoljon valaki bent a fejemben, mint hogy lenyiszálja.
– Akkor még nagyobb hülye vagy, mint amekkorának látszol – mondta Jace,
és megvetően mérte végig a fiút.
– Jace-nek igaza van – szólalt meg Isabelle is nem törődve Simonnal. – A
Néma Testvérektől tényleg a hideg futkos az ember hátán.
Hodge összefűzte ujjait az asztalon.
– Nagy a hatalmuk – mondta. – Sötétben járnak, és nem beszélnek, de úgy
tudják feltörni bárkinek az elméjét, ahogy mi feltörünk egy diót. Aztán meg, ha
úgy tartja kedvük, ott hagyják, hadd sikítson egyedül a sötétben.
Clary viszolyogva nézett Jace-re.
– És te ezeknek akarsz a kezébe adni engem?
– Én azt akarom, hogy segítsenek neked. – Jace áthajolt az asztalon, olyan
közel, hogy Clary látta a sötétebb foltokat világos szemében. – Talán nem
kapunk rá esélyt, hogy megkeressük a Kelyhet – mondta halkan. – Talán a Klávé
teszi meg helyettünk. Ami viszont a fejedben van, az csak a tied. Valaki titkokat
rejtett el ott, olyan titkokat, amiket te sem láthatsz. Nem akarod tudni az
igazságot a saját életedről?
– Nem akarom, hogy valaki más legyen a fejemben – mondta a lány erőtlenül.
Tudta, hogy Jace-nek igaza van, de a gondolatra, hogy olyan lények kezébe adja
magát, akiket még az Árnyvadászok is hátborzongatónak találnak, megfagyott a
vér az ereiben.
– Veled megyek – mondta Jace. – Ott is maradok, amíg csinálják.
– Elég ebből! – Simon a dühtől elvörösödve állt föl az asztal mellől. – Hagyd
békén!
Alec úgy mérte végig Simont, mintha csak most vette volna észre.
Félresöpörte zilált fekete haját, és hunyorgott.
– Mit csinálsz még mindig itt, mondén?
Simon nem foglalkozott vele.
– Azt mondtam, hagyd békén!
Jace lassú, édes méreggel átitatott pillantást vetett rá.
– Alecnek igaza van – mondta. – Az Intézet arra esküdött, hogy
Árnyvadászoknak ad otthont, nem a mondi barátaiknak. Főleg, ha vissza is élnek
a vendégszeretettel.
Isabelle felállt, és Simon karjára tette a kezét.
– Kikísérem. – Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a fiú ellen akarna állni, de
aztán tekintete találkozott Claryével, aki finoman megrázta a fejét, és megadta magát. Felszegett fejjel hagyta, hogy Isabelle kivezesse a konyhából.
Clary felállt.
– Fáradt vagyok – mondta. – Le akarok feküdni.
– Alig ettél valamit – tiltakozott Jace.
A lány félresöpörte a felé nyújtott kezet.
– Nem vagyok éhes.
A folyosón hűvösebb volt, mint a konyhában. Clary a falnak dőlt, és felemelte
a blúzát, ami a hideg izzadságtól a mellkasához tapadt. Messze a folyosón még
látta, ahogy Isabelle és Simon távolodó alakját elnyelik az árnyékok. Ahogy
figyelte őket, különös érzés támadt valahol a gyomra mélyén. Mióta törődik
Simonnal Isabelle, nem pedig ő? Ha egyvalamit megtanult ebből az egészből, az
az volt, hogy milyen könnyű elveszíteni valamit, amiről azt hitte, hogy örökké az
övé lesz.
A terem csupa fehér és arany volt, magas, csillogó falakkal, odafönt pedig
tiszta, világító mennyezettel, ami mintha gyémántokkal lett volna kirakva.
Clary zöld bársonyruhát viselt, kezében aranyszínű legyezőt tartott. Haját
kontyba rendezték, amelyből ki-kibukkant egy lökni; furcsán nehéznek érezte
tőle a fejét, ahányszor csak megfordult, hogy hátrapillantson.
– Látsz valakit, aki érdekesebb, mint én? – kérdezte Simon. Álmában a fiú
meglepően tehetséges táncos volt. Úgy vezette át a tömegen, mintha falevél lett
volna, amit magával ragadott a folyó. Simon talpig feketébe öltözött, akár egy
Alomvadász, és ez a szín igen előnyösen emelte ki sötét haját, kissé lebarnult
bőrét, fehér fogait. Jóképű, gondolta Clary, amin maga is meglepődött
valamelyest.
– Senki sem érdekesebb, mint te – mondta Clary. – Csak ez a hely. Soha nem
láttam hasonlót. – Megint hátrafordult, amint éppen egy pezsgő-szökőkúthoz
értek: hatalmas ezüsttál közepén hableány állt, és egy kancsóból zúdította a
habzó folyadékot saját csupasz hátára. Az emberek a tálból töltötték meg
poharaikat, miközben nevettek és beszélgettek. Ahogy Clary elhaladt mellette,
a hableány feléje fordította az arcát, és rámosolygott. Megvillanó fehér fogai
olyan élesek voltak, akár egy vámpíré.
– Isten hozott az Üvegvárosban – mondta egy hang; nem Simoné. Clary
megállapította, hogy barátja eltűnt, ő pedig éppen Jace-szel táncolt, aki
fehérbe öltözött. Inge vékony pamutból készült, anyagán keresztül Clary látta a
fekete jeleket Nyakában bronzlánc lógott, haja és szeme pedig jobban
emlékeztetett az aranyra, mint korábban bármikor; a lány arra gondolt, milyen
jó lenne megfesteni a portréját azzal a matt aranyfestékkel, amit az orosz
ikonokon lehetett néha látni. – Hol van Simon? – kérdezte, ahogy megint körüllibegték a pezsgő-
szökőkutat. Clary Isabelle-t is látta Aleckel, mindkettőjüket királykék ruhában.
Egymás kezét fogták, mint Jancsi és Juliska a sötét erdőben.
– Ez a hely az élőké – mondta Jace. Clary hűvösnek találta a kezét, és
valahogy úgy érzékelte a jelenlétét, ahogy Simonét korábban nem.
Összeráncolt homlokkal nézett a fiúra. – Ezt meg hogy érted?
Jace közelebb hajolt. Clary érezte az ajka érintését a fülén. Egyáltalán nem
volt hűvös. – Ébredj fel, Clary! – suttogta a fiú. – Ébredj fel! Ébredj fel!
Clary egy pillanattal később egyenes derékkal ült az ágyban, haját hideg
izzadság tapasztotta a nyakához. Csuklóját kemény marok tartotta fogságban;
megpróbálta kiszabadítani, de aztán rájött, ki fogta le.
– Jace?
– Én vagyok. – A fiú ült ziláltan és kábán, összekuszált hajjal és álmos
szemmel az ágy szélén.
Hogyan került ágyba egyáltalán?
– Engedj el!
– Bocs. – Jace ujjai lecsusszantak a csuklójáról. – Megpróbáltál megütni
abban a pillanatban, hogy kimondtam a nevedet.
– Egy kicsit feszült vagyok, azt hiszem. – Clary körbepillantott. Sötét fával
bebútorozott kis hálószobában találta magát. A félig nyitott ablakon beszűrődő
fény erejéből ítélve úgy sejtette, hajnal lehet, vagy legfeljebb nagyon korán
reggel. Hátizsákja is ott volt az egyik falnak támasztva. – Hogy kerültem ide?
Nem emlékszem…
– Amikor megtaláltalak, a földön aludtál a folyosón. – Jace hallhatólag jól
szórakozott. – Hodge segített ágyba dugni. Gondoltam, az egyik vendégszoba
kényelmesebb lesz, mint a gyengélkedő.
– Hű, semmire nem emlékszem. – A lány beletúrt a hajába, és elsöpörte a
kósza fürtöket a szeme elől. – Hány óra van amúgy?
– Öt körül.
– Hajnali öt? – Égő szemmel meredt a fiúra. – Remélem, jó okod van rá, hogy
felébresztettél.
– Miért, szépet álmodtál?
Clary még hallotta a zenét, még érezte, ahogy a nehéz ékszerek végigsimítják
az arcát. – Nem emlékszem – mondta.
A fiú felállt.
– Eljött hozzád egy a Néma Testvérek közül. Hodge küldött, hogy ébresszelek
fel. Igazából felajánlotta, hogy ő maga jön, de ha már hajnali öt van, gondoltam,
kevésbé rágsz be, ha valami szépet látsz. – Mármint téged?
– Mi mást?
– Nem egyeztem bele ebbe, tudod – csattant fel Clary. – Ebbe a Néma Testvér
dologba.
– Meg akarod találni anyukádat – kérdezte a fiú –, vagy nem? Clary felhúzta a
szemöldökét.
– Csak Jeremiás testvérrel kell találkoznod. Ez minden. Még az is lehet, hogy
szimpatikusnak találod. Nagyszerű humorérzéke van ahhoz képest, hogy soha
nem mond semmit.
A lány a kezébe temette az arcát. – Menj ki! Menj ki, hogy átöltözhessek.
Abban a pillanatban, hogy a fiú mögött becsapódott az ajtó, kidugta a lábát az
ágyból. Bár alig hajnalodott, a fülledt hőség máris kezdte betölteni a szobát.
Clary belökte az ablakot, és a fürdőszobába ment, hogy megmossa az arcát, és
kiöblítse a szájából a régi papírra emlékeztető ízt.
Öt perccel később már be is csúsztatta a lábát zöld sportcipőjébe. Rövidre
vágott farmert és egyszerű fekete pólót vett föl. Nem bánta volna, ha vékony,
szeplős lába jobban hasonlít Isabelle karcsú, sima végtagjaira. De nem volt mit
tenni. Copfba rendezte a haját, és kiment a folyosóra Jace után.
Church is ott volt vele. Nyávogott, és nyugtalanul rótta a köröket.
– Mi van a macskával? – kérdezte Clary.
– A Néma Testvérek miatt ideges.
– A jelek szerint mindenki ideges miattuk.
Jace halványan elmosolyodott. Church hangosat nyávogott, ahogy elindultak a
folyosón, de nem követte őket. Legalább a katedrális falának vastag kövei
megőriztek valamit az éjszaka frissességéből: a folyosók sötétek voltak és
hűvösek.
Amikor a könyvtárba értek, Clary meglepetten állapította meg, hogy nem
égnek a lámpák. A helyiséget egyedül az ívelt mennyezetbe illesztett magas
ablakokon beszivárgó tejszerű derengés világította meg. Hodge öltönyben ült a
hatalmas íróasztal mögött, ősz csíkokkal tarkított haját ezüstszínűre festette a
hajnali fény. Egy pillanatig Clary azt hitte, egyedül van, és Jace csak meg akarta
tréfálni. Aztán észrevette a másik alakot, ahogy kilépett a félhomályból, és rájött,
hogy amit eddig egy sötétebb árnyéknak gondolt, valójában egy férfi volt.
Mégpedig egy magas férfi, a nyakától a földig egész testét elrejtő súlyos
köpenyben. A köpeny csuklyáját is a fejére húzta, méghozzá olyan mélyen, hogy
az arcát is teljesen eltakarta. Maga a köpeny olyan színű volt, mint a pergamen, a
bonyolult rúnákat a szegélyén és az ujjain pedig mintha száraz vérrel írták volna.
Clary karján és nyakán égnek meredtek a szőrszálak.
– Ez itt – mondta Hodge – Jeremiás testvér a Néma Városból. A férfi feléjük indult, nehéz köpenye lebegett körülötte, ahogy mozgott.
Eltartott pár pillanatig, mire Clary rádöbbent, mi olyan furcsa benne: nem adott
ki hangot. Miközben felé haladt, egyetlen lépése sem koppant. Még a köpenye is
néma maradt, pedig susognia kellett volna. A lány már-már azon is
elgondolkodott volna, nem szellemet lát-e – de nem, gondolta, ahogy a férfi
megállt előttük, és valami különös, édes illat vette körül.
– Ez pedig itt, Jeremiás – folytatta Hodge, miközben felállt íróasztala mögül
–, az a lány, akiről a levelemben írtam. Clarissa Fray.
Ahogy a csuklyás arc lassan felé fordult, Clary úgy érezte, az ujja hegyéig
végigfut rajta a hideg.
– Jó reggelt – mondta.
Nem kapott választ.
– Arra jutottam, hogy igazad van, Jace – mondta Hodge.
– Így is van – vágta rá Jace. – Általában nem tévedek.
Hodge nem törődött a megjegyzéssel.
– Tegnap este megírtam egy levélben a Klávénak, hogy mi történt, de Clary
emlékei a sajátjai. Csakis ő döntheti el, mit kezd azzal, ami a fejében van. Ha
kéri a Néma Testvérek segítségét, meg kell adni neki a lehetőséget.
Clary nem szólt. Dorothea azt mondta, gát van az elméjében, ami rejteget
valamit. Természetesen tudni akarta, mi lehet az. De a Néma Testvér sötét alakja
olyan – nos, néma volt. A némaság mint fekete özönvíz áradt belőle, fekete volt
és sűrű, akár a tinta. Clary csontig fagyott tőle.
Jeremiás testvér még mindig felé fordította az arcát, csuklyája alatt nem volt
más, csak a látható sötétség.
Ez Jocelyn lánya?
Clarynek fennakadt a lélegzete, és lépett egyet hátra. A szavak úgy
visszhangoztak a fejében, minta csak a saját gondolatai lettek volna – csakhogy
nem azok voltak.
– Igen – felelte Hodge, majd gyorsan hozzátette: – Viszont az apja mondén.
Az nem számít – mondta Jeremiás. – A Klávé vére dominál
– Miért nevezte anyukámat Jocelyn-nek? – kérdezte, miközben hiába keresett
valami arcra emlékeztetőt a csuklya alatt. – Ismerte?
– A Testvéreknek feljegyzéseik vannak a Klávé minden tagjáról – magyarázta
Hodge. – Kimerítő feljegyzéseik…
– Annyira nem lehetnek kimerítőek – szólt közbe Jace –, ha még azt sem
tudták, hogy egyáltalán életben van.
Minden valószínűség szerint egy boszorkánymester segített neki eltűnni a
szemünk elől A legtöbb Árnyvadász nem tud ilyen könnyen megszökni a Klávéból
– Nem voltak érzelmek Jeremiás mondandójában; sejteni sem lehetett, hogy helyesli, vagy nehezményezi, amit Jocelyn tett.
– Van valami, amit nem értek – mondta Clary. – Miből gondolja Valentine,
hogy anyukámnál van a Végzet Kelyhe? Ha annyi energiát fektetett bele, hogy
eltűnjön, ahogy mondták, akkor miért vitte volna magával.
– Hogy Valentine ne tehesse rá a kezét – mondta Hodge. – Ha valaki, hát
Jocelyn pontosan tudta, mi történne, ha a Kehely Valentine-hoz kerülne. Aztán
meg, gondolom, nem bízott benne, hogy a Klávé vigyázni tud rá. Főleg azután,
ahogy Valentine korábban elvitte előlük.
– Értem. – Clarynek nem sikerült száműznie a kételkedést a hangjából. Az
egész ügy olyan valószínűtlennek tűnt. Megpróbálta elképzelni édesanyját, amint
a sötétség leple alatt menekül, overallja zsebében egy nagy arany kehellyel, de
nem sikerült.
– Jocelyn a férje ellen fordult, amikor rájött, hogy mit szándékozik csinálni a
Kehellyel – folytatta Hodge. – Nem ésszerűtlen azt feltételezni, hogy mindent
megtett azért, nehogy megint Valentine kezébe kerülhessen. A Klávé is nála
kereste volna először, ha sejtik, hogy életben van.
– Nekem az a benyomásom – mondta Clary némi éllel a hangjában –, hogy
senki, aki a Klávé szerint halott, nem halott igazából. Talán be kéne fektetni egy
fogorvosi adatbázisba.
– Apám halott – jegyezte meg Jace ugyanolyan éllel. – Nem kell hozzá
fogorvosi adatbázis, hogy tudjam.
Clary csüggedten fordult a fiú felé. – Nézd, nem úgy gondoltam…
Elég legyen – vágott közbe Jeremiás testvér. – Az igazságot kell itt felfednünk,
ha elég türelmesek vagytok, hogy meghallgassátok.
Gyors mozdulattal a csuklyájához nyúlt, és lerántotta a fejéről. Clary azonnal
megfeledkezett Jace-ről, és csak a kísértéssel küzdött, nehogy felkiáltson. A
levéltáros feje kopasz volt, sima és fehér, mint egy tojás, két sötét mélyedéssel
ott, ahol valaha a szemei ültek, most viszont már nem maradt semmi. Ajkát egy
sebész öltéseire emlékeztető sötét vonalak szabdalták. Clary most már értette,
mire gondolt Isabelle, amikor a csonkítást emlegette.
A Néma Város Testvérei nem hazudnak – mondta Jeremiás. – Ha az igazságot
akarod tőlem, megkapod, de ugyanezt kérem tőled én is cserébe.
Clary felszegte az állát. – Én sem szoktam hazudni.
Az elme nem tud hazudni. – Jeremiás a lány felé lépett. – Az emlékeidet
akarom.
A vér és a tinta szaga fojtogató volt. Clary érezte, ahogy eluralkodik rajta a
pánik. – Várjon…
– Clary. – Hodge szólt közbe gyengéd hangon. – Minden további nélkül
elképzelhető, hogy vannak emlékeid, amelyeket eltemettél, vagy elnyomtál magadban. Jeremiás testvér esetleg olyan emlékeket is elérhet, amik abból az
időből származnak, amikor még túl fiatal voltál, hogy tudatosan elraktározd
őket. Ezek sokat segíthetnek nekünk.
Clary nem szólt semmit, csak az ajkába harapott. Gyűlölte a gondolatot, hogy
valaki a fejében turkál, és olyan személyes emlékeket kotor elő, amikhez még ő
maga sem férhet hozzá.
– Nem kell csinálnia semmi olyasmit, amit nem akar – szólalt meg hirtelen
Jace. – Ugye?
Clary belefojtotta a szót Hodge-ba, mielőtt az megszólalhatott volna.
– Jól van, megteszem.
Jeremiás testvér kurtán bólintott, és a maga hátborzongató némaságával
megindult a lány felé.
– Fájni fog? – suttogta Clary.
A férfi nem válaszolt, csak keskeny fehér kezét emelte fel, hogy megérintse
Clary arcát. Ujjain a bőr vékony volt, mint a pergamen, és teljesen ellepték a
rúnák. A lány érezte bennük az erőt – olyan volt, mintha statikus elektromosság
csipkedte volna a bőrét. Becsukta a szemét, de még látta, amint Hodge arcára
kiült a feszültség.
Színek kavarogtak lecsukott szemhéja sötét hátterén. Nyomást érzett, aztán
mintha valaki húzni kezdte volna a fejét, a karját, a lábát. Ökölbe szorította a
kezét, ellenállt a súlynak, a sötétségnek. Olyan volt, mintha valami keménynek
és mozdíthatatlannak préselődött volna. Hallotta saját reszelős lélegzetvételét, és
egyszerre hideget érzett, hideget, mintha tél lett volna. Jeges utcák, magasba
nyúló szürke épületek villantak fel a szeme előtt, fehérség robbant és terítette be
fagyott kristályokkal az arcát…
– Elég ebből! – hasított a téli hidegbe Jace hangja, mire a hóesés, aláhulló
fehér szikrák függönye, semmivé foszlott. Clary szeme felpattant.
Megint élesen látta a könyvtárat – a kötetekkel megrakott falakat, Hodge és
Jace feszült arcát. Jeremiás testvér mozdulatlanul állt, olyan volt, mint egy
elefántcsontból faragott és vörösre festett bálvány. Clary tudatáig lassan elért a
kezében érzett éles fájdalom. Ahogy lenézett, véres csíkokat látott végigfutni a
tenyerén ott, ahol a körme a saját húsába vágott.
– Jace – mondta neheztelőn Hodge.
– Nézd meg a kezét! – Jace Clary felé intett, aki behajtott ujjaival igyekezett
leplezni sérült tenyerét.
Hodge a lány vállára tette a kezét.
– Jól vagy?
Clary lassan bólintott. A rettenetes súly eltűnt, de érezte, hogy haja lucskos az
izzadságtól, ami a pólóját is a hátához tapasztotta. Van egy gát az elmédben – mondta Jeremiás testvér. – Nem lehet hozzáférni az
emlékeidhez.
– Egy gát? – kérdezte Jace. – Úgy érti, elnyomja az emlékeit?
Nem. Úgy értem, egy varázslattal elzárták őket a tudata elől. Oda nem tudok
betörni. El kell jönnie Csontvárosba, ahol a Testvériség elé állhat.
– Egy varázslattal? – kérdezte hitetlenkedve Clary. – De hát ki csinálna ilyet
velem?
Senki sem válaszolt. Jace a tanárára nézett.
Hodge meglepően sápadtnak tűnik – gondolta Clary – ahhoz képest, hogy ez
az egész az ő ötlete volt.
– Hodge, nem kéne elmenni, hanem…
– Semmi baj. – Clary mély lélegzetet vett. Fájt a tenyere, ahol belevájta a
körmét, és nagyon szeretett volna leheveredni egy sötét helyen, hogy
pihenhessen. – Elmegyek. Tudni akarom az igazságot. Tudni akarom, mi van a
fejemben.
Jace bólintott. – Jó. Akkor veled megyek.
Kilépni az Intézetből olyan érzés volt, mintha egy nyirkos, forró vászonzsákba
bújtak volna be. Pára telepedett a városra, sűrű, nehéz levessé változtatva a
levegőt.
– Nem értem, miért nem jöhettünk együtt Jeremiás testvérrel – mormogott
Clary. A sarkon álltak, az Intézet előtt. A környék kihalt volt, csak egy
szemeteskocsi döcögött lassan végig az utcán. – Mi az, kínos neki együtt
mutatkozni Árnyvadászokkal vagy valami?
– A Testvérek is Árnyvadászok – jegyezte meg Jace. Akármekkora is volt a
hőség, úgy tűnt, egyáltalán nem izzad. Clary a legszívesebben pofon vágta volta.
– Felteszem, a kocsijáért ment – mondta szarkasztikusan.
Jace elvigyorodott. – Valahogy úgy.
A lány megrázta a fejét.
– Tudod, sokkal jobban érezném magam, ha Hodge is velünk jönne.
– Mi? Azt hiszed, én nem tudlak megvédeni?
– Most nem a te védelmedre van szükségem, hanem olyasvalakire, aki segít
nekem gondolkodni. – Egyszerre eszébe jutott valami, és a szája elé kapta a
kezét. – Ó! Simon!
– Nem, én Jace vagyok – mondta türelmesen Jace. – Simon az a menyétszerű
kiscsávó a szörnyű séróval, aki ráadásul pocsékul öltözködik.
– Jaj, kussolj már – vágta rá a lány, de inkább csak automatikusan, mint
szívből. – Fel akartam hívni elalvás előtt. Szerettem volna tudni, hogy
biztonságban hazaért.
Jace a fejét rázta, és úgy nézett föl az égre, mintha csak arra számítana, hogy megnyílik, és felfedi a mindenség titkait.
– Ennyi minden történik körülötted, és te Menyétpofa miatt aggódsz?
– Ne nevezd így, egyáltalán nem hasonlít menyétre.
– Igazad lehet – mondta Jace. – Annak idején találkoztam egy-két egészen
jóképű menyéttel is. Inkább egy patkányra hasonlít.
– Nem is…
– Nyilván otthon fekszik egy nyáltócsában. Csak várd meg, amíg Isabelle
megunja, aztán összeszedegetheted a darabjait.
– Valószínű, hogy Isabelle meg fogja unni? – kérdezte Clary. Jace
elgondolkodott.
– Igen – mondta végül.
Clarynek megfordult a fejében, hogy Isabelle talán okosabb, mint amit Jace
kinéz belőle. Talán rájön, milyen nagyszerű ember Simon: milyen szellemes,
milyen okos, milyen klassz. Talán járni kezdenek. A gondolat rettegéssel töltötte
el.
Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy jó pár másodpercig tartott, mire
észrevette, hogy Jace szól hozzá. Amikor rápislogott, kaján vigyort látott
szétterülni a fiú arcán.
– Mi van? – kérdezte gorombán.
– Jó lenne, ha nem próbálnád mindenáron felhívni magadra a figyelmemet –
mondta. – Kezd kínos lenni.
– A szarkazmus a fantáziátlanok végső mentsvára – felelte a lány.
– Nem tehetek róla. A pengeéles szellememet használom, hogy elrejtsem a
belső fájdalmamat.
– Hamarosan külső lesz az a fájdalom, ha nem jössz vissza az útról.
Szándékosan akarod elüttetni magad egy taxival?
– Ne légy nevetséges – mondta a fiú. – Ilyen könnyen soha nem kapnánk taxit
ezen a környéken.
Mintha csak végszóra érkezett volna, elsötétített ablakú, keskeny fekete autó
gördült a járdaszegély mellé, hogy aztán doromboló motorral álljon meg Jace
előtt. Hosszú volt, karcsú, és az alja majdnem a földet érte, mint egy limuzinnak.
Az ablakai kifelé hajlottak.
Jace Claryre pillantott; látszott rajta, hogy jól szórakozik, de kicsit türelmeden
is egyben. A lány megint az autóra nézett, próbálta elengedni magát, hagyta,
hogy a valóság áttörje a varázslat fátylát.
Az autó egyszerre olyan lett, mint Hamupipőke hintója, csak nem rózsaszín,
aranyszínű és kék volt, mint egy húsvéti tojás, hanem fekete, mint a bársony,
ablakait pedig elsötétítették. A kerekeket feketére festették, éppen úgy, mint
körben a bőrszegélyeket. A kocsis fekete bakján Jeremiás testvér ült, kesztyűs kezében tartva a gyeplőt. Arcát elrejtette pergamenszínű köpönyegének
csuklyája. A gyeplő másik végén két ló várakozott; feketék voltak, mint a füst, és
vicsorogtak az égre, miközben patájukkal a földet kaparták.
– Szállj be! – mondta Jace. Amikor a lány továbbra is csak tátott szájjal állt a
járdán, megfogta a karját, betaszigálta a hintó nyitott ajtaján, majd maga is utána
lendült. A hintó megindult, mielőtt még Jace bezárta volna maguk mögött az
ajtót. A fiú hátraesett a puha, fényes kárpittal borított ülésen, és Claryre nézett.
– Aki kísérettel vonul be Csontvárosba, az ne vágjon pofákat.
– Nem vágtam pofákat, csak meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy…
Illetve azt hittem, hogy ez egy autó.
– Csak nyugi – mondta Jace. – Élvezd ki az új hintó jellegzetes illatát.
Clary a szemét forgatta, és elfordult, hogy kinézhessen az ablakon. Azt
gondolta volna, hogy két lónak meg egy hintónak szemernyi esélye sincs a
manhattani forgalomban, de könnyedén haladtak a belváros felé. Néma
menetüket mintha észre sem vette volna a sugárutat megfojtó taxik, buszok és
terepjárók áradata. Előttük egy sárga taxi sávot váltott, és elzárta előlük az utat.
Clary összerándult, féltette a lovakat – csakhogy a hintó egyszerre felemelkedett,
ahogy az állatok könnyedén felszökkentek a taxi tetejére. A lánynak elállt a
lélegzete. A hintó nem a földön gurult tovább, hanem felemelkedett a lovak
mögött, hangtalanul átgördült az autó fölött, aztán a túloldalon megint az úttestre
érkezett. Ahogy egy döccenéssel földet értek, Clary hátrapillantott – a sofőr
dohányozva meredt előre, és nyilvánvalóan nem vett észre semmit.
– Mindig sejtettem, hogy a taxisofőrök nem figyelnek oda a forgalomra, de ez
már nevetséges – mondta erőtlenül.
– Csak mert te most már átlátsz a káprázaton… – Jace hagyta, hadd lebegjen a
mondat vége a levegőben kettejük között.
– Csak akkor látok át rajta, ha koncentrálok – mondta. – Kicsit fáj tőle a
fejem.
– Lefogadom, hogy az a fejedben lévő gát miatt van. A Testvérek megoldják.
– És akkor mi lesz?
– Akkor majd olyannak látod a világot, amilyen végtelennek – mondta száraz
mosollyal Jace.
– Ne idézgesd itt nekem Blake-et.
Az a mosoly már nem is volt olyan száraz.
– Nem gondoltam, hogy felismered. Nem tűnsz olyannak, mint aki verseket
szokott olvasni.
– Ezt az idézetet mindenki ismeri, a Doors miatt.
Jace üres tekintettel nézett a lányra.
– A Doors. Az egy zenekar volt. – Ha te mondod – vont vállat a fiú.
– Nyilván nincs rá időd, hogy zenét hallgass a munkád mellett – mondta
Clary, és Simonra gondolt, akinek a zene volt az élete.
Jace-t nem érdekelte a kérdés.
– Talán csak néha az elátkozottak jajgatókórusát.
Clary vetett a fiúra egy gyors pillantást, hogy megnézze, viccel-e, de
kifejezéstelen maradt az arca.
– De hát tegnap zongoráztál – kezdte a lány – az Intézetben. Ezek szerint…
A hintó megint felfelé lendült. Clary megragadta az ülés peremét, és
előrenézett. Egy belvárosi busz tetején gördültek, és láthatta a sugárutat övező
öreg épületek felső emeleteit, amiket gondosan faragott párkányok és vízköpők
díszítettek.
– Csak szórakoztam – mondta Jace anélkül, hogy ránézett volna. – Apám
ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak meg valamilyen hangszeren játszani.
– Szigorú lehetett az apád.
Jace hangja éles volt.
– Egyáltalán nem. Elkényeztetett. Ő tanított meg nekem mindent.
Fegyverhasználatot, démonológiát, misztikatant, ősi nyelveket. Mindent
megadott nekem, amit akartam. Lovakat, fegyvereket, könyveket, még egy
vadászsólymot is.
Hát, a legtöbb gyerek nem éppen fegyvereket meg vadászsólymokat szeretne
karácsonyra – gondolta Clary, miközben a hintó visszahuppant az úttestre.
– Miért nem mondtad Hodge-nak, hogy ismerted azokat az embereket, akik
Luke-kal beszélgettek. Hogy ők ölték meg az apádat?
Jace lenézett a kezére. Karcsú és finom kéz volt; egy művészé, nem pedig egy
harcosé. A gyűrű, amit Clary már korábban is észrevett, most megvillant az
ujján. Azt gondolta volna, hogy van valami nőies abban, ha egy fiú gyűrűt hord,
de mégsem volt. Maga az ékszer masszívnak és nehéznek tűnt; mintha égetett
ezüstből készült volna, körben csillagos mintával. Egy W betűt is véstek bele.
– Mert ha elmondtam volna – magyarázta Jace –, Hodge tudná, hogy én
magam akarom megölni Valentine-t. És soha nem engedné, hogy megpróbáljam.
– Úgy érted, meg akarod ölni bosszúból?
– Igazságszolgáltatás lenne – mondta Jace. – Soha nem tudtam, ki ölte meg az
apámat. Most már tudom. Itt van rá az esély, hogy helyrehozzam.
Clary nem értette, hogyan lehetne egy ember megölésével helyrehozni egy
másik halálát, de érezte, hogy nem lenne értelme ezt most megemlíteni.
– De hát tudtad, ki ölte meg – tiltakozott. – Azok az emberek voltak. Azt
mondtad…
Jace nem nézett rá, így Clary inkább elhallgatott. Az Astor Place-nél jártak éppen, és épp csak elkerülték az ütközést egy lila villamossal, ami átvágott az
autók között. A járókelőket mintha összeroppantotta volna a súlyos levegő,
olyanok voltak, mint a gombostűre tűzött rovarok az üveg alatt. Egy nagy
rézszobor tövében utcagyerekek gyülekeztek, akik maguk elé kirakott
kartondarabokon próbáltak pénzt kunyerálni. Clary látott köztük egy
magakorabeli lányt simára borotvált fejjel, amint egy rasztafrizurás, tucatnyi
piercinggel tűzdelt arcú, barna bőrű fiú hátának támaszkodott. Amikor a hintó
elhaladt mellette, a fiú arra fordította a fejét, mintha csak látná, Clary pedig
elkapta a tekintetét. A fiú egyik szeme egészen homályos volt, mintha nem lett
volna pupillája.
– Tízéves voltam – mondta Jace. Clary feléje fordult. A fiú arca kifejezéstelen
maradt. Amikor az apjáról beszélt, mindig olyan volt, mintha kiszaladt volna
belőle a szín. – Egy nagy házban éltünk vidéken. Apám mindig azt mondta, hogy
nagyobb biztonságban vagyunk távol az emberektől. Hallottam, ahogy
közelednek a kocsifelhajtón, és szaladtam szólni neki. Azt mondta, bújjak el,
úgyhogy elbújtam. A lépcső alá. Láttam, ahogy az a két férfi bejött. Mások is
voltak velük. Nem emberek. Elhagyatottak. Legyűrték az apámat, és elvágták a
torkát. A vér beterítette a padlót. Eláztatta a cipőmet. Nem mozdultam.
Clary tudatáig csak pár pillanat késéssel jutott el, hogy a fiú mondanivalója
végére ért.
– Sajnálom, Jace.
A fiú tekintete világított a sötétben.
– Nem értem, a mondének miért sajnálkoznak mindig olyan dolgok miatt,
amik egyáltalán nem az ő hibájukból történtek.
– Nem sajnálkoztam. Csak így… fejezzük ki az együttérzésünket. Azt
sajnáljuk, hogy szomorú vagy.
– Nem vagyok szomorú – mondta Jace. – Csak azok az emberek szomorúak,
akiknek nincs céljuk. Nekem van célom.
– Arra gondolsz, hogy démonokat ölsz, vagy arra, hogy megbosszulod az apád
halálát.
– Mindegyikre.
– Apád biztosan azt akarná, hogy megöld azokat az embereket? Pusztán a
bosszú miatt?
– Az az Árnyvadász, aki a saját testvérét öli meg, rosszabb, mint egy démon,
és ehhez mérten kell elbánni vele – mondta Jace olyan hangsúllyal, mintha csak
a leckét mondta volna fel.
– De minden démon gonosz? – kérdezte Clary. – Úgy értem, ha nem minden
vámpír gonosz, és nem minden vérfarkas gonosz, akkor talán…
Jace feléje fordult; egészen elcsigázottnak tűnt. – Az egyáltalán nem ugyanaz. A vámpírok, a vérfarkasok, még a
boszorkánymesterek is részben emberek. Ennek a világnak a részei, itt születtek.
Ide tartoznak. A démonok viszont másik világokból jönnek. Dimenzióközi
paraziták. Megszállnak egy világot, és felélik. Nem tudnak építeni, csak
rombolni, nem készítenek semmit, mindent csak használnak. Lecsupaszítanak
egy világot, és amikor annak befellegzett, továbbállnak a következőre. Életet
akarnak. Nem csak a tiédet meg az enyémet, de minden életet ezen a világon. A
folyókat, a városokat, az óceánokat, mindent. És nem áll más köztük meg ennek
az elpusztítása között – a hintó ablakán kívülre intett, mintha egyetlen
mozdulattal meg akart volna mutatni mindent a városban, a belváros
felhőkarcolóitól a Houston Street közlekedési dugójáig –, csak a Nephilimek.
– Ó – mondta Clary. Nem igazán tudta, mi mást fűzhetne még hozzá. – Hány
világ van összesen?
– Azt senki nem tudja. Több száz? Talán több millió is.
– És azok mind… halott világok? Amiket lecsupaszítottak? – Clary úgy
érezte, hogy felfordul a gyomra, bár lehet, hogy csak a lila Mini miatt volt,
aminek a tetején hirtelen rántással átgördültek. – Ez olyan szomorú.
– Nem mondtam ilyet. – A város sötét, narancsos fénye beszivárgott az
ablakon, és megvilágította a fiú arcélét. – Valószínűleg más, a miénkhez hasonló
élő világok is létezhetnek, de egyedül a démonok tudnak közlekedni közöttük.
Merthogy a legtöbben közülük testetlenek, senki sem tudja, miért. Egy csomó
boszorkánymester megpróbálta, de még egyiknek sem sikerült. Semmi, ami
földi, nem juthat át a világok közötti átjárókon. Ha más világokba is
elmehetnénk – tette hozzá –, talán megakadályozhatnánk, hogy a démonok
idejöhessenek, de még soha senki nem jött rá a módjára. Ami azt illeti, egyre
több és több démon érkezik hozzánk. Régebben csak kisebb inváziók voltak,
amiket könnyen kordában lehetett tartani. De már az én életemben egyre többen
és többen özönlöttek hozzánk az átjárókon keresztül. A Klávénak folyton
Árnyvadászokat kell kiküldenie, és sokszor bizony nem jönnek vissza.
– De ha meglenne a Végzet Kelyhe, többet is tudnátok csinálni, igaz? Több
démonvadászt? – puhatolózott Clary.
– Persze – bólintott Jace. – Csakhogy a Kehely már évek óta nincs meg,
közülünk pedig sokan halnak meg fiatalon. Úgyhogy egyre fogyunk.
– De nem, öö… – Clary a megfelelő szót kereste. – Szaporodtok?
Jace hangos nevetésben tört ki, éppen amikor a hintó élesen balra fordult. A
fiú megkapaszkodott, de Clary nekivágódott. Jace elkapta, és könnyedén, de
határozottan eltartotta magától. A lány érezte, hogy a gyűrű hűvösen, mint egy
jégszilánk, izzadt bőréhez simul.
– Persze – mondta a fiú. – Imádunk szaporodni. Az az egyik kedvenc elfoglaltságunk.
Clary távolabb húzódott tőle, arca égett a sötétben, és inkább elfordult, hogy
kinézzen az ablakon. Egy nehéz, díszes indákkal rácsozott kovácsoltvas kapu
felé tartottak.
– Itt vagyunk – jelentette be Jace, miután ahelyett, hogy simán gördültek
volna tovább, a kerekek pattogni kezdtek a macskaköveken. Ahogy elhaladtak a
boltív alatt, Clary megpillantotta a feliratot:
NEW YORK CITY MARBLE TEMETŐ.
– De hát száz éve nem temetnek el senkit Manhattanben, mert elfogyott a hely,
nem? – kérdezte. Keskeny sikátorban haladtak, mindkét oldalon magas
kőfalakkal.
– A Csontváros annál régebben itt van. – A hintó egy zökkenéssel megállt.
Clary riadtan dőlt hátra, ahogy Jace kinyújtotta a karját, de a fiú csak átnyúlt
előtte, hogy kinyithassa az ajtót az ő oldalán. Karja finoman izmos volt, és
vékony, aranyló szőrszálak borították.
– Nincs választásod, ugye? – kérdezte Clary. – Hogy akarsz-e Árnyvadász
lenni. Nem szállhatsz csak úgy ki, gondolom.
– Nem – felelte Jace. Az ajtó kitárult, és fülledt levegő áramlott be rajta. A
hintó széles pázsiton állt meg, amit mohával borított márványfalak vettek körül.
– De ha lenne választásom, akkor is ezt akarnám csinálni.
– Miért?
A fiú felhúzta a szemöldökét, amiért Clary azonnal irigyelni kezdte: mindig
szerette volna, ha ő is ugyanilyen hatásosan tudta volna csinálni.
– Mert – mondta Jace – ehhez értek.
Leugrott a kocsiról, Clary pedig az ülése szélére oldalazott, és a lábait lóbálta.
A macskakövek nagyon mélyen voltak. Ugrott. Az ütközés ereje élesen hasított a
lábába, de nem esett el. Diadalmasan fordult sarkon, és megállapította, hogy Jace
őt figyeli.
– Lesegítettelek volna – mondta.
Clary hunyorogni kezdett. – Semmi gond. Nem volt rá szükség.
A fiú a háta mögé pillantott. Jeremiás testvér némán lebbenő köpenyében
éppen lefelé kapaszkodott a bakról.
– Gyere – mondta. Mintha siklott volna, úgy távolodott a hintótól és a
Második sugárút biztonságot nyújtó fényeitől. A kert sötét közepe felé tartott, és
nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy Clary majd követi.
A fű száraz volt, és ropogott a lány lába alatt, a körben emelkedő
márványfalak pedig simán, gyöngyszerűen csillogtak. A kövekbe neveket
véstek; neveket és dátumokat. Eltartott pár pillanatig, mire Clary rájött, hogy
sírfeliratokat lát. Hideg borzongás futott végig a gerincén. Hol vannak a halottak? A feliratok mögött, talpon, mintha élve befalazták volna őket…?
El is felejtett a lába elé nézni. Amikor valami kétségbevonhatatlanul élőnek
ütközött, hangosan kiáltott fel.
Jace volt az.
– Ne nyekeregj már így! Felébreszted a holtakat.
A lány összeráncolta a homlokát.
– Miért álltunk meg?
Jace Jeremiás testvérre mutatott, aki megtorpant egy nála alig magasabb,
mohával benőtt talapzatú szobor előtt. A szobor angyalt formázott. A márvány,
amiből készült, olyan sima volt, hogy szinte áttetszőnek hatott. Az angyal arca
tüzes volt, gyönyörű és bánatos. Hosszú fehér kezében kelyhet tartott, amelynek
peremét ékkövekkel rakták ki. Volt benne valami, ami kellemetlenül ismerősnek
hatott, és szinte csiklandozta Clary emlékezetét. A talapzatba az 1234-es
évszámot vésték, körben pedig szavak álltak:
NEPHILIM: FACILIS DESCENSUS AVERNI.
– Ez a Végzet Kelyhe akar lenni? – kérdezte a lány.
Jace bólintott.
– Az pedig ott a talapzaton a Nephilimek… az Árnyvadászok jelmondata.
– Mit jelent?
Jace vigyora fehéren villant a sötétben.
– Azt jelenti, hogy „Árnyvadászok: 1234 óta jobban áll nekik a fekete, mint
ellenségeik özvegyének”.
– Jace…!
Azt jelenti – szót közbe Jeremiás – hogy pokolra szállni könnyű.
– Kedves és vidám – mondta Clary, de a meleg ellenére libabőrös lett a karja.
– A Testvérek állították ide, ez az ő kis tréfájuk – magyarázta Jace. – Majd
meglátod.
Clary Jeremiás testvérre nézett. A férfi előhúzott egy irónt köpönyege
mélyéről, és a hegyével egy rúna mintázatát rajzolta a szobor talapzatára. A
kőangyal hirtelen néma sikolyra tátotta a száját, a pázsiton, Jeremiás lábánál
pedig egyik pillanatról a másikra széles fekete lyuk nyílt. Olyan volt, mint egy
betemetetlen sírgödör.
Clary közelebb húzódott a pereméhez, és bepillantott. Gránitlépcsők vezettek
a mélybe, peremeik kerekre kopott az évek során. Kétoldalt fáklyák égtek tüzes
zöld és jeges kék lánggal. A lépcsősor alja a sötétségbe veszett.
Jace könnyed lépésekkel indult meg lefelé, mint aki ismerősnek találja a
helyzetet, ha nem is teljesen nyugodt. Félúton járt az első fáklya felé, amikor
megtorpant, és visszanézett a lányra.
– Gyere már! – szólt rá türelmetlenül. Clary alig tette rá a lábát az első lépcsőfokra, amikor hűvös szorítást érzett a
karján. Meglepetten nézett föl. Jeremiás testvér ragadta meg a csuklóját, érezte,
ahogyan a jéghideg, fehér ujjak a bőrébe mélyednek. A csuklya pereme alatt látta
a sebhelyes arc csontos ragyogását.
Ne félj! – mondta Jeremiás hangja a lány fejében. – Több kell hozzá egy ember
sikolyánál, hogy ezek a halottak felébredjenek.
Amikor a férfi elengedte Clary karját, a lány lefelé kezdett botorkálni a
lépcsőkön Jace után; szíve mintha minduntalan a bordáit érte volna, olyan
hevesen kalapált. A fiú a lépcső alján várt rá. Kivette a helyéről az egyik zölden
égő fáklyát, és szemmagasságban tartotta. A láng halványzöld árnyalatot
kölcsönzött az arcának.
– Jól vagy?
A lány bólintott; nem bízott benne, hogy képes megszólalni. A lépcső keskeny
előtérben végződött, onnan pedig hosszú, sötét folyosó indult el, amelynek
falaira fák kanyargó gyökerei rajzoltak barázdákat. A folyosó végén halvány
kékes fény derengett.
– Olyan… sötét van – mondta bizonytalanul Clary.
– Akarod, hogy megfogjam a kezed?
Clary mindkét kezét a háta mögé tette, mint egy kisgyerek.
– Ne beszélj velem ilyen lekicsinylően!
– Hát, pedig veled nehéz bárhogy máshogy beszélni, olyan kicsi vagy. – Jace
elnézett a lány mellett, a fáklyából szikrák záporoztak ahogy előrelépett. –
Semmi szükség rá, hogy itt toporogjunk, Jeremiás testvér – mondta. – Vezessen
bennünket, a nyomában leszünk.
Clary riadtan ugrott egyet. Még nem szokott hozzá a levéltáros hangtalan
suhanásához. Jeremiás nesztelenül indult el a háta mögül, és nekivágott a
folyosónak. Egy pillanattal később Clary félrelökte Jace felé nyújtott kezét, és
követte a férfit.
A Néma Városból Clary először magasba ívelő márvány boltívek hosszú sorát
pillantotta meg, amely úgy nyújtózott távolba, mint a fák hadrendje egy
gyümölcsöskertben. Maga a márvány tiszta volt, elefántcsontszínű. Keménynek
és fényesnek hatott, helyenként keskeny csíkokban ónix, jáspis és jade csíkok
díszítették. Ahogy lassan maguk mögött hagyták a folyosót, és elindultak a
boltívek erdeje felé, Clary észrevette, hogy a földön éppen olyan forgó
örvényekre emlékeztető rúnák sorakoztak, amilyeneket néha Jace bőrén is látott.
Amikor mind a hárman átvonultak az első boltív alatt, valami nagy és fehér
bukkant fel Clary bal oldalán, mint a jéghegy a Titanic orra mellett. Nagy fehér
kődarab volt, sima és szögletes, az elején pedig valami ajtószerűség nyílt.
Gyerekeknek való játszóházra emlékeztette a lányt, ami majdnem akkora volt, hogy fel tudott állni benne – de azért nem egészen.
– Ez egy mauzóleum – mondta Jace, és a kőkockára irányította a fáklya
fényét. Clary láthatta, hogy a vasrudakkal szorosan bereteszelt ajtóra egy rúnát
véstek. – Sír. Ide temetjük a halottainkat.
– Minden halottat? – lepődött meg Clary, és szíve szerint megkérdezte volna,
hogy a fiú apját is ide temették-e. De Jace már odébbállt, és nem akart utána
kiabálni. Gyorsan ő is előresietett. Nem szívesen maradt volna egyedül Jeremiás
testvérrel ezen a kísérteties helyen. – Nem azt mondtad, hogy ez a hely
tulajdonképpen levéltár?
A Néma Városnak számos szintje van – szólt közbe Jeremiás. – És nem minden
halott itt van eltemetve. Természetesen van egy másik osszárium is Idriszben,
sokkal nagyobb ennél. De ezen a szinten vannak a mauzóleumok, és ez az égetés
helye.
– Az égetés helye?
Akik csatában halnak meg, azoknak a testét elégetjük, és az ö hamvaikból
készítjük el a márványíveket, amiket itt látsz. A démonölők vére és csontjai
önmagukban is erős védelmet nyújtanak a gonosz ellen. A klávébeliek még
halálukban is az ügyet szolgálják.
Milyen kimerítő lehet – gondolta Clary. – Valaki végigharcolja az egész életét,
aztán elvárják tőle, hogy még akkor is tovább harcoljon, amikor már halott.
Szeme sarkából látta a szögletes fehér kockákat, ahogy rendezett sorokban
nyúlnak a végtelenbe; az ajtókat mindegyiken kívülről zárták be. Clary már
értette, miért hívják ezt a helyet Néma Városnak: egyedüli lakói a szótlan
Testvérek és a holtak, akiket oly gondosan őriznek.
Újabb lépcsőhöz értek, amely megint csak lefelé vezetett a homályba. Jace
maga elé nyújtotta a fáklyát, amitől árnyékok kezdtek játszani a falon.
– A második szintre megyünk, ahol a levéltárak és a tanácstermek vannak –
mondta, mintha Claryt akarná megnyugtatni.
– Hol vannak a lakások? – kérdezte a lány, félig udvariasságból, félig mert
valóban kíváncsi volt. – Hol alszanak a Testvérek?
Alszunk?
A néma szó szinte lógott köztük a levegőben. Jace elnevette magát, mire a
fáklya lángja reszketni kezdett.
– Muszáj volt megkérdezned, mi?
A lépcső alján újabb alagút indult, ez azonban a végén szögletes csarnokká
szélesedett, amelynek mind a négy sarkában csontból faragott tornyocskák
álltak. A négyzet oldalai mentén ónix tartóikban fáklyák égtek, a levegő pedig
hamu és füst szagától volt nehéz. A csarnok közepén fehér erekkel csíkozott
fekete bazaltból készült hosszú asztal állt. Mögötte, a sötét falon óriási ezüst kard függött hegyével lefelé. Markolata kitárt szárnyakat formázott. Az asztalnál
Néma Testvérek ültek sorban egymás mellett; mindannyian pontosan olyan
pergamenszínű köpenyt viseltek, mint Jeremiás.
Jeremiás nem húzta az időt.
Megérkeztünk. Clarissa, állj a Tanács elé!
Clary Jace-re pillantott, de a fiú csak zavartan hunyorgott. Jeremiás testvér
nyilván egyedül az ő fejében szólalt meg. A lány az asztalra nézett, a nehéz
köpenyükbe burkolózott néma alakok sorára. A csarnok talaján csillogó bronz és
sötétvörös négyzetek váltották egymást. Közvetlenül az asztal előtt egy nagyobb,
fekete márványnégyzet is volt, amin ezüstcsillagok parabolája domborodott.
Clary úgy lépett a fekete négyzet közepére, mintha a kivégzőosztag elé kéne
állnia. Felemelte a fejét.
– Jól van – mondta. – Most mi következik?
A fivérek most hangot adtak ki – olyat, amitől Clary karján, nyakán és hátán
az összes szőrszál égnek állt. Olyan volt, mint egy sóhaj vagy nyöszörgés.
Mindannyian egyszerre emelték fel a kezüket és tolták hátra a csuklyájukat,
amitől láthatóvá vált hegekkel borított arcuk és üres szemgödreik.
Bár már látta Jeremiás testvér csupasz arcát, Clary gyomra görcsbe rándult.
Mintha csontvázak ültek volna vele szemben; azok a középkori fametszetek
jutottak a lány eszébe, amelyeken a holtak járkáltak, beszélgettek és táncoltak az
élők halomba hordott testei fölött. A Testvérek összeöltött ajka mintha mosolyra
húzódott volna.
– A Tanács üdvözöl téged, Clarissa Fray – hallotta a lány, de most nem
egyeden néma hang szólalt meg a fejében, hanem tucatnyi; volt köztük mély és
reszelős, sima és monoton – de mindegyik határozottnak és követelőzőnek tűnt,
mintha elméje törékeny védvonalát ostromolták volna.
– Állj! – mondta Clary. Maga is meglepődött, milyen erős és rezzenéstelen a
hangja. A lárma olyan hirtelen szűnt meg a fejében, mintha egy lemezjátszó nem
forgott volna többé. – Beengedem magukat a fejembe – folytatta –, de csak ha
készen állok.
– Ha nem kell a segítségünk, erre semmi szükség. Végtére is te fordultál
hozzánk.
– Tudni akarják, mi van a fejemben, éppen úgy, mint én magam – mondta
Clary. – Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek óvatosak.
A középen ülő Testvér hosszú fehér ujjaival támasztotta meg az állát.
Elismerem, érdekes ez a rejtély – mondta. A hang száraz és semleges volt
Clary fejében. – De ha nem állsz ellen, nem szükséges erőt alkalmaznunk.
A lány a fogát csikorgatta. Legszívesebben szembeszegült volna a
Testvérekkel, kiűzte volna a törtető hangokat a gondolataiból. Minden porcikája tiltakozott ellene, hogy tétlenül álljon, és hagyja, hogy hozzáférjenek a legbelső,
legszemélyesebb dolgaihoz…
Viszont minden esély megvan rá, hogy ez már amúgy is megtörtént,
győzködte magát. Nem történik most más, csak lelepleznek egy régi bűntényt,
emlékeinek ellopását. Ha sikerrel járnak, megint az övé lehet, amit elvettek tőle.
Becsukta a szemét.
– Kezdhetjük – mondta.
Az első kontaktus mintha suttogás lett volna a fejében, finom, mint egy hulló
levél simogatása
Közöld a neved a Tanáccsal! Clarissa Fray.
Az első hanghoz többen is csatlakoztak.
Ki vagy?
A nevem Clary. Édesanyám Jocelyn Fray. Brooklynban élek a Berkeley Palace
807szám alatt. Tizenöt éves vagyok. Apám…
Elméje mintha visszarúgott volna, akár egy túlfeszített gumiszalag, Claryt
pedig hangtalanul ragadta magával a csukott szemhéjára vetülő képek forgataga.
Anyjával együtt sietett a vaksötét utcán, mocskos hókupacok között. Aztán
ólmos, szürke és súlyos égbolt, csupasz fák sora. Négyzet alakú gödör a földbe
vájva, benne egyszerű koporsó. Porból lettünk, porrá leszünk. Jocelyn az
ismerős tarka pokrócba burkolózva, arcán könnyekkel, miközben gyorsan bezár
egy dobozt, és egy párna alá rejti, amint Clary belép a szobába. Megint látta a
monogramot a dobozon: J.C.
Aztán a képek gyorsabban követték egymást, mint azokban a könyvekben,
amikben ha elég gyorsan pörgette az ember a lapokat, a rajzok filmekké álltak
össze. Clary egy lépcsősor tetején állt, lefelé nézett egy keskeny folyosóra, és
megint ott volt Luke, lábainál a zöld zsákkal. Jocelyn megállt előtte, és megrázta
a fejét.
– Miért most, Lucián? Azt hittem, meghaltál… – Clary hunyorított; Luke nem
olyan volt, mint máskor, szinte idegennek tűnt, haja hosszú volt és kusza. Aztán
ágak takarták el a kilátást; megint a parkban volt, és zöld tündérek, aprók, mint
egy fogpiszkáló, zümmögtek a piros virágok körül. Elbűvölve nyúlt az egyik
után, de anyja riadt kiáltással kapta a karjába. Aztán megint tél volt a fekete
utcán, és siettek, egy esernyő alatt húzva meg magukat, Jocelyn hol lökdöste, hol
rángatta Claryt a magasba emelkedő hófalak között. A fehér függöny mögött
gránitajtó emelkedett, fölötte vésett szavakkal: FENSÉGESEK. Aztán egy
ajtóban állt, ahol vas és olvadó hó szagát érezte. Ujjai zsibbadtak voltak a
hidegtől. Állát egy kéz fogta meg, és irányította felfelé, hogy láthassa a falra
firkált szöveget. Két szó emelkedett ki és égett a szemébe: „MAGNUS BANE”.
Hirtelen fájdalom hasított a bal karjába. Felkiáltott, ahogy a képek széthullottak, ő pedig felfelé kezdett forogni, és áttörte a tudat felszínét, ahogy
egy búvár bukkan elő a víz alól. Valami hideg simult az arcához. Amikor
erőszakkal kinyitotta a szemét, ezüstcsillagokat látott. Kettőt pislantott.
Mielőtt rájött, hogy a márványpadlón fekszik, térdér felhúzva egészen a
mellkasáig. Amikor megmoccant, az izzó fájdalom visszatért a karjába.
Óvatosan ült föl. Bal könyökén felhasadt a bőr, és a sebből vér szivárgott.
Nyilván beütötte, amikor elesett. A pólója is véres lett. Ahogy kábán körülnézett,
Jace-t látta, amint mozdulatlanul, de láthatólag feszülten őt figyeli.
Magnus Bane. A szavak jelentenek valamit, de mit? Mielőtt hangosan is
feltehette volna a kérdést, Jeremiás testvér szólította meg.
A gát a fejedben erösebb, mint számítottunk rá – mondta. – Csak az
távolíthatja el biztonsággal, aki odatette. Ha mi szabadítanánk meg tőle, azzal
mégis ölnénk.
Clary sebesült karját szorongatva tápászkodott fel.
– De nem tudom, ki tette oda. Ha tudnám, nem jöttem volna ide.
A válasz bele van szőve a gondolataidba – mondta Jeremiás testvér. – Amikor
ébren álmodtál, láttad leírva.
– Magnus Bane? De… hát ez még csak nem is egy rendes név.
– Elég!
Jeremiás testvér felállt. Mintha csak jelt adott volna ezzel, a többiek is
követték a példáját. Néma köszönésképpen meghajtották a fejüket Jace felé,
majd libasorban elsiettek az oszlopok között, és eltűntek szem elől. Csak
Jeremiás testvér maradt mellettük, aki mozdulatlanul figyelte, ahogy Jace
Claryhez siet.
– Jól van a karod? Hadd nézzem! – mondta a fiú, és megragadta Clary
csuklóját.
– Aúú! Nem vészes, de ezt ne csináld, mert csak rosszabb lesz tőle – szólt rá a
lány, és megpróbált távolabb húzódni.
– Összevérezted a beszélő csillagokat – állapította meg Jace. Clary odanézett,
és maga is látta, hogy a fiúnak igaza van: a fehér és ezüst márványon vérfolt
éktelenkedett. – Lefogadom, hogy erre is van valami törvény. – Megfordította
Clary karját, de ezúttal olyan óvatosan, hogy a lány ki sem nézte volna belőle.
Jace alsó ajkát a fogai közé kapta, és füttyentett; Clary lenézett, és látta, hogy
karját csuklótól könyékig vér borítja. Az egész lüktetett, merev volt, és fájt.
– Most jön az, hogy csíkokat szaggatsz a pólódból, és bekötözöd a sebemet? –
tréfálkozott a lány. Gyűlölte a vér látványát, főleg a sajátjáét.
– Ha azt akartad, hogy tépjem le a ruháimat, csak kérned kellett volna. – Jace
a zsebébe nyúlt, és előhalászta az irónját. – Sokkal kevésbé lett volna fájdalmas.
Clary nem felejtette még el, milyen kellemetlen érzés volt, amikor az irón a csuklóját érintette, úgyhogy összeszorította a fogát; végül azonban nem érzett
mást, csak enyhe melegséget, ahogy a sugárzó eszköz könnyedén átsiklott a sebe
fölött.
– Meg is vagyunk – mondta Jace, és felegyenesedett. Clary csodálkozva
nyújtogatta a karját; bár a vér még ott volt, a seb eltűnt, mint ahogy a fájdalom és
a merevség is. – És legközelebb, ha azt tervezed, hogy egy ilyen sérüléssel hívod
fel magadra a figyelmemet, ne felejtsd el, hogy néhány kedves szó is csodákat
tud művelni.
Clary érezte, hogy mosolyra húzódik a szája.
– Észben fogom tartani – mondta, majd ahogy a fiú elfordult, hozzátette: – És
köszönöm.
Jace anélkül csúsztatta vissza a zsebébe az irónt, hogy visszanézett volna, de
Clary mintha elégedettséget olvasott volna ki a vállai ívéből.
– Jeremiás testvér! – szólt a fiú, miközben összedörzsölte a tenyerét. – Nem
sokat szólt egész idő alatt. Nyilván van véleménye, amit szeretne elmondani.
Azzal bíztak meg, hogy kivezesselek benneteket a Néma Városból, ez minden –
felelte a levéltáros. Clary szerette volna tudni, hogy csak képzeli-e, vagy tényleg
volt némi halovány sértettség a „hangjában”.
– Kitalálunk magunk is – jegyezte meg reménykedve Jace. – Pontosan
emlékszem, merre jöttünk…
A Néma Város csodái nem valók avatatlan szemeknek – mondta Jeremiás, és
köpenyét némán meglebbentve hátat fordított nekik. – Erre gyertek!
Amikor kiértek a szabadba, Clary mélyeket szippantott a sűrű reggeli
levegőből; határozottan élvezte a szmog, a kosz meg az emberek orrfacsaró
szagát. Jace elgondolkodva nézett körül. – Esni fog – mondta.
Igaza van – gondolta Clary, ahogy felnézett a sötétszürke égre. – A hintóval
megyünk vissza az Intézetbe?
Jace előbb a még mindig szoborként álló Jeremiás testvérre, aztán az utcára
vezető boltív alatt fekete árnyékként derengő hintóra nézett. Széles vigyorra
húzta a száját.
– Kizárt dolog – közölte. – Gyűlölöm ezeket az izéket. Fogjunk egy taxit.