𝐕𝐢𝐬𝐬𝐳𝐚 𝐚 𝐤𝐞𝐳𝐝𝐞𝐭𝐞𝐤𝐡𝐞𝐳 | 𝐒𝐳𝐃

𝟒. 𝐒𝐳𝐞𝐦𝐭𝐞𝐥𝐞𝐧

N I N A

Nagy lendülettel toltam magamba a bolognait, amit Dorina csinált nekem és behozta a kórházba, mert itt olyan íze van a kajának, mintha vizet innék. Holnap visszautazik Magyarországra, én pedig egyedül maradok szó szerint. A lovaim állítólag a Redbull lovasakadémiáján vannak és megfelelő gondoskodást kapnak az ottani dolgozóktól, mivel Evelin és Tomi is hazautaztak. Tegnap bejöttek hozzám elbúcsúzni, amit rettentő szomorúan fogadtam. Tényleg egyedül maradok egy idegen országban.

-Nem értem, akkor csak úgy minden előzetes dolog nélkül bejött hozzád? - kérdezi barátnőm még mindig le nem akadva Szoboszlairól, aki tegnap előtt meglátogatott.

-Igen - válaszolom teli szájjal.

-A csokit is ő hozta? - biccent az asztalon heverő felbontott Lindt édességre, mire bólintok - Ez annyira romantikus!

-Ez inkább fura! - rázom fejemet, hiszen visszagondolva vitáinkra, amik minden találkozásunk alkalmával voltak, egyáltalán nem volt megszokott a legutóbbi viselkedése.

-Ugyan már, csak kedves akart lenni - forgatja meg barna szemeit, majd elveszi tőlem az üres tálat, amit megköszönök. Mi lesz velem a főztje nélkül . . .

-A kérdés csak az, miért? - nézek rá eszelősen.

-Lehet, hogy bejössz neki - vonja meg vállát, majd egy pohár vizet nyújt felém, amit elfogadok.

-Ezt te se hiszed el - nevetem el magamat, hiszen az már nagyon abszurd lenne.

-Haaland szerint is összeillenétek. Mindketten makacs emberek vagytok és a legjobbak akartok lenni abban, amit csináltok.

-Beszéltél vele azóta? - váltok témát, hiszen a norvég gyerek tegnap este visszautazott Dortmundba, Dorina nagy bánatára.

-Persze, felhívott, amikor megérkezett. - körmét piszkálgatja, ebből pedig tudom, hogy rosszul esik neki, amiért elváltak útjaik. - Meghívott magához egy meccsére, de nem szeretnék egyedül menni . . .

-Dori, húsz éves vagy. Én pedig kórházban. Ha szeretnél, menj el hozzá. - nem azért tanácsoltam ezt neki, mert már rá akartam hagyni, mit csinál, hanem kezdtem azt érezni, ők ketten tényleg megtalálták egymást.

-Komolyan mondod? Ki se akadsz? - nyílnak nagyra szemei, amin elnevetem magam.

-Miért tenném? A te életed, nem szeretnék beleszólni. Ha megbízol benne, ám legyen - mosolyodok el végül, mire nyakamba ugrik, amire felszisszenek.

-Uh bocsi - húzódik el gyorsan, hiszen a vállficamom fáj a legjobban.

-Semmi baj - legyintek, majd nézem, ahogy kicsit rendet tesz körülöttem. Hozott tiszta ruhákat, a koszosakat pedig elvitte.

-Figyi, anyukád összepakolt neked egy nagy bőrönd ruhát meg anyám kínját, azt mondta holnap feladja a csomagot és az akadémia hoteljébe küldi.

-Tudom, beszéltem vele én is - bólintok, hiszen délelőtt volt egy hosszú telefonbeszélgetésünk. Anya tényleg nagyon aggódik értem, ezért biztosítanom kellett, hogy már sokkal jobban érzem magamat, még ha ez nem is így volt.

Dorina késő estig maradt, amíg meg nem kérte a nővér, hogy távozzon, mert lejárt a látogatási idő. Hosszasan búcsúzkodtunk, hiszen reggel egyenesen a reptérre megy, már nem jön be a kórházba hozzám. Megígértem neki, hogy vigyázok magamra és betartok mindent, amit az orvosok mondanak. Igaza volt, makacs vagyok. Mivel két napja csak feküdtem és csak a mosdóba, valamint a zuhanyhoz jártam ki a szobából, nagy nehezen magamra vettem szürke köntösömet és rózsaszín mamuszomba bújtatva lábaimat sétáltam ki a folyosóra. Néhány nővér és orvos sétált a szinte kihalt részen. Telefonommal kezemben sétáltam el az aulában levő hatalmas akváriumhoz, hogy legalább valami érdekeset is lássak ma. Ennyi izgalom nekem is jár.