𝐕𝐢𝐬𝐬𝐳𝐚 𝐚 𝐤𝐞𝐳𝐝𝐞𝐭𝐞𝐤𝐡𝐞𝐳 | 𝐒𝐳𝐃

𝟏𝟑. 𝐊𝐢𝐭𝐚𝐫𝐭𝐨́

N I N A

Fájdalmas és nehéz egy hét van mögöttem, amit leginkább a lakásomban és az istállóban töltöttem. Nem szerettem volna senkivel találkozni. Főleg nem Szoboszlaival, aki figyelmen kívül hagyva kérésemet, miszerint ne keressen, bombázott az üzeneteivel. Nem adta fel, pedig egyiket se nyitottam meg, nem hogy válaszoltam volna neki. Nem volt mit mondanom.

Dorinával újra beszélő viszonyban voltam, hiszen képtelen voltam haragudni rá és szükségem volt valakire, akivel válthatok néhány szót az érzéseimről. Nem tudtam, mi következik ezek után, hogyan kellene éreznem és legfőképp tennem. Szerettem volna elfelejteni ezt az egészet és visszamenni Magyarországra a családomhoz, de ahogy Józsi telefonban is mondta, túl sokat fektettem bele ahhoz, hogy most feladjam egy ekkora lehetőség előtt, mint amit a Redbull kínál.

Hallgattam anyára és átöltöztem lovagló ruházatomba, hogy végre kicsit kiszellőztessem a fejemet. A dolgozók nagyon kedvesek és rendesek voltak, mégsem tudtam rájuk őszinte mosollyal nézni, bármennyire is szerettem volna. Szomorúan és lemondóan sétáltam végig az istálló folyosóján, hogy felnyergeljem Sólyomot. Tényleg szükségem volt erre.

Egyedül csináltam mindent, szükségem volt egy kis magányra is. Nem tudtam kiigazodni magamon, mi lenne a legjobb most. Semmi sem segített rajtam igazán. Azt szerettem volna, ha minden rendben van és ez az egész nem történik meg. Kicsit azt éreztem viszont, hogy már nem bánt annyira a dolog, sokkal inkább szomorú vagyok, semmint csalódott.

Sólyom teljes felszerelésben volt, így kivezettem az istállóból és kikötöttem a karámfához, én magam pedig visszamentem kobakomért és mellényemért, mert bármennyire is profi az ember, fő az elővigyázatosság. Mellényemet futtában veszem magamra kilépve a nyergesből és a folyosón azzal a személlyel találom szemben magam, akit a legkevésbé szerettem volna jelen pillanatban látni. Nem szóltam, csak némán figyeltem a zavart tekintetű fiút, akinek szemei alatt hatalmas karikák voltak, arca meggyötörtebb volt, mint legutóbb, amikor láttam. Haja nincs belőve, most hagyta sötét tincseit göndören és ekkor esett le, eddig vasalta.

-Szia! - suttogja közelebb lépve. Szó nélkül meredek rá és nem értem, minek jött. - Tudunk váltani néhány szót? - kérdezi bizonytalanul és egy kis idegességet is fel vélek fedezni hangjában. Ő sosem ideges. Mindig halál laza.

-Nem érek rá - vágom rá rögtön és ezzel kész vagyok lezárni a beszélgetést. Mellényemet indulatosan húzom fel államig, jelezve, hogy épp készülőben vagyok valahová. Nem igazán hatja meg.

-Mi sürgős dolgod van? - egyszerre csalódott és számonkérő.

-Épp lovagolni indultam - mutatok kifelé, háta mögé. Sólyom elég punnyadtan várt rám.

-Egy perced csak van még! - kapja el karomat és húz vissza maga elé. Ha ezt egy héttel ezelőtt csinálja, tuti orrba nyomom. Most viszont fáradt tekintettel nézek rá és várom, mit szeretni kihozni ebből az egészből, mert tudom, hogy amíg el nem mondja a kis beszédét, nem szabadulok innen.

-Miért jöttél ide? - kérdezem lemondóan, ő pedig fájdalmas sóhaj kíséretében néz rám.

-Gondoltam, itt nem tudsz rám vágni egy ajtót sem - kezd bele kicsit poénosan, de engem ez egyáltalán nem érint meg, sőt. Elindulok a kijárat felé, de hirtelen eszembe jutott valami még.

-Vágott már pofán istállóajtó? - kérdezem hirtelen megfordulva.

-Nem - néz rám furán, majd könnyedséggel csukom rá az istálló ajtaját, ezzel kicsit könnyítve lelkemen. A nehéz szerkezetű ajtó visszhangozva csapódott be, Sólyom összerezzenve nézett felém. Jól esett Szoboszlaira vágni még egy ajtót.