𝐕𝐢𝐬𝐬𝐳𝐚 𝐚 𝐤𝐞𝐳𝐝𝐞𝐭𝐞𝐤𝐡𝐞𝐳 | 𝐒𝐳𝐃

𝟏𝟏. 𝐌𝐞𝐫𝐞́𝐬𝐳

N I N A

Fogalmam sincs hány óra lehetett, mikor kinyíltak szemeim és a telefonomért szerettem volna nyúlni, ami az éjjeliszekrényen pihent, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyult az engem ölelő karok miatt. Hirtelen minden átfutott az agyamon, ami tegnap este történt. Az, hogy Szoboszlaival táncoltam, nevetgéltem, majd megint az ágyamban kötöttünk ki. A legutóbbi után azt mondtam, hiba volt, most viszont már nem gondoltam annak. Nagyon jó volt vele és éreztem, hogy felszabadultabb vagyok.

Óvatosan fordulok át másik oldalamra, s közben megmosolyogtat a tudat, hogy Szoboszlai nem lépett le úgy, mint legutóbb. Akkor mindkettőnknek fura volt a helyzet és talán jobb is volt úgy, most viszont teljesen más. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, amit még nem tudtam eldönteni, hogy jó-e vagy rossz.

-Miért nem alszol szöszke? Hétvége van - mormolja csukott szemmel, én pedig megmosolygom reggeli ábrázatát. Haja össze-vissza állt és eltűnt az a tegnap esti kinézete, amit egyébként nem bántam. Szerencsére tegnap este mikor a fürdőbe mentem rendbe tenni magamat lemostam sminkemet, így nem kellett aggódnom, hogy mostanra panda lettem.

-De reggel van - bújok hozzá közelebb és nyakába fúrom arcomat, amit szerintem mindketten meglepetten fogadunk.

-Kérlek, ne kelj fel - derekamról elveszi kezét és finoman hajamba túr.

-Mit kapok érte cserébe? - kérdezem incselkedve, ami megint meglep és érzem, hogy le kell állnom.

-Már el is felejtetted? - tol el magától kicsit, hogy szemeimbe nézhessen, amiket szégyenlősen sütök le. Nem kellett volna kekeckednem.

-Lehet azt? - cirógatom kezemmel derekát egy mosoly kíséretében, amit viszonoz.

Nem tudom, hogyan jutottunk el idáig, hiszen megmondtam Dorinának, hogy ez a fiú nagyon nem az esetem főleg, hogy ekkora paraszt. Viszont már akkor is hazudtam magamnak, mert próbáltam elhitetni magammal is, hogy nincs rám hatással milyen jóképű.

-Anya azt mondta, Szofi azóta is rólad áradozik - szólal meg percek múlva, miközben egymás ölelését élvezzük. Nem akartam, hogy elengedjen. Egy hónap alatt elérte, hogy megkedveljem némiképp és most eljutottam arra a következtetésre, hogy totál beleestem ebbe a srácba.

-Aranyos kislány - mosolyodom el a hír hallatán, ami megmelengeti szívemet.

-Kedvel téged - simogatja hajamat, ami nagyon jól esik. Senki nem viselkedett még velem így, akkor sem, ha együtt voltam az illetővel. Szoboszlai annak ellenére, hogy egy tajparaszt tud lenni - bár mostanában kevésbé mutatja ezt az oldalát - nagyon figyelmes és gyengéd, amivel azonnal le tud venni lábamról.

-Végre valaki - nevetem el magam kínosan, hiszen a laza és bunkó személyiségem miatt - ami messze eltörpült Szoboszlai mellett - nem sokan mondtak rólam ilyeneket.

-De tudod mit? - vonja fel szemöldökét mosolyogva.

-Hm? - nézek fel rá érdeklődve, mert nem folytatja.

-A bátyja jobban kedvel téged - szavai hallatán millióegy pillangó kezd csapkodni hasamban és azt gondolom, én vagyok jelen pillanatban a világ legboldogabb embere.

-Igazán? - kiszélesedő mosolyomat alig tudom visszafogni, amit csak tetéz az, hogy ajkai súrolják enyémeket.

-Szerinted mi a fenének jártam be hozzád a kórházba és vittem csokit? - neveti el magát végül hitetlenkedve, én pedig az emlék hatására most tényleg elpirulok és nem zavar, hogy ezt ő is észreveszi, mivel már nem takart smink.