𝐕𝐢𝐬𝐬𝐳𝐚 𝐚 𝐤𝐞𝐳𝐝𝐞𝐭𝐞𝐤𝐡𝐞𝐳 | 𝐒𝐳𝐃

𝟏. 𝐏𝐨𝐟𝐚́𝐭𝐥𝐚𝐧

N I N A

Imádtam az adrenalint, ahogy végigáradt egész testemen, miközben szememet a következő akadályon járattam és figyeltem lovaimat, hogy a megfelelő pillanatban húzzam meg a szárat épp annyira, hogy reagáljanak rá és elforduljanak.

Amíg a pályán voltam, megszűnt körülöttem minden. Nem hallottam a tömeg kiabálásait, a zenét, ami a pálya melletti hangszórókból szólt, csupán a hangos bemondó tompa hangját hallottam, de azt is elnyomta segédhajtóim kiabálásai, melyek közvetlen mögülem jöttem és milliónyi instrukcióval láttak el.

Csak én voltam és a lovaim. Nem számított, milyen eredményt érek el, mennyit hibázok. Sose azért csináltam, hanem mert jól éreztem magam és mert bizonyítani akartam saját magamnak, hogy vagyok olyan jó, mint a többi bajnok. Ha pedig mégis serleggel a kezemben zártam egy-egy versenyt, örültem neki.

Most is ezt az érzést készültem átélni, de még volt előttem két versenyző, akik mind hollandok voltak. Furcsa volt ilyen nagyszabású versenyen részt vennem, de büszke voltam, amiért kijutottam a Lipcsében megrendezett fedeles kupadöntőre, ahol először indultam négyes fogattal. Eddig mindig csak két lovat hajtottam, de edzőm unszolására beadtam a derekam és kipróbáltam magam más helyzetben is. Dobrovitz Józsefre mindig számíthatott az ember. Rengeteg közös élményünk volt, ami mind csupa pozitív. Szinte családtagnak számítottam náluk, fia, Joci szintén a hugaként bánt velem. Folyton szívattuk egymást, de mindenben támogatást is nyújtottunk a másiknak. Örültem, hogy a csapatjukhoz tartozhatok, amire valószínűleg sokan vágynak még rajtam kívül.

A szüleim már négy éves koromban tudták, hogy lovas lány lesz belőlem, mikor megláttam életemben először egy barna kis pónit és félelem nélkül szaladtam oda hozzá, hogy megsimogathassam. Mint később kiderült, utálta a gyerekeket, még sem zavartatta magát, mikor már hátára kapaszkodtam fel, tovább legelt. Valami leírhatatlan kötődés alakult ki köztem és a lovak között. Édesapám lovak között nőtt fel, ahogy nagypapám is. Nem volt kérdés, hogy engem is ezen az úton indítsanak el és talán majd nekem sikerül megvalósítanom, amit nekik nem. Bekerülni a magyar csapatba, ami igen kemény kihívás volt.

Tekintve a kezdeti kudarcokat a kisebb kategóriájú versenyeken, ahol csak én nem voltam szomorú, azt hitték ez mégsem nekem való sport. Tizenhét évesen megszereztem a Pest megyei bajnoki címet, ami már kellő önbizalommal ruházott fel, hogy felhívhassam a világbajnok magyar fogathajtót és kérjem segítségét a továbbiakban, mint edzőm. Kérdés nélkül vállalta el. Elmondásai alapján, ha nem én hívom, ő tette volna meg ezt a lépést. Figyelemmel kísért, mióta megnyertem az első országos kettes fogathajtó bajnokságot. Hatalmas örömmel töltött el, amiért látta bennem azt, amiért küzdöttem és azt, hogy mennyire nem a pénz vagy a siker motivál. Persze ezt szerette volna kicsit belém plántálni, mivel ez is nagy hajtóerő lehet verseny előtt.

-Felkészültél? - teszi vállamra nagy tenyerét Józsi, miközben a pályát hibátlanul végighajtó holland srácot figyelem és azon gondolkozok, vajon én is képes leszek-e erre.

-Meglátjuk, miután lehajtottam a pályáról - kacsintok rá játékosan és visszasétálok vele fogatomhoz, ahol a csapat már vár rám.

Szüleim a lelátó valamelyik sorában görcsölnek és izgulnak miattam, de velük ellentétben én ezt egyáltalán nem így élem meg. Tudom, hogy most görcsben van a gyomrom, de amint meghallom a bíró sípját és a csengőt, ami rajthoz invitál, nem fogok semmire odafigyelni, csak arra, hogy jól hajtsak és hiba nélkül teljesítsem a szerintem könnyű pályát. Rengeteg gyakorlás van mögöttem. Hóban, hidegben is kint voltam és hajtottam. Sosem voltam olyan, akit megrémiszt egy kis mínusz télen, nem lehetett leszedni a bakról vagy nyeregből, mikor melyik sportot űztem. Minden lovamat lovagoltam, hiszen a fogatlovak jó teljesítményét sokféle gyakorlattal lehet növelni.