𝐕𝐢𝐬𝐬𝐳𝐚 𝐚 𝐤𝐞𝐳𝐝𝐞𝐭𝐞𝐤𝐡𝐞𝐳 | 𝐒𝐳𝐃

𝟓. 𝐔𝐧𝐝𝐨𝐫í𝐭𝐨́

N I N A

Nagy nehezen legyűrtem vacsorámat és biztos voltam benne, ez alatt az egy hét alatt én itt le fogok fogyni. Nem elég, hogy kis adagokat adnak, néha még meg se eszem, mert már a látványa is rossz. Dorina volt a megmentőm két napig. Imádom a főztjeit, ezt mondtam is neki ma, ahogy felhívott mielőtt órára ment volna. Nos igen, velem ellentétben Dorina gyógyszerészeti szakra járt, amit nagyon imádott. Egész gimiben az volt a célja, hogy bekerülhessen az egyetemre és most sikerült neki, amiért rettentően büszke vagyok rá. Egyszer talán én is elvégzek valamit. Ha már Aachen kiesik, talán a karrieremnek is búcsút inthetek.

Csörgő mobilomra összerezzentem, majd elmosolyodtam, mikor megláttam anya nevét villogni a kijelzőn.

-Szia anya! - szólok bele vidáman a készülékbe. Hiányoznak . . .

-Hogy vagy édesem? - kérdezi szokásos aggodalmas hangszínnel. Anya már attól ki van, ha elvágom az ujjamat.

-Egész jól - füllentek, hiszen nem akarom, hogy nyugtalankodjon miattam. Így is elég stresszes neki a munkahely.

-Elvileg megérkezett a csomagod az akadémiára, beszélt apád az orvosoddal. A gyógytornákat és kezeléseket a Redbull központjában fogod megkapni, ahol a többi sportoló is. Ne aggódj, nagyon kedves emberek.

-Meddig kell ott lennem? - kérdezem félve és nem akarom válasznak hallani a nem tudom szócskát.

-Kincsem, ez a kezelés eredményességétől függ. De az orvos szerint neked menni fog.

-Tök mindegy, ha Aachenig nem jövök helyre. - sóhajtok lemondóan és gondolatban már el is temettem az egészet. Egész eddig erre vártam, hogy bekerülhessek a kvalifikációs csoportba. Most, hogy végre ott vagyok, lesérülök és bumm, ugrik minden.

-Meglátod helyre kapnak. Szerencsére a szponzorodnál nagyon jó szakemberek fognak segíteni neked.

-Mikor mehetek haza?

-Sajnálom kicsim, de egy darabig biztosan nem. Ahogy tehetjük, kimegyünk hozzád - hangja szomorú volt és csalódott. Nem akartam elhinni, hogy beláthatatlan ideig nem láthatom a családomat, akiket mindennél jobban szeretek, hiszen annyi mindent tettek értem, nem beszélve a sok áldozatról, amit értem hoztak.

-Akkor csak a lovak maradnak az akadémián? - fogom fel mondandóját.

-Igen. Figyelj, tudom, ez most nagyon nehéz neked. De meglátod hamar túl leszel ezen is pár hónap múlva csak nevetve emlegeted fel a történteket - próbál vigasztalni, de a ma látott videó után nem tudom, hogyan tudnék azon nevetni. Egyszerűen csak sírni lenne kedvem.

-Most mennem kell anya. Puszilom apát is! - köszönök el, hiszen a sírás határán vagyok és nem akarom, hogy fültanúja legyen ennek.

-Pihenj kincsem! Jó éjszakát! - köszön el, majd gyorsan kinyomom a hívást és ölembe ejtve a készüléket tör fel belőlem a keserves sírás. Utáltam sírni, hiszen az a gyengéknek való, most mégis jól esett és megkönnyebbültem, mikor némileg fogyni látszódtak könnyeim. Egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magamat és nem találtam indokot, ami ezt megcáfolhatta volna. Most tényleg úgy igazán szarul éreztem magamat.

Telefonom pittyegett, így nagy nehezen, de felemeltem, hogy megnézhessem, milyen értesítést kaptam. Az instagram jelzett, hogy üzenetem érkezett. Ujjaimmal letöröltem sós könnyeimet, majd megnyitottam az alkalmazást. Szoboszlai érkezett meg, mint estém megmentője üzenet formájában. Elmosolyodtam, hiszen nem számítottam ilyen korán az üzenetére.

szoboszlaidominik  Hello szöszke  😊 Hiányoztam már?

wagnernina  Te amnéziás vagy? Mondtam, hogy ne hívj szöszkének!