𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐄𝐥𝐡𝐢𝐬𝐳𝐞𝐦 (Bucky Barnes Fanfiction)

5.fejezet

"A bölcs király sose akar háborút, de mindig készen áll rá."
~Odin~

Szerencsére ma hamarabb befejeztük Zolával a munkát, így még időben el tudtam menni vacsorázni. A többiek már az asztalnál ültek, amikor én helyet foglaltam mellettük. Amilyen jókedvűen mentem oda hozzájuk, az asztalhoz érve le is hervadt a mosolyom, mert lehetett érezni, hogy mindenki feszült és ehhez nem kellett a szuperképességem. 

Leülve Zack mellé, néztem végig mindenkin. Furcsa volt, mert mindenki engem bámult, kivéve Wanda, mert ő a könnyeit törölgette. Majd a tekintetem Adam-re siklott. Realizáltam a helyzetet és hirtelen a mellettem üresen álló szék felé kaptam a fejem. Aztán újra Adam-re néztem, majd megint Bucky helyére, majd újra Adam-et bámultam. 

- Hol van? -kérdeztem idegesen. Mindenki csak lehajtott fejjel nézett maga elé, mintha az előttük lévő étel olyan érdekes lenne. Nem akart válaszolni, ezért most már eréjesebben kérdeztem - Hol van Bucky??

- Ő-ő...nem élte túl a küldetést. Találkoztunk a Bosszúállókkal, és kitört a harc... Az egyik repülővel kellett volna elmeneküljünk. Úgy volt, hogy Bucky azt intézi, és majd felvesz valahol. De a gép belezuhant a vízbe... Nem találtak holttestet, de túlélőt sem... Fogalmam sincs hol van... Sajnálom Kislány! -könnyes szemmel és széttört szívvel pattantam fel az asztaltól, és rohantam ki a helyiségből. 

Az utam Madame HYDRA irodájához vezetett, ahová kopogás nélkül rontottam be. Nem érdekelt mennyire vagyok illetlen vagy hogy nem adom meg a kellő tiszteletet. Abban a percben nem igazán érdekelt. A nő már épp mondott volna valamit, de én közbe vágtam.

- Igaz ez? Bucky tényleg meghalt? Hogy hagyhatták ezt? Ezt ön is tudja, hogy ennek nem kellett volna megtörténnie -már szinte ordítottam a főnökkel. 

- Először is tudja, hogy nem szeretem a tiszteletlenséget. De most az egyszer elnézem magának, de csak mert látom hogy nagyon feldúlt. Másodszor pedig nem tudjuk mi történt pontosan Barnes hadnaggyal. A gépe vízbe zuhant. Nem találtak túlélőket, de nincs holttest sem. Ha James élne, már visszajött volna. Részvétem Lockhart ügynök. Őszintén. 

Nem tudtam felfogni a szavakat. Képtelen voltam. A könnyeimtől elhomályosult a látásom, a sírás kerülgetett, rosszul voltam, mindenem elkezdett remegni. 

- Jól van Mia? Eléggé lesápadt. Jones -szólt az egyik testőrnek.- Kérem kísérje el Lockhart kisasszonyt a gyengélkedőre. Dr. Zola majd segít Önnek. 

Összerezzentem, ahogy az ember a karomhoz ért, hogy segítsen. Én csak ellöktem magamtól, és futásnak eredtem. Meg sem álltam Bucky szobájáig. Ahogy benyitottam, minden úgy volt, ahogy Ő hagyta. Az ágy bevetetlenül, ruhák széjjel dobálva, néhány könyv és pár jegyzet feküdt az asztalán. A falon még mindig ott lógott a festményem, amit neki adtam úgy egy évvel ezelőtt. 

Felemelve az egyik pulcsiját a földről, belebújtam, majd  az orromhoz emelve beszippantottam jellegzetes illatát. Leültem az ágyra és magamra húztam a takaróját. Ott akkor törtem meg igazán. Már semmi nem tudta visszatartani a könnyeimet, így azok utat törve maguknak folytak végig az arcomon. Zokogva temettem bele arcomat a párnájába és próbáltam elképzelni, ahogy a karjaiba zár, hogy megnyugtasson. De ettől a gondolattól csak még jobban elkezdtem sírni. 

Egy őr lépett be a szobába, hogy elvigyen a professzorhoz, aki ad majd nekem valami nyugtatót. Nem kell nekem nyugtató, nekem Ő kell. Végig se hallgatva, az erőmet használva hajítottam ki a szobából. Még egy pár emberrel sikerült ezt eljátszanom. Egy idő után feladták és inkább úgy voltak vele, hogy békén hagynak. Szerencséjük.