𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐄𝐥𝐡𝐢𝐬𝐳𝐞𝐦 (Bucky Barnes Fanfiction)

Prológus

"A szabadság az élet nagy hazugsága. Hogyha ezt elfogadják, teljes szívükkel békére lelnek."
~Loki Laufeyson~

×××

Az ablakon kinézve New York kivilágított épületeit figyeltem, mikor tűzijátékok ezrei robbantak szét az égen. Kellett néhány másodperc, hogy rájöjjek nem ünnepeltünk semmit, csak a Stark Expó megnyitójának estéje volt aznap. Mindig is érdekelt milyen lehet ez a híres kiállítás, de másokkal ellentétben én nem engedhettem meg magamnak, hogy akkor ott hagyjam azt a kórházi szobát.

Miközben az égbolton szétrobbanó fényeket néztem és hallgattam a mögülem jövő egyenletes pityegést, azon gondolkodtam milyen lenne egy normális élet. Olyan, ahol nincs ez a betegség, ahol járhatnék iskolába, ahol lenne pénzünk egy normális lakásra.

Ám a gondolataimból, egy fülsiketítő, éles hang zökkentett ki, ami a szív leállását jelezte. Mikor hátra fordultam anya még mindig ugyanolyan mozdulatlanul feküdt ott, mint egy hete. Csak azzal a különbséggel, hogy a mellkasa már nem mozgott fel-le. Hirtelen el se jutott az agyamig mi történik. Teljesen lefagytam.

Ekkor egy csomó ápoló és orvos rontott be a szobába és kezdték el újraéleszteni. Egy nő jött oda hozzám, hogy kiküldjön a kórterem elé. Kiérve a folyosóra neki dőltem az ajtóval szembeni falnak, majd lecsúsztam a padlóra és előtört belőlem a sírás. Nem tudom meddig bőghettem a kórház padlóján, de nagy nehezen sikerült összeszedjem magam és megkérdezzem az egyik pultos csajtól, hogy mi történt édesanyámmal. A nő elmondása szerint sürgősen meg kellett műteni őt, de még mindig a műtőben fekszik.

"Addig nem igazán tudok mit kezdeni magammal" - gondoltam, ezért kisétáltam a kórházból és elindultam a kedvenc kávézóm felé. A megtakarított pénzemből megvettem a fehércsokis latte-mat, majd úgy döntöttem kiülök a közeli tó mellé, egy padra.

Már hajnalodott, amikor elindultam vissza anyához. "Hátha kihozták már a műtőből". Útközben láttam pár kutyasétáltató embert, és néhány futót, köztük Sam-et, akivel elég jó kapcsolatot ápoltam, hála a kedvenc közös helyünknek a tónál. Nem ismertük igazán egymást, és ez így volt jól. Ő nem ismerte az én szomorú életem történetét és én se tudtam többet róla annál, hogy a katonaságnál szolgált. Tiszteletben tartottuk egymás életét. Mindig csak hétköznapi dolgokról beszélgettünk, mint például az időjárás vagy akkor éppen az Expó jött szóba.

A beszélgetésünk után újból útnak indultam a kórház felé. Már csak három háztömb választott el a célomtól, amikor valaki berántott az egyik sikátorba. Sikítani akartam, de lefogták a számat. Nem láttam ki volt a támadóm, mert sötét volt a kis utcában. Éppen csak annyi fény szűrődött be, hogy meg tudtam állapítani, hogy egy férfi állt előttem. Egy pillanat múlva csak annyit éreztem, hogy valami hideg, vékony fém ér a nyakhajlatomhoz. Egy tű. Mire reagálhattam volna, már nem számított, mert a folyadék, ami az injekcióban volt szétáradt a testemben. Kezdtem egyre álmosabb lenni, és nagyokat pislogtam.

Mielőtt végleg elsötétült volna minden, még láttam ahogy a házak közt beszűrődő fény rávilágított valamire. A fémen megcsillant a nap sugara és egy piros csillagot véltem felfedezni a sima felületen, majd végleg magába zárt a sötétség.

***

Amikor felébredtem fájt mindenem, mintha megvertek volna. Egy ideig nem bírtam kinyitni a szememet, ezért csak feküdtem ott mozdulatlanul. Amikor végre sikerült fel nézzek, akkor jöttem rá, hogy a kemény és hideg betonon fekszek, egy cella padlóján.