𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐄𝐥𝐡𝐢𝐬𝐳𝐞𝐦 (Bucky Barnes Fanfiction)

17. fejezet

"Amíg a többiek gyilkolnak, én életeket mentek.ˇ~Pókember~

~Mia Lockhart szemszöge~

Az egész napomat azzal töltöttem, hogy gondolkodtam. Még Bucky sem zavart meg, amiért hálás vagyok neki. Sok mindent rendeztem le magamban, de közel sem eleget. Estefele Barnes is csatlakozott hozzám a szobába. Hozott kaját és jégkrémet is. Egy csókkal köszöntem meg, majd elkezdtem enni. Nem sokkal később már aludtunk is, ugyanis minketten elég fáradtak voltunk. 

Valamikor hajnalban kelhettem, mert csak pár napsugár világított be a szobába. Az órára nézve láttam meg, hogy reggel 5 óra van. Óvatosan kimászva Bucky mellől, aki még az igazak álmát aludta, álltam fel az ágyról. Felvéve a mamuszomat sétáltam ki halkan a szobából. A konyha felé vettem az irányt, hogy igyak egy kávét. 

Belépve a helyiségbe döbbenten vettem észre, hogy Tony ül a pultnál. Egy szót sem szólva öntöttem ki a sötét barna folyadékot a bögrémbe, majd Stark-al szemben leültem. Egy ideig csak szótlanul figyeltük az előttünk gőzölgő italt. Végül én törtem meg a csendet. 

- Megígértem Buck-nak, hogy beszélek veled... Sokat gondolkodtam mit is kéne mondanom vagy kérdeznem, de valahogy nem tudtam összeszedni mindent... 

- Kérdezz csak nyugodtan bármit. Szívesen válaszolok. 

- Milyen volt? Anya, milyen volt? Mármint régen, mikor megismerted? 

- Fantasztikus nő volt. Nagyon okos, gyönyörű, humoros és nehezen kapható...

- Te mégis meghódítottad.... 

- De nem volt egyszerű dolgom. Bármit csináltam az nem volt neki elég. Életemben először és utoljára küzdöttem valakiért. De azt kell hogy mondjam, hogy megérte. Nagyon is. 

- Szeretted őt? 

- Soha nem szerettem senkit annyira, mint anyukádat. És nem is fogok...

- Akkor Pepper? 

- Természetesen őt is szeretem, és az évek alatt őt tudom szeretni a legjobban, de még ő sem képes felülmúlni Ava-t. Mintha ő lett volna a lelkitársam vagy mim. 

- Megértem. Anya se tudott túl lépni az apámon... Vagyis rajtad... Ez olyan fura. Kislánykoromban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer csak megjelensz és nekünk majd jobb életünk lesz... 13 évesen már nem hittem benne... Haragudtam, hogy cserbenhagytad anyát és még csak nem is kerestél minket... Mostmár legalább tudom miért...

- Hidd el nekem, hogy ha tudtam volna mi történt, vagy ha tudtam volna a létezésedről, akkor biztosan nem hagytam volna, hogy így éljetek. Igen hibáztam, mikor nem kerestem tovább Ava-t, de azt hittem azért nem találom, mert ő azt akarja, hogy ne találjak rá...

- Hogy hogy tovább? Én úgy tudtam egyáltalán nem kerested... 

- Ez nem igaz! Igenis kerestem. Vagy 1000 levelet küldtem neki. Még el is mentem a szüleihez, de ők sem segítettek. Próbáltam nyomozni, de akkoriban még nem volt ilyen tekchnika mint most, hogy 2 másodperc alatt megtudod bárkiről bármit. De hidd el nekem, hogy próbálkoztam! Aztán egy idő után, már nem láttam értelmét, így hát folytattam az egyetemet és inkább szétbuliztam az agyamat is. 

- Így már világosabb... Szerintem anya sem tudta, hogy kerested. Ez nem a te hibád volt, hanem a nagyszüleimé. Nem is értem, hogy lehettek ilyen szörnyetegek, hogy ezt tegyék. Ha lehetne most úgy eléjük állnék és megmondanám mekkora idióták. Aztán lekevernék pár pofont...